... annyit jelent, mint "cireboni maszkos tánc".
A tari topeng jellegzetessége, mint nevéből is kiderül, hogy a táncos maszkot használ tánc közben (tari indonézül táncot, míg topeng maszkot jelent). A maszkok különböző színűek és különböző emberi karaktereket, belső tulajdonságokat, érzelmeket jelenítenek meg. A tari topeng egész Jáván és Balin is elterjedt, ezért nagyon sok fajtája van. Sokszor egyedül adja elő a táncos, de egyszerre többen is táncolhatják. A maszkok egy dobozban vannak a zenekar előtt, és a táncos mindig egy kendőbe burkolja az éppen használni kívánt álarcot, hogy a közönség csak a felöltés pillanatában láthassa meg. A táncok sokszor történeteket mesélnek el, és az előadó a különböző maszkokkal jeleníti meg az egyes szereplőket. A cireboni tari topeng-nek például van egy története, amely Kencana Wungu királynőről szól, akit egy férfi, Menakjingga üldöz a szerelmével. Kencana Wungu-t, mint előkelő és energikus asszonyt egy kék maszk jeleníti meg, míg Menakjingga vörös maszkja az indulatos, temperamentumos, türelmetlen ember jelképe. A tari topeng-hez egy fekete, félgömb alakú, a szegélyénél arany díszítéssel, a tetején pedig felfelé meredő sörtékkel ellátott kalapot használnak, amelyen kétoldalt két-két pompom-füzér lóg.
Cirebon megye az azonos nevű várossal Bandungtól észak-keletre található a tengerparton. Mi is ide igyekeztünk november 29-én, mert itt tartották az STSI egyik tanárnőjének (Ibu Nani vagy Nuni, már elfelejtettem a nevét) tari topeng-mestervizsgáját. Mindez persze csak az indulás reggelén derült ki. A hét közepén Hajidah szólt Tündének, ő meg nekem, hogy van még két hely a buszban, amellyel az STSI-sek vasárnap Cirebonba mennek kirándulni. Csak a benzinbe kellett beszállni, tehát jó lehetőségnek ígérkezett. Végül Cirebonból nem láttunk semmit, de a városnézésnél valami sokkal érdekesebb programon vehettünk részt.
Én hajnali négykor keltem, hogy 6-ra leérjek a Buah Batu-ra, ahol aztán másfél órát vártunk egyetlen emberre. Hajidah-val azon nevettünk, hogy erről valahogy mindkettőnknek a jakartai Orientasi napjai jutottak eszünkbe.
Bandungból Cirebonba kanyargós, de gyönyörű hegyi út vezet. Hatalmas hegyek között megbúvó rizsteraszok, pálmák, mély völgyek és egy a síkság felé egyre szélesebb és hordalékosabb folyó kísért utunkon. Sumedangban megálltunk tahu-t venni, ami nem más, mint szójababból készült túrószerű étel, amelyet olajban sütnek ki. Általában elég ízetlen valami, de a sumedangi fajta méltán híres. Nem tudom, hogy pontosan milyen, de nagyon jól kiválasztott fűszerekkel ízesítik. Persze ennek sem a belsejébe, vagyis nem a tahu anyagába keverik a fűszert, mint ahogy mi összekeverjük a túrót a sóval, hanem a külsejét ízesítik. Aztán kisütik és így keletkezik rajta egy fűszeres, barnára sült réteg. Nyammm ...
11 óra körül értünk Cirebonba, ahol a busz kirakott minket egy nagyon szűk, ellenben batikboltokkal teli utcában. Egy órája volt mindenkinek, hogy minél többet beszerezzen a híres cireboni batikból. Batiknak nevezik az Indonéziában készített jellegzetes mintás anyagokat. Eredetileg nagyméretű anyagdarabokat csináltak batikból, amelyet az indonéz nők és férfiak a derekukra tekerve szoknyának használtak. Ma már mindenfélét készítenek belőle, az ingektől kezdve a pénztárcán át a táskákig. Minden vidéknek megvan a maga batik-stílusa. Hogy mi a cireboni batik jellegzetessége, az behatóbb kutatómunkát igényel, így itt most nem áll módomban kitérni rá. Legyen elég annyi, hogy Cirebon városa tele van ízléses batikboltokkal, ahol szebbnél szebb anyagokat és ruhákat lehet kapni. Mivel a jaipongan-hoz úgyis kellett sarung, hát vettünk egyet-egyet. Tündéé vicces, mert azon fehér alapon barna és kék színű figurák vannak, s az emberkék, állatkák és házikók között megbújik egy-két tank is.
A shopping után ebéd következett, majd tovább mentünk a vizsga színhelyére. Ha egy főiskolai tanár mestervizsgájára külön busszal vonul a tanári kar nagy része, akkor azt hinné az ember, az esemény legalábbis egy színházban vagy egy művelődési házban kerül megrendezésre a város központjában. Ezzel szemben a mi buszunk egyre szűkebb és göröngyösebb utakon haladt kifelé a városból, míg végül egy szabályos dűlőút végén megálltunk egy kis faluban. Ez volt a vizsga helyszíne. Betessékeltek minket egy üres, félkész házba, ahol az egyik szobában a földön ücsörgött és fetrengett egy adag diák, míg a másik szobában a tanárok tették ugyanezt. Ittunk kávét, ettünk banánt és vártuk a vizsga kezdetét.
Nagyjából ekkorra állt össze a kép, hogy mit is csinálunk itt. A falucska, Desa Slangit, a táncos Ibu szülőfaluja volt, családja pedig többgenerációs topeng-táncos família. A régebbi időkben, amikor a rizsföldeken éppen nem volt munka, a topeng táncosok felkerekedtek és faluról-falura jártak haknizni. Végigvonultak az utcákon színes jelmezükben, miközben a zenekar cipelte utánuk a hangszereket, és táncoltak azoknak a házaknak az udvarán, ahová behívták őket. A nézősereg pénzt dobált nekik elismerése jeléül és a táncosok így egészítették ki jövedelmüket. A vizsgázó Ibu ezt a hagyományt akarta feleleveníteni azzal, hogy a vizsga előtt végigjárja a falut és táncol néhány ház előtt.
Összegyűltünk a családi ház udvarán, ahol egy öreg indonéz köszöntötte a jelenlévőket, majd gyümölcsöket és magokat ajánlottak fel (nem igazán tudom, milyen istennek) és miközben szállt az áldozati tűz füstje, áldást kértek a vizsgára.
Aztán elindult a menet, vonult a tömeg a táncos és a zenekar után. Amikor megálltak, az Ibu felöltötte topeng-kalapját, megszólalt a zene és elindult a tánc. Az emberek dobálták be az aprópénzt és a papír ezreseket, amelyet két idősebb férfi szedett össze a földről egy kosárba, sokszor közelharcot vívva a pénz után kapkodó rengeteg gyerekkel. Az utolsó állomáson nem az Ibu táncolt, hanem két férfi, akik valamiféle paródiát adhattak elő, mert a közönség nagy része jókat nevetett. Az egész olyan volt, mint a vásári komédiások előadása. A tánc, a zene és a humor forrása mit sem változott az idők során. Nem tudom pontosan, milyen régi a cireboni tari topeng, de biztos, hogy az emberek ugyanezeken a poénokon nevettek a kezdetektől fogva. Hogy eltéveszti, hogy nem veszi észre, hogy elesik, hogy beveri ... azokon az igazi bohócpoénokon, ami az otthoni cirkuszban csak a gyerekeknek vicces. Itt együtt nevet rajta öreg és fiatal egyaránt. És ez nem csak a falura jellemző jelenség. Amikor a Sambasunda koncerten voltunk Bandung egyik legnagyobb plázájában, és a színpadon megjelent egy testesebb hapsi, hogy ott bénázzon a szép és profi énekesnő mellett, mindenki visítva nevetett. Tele torokból, teli tüdővel. Még Yuni is, aki egy negyvenes, komoly, értelmes nő. Van bennük valami gyermeki, ami néha infantilizmus, de néha talán csak gyermeki gondtalanság. Az biztos, hogy nem bonyolítják túl az életet.
A maszkos bohócok
Ahogy vonultunk végig a falun, egyre nagyobb lett a tömeg, és kezdtük észrevenni, hogy a körülöttünk álló gyerekek figyelmét sokkal jobban leköti fehér bőrünk és fura arcberendezésünk, mint a táncművészet. Egyik kölyök sem szólt hozzánk, csak bámultak tágra nyílt szemekkel, és amikor Tünde megpróbálta felvenni velük a kapcsolatot, szégyenlősen vagy ijedten elfordultak. Csak lassan bátorodtak fel, és végül, amikor Tünde elrikkantotta magát, hogy "photo, photo" egy pillanat alatt körbevettek minket gyerekek, nők, férfiak. Tünde leguggolt, én már nem is láttam a tömegtől, s mire észbe kaptam már a kezembe nyomtak egy gyereket, hogy tartsam. Nos, tudjátok, mennyire odavagyok a gyerekekért. Kb. 5 percig érdekelnek és akkor is csak három méter távolságból. Az unokatesóim kisbabáit sem mertem soha megfogni, erre most ott ficánkolt a kezemben egy ilyen pici barna izé! Túladtam rajta, amilyen gyorsan csak lehetett! :)
Amikor kijöttünk a ház udvaráról, az egész csapat jött utánunk visítozva, vihogva. Annyira abszurd volt a szituáció, hogy mi is nevetésben törtünk ki. Aztán elindult a privát "Photo Session" jobban mondva a szokásos photo-attack! Egy csomó emberrel kellett fotót csinálni, különböző variációkban, míg végül Hajidah kimentett minket azzal, hogy mennünk kell.
A vizsga maga csak este 7-kor kezdődött. Addig mi spannoltunk az STSI operatőreivel, majd megnéztünk néhány wayang kulit bábfigurát. Ezeket egy öreg bácsi készíti papírból, gondosan kis lyukakkal díszítve a báb ruháját, haját és fejdíszét, majd kifestve az egészet. Egy nagyobb, kb. 40 centis papírbáb elkészítése állítólag 10 napig is eltart.
A vizsga előtt még bekéredzkedtünk az egyik házba vécézni, ahol enni kellet egy kis krupukot, majd először az Ibuval, aztán az egész családdal képet kellett készíteni, miközben Tünde idegbeteg volt, mert az előadás előtt még akart inni egy kávét. A kisboltban is fotózkodni kellett, miközben megvettük a kávét, és mire a vizsga színhelyéül kijelölt sátortetőhöz értünk, már minden fedél alatti hely foglalt volt. Az eső meg esett. Először nagyon kényelmetlenül ülve és ázva, majd esernyő alatt a hátsó sorból végigszenvedtem a vizsgát. Tündének szerencsére jutott hely a fedél alatt, így ő legalább szárazon szenvedett. Mert a tari topengnek ez a változata bődületesen unalmas. Engem egy ideig lekötött a maszk bámulása, de ezen a fázison a körmenet alatt már túljutottam. A zene a nyugati fülnek sokszor egy nagy tohuvabohu, ráadásul itt két zenekar is volt, akik néha külön zenét játszottak, de egyszerre, hogy a két táncos külön mozoghasson. A vizsgán az Ibu egy nagy topeng-guru nővel táncolt együtt, aki, mint kiderült, a saját anyja volt, aztán jöttek megint a bohócok és végül az új generáció, négy fiatalabb lány, köztük egy kisgyerek is. A jaipongan osztályban van egy lány, aki Tündének valamiért kezdettől fogva nem volt szimpatikus. Ezen az estén megtalálta a megfejtést, hogy miért. A kiscsaj volt a négy fiatal táncos egyike és nem más, mint a vizsgázó Ibu lánya és a topeng-guru unokája, aki a felmenőit próbálja utánozni a mozdulataival, talán nagyrészt csak tudat alatt, de biztosan erős megfelelési kényszertől hajtva, ami mellett nem tud kifejezésre jutni a saját egyénisége és stílusa. Az biztos, hogy nem lehet könnyű ilyen topeng-mesterek árnyékában felnőni. Mert persze Ibu is kitűnő minősítést kapott a vizsgájára, így ő is topeng-nagymester lett. (Komolyan mondom, úgy hangzik, mint valami szekta!)
A műsor még folytatódott, amikor mi elindultunk hazafelé valamikor este 9 után. Sumedangban megálltunk egy gyors éjszakai tahu-vételezésre, majd éjfél körül érkeztünk meg az STSI-re.
(09-11-29)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése