KTM (Kartu Tanda Mahasiswa) - Tari Sunda - A nemzet reménységei - Mindennek meg kell adni a módját - Easy Riding in the Rain - Suku Naga
Szereztem Unpad-os diákigazolványt!
Az útját és módját véletlenül tudtam meg Elisától, aki szintén véletlenül jött rá, amikor felhasználónevet és jelszót akart kérni az egyetemi wifi-hez. Az IT Helpdesk ugyanis először elküldte a Biro Akademik-be, ahol a hapsi egy dossziéból elővette az adatait, egy pici kamerával rögtön lefényképezte és már nyomtatták is a kártya formátumú diákigazolványt, amely egy szemeszterre érvényes (ha jól értelmeztem).
Nos, nekem mindez nem ment ilyen simán, mert először rosszul vitték be a nevemet a rendszerbe. Csak a vezetéknevet sikerült beírni, a keresztneveimet nem, és hétfő délután 4-kor már le volt zárva az a számítógép, amellyel mindezt orvosolni lehetett volna. Visszamentem hát szerda délután. Ekkorra beírták a két keresztnevemet, de kihagyták a vezetéknevet. Szerencsére aznap korábban mentem, így azon frissiben kijavítottuk a malőrt. Többször megkérdezték, hogy az Ildikó Emese Kenéz helyes-e, mire én vérszemet kaptam, és kijavíttattam! Most biztos mindenki Kenéz-nek fog szólítani, de ennyi kényelmetlenséget megér az, hogy az indonéz diákigazolványomon magyarul van rajta a nevem: Kenéz Ildikó Emese! :)
A wifis belépési kód megszerzése a következő hét projektje lesz. Igazából ráér, mert én még a legelső alkalommal elkértem Ibu Anita jelszavát és azóta azt használom a nethez. A gép megjegyezte és automatikusan belép. Ez nagyon kényelmes megoldás, de persze veszélyes, mert ha egyszer valamiért elfelejti, akkor nem tudom újra beírni, hisz a jelszó karaktereit nem látom. Vagy a számítógép sosem felejt ...? Hmm, nem tudom, de az biztos, hogy szeretem a rendet és a szabadságot, meg mindenből a sajátot, így hamarosan leállok az illegális username-használattal.
Végre elkezdődött a Pusat Bahasában meghirdetett táncóra. Hétfőn kiraktak egy plakátot, hogy keddenként 14 órától Ibu Dian szunda táncot oktat alkalmanként 25ezer rúpiáért. Ez utóbbi borzasztóan sok, mert általában a tánc-, sport- és fitness órák 50ezerbe kerülnek egy hónapban úgy, hogy heti két alkalom van benne. Még nem tudjuk, mi lesz a pénzkérdéssel, mert Ibu Dian azt mondta, nem ő kapja azt a pénzt. Ebből kifolyólag nem is kérte el tőlünk. De ha nem a tanárnak, akkor kinek fizetünk? Nem értem a dolgot, a többiek sem, szóval most nem firtatjuk a kérdést, aztán majd csak kiderül. Az óra olyan volt, mint az indonéz táncórák általában. Iszonyú koncentrációval, borzasztóan kényelmetlen pózban próbáltuk leutánozni a kéz- és testmozdulatokat, illetve megjegyezni a mozdulatok sorrendjét. Ez utóbbi nekem konkrétan nem sikerült. De gyakorlat teszi a mestert, majd idővel, "sediki-sedikit bisa" ... mint a nyelvet is, meg mindent itt Indonéziában ...
Lelkesedésünkben megbeszéltük a tanárnővel, hogy legyen péntekenként is óra, hogy többet tanulhassunk, de az rögtön el is maradt, hiába utaztunk fel pénteken Tündével a Buah Baturól.
Öröm volt az ürömben, hogy a Pusat Bahasából a kampusz felé sétálva betévedtünk az ITHB épületébe. Én minden nap ott megyek el mellette, és mindig meg is jegyeztem magamban, hogy milyen szép modern épület, de csak Tündének jutott eszébe bemenni. Ahogy ott kóvályogtunk, egy kosztümös hölgy megkérdezte, segíthet-e, majd felajánlotta kolléganője segítségét, aki körbevitt minket a suliban. Mert hogy az Institut Teknologi Harapan Bangsa School of Telematics egy főiskola, amelyet 2002-ben alapítottak. Nevében a "harapan bangsa" kifejezés annyit jelent: "a nemzet reménye". Az iskola egy hat emeletes, új építésű, modern épületben kapott helyet, amelynek tetőteraszáról csodás kilátás nyílik az alant elterülő ütött kopott háztetőkre és a Bandungot körülölelő hatalmas hegyekre. A tantermek, nyelvi és multimédiás laborok, fotó- és videóstúdió, az elektro- és komputertechnikai laborok mind a legmodernebb technikával vannak felszerelve. A diákok könyvelés és management mellett informatikát, programozást, elektrotechnikát, stb. tanulhatnak. Nekem mindegyik egy kicsit kínai ... Még a Vizuális Kommunikáció Dizájn a legértelmezhetőbb, ahol audio-vizuális reklámszakembereket és számítógépes grafikusokat képeznek, mármint "two in one". Eléggé el voltunk ájulva, ahogy a marketinges csaj vitt minket emeletről emeletre, és azon gondolkoztunk, hogy ez a suli miért nem volt fenn a Darmasiswa -istán. Mert magánsuli, persze, azért nem! Mint később megtudtuk, Indonéziában nem csak a magán, de az állami egyetemeken is fizetni kell az oktatásért. Annyi a különbség, hogy az állami iskolák valamivel olcsóbbak. Az ITHB-n a dizájnért a tanulmányok megkezdése előtt egy 11.500.000 rúpiás "belépődíjat" kell fizetni, majd félévenként 2.500.000-et. Ha egy négy éves képzést veszünk, az kb. 4 millió félévente. A nemzetközi programok értelemszerűen drágábbak.
A "belépő" átszámolva kb. 230ezer forint, és utána kb. 50ezret kell fizetni minden szemeszterért. Simán megéri! Ha egyszer lesz, akkor ide küldöm majd a gyerekemet tanulni! Az egész azért drága, mert még bele kell számolni, hogy kb. évente egyszer hazarepül karácsonyra látogatóba. Na, az nagyon megdobja! Áh, fenét repül, kibírja 1-2 évig karácsony nélkül! De a nemzetközi graphic design programra már neki kell majd összekaparni a pénzt, mert ott 24 milla a beugró és 13,5 milla a félévi költség, de a harmadik évben Ausztráliában nyomhatja! Hmmm, mindenképpen megemlítem majd neki ezt az iskolát, ha a pályaválasztás előtt áll! :)
A lakótársak között végzett villámfelmérésem alapján (habár tudom, hogy Indonézia 240 milliós lakosságát tekintve két ember megkérdezése nem túl reprezentatív), az ITHB árai átlagosnak tűnnek. Jehan az Institut Teknologi Nasional-ban tanul civil engineering szakon (ez mélyépítést, bányamérnöki munkát jelent), ahol 4 milliót fizet egy félévért. Novi iskolájának neve Sekolah Tinggi Ilmu Ekonomi Ekuitas. Ő közgazdaságtant tanul, banki területen, és 3 milliót fizet félévente. Ezek szintén magániskolák. Ezzel szemben Milena a Pusat Bahasában 8 millió rúpiát fizetett egy félévért, és azt ugye már vázoltam, milyen szintű ott a nyelvoktatás. Persze nem tudom, hogy az ITHB-n milyen tanárok vannak, de ha másért nem, hát a tetőterasz panorámája és a felszereltség miatt megéri oda járni! A videó stúdióban HD kamera állt a greenbox-szal szemben és még facsarta az orrunkat az épp megszáradt falfesték illata!
Szerdán a kedvenc film volt a téma az UIN angolcsoportjában. Megint jelen volt egy tanár, aki iszlám filozófiát tanít, és imádja a "Muzsika hangját". Ez már a negyedik találkozó volt, és most figyeltem fel rá, hogy az indonézek, beleértve a 20 éves korosztályt is, szeretik mindennek megadni a módját és ezáltal a semmiből is valamit varázsolni.
A lakótársak között végzett villámfelmérésem alapján (habár tudom, hogy Indonézia 240 milliós lakosságát tekintve két ember megkérdezése nem túl reprezentatív), az ITHB árai átlagosnak tűnnek. Jehan az Institut Teknologi Nasional-ban tanul civil engineering szakon (ez mélyépítést, bányamérnöki munkát jelent), ahol 4 milliót fizet egy félévért. Novi iskolájának neve Sekolah Tinggi Ilmu Ekonomi Ekuitas. Ő közgazdaságtant tanul, banki területen, és 3 milliót fizet félévente. Ezek szintén magániskolák. Ezzel szemben Milena a Pusat Bahasában 8 millió rúpiát fizetett egy félévért, és azt ugye már vázoltam, milyen szintű ott a nyelvoktatás. Persze nem tudom, hogy az ITHB-n milyen tanárok vannak, de ha másért nem, hát a tetőterasz panorámája és a felszereltség miatt megéri oda járni! A videó stúdióban HD kamera állt a greenbox-szal szemben és még facsarta az orrunkat az épp megszáradt falfesték illata!
Szerdán a kedvenc film volt a téma az UIN angolcsoportjában. Megint jelen volt egy tanár, aki iszlám filozófiát tanít, és imádja a "Muzsika hangját". Ez már a negyedik találkozó volt, és most figyeltem fel rá, hogy az indonézek, beleértve a 20 éves korosztályt is, szeretik mindennek megadni a módját és ezáltal a semmiből is valamit varázsolni.
A jelenet a következő volt:
Ülünk körben a szokásos teremben a szokásos koszos szőnyegen, és Teguh felteszi a kérdést:
Ülünk körben a szokásos teremben a szokásos koszos szőnyegen, és Teguh felteszi a kérdést:
- Na, srácok, ki szeretné megnyitni az összejövetelt?
Mindenki vonakodik vagy hallgat, így én szólalok meg:
- Mi is volt mára a téma? A kedvenc film? Oké, akkor ki lesz az első, mondjuk te? - és ránézek a mellettem ülő srácra.
Még mindig habozás, mindenki néz ide-oda, majd Indra lassan elkezdi:
- Assalamu' alaikum.
- Wa' alaikum salam. - mormolják rá a választ.
- Megint itt gyűltünk össze, köszönjük, hogy eljöttetek. A mai témánk a kedvenc film, erről fogunk beszélni. Ki szeretné először előadni, hogy mi a kedvenc filmje? - hangzik a megnyitó szöveg és kérdés Indra szájából.
Én meg elszégyellem magam, hogy pár odavetett, hevenyészett szóval rögtön a dolgok közepébe akartam vágni, nem adva meg az eseménynek a kellő tiszteletet.
Ugyanígy zajlott a lezárás is, Indra még egyszer megköszönte mindenkinek a részvételt és az aktív közreműködést.
Hazafelé alkalmi sofőröm egy mosolygós srác volt, akinek az arcára azt hiszem emlékeznem kellett volna a múltkori óráról, de ... nekem akkor még nem voltak emlékeim ... Az után a hazaút után viszont lesznek, mert a kezdetben csepergő eső hamar erősödött, óriási tócsákat képezve a nem éppen sima aszfalton. Nem tudtam eldönteni, mit utálok jobban: az alulról térdig felcsapó vízsugarat vagy a bukósisak szemellenzőjéről a mellkasomra és a laptop-táskára folyó patakocskákat. Brrr, amúgy sem barátom az eső, pláne nem, ha két irányból ér ...
Pénteken színházban voltam! Végre! Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik. Csak akkor fogtam fel, amikor már ott ültem a nézőtéren és valami furcsa idegesség volt a gyomromban. Izgultam, hogy milyen lesz és alig vártam, hogy kezdjék már! Az előadás a Saung Angklung Udjo nevű kulturális komplexumban volt, amelyből csak a színháztermet láttam, mert este már sötét volt és az eső miatt nem lehetett felfedezőútra indulni. Annyit realizáltam, hogy az egész egy nagy parkban van, mindenfelé izgalmas bambuszbódékkal. A részletesebb leírásra azonban még várni kell. A színház görög mintára épült, félkör alakú színpad, mögötte a szkéné, előtte ívben a lelátó szerű nézőtér. Az egészet egy hatalmas, bambuszból szőtt, szunda stílusú tető fedte, amelyen keresztül végig hallhattuk az eső csendes dobolását. W. S. Rendra "Suku Naga" című darabját láttuk, amely egy tánccal és zenével tarkított társadalomkritika. Rendra ez év augusztus 6-án halt meg, 73 éves korában, és színész-rendező-drámaíróként honfitársai a modern indonéz színház megteremtőjét tisztelik benne.
Mindenki vonakodik vagy hallgat, így én szólalok meg:
- Mi is volt mára a téma? A kedvenc film? Oké, akkor ki lesz az első, mondjuk te? - és ránézek a mellettem ülő srácra.
Még mindig habozás, mindenki néz ide-oda, majd Indra lassan elkezdi:
- Assalamu' alaikum.
- Wa' alaikum salam. - mormolják rá a választ.
- Megint itt gyűltünk össze, köszönjük, hogy eljöttetek. A mai témánk a kedvenc film, erről fogunk beszélni. Ki szeretné először előadni, hogy mi a kedvenc filmje? - hangzik a megnyitó szöveg és kérdés Indra szájából.
Én meg elszégyellem magam, hogy pár odavetett, hevenyészett szóval rögtön a dolgok közepébe akartam vágni, nem adva meg az eseménynek a kellő tiszteletet.
Ugyanígy zajlott a lezárás is, Indra még egyszer megköszönte mindenkinek a részvételt és az aktív közreműködést.
Hazafelé alkalmi sofőröm egy mosolygós srác volt, akinek az arcára azt hiszem emlékeznem kellett volna a múltkori óráról, de ... nekem akkor még nem voltak emlékeim ... Az után a hazaút után viszont lesznek, mert a kezdetben csepergő eső hamar erősödött, óriási tócsákat képezve a nem éppen sima aszfalton. Nem tudtam eldönteni, mit utálok jobban: az alulról térdig felcsapó vízsugarat vagy a bukósisak szemellenzőjéről a mellkasomra és a laptop-táskára folyó patakocskákat. Brrr, amúgy sem barátom az eső, pláne nem, ha két irányból ér ...
Pénteken színházban voltam! Végre! Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik. Csak akkor fogtam fel, amikor már ott ültem a nézőtéren és valami furcsa idegesség volt a gyomromban. Izgultam, hogy milyen lesz és alig vártam, hogy kezdjék már! Az előadás a Saung Angklung Udjo nevű kulturális komplexumban volt, amelyből csak a színháztermet láttam, mert este már sötét volt és az eső miatt nem lehetett felfedezőútra indulni. Annyit realizáltam, hogy az egész egy nagy parkban van, mindenfelé izgalmas bambuszbódékkal. A részletesebb leírásra azonban még várni kell. A színház görög mintára épült, félkör alakú színpad, mögötte a szkéné, előtte ívben a lelátó szerű nézőtér. Az egészet egy hatalmas, bambuszból szőtt, szunda stílusú tető fedte, amelyen keresztül végig hallhattuk az eső csendes dobolását. W. S. Rendra "Suku Naga" című darabját láttuk, amely egy tánccal és zenével tarkított társadalomkritika. Rendra ez év augusztus 6-án halt meg, 73 éves korában, és színész-rendező-drámaíróként honfitársai a modern indonéz színház megteremtőjét tisztelik benne.
Habár egész mondatokat is megérteni véltem a szövegből, hasznos volt, hogy Elisa néha a fülembe súgta, hol is járunk a történetben. A darab a Naga törzs viszontagságait beszélte el, amely bennszülött törzs érdekei teljesen háttérbe szorulnak az állami vezetők és a külföldi tőkések érdekeivel szemben. Habár a történet egy képzeletbeli királyság képzeletbeli kisebbségéről szól, a hetvenes években egyértelműen Soeharto fejlesztési programját és politikáját kritizálta.
Hogy ez itteni viszonylatban jó vagy rossz előadás volt-e, azt nem tudom megmondani. A színészi játék teljes mértékben kimerítette a mi "ripacskodás" fogalmunkat, de ez állítólag itt általános, tehát ebből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Még kell egy-két előadás, mire fogalmat tudok alkotni az indonéz színház mibenlétéről.
(09-11-09 / 09-11-15)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése