2009. november 26., csütörtök

2009. november 24.

Születésemnek 30. évfordulóján az első köszöntést Marosvásárhelyről kaptam itteni idő szerint éjjel fél 1-kor sms-ben. Péter abbéli törekvése, hogy ő legyen az első, aki a nevezetes napon gratulál, teljes sikerrel járt! Köszönöm! :)

Közvetlenül ébredés után egy másik üzenet várt a telefonon, amelynek szintén van némi köze Új-Zélandhoz. Csipáimon keresztül hosszú másodpercekig pislogtam a kijelzőre, és álomittas agyammal próbáltam beazonosítani az országot, amely 64-es előhívóval rendelkezik. Indonézia 62, Magyarország 36, Olaszország 39, Románia 40, Németország 49, máshonnan meg nem kaphatok üzenetet, mert nincsenek ismerőseim ... na, az a lényeg, hogy az új-zélandi szörfös gyerek, gondolom két hullámlovaglás között, végignézte a gépén a fotókat, megtalálta a lomboki képeket és erről eszébe jutott az az ígérete, hogy a közös fotónkat elküldi nekem email-ben. Már több, mint egy hónapja visszatért a szigetére, és azóta sem kaptam levelet, így már lemondtam arról, hogy otthoni drága barátnőimnek megmutassam, milyen kincsekre lelhet az ember az indonéz szigetvilágban bolyongva. Ha bárki bármilyen romantikus fordulatban reménykedik, azt gyorsan felejtse el. Csak annyi állt az üzenetben, hogy hazatérése óta Új-Zélandon utazgat, még nem látta a saját komputerét, de el fogja küldeni a képet. Ez utóbbi aktust persze bármelyik internet kávézóban végre lehet hajtani, vagyis jól elfelejtette az egészet, csak azon csodálkoztam, hogy miért ír nekem másfél hónap után. Én magasról tojnék az egészre, azt gondolva, hogy már a másik is rég elfeledte az ígéretet.
Nyilván nem a szülinapom alkalmából írt, hisz azt nem tudhatta. A dolog puszta véletlen. De pontosan az ilyen véletlenek miatt nem hiszek a véletlenekben. Az ezzel a szóval jelölt esemény egy olyan ok-okozati láncolat eredménye, amelynek (sokszor a logikának is ellentmondó) lépéseit nem látja világosan az ember, ezért nem számít a végeredményre, így hajlamos azt a sors előre nem látható játékának vagy fintorának tartani. Pedig minden véletlennek oka és célja van. Jelen véletlen célja még homályos, okánál pedig sokkal fontosabb volt az eredménye, amely tökéletesen betöltötte feladatát azzal, hogy aznap reggel álmos ajkamra örömteli mosolyt csalt. Sose árt egy filmes kontakt a világ túlsó végén!

Ha az ember a 30. szülinapján ilyen távol van a szeretteitől, minden apró jókívánság felértékelődik. Reggel felhívott Ista, az angolcsoport agilis "főnökasszonya", hogy az összes angol időbeli és módbeli segédigét néhány szívélyes Happy Birthday-el kombinálja. Az iskolában Milena meglepett egy csomag isteni finom banános keksszel, mert tudja, hogy nagyfokú szenvedély fűt minden nenű banánt feldolgozó édes étellel kapcsolatban.
Tanítás után elmásztam a kampuszra, hogy megvárjam az 1 órát, ami otthon reggel 7, és beszéljek skype-on Anyuékkal. Az utóbbi napokban nem szeret engem az internet, mindig volt valami problémám. Jelen alkalommal az, hogy az egyetem wifi hálózata karbantartás miatt nem volt elérhető. Egy ideig próbálkoztam kapcsolódni, aztán rájöttem, hogy a hálózat nem kapcsolódik a nethez, erre idegbeteg lettem, de mielőtt még bosszút álltam volna ártatlan (és imádott) gépemen, segítséget kértem az előttem rohangászós-gyilkolós játékot játszó fiútól. Ő elárulta a titkot, hogy a közgáz épülete előtti területen fel lehet csatlakozni a dékáni hivatal hálózatára. Áthurcolkodtam oda, de ott nem volt konnektor, így hibernált géppel vártam az 1 órát, nehogy lemerüljön az aksi a beszélgetés előtt. Anya- és Apamanó olyan aranyos levelet küldött, hogy jól elsírtam magam, még szerencse, hogy addigra beborult az ég és eleredt az eső, jótékony homályba burkolva az arcomat. Amikor létrejött a skype-os videókapcsolat, először megpillantottam a szkennerünket, majd miután elfordították a webkamerát, Anyut és Aput is. Ott ültek a gép előtt álmosan, pizsiben és cukin, hogy felköszöntsenek! :)
Kettőre visszamentem a nyelviskolába a táncórára, útközben bokáig gázolva az utcán hömpölygő esővízben. Még jó, hogy a műanyag szandálom volt rajtam, és a tánchoz vittem váltógatyát, mert hosszú szoknyám térdig vizes lett. Aztán lefagyott a talpam a hideg padlón, meg csomót bénáztam, mert a legutóbbi órát ellógtam.
Közben mondtam Chloé-nak és Nanának, hogy ma van a szülinapom, és pénteken tartok egy kis bulit valamelyik "kocsmában", örülnék, ha eljönnének. Milenának is mondtam már a pénteket, de nem küldtem még szét sms-ben, mert nem tudtam megjelölni a pontos helyet, és nem akartam két sorozat üzenetet küldeni. Úgy voltam vele, hogy aki ráér és van kedve, az eljön, aki épp másfelé jár, az nem. Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak, hisz úgysem lesz olyan igazi szülinapi buli sok, igazából ismeretlen, emberrel.

Tündével a jeles napra annyit terveztünk, hogy 19.30-kor találkozunk az STSI előtt, átmegyünk Hajidah-hoz (mert helyesen így írják a nevét) egy órácskára gyakorolni a jaipongant, mert múltkor felvettük videóra és jövő pénteken vizsga lesz belőle, addigra meg kéne tanulnunk a koreográfiát. Utána vissza a suliba, mert egy nagyon jó színházi előadás lesz, nem olyan szedett-vedett, mint általában az STSI-n. Egy komolyabb társulat jön Bandungba, és őket nem érdemes kihagyni, mert nagyon jók. Tünde még azt is külön kiemelte, hogy vegyek fel valami csinibb ruhát, mert ez igazi színház lesz, nem lepukkant rock-koncert. Én már előre vártam az estét, nagyon jó szülinapi programnak ígérkezett, hogy látunk valami igazán jó színházat, és utána megkeressük azt a kiskocsmát, amit egyszer az angkotból fedeztünk fel, és ott jól iszunk egy ünnepi sört!
Otthon indulás előtt a lakótársaim is hozzám vágtak egy-egy "Selamat Hari Ulang Tahun!"-t, én megkínáltam őket a banános kekszből, és már robogtam is az angkottal a Buah Batu felé.
Jó kedvem volt! 30 évesen ott ültem egy koszos kisbuszban egy indonéz nagyváros piac melletti forgalmi dugójában, egy olyan kaland részeseként, amilyenre mindig is vágytam. Nem volt okom panaszkodni! :)

Tünde a kampusz felől érkezett a találkozóhelyre teljesen szétzuhanva. Körbefutotta az egész épületet, hogy megvegye a színházjegyeket, mert Rene azt mondta, teltház lesz, jobb ha nem közvetlenül az előadás előtt akarunk jegyhez jutni. Már kezdtem volna mesélni neki, milyen napom volt, meg hogy kaptam sms-t Brenttől, és ez milyen vicces, mire ő megelőzött, és rám zúdította borzalmas napjának minden rémségét. Látszott, hogy úgyse tud koncentrálni az én mondandómra, amíg ki nem önti a szívét, így övé volt az elsőbbség. A tánciskolában, ahol latin táncot fog tanítani, kiállították húsz ember elé, hogy tartson nekik bemutató órát "latin aerobic"-ból. Meg ne kérdezzétek, hogy ez mit jelent, igazából Tünde se tudja. Ő ugyan készült bemutatóra, de nem egy húsz fős csoportnak, és miközben megpróbálta a programját átkonvertálni az új szituációnak megfelelően, küzdött azzal, hogy a feladatokat kevert angol-indonéz nyelven megértesse a résztvevőkkel. Ezután rohant vissza pencak silat vizsgára, ahonnan elkésett és nem vitt egyenruhát, ezért a tanár jól leszidta, és a négy fős vizsgacsoportban beállították előre. És mindennek tetejébe még a volt a barátja is zaklatja email-ben és sms-ben. Ezen a ponton el is sírta magát szegény, én meg gondolkoztam, hogy jó kis szülinapi este lesz, ha Tünde idegei romokban hevernek. Se kedve, se energiája nem volt már a jaiponganhoz. Csak ezért mentünk továbbra is Hajidah háza felé, mert jól esett sétálni és úgyis fel kellett őt szednünk a színházhoz, mert nálunk volt az ő jegye is.
Vajon Tünde mit kamuzott volna, ha bármilyen részletet megkérdezek a színházzal kapcsolatban? Ha mondjuk elkérem a jegyeket megtekintésre? Vagy ha kitalálom, hogy akarok még venni valamit az előadás előtt, és ha nem gyakorlunk jaipongant, akkor nem is kell Hajidah-hoz mennünk?
De én jó kislány voltam, nem tettem fel kínos kérdéseket. Azt sem vettem észre, hogy a laptoptáska alatt stikában sms-t ír a későn érkezőknek. Sőt, még akkor sem fogtam gyanút, amikor Hajidah házához érkezve ott találtam Yuni autóját, és kb. 20 emberre való cipőt az ajtó előtt. (Ez mondjuk azért kicsit ijesztő, hogy mennyire hülye vagyok. Sherlock utódja nem leszek, az tuti.) Tünde cipőlevétel közben hangosan szólongatta Hajidah-t (nyilván jelzésként), majd feltárult az ajtó, és a hosszú nappaliban félkörben ott állt szinte mindenki, akit csak ismerek Bandungban! Ista és a srácok az angolcsoportból, az International Day szervezői az Unpadról, Yuni a két kisfiával, Rene és Tünde egyéb lakótársai, Chloé, Nana és Evelyn a Pusat Bahasából, Milena, Elisa és Rob, sőt Harold is, akit már ezer éve nem láttam. Meg persze Hajidah, fejkendősen, mosolygósan, mint mindig. Minden torokból szólt a Happy Birthday, középen az asztalon 3 gyertya égett egy pici tortán, én meg alig kaptam levegőt a meglepetéstől, meg amúgy is olyan ijesztő volt az a sok ember, ahogy mind rám mosolyog, úgyhogy nem volt jobb ötletem, elbőgtem magam, hogy tökéletes legyen az összhatás. :) Miután elénekeltek egy indonéz szülinapi köszöntő dalt is, a kezembe nyomtak egy kést, hogy vágjam fel a tortát, miközben Tünde hozta a laptop-ját és lejátszotta nekem az otthonról küldött videót. Annyira meg voltam zavarodva és a videó hatására újra előtörő könnyek is annyira gátoltak a fókuszálásban, hogy csak lassan fogtam fel, mit látok. Hogy Anyuék, Keriék és Muciék, bátyám és sógorom, a legjobb barátaim és az egész színjátszó, sőt még a kedvenc kocsmám pincérnője is ott vigyorognak a kamera előtt és éneklik Halász Judit dalát, miközben a tesóm dézsmálja a ruhásszekrényemet és számítógépparkot telepít az íróasztalomra. Csak azt tudnám, hogy Anyu és Apu miért a sufni előtt fakadt dalra!? ...
Annyira-annyira nagyon-nagyon meglepődtem, mert annyira-annyira nagyon-nagyon nem számítottam ilyen köszöntésre! Eszembe se jutott, hogy Tünde feltúrja a facebook-ot, hogy összeszedje az itteni ismerőseimet. Még akkor sem suhant át az agyamon egy meglepi buli gondolata, amikor mondtam neki, hogy 24-én csináljunk valami különlegeset, menjünk fel a Nagy Mecset tornyába, mire ő megjegyezte: "Mindig ilyen sok teret engedsz a barátaidnak?"
És rendben van, hogy én énekes videót tettem fel a youtube-ra Anyu 60. szülinapja alkalmából, de meg se fordult a fejemben, hogy ez az otthoniaknak is eszébe jut.

Kaptam virágot, naplófüzetet, édességet, medált, jókívánságot és egy batik blúzt, amit az International Day női szervezőtagjai hordtak, és egész nap azt néztük, milyen csinos. Tünde most irigyel is érte buzgón. Volt spagetti, mangó, banános édességek és üdítő. Több üveg sörrel is megleptek, de azt nejlonzacskóba bújtatva dugtam el a hűtőben és csak a buli után, Tündééknél ihattuk meg, mert a muszlim Hajidah házában szigorúan tilos az alkohol.
Hamarosan elkezdődött a karaoke-party! Vonyított magyar és indonéz együtt, táncoltunk, nevettünk, tetőfokára hágott a hangulat! A party végére befutott Gitta is, a Semarangban élő magyar darmasiswa lány, aki pont most jött Bandungba látogatóba.

Jó volt látni, ahogy mostani életem sok kis elszeparált részlete egybefolyik, egyetemek és házak, fehérek és indonézek találkoznak. Tényleg mindenki jól érezte magát!

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki eljött és aki otthon gondolt rám!

Tündének mindenképpen megajánlok egy Oscar-t az elterelő hadműveletben nyújtott alakításáért. Állítólag tényleg ilyen szar napja volt, de azért nem élte meg olyan tragikusan, mint ahogy előadta. Az ő személyében a legjobb embert adta a sors nekem Bandungba! És nem csak a szülinapom megszervezése miatt! :)

És, hogy az utolsó pillanatig nem sejtettem meg semmit? ... Nos, a szellemi képességeimmel kapcsolatban valóban komoly kétségeim támadtak, de sebaj, megvan rá a mentségem: öregszem! :)


(09-11-24)


3 megjegyzés:

  1. jajj de drága vagy:) mindjárt elbőgöm magam....! a korral már megjön a magasfokú szenimentalizmus is???

    VálaszTörlés
  2. Most szüreteltük az izabellát, ez alatt készült a felvétel.

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Madai István vagyok, az interneten találtam rá a blogodra és onnan tudom, hogy augusztus óta Bandungban vagy egy másik magyar lánnyal..
    Én November elején érkeztem és egy helyi élelmiszeripari cégnél vagyok termékfejlesztési vezetö. A cégem a Majesty hotelban szállásolt el a Surya Sumantri úton.
    A helyi konzulátuson próbálkoztam elöször magyarokra találni Bandungban, de nem tombolt bennük a segítökészség. Azóta megtanultam, hogy ha itt valamit akarok, akkor addig kell a nyakukra járni, amíg meg nem kapom, mert maguktól nem jeleznek vissza.
    Ha hamarabb olvasom a blogot, akkor tudtam volna segíteni a magyar standnál egy-két étellel, mert a sütö- és édesipari szakmám mellett a fözés az egyik hobbim. Egyébként ha bármilyen segítség kell, szóljatok, ha tudok segítek. Január végén talán meglesz az indonéz jogsim is és végre mehetek, amerre szeretnék (vagy tudok).
    Mivel szombaton is dolgozok (fél nap!?), ezért csak szombat délután és vasárnap érek rá. Ha gondoljátok találkozhatunk valahol a városban és beszélgethetünk.
    Elérhetöségeim:
    Email: madai_istvan@Yahoo.co.uk
    Mobil: 081 320 139933
    Üdv
    István

    VálaszTörlés