A peuyeum

Indonézia a világ legnépesebb iszlám országa. Ennek megfelelően a 230 milliós lakosságnak csak elenyésző része él alkohollal. Ebből következően az alkohol drága. Az otthoni szupermarketekben hosszú sorokban állnak a borok, a sörök és a tömény italok. Itt ez a részleg teljesen hiányzik. Őszintén szólva bort még nem is nagyon láttam, általában van egy kisebb szekrényke a söröknek, vodkát meg egy jól álcázott útszéli bódéban vettünk egyszer. A bódé ablakai focisták képeivel voltak teleragasztva, akik kék mezben virítottak a zöld pályán. Elsőre nem is lehetett észrevenni, hogy a legfelső ablakrészben nem a focisták állnak, hanem két sor kék színű dobozos sör. Persze az alkoholmentes fajta. Ügyes álca! :)

Vegyük példának a sört, ami otthon az egyik legolcsóbb ital. A szupermarketben egy 0,33 literes dobozos sör 10ezer rúpia körül van, a 0,6 literes 18ezer körül. Ha étteremben vagy bárban akarsz sört inni, akkor 15ezernél kezdődik a kicsi, és 20ezernél a nagy. Persze bártól függ, mert ittam már 0,4 literes korsó sört 30ezerért is. 10ezer rúpia nagyjából egy US dollár, vagyis kb. 180 forint, de nyilvánvalóan nem ez a mérvadó, hanem az itteni értéke. 10ezer rúpiáért tudok enni egy sült csirkecombot zöldséggel és rizzsel, vagy egy nasi gorenget édes teával. De a tízezres ebéd már drágának számít. Ha csak rizst, zöldséget, tempét esetleg egy kis halat eszel az 7ezer rúpia. Tehát a 30ezres sör árából négy napig tudok ebédelni. Nem csoda hát, hogy Lombok óta a szülinapi bulin ittam először sört.

A cireboni kirándulás alkalmával azonban felfedeztem egy alternatív alkoholforrást! :)

Ez a peuyeum (ejtsd: pöjöm). Ez a szunda neve a "ragi tapai"-nak, annak az erjesztett, savanykás, alkoholos pépnek, amely egész Kelet- és Délkelet-Ázsiában népszerű. A pépet magát is fogyasztják, de más ételek elkészítéséhez is felhasználják. A peuyeum (tapai) úgy készül, hogy egy szénhidrát forrást beoltanak egy bizonyos baciluskultúrában található mikroorganizmussal (ha jól értettem, remélem nem írtam nagy hülyeséget). Minden összetevőt természetes alapanyagokból nyernek ki. A szénhidrát általában manióka, fehér rizs vagy sticky rice (ragadós rizs). Az erjesztőanyagot (ennek neve is ragi tapai) úgy kapják, hogy összekeverik a rizslisztet őrölt fűszerekkel (fokhagyma, bors, chili, fahéj), cukornáddal vagy kókusztejjel, gyömbérdarabokkal vagy gyömbérkivonattal és vízzel. Az így kapott pépet aztán feldarabolják, banánlevelekbe csomagolva hagyják állni 2-3 napig, majd megszárítják.

Ezt a szárított anyagot por formában adják hozzá a maniókához, főtt fehér rizshez és néha édesburgonyához is. Lezárt edényekben vagy banánlevélbe tekerve ezt is hagyják állni egy-két napot és az egész gezemice megerjed. Minél tovább hagyod állni, annál alkoholosabb lesz az íze, hmmm ...

A muszlimok nyilván nem várnak sokáig, bezabálják az egészet az első nap után, de amit én kóstoltam, abban már bő két napja végzett kulturális tevékenységet a bacibanda. Savanyú szagú, megpuhult rizsszemekből álló zöld trutymó volt, ahogy az erjesztő anyag kioldotta a banánlevél színét. És már két nap után érezni lehetett az alkohol ígéretét. Olyan íze volt, mintha az egészet egy nagyon-nagyon mézes pálinkával öntötték volna le. Mindenki rajtam nevetett, ahogy először fintorogtam, de aztán szép lassan elmajszoltam az adagot és a végén a levet is lenyalogattam a banánlevélről.

Az elkövetkezendő hónapok feladata lesz, hogy ezt a bizarr ételt többféle stádiumában is kipróbáljam, a friss egynapostól egészen az egy hetes peuyeum-páleszig!

(09-11-29)