Az első hét Bandungban

A Kawah Putih-nál - Vadászat a hamis Lonely Planet-re - Egy bizalmas kérdés - Kostról kostra - A jackfruit - Böjttörés Ibu Anita családjával - Turizmóként Bandungban - A Kantor Immigrasi - Szintfelmérő teszt

Nemzeti ünnepünkön, augusztus 20-án Ibu Anita és Pak Budi elvittek minket a Kawah Putih-hoz, ami a 2359 m magas immáron nem aktív Patuha vulkán krátere, amelyben ma kék vizű krátertó csillog. A helyi turisták számára mi hárman bulék, vagyis fehérek, legalább annyira érdekesek voltunk, mint a természeti látványosság. Lépten-nyomon megállítottak minket, hogy közös fotót készítsenek velünk. :)

A krátertó hűvös levegője után lejjebb ereszkedtünk a Walini Teaültetvény és Termálforrás strandjára. A levegő itt is nagyon hűvös volt, és mikor lement a nap, én majd megfagytam, hiszen térdnacin és pólón kívül nem vittem magammal semmi melegebb ruhát.

Áldás volt visszatérni a meleg Bandungba!

Másnap új háverom, Hárold, körbevitt motoron a városban. Megpróbáltam venni egy Lonely Planet Indonesia-t, de csak egy Bandung-térképet tudtam beszerezni a könyvesboltban. Később újra elvetődtem oda, és megtaláltam az útikönyveket, de Indonézia nem volt.

Logikus, melyik indonéz akarna angol nyelvű backpackers útikönyvet venni a saját országáról. Várnom kell, amíg eljutok Yogyába, ott több a turizmó, ott biztos találok majd jófajta hamis Lonely-t. :)

Fájdalomdíjul Harold elvitt egy helyi könyvpiacra, ami azonban majd akkor lesz hasznos, ha már beszélek indonézül. Akkor az a hely lesz az olcsó Kánaán!

Ittunk kókuszlevet kókuszdióból, majd elmentünk Bandung déli részére egy muszlim kórházba, ahol Harold apukája fekszik kómában már több, mint egy hete. Stroke-ja volt szegénynek, azóta az egész család beköltözött a kórház rokonoknak kialakított helyiségébe, és ott várják a fejleményeket. Fura volt, hogy a második találkozáskor megismertem a srác családját, pláne ilyen intim szituációban. Ehhez is hozzá kell szokni, hogy ők nem kezelik a családi ügyeiket olyan szoros magánügyként, mint mi. Azért örültem, hogy csak egy negyed órát tartózkodtunk a kórházban. Remélem Harold édesapja hamar felépül, mert én többet nem akarok semmiféle kórházba menni idegen családokhoz! Brrr...

Harold nagyon lovagiasan hazavitt a motoron, és a végén megkérdezte:

- Nem bánod, ha megcsókollak?

- Ííííííí, de nagyon is bánom! Isten ments! - gondoltam magamban, de persze verbálisan sokkal diszkrétebben fejeztem ki magam.

Az egy dolog, hogy mindenkinek, na jó, főleg a férfiaknak, a "Hogy hívnak?" és a "Mit csinálsz itt?" után az a harmadik kérdése, hogy "Van-e barátod?" ... de azért az ijesztő, hogy nemleges válasz esetén nyíltan szabad prédának néznek, és felajánlják szolgálataikat.

Hmmm, azt hiszem ki kell találnom magamnak egy "hungarian boyfriend"-et, aki Budapesten minden éjszaka telesírja a párnáját utánam (én szintúgy itt), és aki alig várja, hogy hazatérjek és elvehessen feleségül. Amúgy felkészültem, direkt hoztam magammal egy gyűrűt, hordani fogom, és büszkén mutogatom majd, mint jegygyűrűt. Még ki kell dolgoznom a sztori részleteit, hogy vészhelyzet esetén használhassam. :)

Az első bandungi hétvége szálláskereséssel telt.

Sandra és Achmad az egyetemről elkísértek, mivel a kost-ok és házak tulajdonosai általában nem beszélnek angolul. A Pusat Bahasa (Nyelviskola) közelében lévő szobák nagy része már foglalt volt. Találtunk egy szép tiszta, de pici szobát saját fürdővel, internettel, ággyal, asztallal, gangra néző ablakokkal, mosógéppel, vízgéppel ... de 800ezer lett volna egy hónapban.

Harold még előző nap mutatott egy szobát 350ezerért, ami viszont elég lepra volt és sötét, egy matraccal csupán, öten osztozva a kamar mandi-n (fürdőszoba).

Egy harmadik lehetőség 500ezerért egy szintén ablaktalan, sötét szoba lett volna, habár bebútorozva.

Egy kicsit távolabb pedig lett volna egy elég szép szoba 1.200.000-ért havonta.

Vészhelyzet esetére lefoglaltam a 800 ezres szobát, mert úgy tűnt, elég korlátozottak a lehetőségek, a jó helyeket már elfoglalták.

Miután hazaértem a bumiba, Ibu Anita felhívta a nagynénjét, akinek Sukasenangban van egy kost-ja, angkot-tal (busz) csak 15 percre a nyelviskolától.

Rögtön megtetszett, amint beléptem! Világos, tiszta, ízlésesen berendezett. A szobában van ágy, szekrény, asztal, és hatalmas ABLAKOK!!! Fürdőszoba két személyre, hűtő, mosógép, saját kulcs a bejárati ajtóhoz is! És mindez havi 380ezerért!

Vasárnap már költöztem is. Ibuék elvittek bevásárolni, vettem egy vízgépet, merülőforralót, tányért, evőeszközt, poharat, tisztítószereket. Az általános szabály, hogy a kost-ban nincs konyha, de olyan olcsó az utcán kajálni, hogy nem is éri meg főzőcskézni. Nekem meg amúgy sem szenvedélyem. :)

Este ki is takarítottam a szekrényt, bepakoltam és hajnali egykor holtfáradtan dőltem az ágyba ... hogy hajnali háromkor a szomszédos mecsetből harsogó müezzin hangjára riadjak fel.

Ja, persze, szombaton kezdődött a Ramadan! Egy hónapig minden este másfél órás imát üvöltenek a hangszórókba és hajnali háromkor is rendszeresen lesz szerencsém hallani az ájtatos híveket. Mindegy. Ennél már csak jobb lesz!

Szombaton még Bumi Pasundanban aludtam és napközben végignéztem, ahogy a háznál lakó gondnok hapi felmászik a fára és kopogtatással megkeresi a legérettebb jackfruit-okat. A jackfruit hatalmasra is megnő, kb. mint egy dinnye, és sárgás húsa édeskés, nekem nagyon szokatlan ízű, de finom.

Szombaton estére Ibu Anita meghívott minket, Elisát, Robot és engem a családi házukba, hogy részt vegyünk az idei Ramadan során a böjt első hivatalos megtörésén. Ettől a naptól kezdve a muszlimok egy hónapon keresztül napkeltétől napnyugtáig böjtölnek, vagyis nem esznek és nem is isznak semmit. A napnyugta hivatalos időpontja este 6 óra, így az egész család már 5-től gyülekezett a nappaliban. Az asszonyok egész nap sütöttek-főztek (nem is értem, hogy bírják, miközben meg sem kóstolhatják a kajákat, még ellenőrzés céljából sem!), hogy estére terített asztal várja az éhezőket. Jelen esetben mi is ide tartoztunk. Nekem is kopogott már a szemem, hiszen direkt nem vacsoráztam. Amikor az óra elütötte a 6-ot, én már vetettem volna magam a kajára, de próbáltam illedelmes lenni. Egyrészt mert vendégségben voltunk, másrészt, mert tudtam, hogy a család hajnal óta nem evett, így elég kellemetlen lett volna, ha és vagyok a legtürelmetlenebb. Minden tiszteletem a muszlimoké. Én nem bírnám ezt a fajta böjtölést végigcsinálni. De ők szeretik, és annak ellenére, hogy egész nap éhesek és szomjasak, meglepő önuralmat tanúsítottak az étel magukhoz vételénél. Semmi habzsolás, semmi két pofára zabálás, mindenki úgy szedett és evett, mintha csak pár óra telt volna el az ebéd óta. Nem tudom sajnos az ételek nevét, de volt egy nagyon vicces édesség. Úgy hívják, hogy cingcau (ejtsd: csincsau). Rózsaszínű édes lében úszkálnak áttetsző, sötétzöld színű zselécafatok, amelyek következetesen nem maradnak fenn a kanálon, így vért izzadsz, mire elfogyasztod a csemegét. Az a leghatékonyabb módszer, ha a tálkát közel emeled a szádhoz és a kanállal kihalászva egy zselécafatot, azt rögtön felszippantod az ajkaiddal, nem adva neki időt, hogy lecsússzon a kanálról. Nem éppen elegáns dolog a cingcau-evés, de állítólag nagyon egészséges, mert valami gyógynövény szerűségből készül. Miután teletömtük a bendőnket mindenféle földi jóval, előkerült a mikrofon, bekapcsolták a szintetizátort, és az előre beprogramozott karaoke alapokra Ibu Anita és az egyik unokahúga angol és indonéz dalokat énekelt a szórakoztatásunkra. Az estét aztán Ibu Anita jaipongan-bemutatója zárta. Ez a tradicionális szunda tánc energikus, élettel teli. Ha lesz rá alkalmam, én is szeretném megtanulni!

Augusztus 24-én, hétfőn, bementem a belvárosba, hogy egy kicsit legyek már turista is, és hogy váltsak pénzt, mert a kost-ot egy évre előre ki kell fizetni.

Három lépést sem tettem, mire leszólított Gusti, aki hivatását tekintve hivatalos idegenvezető. Megmutatta, hol a legjobb pénzváltó, melyek a híres épületek Bandungban, és ő vitt el a wayang golek bábkészítő műhelybe is. A wayang golek figurákkal a Mahabharata és a Ramayana történeteit adják elő általában 8 órás, de néha turistabarátabb 50 perces változatban is. De mindezt majd csak Ramadan után élvezhetem, mert addig "dead season " van, se étel, se ital, se cigi napközben, és semmi szórakozás este. Azt hiszem a szex is meg van tiltva.

Augusztus 26-án, szerdán elmentünk az Kantor Immigrasi-ba (Bevándorlási Hivatal). Reggel 9.30-kor találkoztunk az egyetemen, de a kínai lányoknak nem szólt Ibu Anita, ezért 11-ig vártunk, mire befutottak. A hivatalba pont szünetben értünk, tehát a kb. fél órás projekt megvalósítása megint egy fél napba telt. :) Már kezdem megszokni.

Ma reggel írtam egy szintfelmérő tesztet a nyelvsuliban, vagyis csak felírtam a papírra a nevem, és közöltem, hogy engem a kezdő csoportba rakjanak. Hétfőn 8.30-kor kezdődik az első óra.

Már alig várom! Végre csinálok valami értelmeset, végre elkezdődik a munka, amiért idejöttem. Lassan tudok majd beszélni a szomszédaimmal, Ibu Iis-szel, a házinénimmel, a warungos bácsival, ahol vacsizni szoktam, és a szemközti házban lakó kissrácokkal, akik minden este megdobnak egy "Hello Miss, I love you"-val. :)

http://picasaweb.google.com/kenildem/KawahPutihFeherKrater#

http://picasaweb.google.com/kenildem/BandungCity#

"Bandung at a Glance" - videó a bandungi első napokról

TravEx - A wayang golek bábkészítő műhely

(09-08-20 / 09-08-27)