A nyelviskolával kapcsolatban az első két héten szolgáltam részletes leírással, aztán szerencsére sokkal izgalmasabb dolgok is történtek és inkább azokra koncentráltam. A mai nap eseményei azonban arra késztetnek, hogy összefoglaljam eddigi tapasztalataimat és revideáljam nyelvtanulási módszeremet.
Sajnos azt kell mondanom, hogy az első két iskolában töltött hét óta a helyzet nemhogy javult volna, de egyre rosszabb lett. Nem azért, mert a tanárok egyre rosszabb módszereket használnak, - munkamenetüktől és metodikájuktól se pozitív, se negatív irányban nem tértek el - hanem mert mi értünk valahol a türelmünk és tűrőképességünk határára.
A mi alatt Milenát és magamat értem. A négy koreai nem tudom, mit gondol az oktatásról, bár negatív kritikának lehet venni, hogy az egyik srác hazament Koreába, a másik csak 45 %-ban jár be, a harmadik csak ímmel-ámmal, a lány pedig e héttől átment az eggyel felettünk lévő osztályba. Múlt héten érkezett egy fiú és egy lány Pápua Új-Guineából. Ők is teljesen kezdők, így nekik még nehezebb bekapcsolódni, mint nekem volt egy hónap lemaradással. A lány két nap után megbetegedett (nem tudom, hogy az oktatástól-e vagy valami furcsa kajától), Joseph pedig már hétfőn felháborodását fejezte ki, amikor reggel 8.30-kor csak ketten voltunk az osztályban.
A legelső beszámolóhoz képest a mostaniban az a legnagyobb plussz, hogy meg tudom nevezni a tanárokat.
Hétfőn, Bapak Kusman K. Mahmud S. H.-val, a menetrend nem változott.
Bapak felolvas egy szöveget, amelyet aztán ki kell szótáraznunk.
Az első feladatban kérdésekre kell válaszolni írásban, amely válaszok azonban szóról szóra kimásolhatóak a szövegből.
A második feladatban egy-egy kiemelt szóra kell szinonímát találnunk.
A harmadik feladatban a kiemelt szavak ellentétét kell beírnunk a mondatba. Ez azért nehéz, mert ha meg is van az ellentétes jelentésű szó magyarul, nekem azt először le kell fordítanom németre (na jó, ez azért nem megy olyan nehezen), majd megnézni a német-indonéz szótáramban, amely legalább kettő-három variációt dob fel, és én tuti a rosszat választom.
A negyedik feladat mindig egy bizonyos szónak a gyakorlása kiegészítendő mondatokkal.
És a végén az elmaradhatatlan bónusz:
"Buatlah kalimat dengan kata-kata di bawah ini!" - "Alkoss mondatokat az alábbi szavakkal!"
A bácsi nagyon kedves, mosolygós és segítőkész, csak azt nem értem, hogy ő hogyan nem unja halálra magát, mert amíg mi vadul szótárazunk, ő csak néz ki a fejéből. Na jó, néha kimegy a teremből cigizni és gondolom spannolni a kollégákkal.
Különösen bizarr volt a helyzet, amikor egyik hétfőn egyedül én jelentem meg a tanórán.
A többiek mind "betegek" voltak. Egy szál magamban ültem hát a teremben a tanárral szemben, és csináltam szorgosan a feladatokat, majd ellenőriztük közösen, hogy megértettem-e a tanmesét az okos varjúról. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy mivel nem kellett a többiekre várni, sokkal hamarabb befejeződött az óra, mert gyorsan kész voltam minden feladattal.
A kedd még mindig a nyelvtané. Bapak Waway Tiswaya M. Hum. ráérősen bejön, felírja az aktuális nyelvtani problémát a táblára, elmondja a szabályt, amit mi egy másodperc alatt felfogunk és utána halálra unjuk magunkat. A "fejezd be a mondatot"-feladat még elmegy, de utána mindig jön a gyűlölt "membuat kalimat". Az első időkben csak tíz szó került fel a táblára, amelyekkel mondatot kellett alkotnunk, de tegnap sikerült húszat felírnia! Mivel kevés szót tudok (ebben nekem is van saram, amelyre alább térek ki), és elég alapvető szavak is hiányoznak, hiába próbálnék valami bonyolultabb összetett mondatot összehozni. Mindig beleütközöm abba, hogy ezt a szót sem tudom, vagy azt a nyelvtani szerkezetet sem ismerem, így maradnak ugyanazok az egyszerű mondatok mindig azonos téma körül forogva. Dögunalom!
A mondatalkotás kapcsán jut eszembe az az érdekes jelenség, hogy tanáraink csak bizonyos mértékig tudnak elvonatkoztatni a valóságtól. Amikor leírtam azt a mondatot, hogy "a magyar emberek szegényebbek, mint az angolok", Bapak Waway naívan megkérdezte, hogy tényleg? Miután ma felírtam a táblára, hogy "tudok számolni indonézül", majd a végére odabiggyesztettem még, hogy "20-ig", mert gondoltam, így mégiscsak pofásabb a mondat, Indra, drágám, elkezdte nekem magyarázni, hogyan vannak a számok húsz után ...
Egy későbbi feladatban adva volt a mondat eleje, hogy: "Rika fogorvoshoz megy, mert ... " és nyilván mindenkinek az jut eszébe, hogy "... fáj a foga."
Ezen a szinten néha már szükségét érezzük egy kis humornak, így mind Milena, mind az én tollamból alternatív variáció született:
Ildi: "... szerelmes az orvosba."
Milena: "... az orvos az apja, és pénzt akar kérni tőle drogra."
Pont én voltam soron a felolvasással, és Indra már nyitotta volna a száját, hogy felhívja figyelmemet a mondat valószerűtlenségére, mikor én belé fojtottam a szót, határozottan a mondat nyelvtani helyessége után érdeklődve. Még jó, hogy nem hallotta a drogos verziót!
(Csak zárójelben teszem hozzá, hogy mi a fenti két kiegészítést kínunkban végtelenül viccesnek találtuk, holott alapvetően infantilis és bugyuta. De lassan mi is idomulunk agyilag az oktatás színvonalához.)
A szerda Indra Sarathan napja, aki filológiát tanul és az egyetlen tanár, akinek a módszerei kicsit is hasonlítanak a mi nyelvtanítási metódusunkhoz.
Szerdán eredetileg Bapak R. Yudi Rermadi tartotta az órákat. Ez volt a horror-napunk! Nem elég, hogy ugyanazt csináltuk, mint hétfőn (fordítás, kérdésekre válaszolás, kérdésfeltevés, mindez írásban), a tanár még az idegeinkre is ment. Az a bárgyú mosoly, ahogy az értetlenség felcsillant a szemében ... ki tudtuk volna tekerni a nyakát. Az egyetlen szimpatikus tulajdonsága az volt, hogy általában bő fél órával a tanítás vége előtt mindig közölte, hogy mára ennyi volt, mert most el kell indulnia Jatinangorba. Vele történt meg az az eset, hogy egyik órán feladott egy szöveget fordítani, mi el is kezdtük csinálni, és néha megkérdeztük egy-egy szó jelentését. Nekem egy idő után furcsa volt, hogy nem találom a szövegben azokat a szavakat, amiket Kim kérdez, de szótárazó-apátiámban nem szenteltem nagyobb figyelmet a jelenségnek. Csak amikor elkezdtük ellenőrizni a feladatokat, derült ki, hogy egy aprócska félreértés folytán a két koreai egy éttermekről szóló szöveget, míg mi Milenával egy piac témájú szöveget fordítottunk. És drága Yudinknak nem tűnt föl, hogy két különböző szöveg szavait kérdezgetjük!
(Itt megint zárójelben jegyzem meg, hogy Korea fiai és leányai nagyon otthon vannak az indonéz nyelvben, mert szisztematikusan a tulajdonnevekre kérdeznek rá: "Mi az, hogy Herman, Indra, Surya ... mit jelent a Jawa Barat?" Én tudom, hogy Koreában más formájúak a betűk, de hát angolul is megtanultak valahogy és nem olyan nehéz megjegyezni, hogy latin betűs írásnál a nagy betűk - főleg mondat közepén - egy személy vagy hely nevét jelölik!)
Egy napon aztán az a szerencse ért minket, hogy Bapak Yudi nem jött többet. Nem tudjuk, mi történt, de nem is kérdezősködtünk utána.
Indra a múlt héten merőben újszerű módszert kezdett alkalmazni. Megpróbált minket rávenni arra, hogy használjuk a nyelvet, vagyis beszélgessünk! A kivitelezésen még van mit csiszolni, mert egyelőre a "beszélgessetek!" felszólításban merül ki a tanári segítségnyújtás, de az idea és a törekvés mindenképpen díjazandó. Sajnos Milena időközben eljutott arra a szintre, hogy már nem tudja értékelni ezt a forradalmi lépést, és passzivitása (na jó, legyünk őszinték, az én aktivitásom ellen irányuló ingerültsége és rosszallása) megnehezíti a dolgomat. Indra mindig az óra végén veti be a beszélgetés-próbálkozást, amikor német osztálytársam már tűkön ül, szabadulna a pokolból és felesleges időfecsérlésnek tartja az indonéz srác esetlen felszólítását.
Csütörtökön a hosszú szakállú és zsíros hajú Bapak Drs. Abdul Hamid, a szinoníma-fetisiszta, tartja az órákat. Hozzá az Idul Fitri óta nem volt szerencsém, mert mindig helyettesítették, pedig ő nem is volt olyan rossz ... bár végül is olyan jó sem. Csak kevésbé idegesítő.
A péntek pedig mostantól a jaipongané, ami üdítő változatosság és dühítő balszerencse egyszerre, mert emlékeim szerint a pénteki tanár, Bapak Baban Banita M. Hum. órái voltak a legérdekesebbek. Kb. csak kettő volt belőle, amin én is részt vettem, de határozottan kellemes érzéssel gondolok rájuk, habár már nem emlékszem a részletekre.
És, hogy igazságos legyek, most jön a "mea culpa"! Mert én meg egy büdös lusta disznó vagyok, aki inkább blogot ír meg videót vág szótanulás helyett. Itt most persze jön egy csomó de ...
... mindig van valami program délutánra ...
... amikor hazaérek már olyan fáradt vagyok ...
... nagyon uncsi otthon magamban a szavakat magolni, amikor tudom, hogy úgysem kérdezik ki, és a következő órán úgysem lesz lehetőségem használni őket, mert újabb anyagot veszünk ismeretlen szavak újabb özönével ...
... mindez nem lehet mentség!
Fentiekből okulva mától új nyelvtanulási módszert vezetek be.
Először is szisztematikusan végigveszem a "Teach Yourself" sorozat indonéz nyelvet oktató kötetét, amelyet még Budapesten szereztem be. Ez azért hasznos, mert életszerű szituációkon keresztül megtanítja az alapvető szavakat és nyugati rendszer szerint nyelvtani magyarázatokkal is szolgál.
Emellett szépen végighaladok az itteni könyvünk olvasmányain, és megtanulva a szavakat majd utána elolvasva néhányszor a szöveget megpróbálom szóban, hangosan összefoglalni annak tartalmát. Ez legalább annyira unalmas, mint az órai feladatok, de fűszerezhetem azzal, hogy párbeszédet folytatok saját magammal, majd letámadom az egyik indonéz lakótársamat és spontán beszélgetést kezdeményezek vele az állami és magánkórházakról, a szegfűszeges cigiről, Adi családjának házimunka-megosztásáról, a szupermarketekről és hagyományos piacokról, vagy a varjúról, aki köveket dobált a korsóba, hogy a vízszint felemelkedésével elérje a szomját oltó nedűt.
És hogy elhivatottságomat bizonyítsam, a késői óra ellenére el is kezdem eme terv megvalósítását! :)
(09-10-28)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése