Vonatunk csupán 20 perces késéssel futott be Yogyakarta központi pályaudvarára, ahol Ria és vendéglátója, Robert vártak minket. Mindez hajnali öt előtt történt, és mindenki ennek megfelelő kómás állapotban üdvözölte egymást.
Ria egy régi Taizé-s ismerősének a családjánál lakik Yogyában. Ibu Martina nagyon kedves és vendégszerető, főleg, ha a gyerekei bulé barátairól van szó. A városi legenda szerint egyszer lakott náluk két norvég, vagy svéd, vagy valamiféle skandinávok, akik eltévedtek a közelben lévő pláza környékén, és nem találtak haza. Kétségbeesésükben egy fiatal fiútól kértek segítséget, aki szó nélkül elvezette őket Ibu Martina házához, mondván, ha két bulé a környéken lakik, akkor biztos náluk szállnak meg.
A reggeli életmentő süti és kávé után Ria elment vizsgázni az egyetemre, mi meg egy órácska alvás után felkerekedtünk, hogy felfedezzük a Prambanan szentélyegyüttes szoborkavalkádját. Ria útbaigazítása alapján elindultunk az UGM kampuszához, ahonnan állítólag mindig indulnak buszok a műemlékhez. A kampuszt szerencsésen meg is találtuk, de egy árva sofőr sem kiabálta felénk, hogy "Prambanan, Prambanan!". Többszöri kérdezősködés és irányváltoztatás után végül találtunk egy minibuszt, ami Prambananba ment. 5000 rúpiába került egy út, ami gyanús volt, mert Tünde lakótársa 3000-et írt fel nekünk a Lonely Planetbe. Próbáltunk alkudozni, mutogattuk a könyvet, és kerestük a busz oldalán vagy elején a TransYogya feliratot (mert azt is felírta Anna), de hiába. Közben a sofőr alig engedett kiszállni a buszból, amikor át akartam menni egy másikhoz megkérdezni, az hová megy és mennyiért. Végül úgy döntöttünk, elmegyünk vele, és a végén csak 3000-et fizetünk. A végállomáson aztán dühösen követelte a sofőr a maradék 4000 rúpiáját, mi meg tovább mutogattuk a könyvünkbe írt instrukciót. Most már persze megértették, és világosan elmagyarázták, hogy ha TransYogyával jövünk, ami ott az a nagyobb sárga busz, az valóban csak 3000, de mivel mi ezzel a kisebb zölddel jöttünk, így 5000-et kell fizetnünk. Odaadtuk a pénzt és az első átverésérzéssel a gyomrunkban elindultunk Prambanan bejárata felé. Isten hozott újra a turizmók világában!
A rossz szájízt azonban hamar elnyomta az izgalom, ahogy közeledve a fák közül elő-előbukkantak a hindu szentély jellegzetes tornyai. Habár már dél felé járt az idő, alig volt néhány turista a környéken, csak a warungosok és a szuvenírárusok ásítoztak a melegben.
A jegypénztárnál megmutattuk az indonéz diákigazolványunkat, ill. Tünde az igazolását az egyetemről, és a pénztáros szó nélkül átvitt minket a helyieknek fenntartott bejárathoz. Így a 120ezres turistabelépő helyett elég volt a 12.500 rúpiás bennszülött-jegyet megvenni. Nem kis különbség! A turistajegynél még a diák is 50ezerbe kerül!
A Yogya környéki templomegyüttesek történetében elég nagy összevisszaság uralkodik. Annyit sikerült kibogoznom, hogy a Kr. u. 8-9. században Közép-Jáván két jelentős dinasztia kezében volt a hatalom. A történészek még abban sem tudtak teljesen megegyezni, hogy melyik dinasztia volt a buddhista és melyik a hindu. A legelterjedtebb variáció szerint Kr. u. 732-ben egy hindu nemes, Sanjaya, elfoglalta a Progo és Opak folyók közti termékeny síkságot és megalapította a Sanjaya-dinasztiát. Kr. u. 750-ben azonban a buddhista Sailendra család átvette a hatalmat a Sanjayáktól. Egy évszázaddal később a Sanjayák egy leszármazottja, Rakai Pikatan, beházasodott a Sailendra dinasztiába és a ő uralmával újra felvirágzott a hinduizmus Közép-Jáván. Az ismertető füzetke szerint Rakai Pikatan Kr. u. 856-ban kezdte építtetni Prambanant, hogy méltó emléket állítson a Sanjaya-dinasztia újbóli hatalomra jutásának. A templomegyüttest a következő században elhagyták, amikor a királyi udvar és a lakosság nagy része Kelet-Jávára költözött. A 16. században földrengések, a 19. század végén pedig dilettáns régészek és az ezek nyomában járó fosztogatók rongálták az épületeket. A tulajdonképpeni restauráció csak 1930-ban kezdődött és napjainkig tart. Ez legjobban a fő tornyoktól kb. 800 m-re északra található Candi Sewu (a candi buddhista szentélyt jelent) esetében figyelhető meg, amely egy hatalmas három dimenziós kirakós játék látszatát kelti. A Candi Sewu tulajdonképpen egy buddhista emlékmű, amelyet a hagyomány szerint szintén Rakai Pikatan emeltetett, miután beházasodott a buddhista dinasztiába. A központi húszszög alaprajzú szentélyt 240 andezitből készült sztúpa veszi körül, amelyek jó része jelenleg kőkupac formájában várja, hogy szorgos kezek újra sztúpát formáljanak belőlük.
Prambanan jellegzetes tornyai közül a legnagyobb, a Roro Jonggrang, Shivának van szentelve, míg a két kisebb tornyot Vishnu és Brahma tiszteletére emeleték. A szentélyeken körbefutó domborművek a Ramayana történetét mesélik el. A templomtól északra a 60-as években színházat emeltek, ahol szezonális Ramayana-táncelőadásokat tartanak. Ez az első ok, amiért még vissza kell mennünk Yogyába! Látnunk kell, ahogy a hindu eposz történetei megelevenednek a kivilágított szentélytornyok előterében!
És hogy ki volt Roro Jonggrang?
Boko király karcsú leánya, aki a mitológiai idők asszonyi praktikáját alkalmazva lelkes kérőjét lehetetlen feladattal bízta meg abban a reményben, hogy így nem kell majd hozzámennie. Bandung Bondowoso, egy gazdag és hatalmas nemes, szemet vetett a lányra és megkérte a kezét. Roro Jonggrang feltétele az volt, hogy a férfi készítsen ezer szobrot egyetlen éjszaka alatt. Lehetetlen feladat, de amint ez lenni szokott, jó szellemek siettek a kérő segítségére. A lánynak cselhez kellett folyamodnia, hogy meghiúsítsa a nászt. Összehívta a falubeli asszonyokat, hogy kezdjenek rizst őrölni, amely tevékenységet hagyományosan hajnalban végzik. Az asszonyok ehhez hatalmas tüzet gyújtottak, amelytől piroslani kezdett a keleti horizont. A szellemek azt hitték, megjött a hajnal és elmenekültek, mielőtt befejezték volna a munkát. Roro Jonggrang kirángatta révületéből a meditáló Bandungot, hogy diadalittasan közölje vele: kudarcot vallott, mehet amerre lát! Bandung persze átlátott a szitán, jól megátkozta a gerinctelen fehérnépet, aki azon nyomban kővé vált. Vele lett befejezve a lehetetlennek tűnő feladat. Shiva rettentő hitvese, Durga alakjában ő maga lett Bandung Bondowoso művének ezredik szobra.
Tanulságos történet! Lányok, ha nem kívánatos kérő érkezik a házhoz, csak egyszerűen mondjatok neki nemet, ha nem akarjátok, hogy utána évszázadokig vigyorgó japán turisták fotózzanak titeket! :)
De megint az dobja rájuk az első követ, aki soha ... Mi is őrülten fotóztunk és filmeztünk, mert olyan szép volt, mint a mesékben! És rajtunk kívül alig kóborolt ott más! Meginterjúvoltak minket félénk muszlim iskoláslányok, kávéztunk a szép kis vendéglőben, ettünk fura zöld gyümölcsöt, amit a helyi srácok szedtek a park fáiról, futottunk egy birkacsalád után, amit egy öreg indonéz pásztor hajtott bicikliről a romok között ... és fenségesen szórakoztunk!
A Candi Sewu-nál ránk ragadt egy kicsit bolondnak tűnő ürge. Kezében cirokseprűvel, mezítláb rohangált a kőhalmok között, bevitt minket a restaurálás alatt álló épületrészbe, a falak előtt hadonászva magyarázta, hogy Mandala és Siddharta és Nirvana, mutogatta a szétszórt köveket, hogy ez eredeti és ide passzol, ez is eredeti és oda passzol, de nem ide, és a végén mindegyikből sztúpa lesz. Nem lehetett levakarni és a végén persze nyújtotta a markát. Én kedvesen és hálásan kezet fogtam vele, de ő más fizetségre várt. Adtunk neki két darab ezrest, amit ide-oda forgatott, csodálkozva, hogy csak ennyi. Végül még egy ötössel boldogabb lett, mi meg egy tapasztalattal gazdagabbak. A turizmó-övezetben nincs önzetlenség!
Hazafelé szigorúan sárga buszra szálltunk, mert úgy éreztük, két lehúzás elég egy napra.
Vacsora után Robert elvitt minket az Alun-Alunra, a szultáni palota előtti poros főtérre, ahol a sok vásárlóra váró villogó műanyag vacaktól teljesen karácsonyi hangulat fogadott. A téren áll két hatalmas fa, külön-külön fehér kerítéssel övezve. A hagyomány szerint kívánhatsz egyet, ha bekötött szemmel sikerül átsétálnod közöttük. Meg kellett próbálnunk! Habár a két fa közti távolság több tíz méter, messziről indulsz és rengeteg zavaró tényezővel találkozol útközben, úgy mint botlást okozó fűcsomók, céltalanul lődörgő bámészkodók és a bajtársaid, akik ugyanúgy bekötött szemmel kóvályognak össze-vissza a téren.
Talán hatodjára-hetedjére sikerült? De sikerült! :)
(09-09-16)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése