Két héttel ezelőtt közölték velünk, hogy november 3-án nem lesz tanítás, mert az egész Pusat Bahasa kivonul Jatinangorba.
Jatinangor Bandungtól délkeletre fekszik és Sumedanghoz tartozik, de a közigazgatási határokat Indonéziában nehéz észrevenni, Jatinangor is teljesen egybeépült már Bandunggal. Jatinangorban található az Universitas Padjadjaran nemrég épült fő kampusza, ahol az egyetem összes kara helyet kapott, kivéve a jogi és közgazdaságtudományi karokat, amelyek Bandungban találhatóak a Dipati Ukur-on. Ennek közelében van a Pusat Bahasa, a dipatiukuri kampuszon szoktam netezni.
A jatinangori kampusz egy önálló kis város. Csak motorral és az ingyenes belső angkottal lehet közlekedni, mert sétálva biztosan elkésel minden óráról a távolságok miatt. A hatalmas területen elszórva találhatók a különböző karok épületei, körbe pedig rizsföldek és hatalmas hegyek vigyázzák a tudás eme lakhelyét.
A jatinangori kiruccanás jó hír volt, egyrészt, mert izgalmasabb, mint a Pusat Bahasában ülni, másrészt, mert amúgy is ki akartam már menni oda megnézni az egyetem szívét.
A "kirándulás" apropója nagyon lassan bontakozott ki a homályból. Először csak annyit értettem meg, hogy ha van kedvünk, akkor elmesélhetjük hazánk egy mondáját vagy mítoszát Jatinangorban. Én lelkes voltam, és gondoltam megosztom velük István király történetét, de mivel mindezt indonézül kellett és az International Day ugyanerre a hétre esett, végül sajnos nem volt energiám felkészülni.
A múlt héten már az is kiderült, hogy nem véletlenül visznek ki minket. Az Irodalmi és Nyelvi Kar (Fakultas Sastra) most ünnepli valahanyadik születésnapját és mi is az ünnepség résztvevői leszünk. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire aktívan!
A jeles nap előtti hétfőn Bapak Kusman tíz órakor azzal bocsátott minket szünetre, hogy mára ennyi volt, mert valami mást kell csinálnunk az óra második felében. Lehet, hogy pontosan megnevezte a tevékenységet is, de egyáltalán nem tudtuk megérteni, így elindultunk a tanáriba, hogy kiderítsük.
Útközben Rob felvilágosított, hogy bár ő is meg van zavarodva kicsit, de mintha egy dalt kéne majd megtanulnunk a szünet után. És valóban így is történt. Beültettek minket az egyik terembe, mindenki kapott egy lapot három dalszöveggel, és megkezdődött a gyakorlás, ami a következőképpen nézett ki:
Az énektanárnak kirendelt srác elénekelte az első dal első két sorát egyszer, felszólított minket, hogy próbáljuk meg mi is, mi megpróbáltuk, siralmasra sikeredett, majd reménykedve ránk nézett és megkérdezte:
"Bisa?" - "Tudjátok?"
Ezután megpróbáltuk még egyszer, majd el akarta énekeltetni velünk zenére az első két sort, mire közbeléptem és tiszteletteljesen megkértem, ugyan énekelné már el legalább egyszer az egész dalt, hogy valami fogalmunk legyen róla. A szöveg és a dallam is elég egyszerű volt, így nem volt nehéz dolgunk.
A második már keményebb dió volt. Egy szunda népdal, igaz csak négy soros, de szundául és elég nehéz dallammal. Azzal megszenvedtünk.
A harmadik nótához nem volt karaoke verziós zene, így együtt énekeltük az énekessel.
Én nem tudom, hol járt az eszem, de először azt gondoltam, hogy ezek hagyományos ünnepi dalok, és azért kell megtanulnunk, hogy együtt tudjuk majd énekelni az ünnepségen az indonézekkel. A hazafias "Halo-Halo Bandung" és a "Cing Cang Keling" szunda népdal esetében ez az elmélet még helytálló is lehetett volna, de hogy a "Lupa Lupa Ingat" sem keltette fel a gyanúmat! Ez utóbbi dal azt taglalja hosszasan a korai Eros Ramazotti zenei stílusában, hogy
Jatinangor Bandungtól délkeletre fekszik és Sumedanghoz tartozik, de a közigazgatási határokat Indonéziában nehéz észrevenni, Jatinangor is teljesen egybeépült már Bandunggal. Jatinangorban található az Universitas Padjadjaran nemrég épült fő kampusza, ahol az egyetem összes kara helyet kapott, kivéve a jogi és közgazdaságtudományi karokat, amelyek Bandungban találhatóak a Dipati Ukur-on. Ennek közelében van a Pusat Bahasa, a dipatiukuri kampuszon szoktam netezni.
A jatinangori kampusz egy önálló kis város. Csak motorral és az ingyenes belső angkottal lehet közlekedni, mert sétálva biztosan elkésel minden óráról a távolságok miatt. A hatalmas területen elszórva találhatók a különböző karok épületei, körbe pedig rizsföldek és hatalmas hegyek vigyázzák a tudás eme lakhelyét.
A jatinangori kiruccanás jó hír volt, egyrészt, mert izgalmasabb, mint a Pusat Bahasában ülni, másrészt, mert amúgy is ki akartam már menni oda megnézni az egyetem szívét.
A "kirándulás" apropója nagyon lassan bontakozott ki a homályból. Először csak annyit értettem meg, hogy ha van kedvünk, akkor elmesélhetjük hazánk egy mondáját vagy mítoszát Jatinangorban. Én lelkes voltam, és gondoltam megosztom velük István király történetét, de mivel mindezt indonézül kellett és az International Day ugyanerre a hétre esett, végül sajnos nem volt energiám felkészülni.
A múlt héten már az is kiderült, hogy nem véletlenül visznek ki minket. Az Irodalmi és Nyelvi Kar (Fakultas Sastra) most ünnepli valahanyadik születésnapját és mi is az ünnepség résztvevői leszünk. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire aktívan!
A jeles nap előtti hétfőn Bapak Kusman tíz órakor azzal bocsátott minket szünetre, hogy mára ennyi volt, mert valami mást kell csinálnunk az óra második felében. Lehet, hogy pontosan megnevezte a tevékenységet is, de egyáltalán nem tudtuk megérteni, így elindultunk a tanáriba, hogy kiderítsük.
Útközben Rob felvilágosított, hogy bár ő is meg van zavarodva kicsit, de mintha egy dalt kéne majd megtanulnunk a szünet után. És valóban így is történt. Beültettek minket az egyik terembe, mindenki kapott egy lapot három dalszöveggel, és megkezdődött a gyakorlás, ami a következőképpen nézett ki:
Az énektanárnak kirendelt srác elénekelte az első dal első két sorát egyszer, felszólított minket, hogy próbáljuk meg mi is, mi megpróbáltuk, siralmasra sikeredett, majd reménykedve ránk nézett és megkérdezte:
"Bisa?" - "Tudjátok?"
Ezután megpróbáltuk még egyszer, majd el akarta énekeltetni velünk zenére az első két sort, mire közbeléptem és tiszteletteljesen megkértem, ugyan énekelné már el legalább egyszer az egész dalt, hogy valami fogalmunk legyen róla. A szöveg és a dallam is elég egyszerű volt, így nem volt nehéz dolgunk.
A második már keményebb dió volt. Egy szunda népdal, igaz csak négy soros, de szundául és elég nehéz dallammal. Azzal megszenvedtünk.
A harmadik nótához nem volt karaoke verziós zene, így együtt énekeltük az énekessel.
Én nem tudom, hol járt az eszem, de először azt gondoltam, hogy ezek hagyományos ünnepi dalok, és azért kell megtanulnunk, hogy együtt tudjuk majd énekelni az ünnepségen az indonézekkel. A hazafias "Halo-Halo Bandung" és a "Cing Cang Keling" szunda népdal esetében ez az elmélet még helytálló is lehetett volna, de hogy a "Lupa Lupa Ingat" sem keltette fel a gyanúmat! Ez utóbbi dal azt taglalja hosszasan a korai Eros Ramazotti zenei stílusában, hogy
"Már el-, el-, elfelejtettem a szöveget
Már el-, el-, elfelejtettem a szöveget,
Csak az ak-, ak-, akkordokra emlékszem,
Csak az ak-, ak-, akkordokra emlékszem.
Hogy: C, A minor, D minor G-re, C-re megint,
A minor, D minor G-re, C-re megint ... "
Már el-, el-, elfelejtettem a szöveget,
Csak az ak-, ak-, akkordokra emlékszem,
Csak az ak-, ak-, akkordokra emlékszem.
Hogy: C, A minor, D minor G-re, C-re megint,
A minor, D minor G-re, C-re megint ... "
Nem éppen egy 51 éves egyetemi kar himnusza!
November 3-án, kedden reggel autóba pakoltak és kivittek minket Jatinangorba.
A korlátozott információáramlást jól jellemzi az, hogy már kinn voltunk a kampuszon, amikor az egyik kínai lány, Nana, halkan megkérdezte tőlem:
"Miért is jöttünk most ide?"
Bennem akkorra már teljes bizonyossággal kirajzolódott aznapi sorsunk. Egyetemünk Irodalmi és Nyelvi Karának 51. születésnapját ünnepeljük majd egy nagy díszteremben, ahol a himnusz eléneklése után szunda zene mellett bemutatják a Kar történetét, a megfelelő fejesek beszédeket tartanak, majd a Pusat Bahasa külföldi diákjai kiállnak a színpadra, Evelyn, Rob és Main elmesélnek egy-egy legendát, majd elénekeljük az előző nap megtanult három dalt. És így is lett.
A fellépés előtt volt még egy próba, ahol megtanultuk a koreográfiát is. A "Halo Bandung" alatt jobb kezünket kell a mellünk előtt ráznunk a zene ritmusára, hogy érzékeltessük, mennyire áthat minket a haza iránti szeretet. A "Cing Cang Keling"-hez rendelt mozdulatra már nem emlékszem, mert ott mindenki a szövegbe kapaszkodott kétségbeesetten. A "Lupa Lupa"-nak meg nem is volt koreográfiája.
Mindezek után képzelhetitek, milyen lett az előadás! Fenn álltunk a színpadon, egy sorban, szemben a közönséggel, mindenkin rajta lógott a hátizsákja vagy a válltáskája, kezünkben az A4-es lapok, és a társaság fele rázta a kezét a feje felett, a másik fele meg beletemetkezett a papírlapjába, és gyökeret eresztett a színpadba. A rendezői bal egész aktív volt, mi meg, Elisával ketten középen meneteltünk és tisztelegtünk, hogy valami életet vigyünk a produkcióba. A szám felénél kiléptem a sorból, hogy mint valami főtörzs végigvonuljak katonáim előtt és egyenként köszöntsem Bandung hős fiait, mielőtt együtt indulunk a harcba, hogy szeretett városunkat visszafoglaljuk a hollandoktól, de csak egy-két katona fogadta illően a tisztelgésemet! Ezektől aztán leéghetett volna az egész város, mire elindulunk visszavívni! Elisát magamban kitüntettem hősi helytállásáért, és visszameneteltem a helyemre.
A szunda népdal szerencsére kimaradt, a "Lupa, Lupa"-nál meg nem lehetett hallani a hangunkat az eredeti ének miatt, mégis sikerünk volt, a tanárok azóta is széles vigyorral fogadnak, ha meglátnak a suliban, és közlik, hogy milyen jól táncoltam a színpadon! Hát, nem is tudom ... Tourvelné és A nyílt tengeren Kicsije után ezt enyhe minőségi visszaesésnek érzem a karrieremben ...
Minden esetre Indrával közöltem az akció után, hogy ha legközelebb ilyet tervelnek ki, akkor szóljanak időben, és csinálunk rá rendes koreográfiát!
November 3-án, kedden reggel autóba pakoltak és kivittek minket Jatinangorba.
A korlátozott információáramlást jól jellemzi az, hogy már kinn voltunk a kampuszon, amikor az egyik kínai lány, Nana, halkan megkérdezte tőlem:
"Miért is jöttünk most ide?"
Bennem akkorra már teljes bizonyossággal kirajzolódott aznapi sorsunk. Egyetemünk Irodalmi és Nyelvi Karának 51. születésnapját ünnepeljük majd egy nagy díszteremben, ahol a himnusz eléneklése után szunda zene mellett bemutatják a Kar történetét, a megfelelő fejesek beszédeket tartanak, majd a Pusat Bahasa külföldi diákjai kiállnak a színpadra, Evelyn, Rob és Main elmesélnek egy-egy legendát, majd elénekeljük az előző nap megtanult három dalt. És így is lett.
A fellépés előtt volt még egy próba, ahol megtanultuk a koreográfiát is. A "Halo Bandung" alatt jobb kezünket kell a mellünk előtt ráznunk a zene ritmusára, hogy érzékeltessük, mennyire áthat minket a haza iránti szeretet. A "Cing Cang Keling"-hez rendelt mozdulatra már nem emlékszem, mert ott mindenki a szövegbe kapaszkodott kétségbeesetten. A "Lupa Lupa"-nak meg nem is volt koreográfiája.
Mindezek után képzelhetitek, milyen lett az előadás! Fenn álltunk a színpadon, egy sorban, szemben a közönséggel, mindenkin rajta lógott a hátizsákja vagy a válltáskája, kezünkben az A4-es lapok, és a társaság fele rázta a kezét a feje felett, a másik fele meg beletemetkezett a papírlapjába, és gyökeret eresztett a színpadba. A rendezői bal egész aktív volt, mi meg, Elisával ketten középen meneteltünk és tisztelegtünk, hogy valami életet vigyünk a produkcióba. A szám felénél kiléptem a sorból, hogy mint valami főtörzs végigvonuljak katonáim előtt és egyenként köszöntsem Bandung hős fiait, mielőtt együtt indulunk a harcba, hogy szeretett városunkat visszafoglaljuk a hollandoktól, de csak egy-két katona fogadta illően a tisztelgésemet! Ezektől aztán leéghetett volna az egész város, mire elindulunk visszavívni! Elisát magamban kitüntettem hősi helytállásáért, és visszameneteltem a helyemre.
A szunda népdal szerencsére kimaradt, a "Lupa, Lupa"-nál meg nem lehetett hallani a hangunkat az eredeti ének miatt, mégis sikerünk volt, a tanárok azóta is széles vigyorral fogadnak, ha meglátnak a suliban, és közlik, hogy milyen jól táncoltam a színpadon! Hát, nem is tudom ... Tourvelné és A nyílt tengeren Kicsije után ezt enyhe minőségi visszaesésnek érzem a karrieremben ...
Minden esetre Indrával közöltem az akció után, hogy ha legközelebb ilyet tervelnek ki, akkor szóljanak időben, és csinálunk rá rendes koreográfiát!
(09-11-03)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése