2009. november 11., szerda

Ciwidey - Kuliah Kerja Lapangan Pusat Bahasa 2009

A Pusat Bahasa minden félévben kirándulást szervez a diákjainak, hogy összekovácsolja a csapatot és terjessze a szunda kultúrát. Az idei tanév első félévében Ciwidey és a Kawah Putih volt terítéken.
A program izgalmasnak ígérkezett, így lelkesedésemben szombat reggel én értem először az iskolához, nem sokkal 6 óra után. Miután lefotóztam néhány angkotot és elbeszélgettem egy tyúkhúslevest áruló bácsival, befutottak a többiek is. Mindenki kapott egy sötétkék egyenpólót a program nevével, helyszínével és dátumával, hogy a tanárok könnyebben megtaláljanak minket a tömegben és mi is könnyebben felismerjük egymást. :)
Turistabuszunk szép tiszta volt, de indonézekre méretezett. A magas és hosszú lábakkal megáldott Milena alig fért el az ülésen, az én térdeim is az előttem lévő ülés hátába nyomódtak. Az út Ciwideybe szerencsére csak másfél órás volt és kis dobozban megkaptuk a reggelinket is, ami egy időre elvonta figyelmünket a kényelmetlen ülésekről.
Ciwidey Bandungtól délre fekszik, és mi már megjártuk ezt az utat, amikor Ibu Anitáékkal a Kawah Putih-hoz mentünk augusztusban. Robbal próbáltuk felidézni emlékezetünkben a tájat, de mindketten megállapítottuk, hogy képtelenek vagyunk rá. Anno a jakartai Orientáció után kábult álomba szenderülve utaztunk a krátertóhoz, így kevéssé tudtuk élvezni az utat szegélyező hatalmas hegyek látványát, az itt-ott előbukkanó bővizű folyócskát és az üdezöld rizsföldeket. Most mindez élettel és lelkesedéssel töltött el, jó volt kiszakadni a nagyváros zakatoló forgatagából és hangzavarából.

Buszunk a Sindang Reret étteremhez vitt, ahol egy bambuszhangszereken játszó együttes, néhány kedves köszöntő szó és újabb doboz rágcsálnivaló várt minket. Az az egy biztos, hogy Indonéziában nehéz éhen halni, főleg, ha szervezett programon vesz részt az ember. Megadják a módját a vendéglátásnak. Kedvesen mosolygó lányok osztogattak nedves törölközőt kéztisztítás céljából (mint a repülőkön), kaptunk egy pohár welcome-narancslevet, majd egy fél literes vizet és az édességes dobozt.
Nem időztünk sokáig a tavakkal és sziklakerttel díszített vendéglőben, hanem delmanra pattantunk, és elindultunk felfedezni a környéket. Én a lovaskocsin elkezdtem tüsszögni, éreztem, hogy viszket a szemem és folynak a könnyeim. Először nem tudtam, hogy a levegőben van-e valami pollen, vagy a ló szőre-bolhája vált-e ki belőlem ilyen reakciót. Megérkezve az első helyszínre javult a helyzet, és amikor Nana megkérdezte, mi baja az arcomnak, flegmán legyintettem, hogy csak allergia, nem vészes. Azt hittem, a szokásos szem körüli pirosság jött ki rajtam. De furdalta az oldalamat a kíváncsiság, és készítettem egy fotót a fejemről. Vesztemre!
A bal szemem alatt két hatalmas kiütés éktelenkedett. Ezután nem csodálkoztam a kínai lány aggódó tekintetén. Végül is a ló lehetett a hibás, mert a kocsin mindig prüszköltem, de onnan leszállva hamar elmúltak a tünetek. A lóallergia újdonság, eddig csak a macskaszőrtől lettem kiütéses és folyt az orrom, vagy a poratkától fulladtam meg. Hát, lovász sem leszek, legalábbis nem Ciwidey környékén!

Az első állomás egy kovácsműhely volt, ahol a golok nevű, Nyugat-Jávára jellemző, rövid pengéjű kardokat készítik. A kis shopban természetesen vásárolni is lehetett, és én meg is tettem, de nem golokot, hanem egy kerist vettem. A keris egy hegyes, rövid és hullámos pengéjű tőr, amely egész Délkelet-Ázsiában elterjedt. Misztikus és varázslatos hiedelmek övezik, miszerint minden kerisben egy dzsinn lakik, egy jó szellem, amely megvédelmezi gazdáját a bajtól és ártásoktól. Ezért van, hogy a kerist nem is támadásra vagy gyilkolásra, hanem csupán önvédelemre fejlesztették ki és használták. A tökéletesen kialakított keris pedig állítólag megáll a hegyén is!
A Nyugat a keris-kultuszt is felkapta és nagy divatot csinált belőle. A neten találtam egy honlapot, ahol bárki vehet több száz éves vagy egészen új tőröket, amelyekhez megkapja a benne lakó dzsinn nevét, illetve a gondozásához szükséges használati utasítást. Van olyan dzsinn, akinek gyümölcsöt kell felajánlani, és van, aki füstölő mellett szerte időzni. Egy-egy ilyen dzsinntanya 300-500 angol fontba kerül.



Az én példányom nem volt ilyen drága. A srác 150ezret akart elkérni érte, amit én 120-ra tudtam lealkudni (barátok között is csak 12 USD). Meg kell vallani, hogy ez a tőr nem túl ősi, korántsem mestermunka, ha a hegyére állítom, rögtön eldől, de biztos, hogy van benne valami, mert szerelem volt első látásra. Tudtam, hogy az én pénztárcámnak elég drága, de még az eredeti áráért is elhoztam volna, mert fából faragott tokja és nyele egy támadás közben a levegőben kinyújtózó, szemfogait kivillantó tigrist ábrázol. És ha maga a penge nem is mestermű, a tigris nagyon szép munka. Még a tőr nevét sem tudtam elbetűzni, amikor a tigrisbe már beleszerettem. Most itt ugrik a szekrényem tetején, és mindig elmosolyodok, ha rá téved a szemem.

A következő helyszín a kerupuk-üzem volt. A kerupuk (ejtsd: krupuk) tulajdonképpen azonos az otthoni kínai kajáldákból ismert rákszirommal. A legelterjedtebb fajtát úgy készítik, hogy a rákot vagy halat összekeverik tápióka liszttel és vízzel, így kapják a tésztát, amelyből aztán nagyon sokféle színű, formájú és nagyságú rágcsálnivalót készítenek. A nasi gorenghez mindig adnak kiegészítésként kerupukot, és ha  a nagyobb fehéret rámorzsolod az itteni ízetlen rizsre, nagyon feldobja azt! Használata valahol félúton van a snack és a kenyér között. Az üzem udvarát beterítették a bambusztálcákon száradó fehér és narancssárga kerupukok. A belső helyiségben hatalmas prések álltak, amelyeket egy-egy srác hajtott. Lassan sétáltak körbe, nekitámaszkodva a tengely fogantyúinak, hogy alul egyenletesen, vékony csíkokban préseljék kifelé a tésztaszerű, fehér és vöröses színű alapanyagot. A prés alatt ülő kollégák pedig kis formákban fogták fel a kígyózó tésztát, hogy gyors körkörös mozdulatokkal pici darabkákat gyártsanak, amelyek alakja leginkább egy virág alakban letekeredett kötéléhez hasonlít.
Ezt csinálják órákon keresztül, nagyon gyorsan és ügyesen, szinte már oda sem figyelve. Én is megpróbáltam, de csak nagyobbfajta kötélkupackát tudtam gyártani, amely egyáltalán nem hasonlított a szép, lapos, virág alakú kerupukokhoz.
Miután eleget száradtak a napon, hamuban kisütik őket (mármint a kerupukot, nem a srácokat) és ropogós snack-ként kerül az indonézek asztalára. Sütés előtt még nem jó, olyan, mint a száraz tészta, csak elrághatatlan!

A kerupuk után átpártoltunk az édességekhez, mert elvittek minket egy szép boltba, ahol helyi finomságokat lehetett kipróbálni és megvásárolni. Mivel én nem a süti-fetisizmusomról vagyok híres, és amúgy sem fértem oda a pulthoz, inkább kint maradtam az utcán, és a delmanosokkal meg egy, a forgalmat katonai egyenruhában, síppal irányító öreg bácsival haverkodtam.

A negyedik helyen vékony bambuszcsíkokból bambuszszőnyeget szőttünk, kettő alul, kettő felül, nem volt túl bonyolult. A hagyományos szunda házaknak a padlója, a teteje és a fala is ilyen bambuszszőttesből van. Az út széli üzemekben feltekert hengerekben állnak a bambuszfalak, mint hatalmas szőnyegek.
Mint később észrevettük, ezennel visszaértünk a kiindulópontra, a Sindang Reret vendéglőbe. A vendéglő épülete mögött egy egész kis park terült el rizsteraszokkal, amelyeken kis bungalók álltak elszórva. Később itt szolgálták fel az ebédet. A park alsó részén látványkonyha, szuvenírbolt és kisebbfajta botanikus kert kapott helyet. A személyzet vietnámi stílusú kalapban és helyes fekete ruhában feszített. Itt láthattuk, hogyan sütik meg a hamuban a kerupukot, és ebéd előtt még megmutatták a rizsültetés fortélyait is.
Az egyik felsőbb teraszon négyszögletű pocsolyát alakítottak ki. Ez imitálta a vízben álló rizsföldet (indonéz elnevezése: sawah). Egy nagyon szép és nagyon riadt szemű vizibivalyt többször körbevezettek a pocsolyában, miközben egy ekét húzott maga után, Ezzel felszántották a földet, majd felszólítottak minket, hogy próbáljuk ki, milyen a vizibivaly vontatta ekén utazni. Nem lehetett kihagyni! A pocsolyába lépve bokáig süllyedtem az iszapos talajba, majd ráültettek az ekére, és tettek velem egy kört, miközben én visítottam a fröcskölő sártól, és rázendítettem a "Halo Bandung" első sorára. Produkcióm mindenkinek életre szóló élmény volt! Ezután én elmentem mosakodni, Kae és Nana pedig kipróbálták a rizsültetést. Ez abból állt, hogy gyökeres rizsnövénykéket dugdostak a sárba. De legalább ők is retkesek lettek! :)


A vizibivaly és gazdái


Az ebédet a nyitott bungalókban költöttük el, majd lassan elindultunk a Kawah Putih felé. Utunkat zsákokban csücsülő eperbokrok (az itteni eperültetvények) és bódék kirakatában lógó mindenféle méretű, eperalakú párnák és babák szegélyezték. Ciwidey és a Gunung Patuha környékén a stroberi a sláger!
A Fehér Kráter ezennel más arcát mutatta. A múltkori vakító napsütéshez képest most borult ég és gomolygó köd fogadott minket. Alig lehetett látni a tó fölé magasodó hegy csúcsát. Csak a záptojásbűz volt a régi. Elbóklásztam a balvégre, és csupán egy fiúcsapat támadott le fotóért könyörögve. Amúgy csend és záptojásszag volt mindenütt, meg a távoli turizmók víz által oda sodort sikkantásai és nevetése. Milena sikeresen belelépett a sárga dzsuvába, mint múltkor egy indonéz lány. Vannak dolgok, amik nem változnak! :)


Mordor


A hegyről lefelé azt hiszem már késésben voltunk, mert a kis transzporter sofőrje nem tudta levenni a lábát a gázról. Mi az oldalt nyitott hátsó részen ültünk, görcsösen kapaszkodtunk a korlátba, miközben fülünkbe süvített a lefelé egyre melegedő szél, és szemünk-szánk tele ment homokkal. Bezzeg Szent Kristófot Bandungban hagytam!
De onnan is segített, élve leértünk a buszunkhoz, hogy újabb másfél órás nyomorgás után visszaérjünk a Pusat Bahasa elé.

A kirándulás osztatlan sikert aratott diákok és tanárok körében egyaránt. Ez annak volt köszönhető, hogy egy profi rendezvényszervező cég állította össze és kivitelezte a programot. Mindez bölcs döntés volt tanáraink részéről, mert nekik nehézséget okozott volna egy ilyen sok helyszínt felvonultató és sok embert megmozgató esemény megszervezése. És így legalább ők is résztvevőként élvezhették a programokat.
Kíváncsian várom ezek után a jövő félév kétnapos kirándulását!

2 megjegyzés:

  1. Szent Kristóf?
    és Mordor c. fotód qrva jó :-)

    VálaszTörlés
  2. Az utazók védőszentje! Anitól kaptam egy medálon, hogy vigyázzom rám!

    VálaszTörlés