Heti Hírmondó

Harold - Motorpróba - A jaipongan nyomában - Munka, munka, munka

"Heti Hírmondó" - ezentúl ez lesz a heti események összefoglalásával foglalkozó fejezetek címe.
A feltöltés dátuma illetve a fejezet végén olvasható pontos dátum alapján lehet majd beazonosítani, hogy mely év mely hetéről van szó. Ezenkívül a fejléc rövid tartalmi felsorolása hivatott még megkönnyíteni a tájékozódást.

A hét elejét apró örömök fémjelezték.

Hétfőn találtam egy konnektoros helyet az egyetemen, és most már nincs aksi-limit a gépemen. Délután találkoztam Harolddal. Amíg Lombokon voltam, sajnos meghalt az édesapja a kórházban, ezért visszatértem után nem tudtunk rögtön találkozni. A testvérei visszamentek Jakartába, így ő tud csak az édesanyjuk mellett lenni, akit nem szívesen hagy most egyedül. Kávézás, ebéd és beszélgetés után én visszamentem még netezni, így megúsztam találkozásaink szokásos "lógunk a kampuszon, haverokkal találkozunk, váltunk pár szót, de amúgy nem csinálunk semmi értelmeset"-szakaszát. Azt hiszem Haroldnak szentelek majd egy külön fejezetet, mert érdekes a szubkultúra és a szubéletforma, amit folytat, csak még jobban meg kell ismernem, hogy ismertethessem.

Kedden este kipróbáltam Ocha automata motorját. Már a múltkor is felajánlotta, amikor arról beszéltem, hogy jó lenne megtanulni, de akkor esett az eső. Most eső után voltunk, az utca végén nagy pocsolyák, de éreztem magamban az erőt és a vágyat. Tudom, hogy nem nagy kunszt egy kis automata motort vezetni, de a vietnámi csúfos kudarcom után (amikor a fék helyett a gázt húztam és jobbkanyar helyett egyenesen a falnak mentem) nagy kihívásnak tűnt. Óvatosan kitoltuk a motort az utcára, ráültem, Ocha megmutatta, hol a fék és hol adok gázt, és egy utolsó "slowly, slowly"-instrukcióval utamra bocsátott. Az első lendület kb. három méterre vitt, miközben lábaimat esetlenül próbáltam elemelni a földtől, de csak annyira, hogy rögtön le is tudjam rakni, ha dőlök valamerre. Aztán lassan rájöttem, hogy a motor tényleg olyan, mint a bicikli. Ha áll, akkor nehéz vele megmaradni, de ha már elindult, akkor biztosan felpakolhatod a lábad a lábtartóra és élvezheted a menetszelet. Az én menetszelem ugyan nem süvített túl hangosan, de haladtam, futott alattam a gép, vitt az utca összeszűkülő vége felé. Itt (persze nyomorék módon) megfordultam, és visszarobogtam a lányokhoz. Ezt megismételtem még kétszer, és napi teljesítményemmel elégedetten visszaparkoltam a motort az udvarba. Jó mulatság, férfimunka ...
Tündével és Anettal utazásunk alatt egyre nagyobb fantáziát láttunk a motorozásban. Nagyon olcsón lehet bérelni, főleg, ha hosszabb távra teszed, és megmenekít a turista- vagy ekonomi buszok, bemósok, taxisok átkától. Lelki szemeink előtt felsejlett a kép, ahogy leállítjuk motorjainkat valahol Bali egyik strandján, fejünkről leemeljük a bukósisakot és hajunkat megrázva, napszemüvegünket szemünkre csúsztatva elindulunk a víz felé egy gyors útközbeni fürdőzésre. Hmmm, nem rossz ... sőt, inkább menőnek mondanám! :)
De ez még messze van, előtte meg kell tanulni vezetni a járművet és ki kell deríteni, hogy vajon a harminc körüli bulék is jogsi nélkül vezethetik-e a motorkerékpárt, mint a tizenegynéhány éves indonéz gyerekek.

"Akik élnek, azok délnek mennek ...", és én is így tettem csütörtökön, amikor a Pusat Bahasát hűtlenül elhagyva, reggel az STSI-re mentem egy jaipongan óra reményében. A jaipongan egy szundanéz tánc, amelynek jellegzetes elemei nagyon hasonlítanak a keleti küzdősportokból ismert mozdulatokra. Eddig csak DVD-n és Ibu Anita előadásában láttam, de nagyon tetszett. Gondoltam, itt az ideje végre elkezdeni táncot tanulni. Otthon is régóta foglalkoztam a gondolattal, de mindig győzött a lustaság, meg a "nincs rá időm-nincs rá pénzem"-nyavalygás. Itt másom sincs, csak időm, pénzt meg nem kell adni érte, mert az STSI-n más egyetem darmasiswáit is szívesen látják. Reggel az STSI kampuszán, amely sokkal kisebb, mint az Unpad Dipati Ukur beli rezidenciája, megtaláltam Tündét, majd együtt megtaláltuk a termet is, de hamarosan kiderült, hogy megváltoztatták az órarendet. 9.40-kor nem jaipongan, hanem valami más óra kezdődik, ami nagyon bonyolult és ezért unalmas. Megpróbáltuk lekövetni a mozdulatokat, de csak nagy kapálódzás lett belőle, hát gyorsan továbbálltunk.
A nap további részét világmegváltó terveink szövögetésével és a közelben levő Horison szálló uszodájának felderítésével töltöttük. Ez utóbbi eredménye az lett, hogy a külsősöktől ugyan elkérnek 20ezer rúpiát egy napra, de ha a főbejáraton mész be, akkor senki nem kérdezi, hogy vendég vagy-e. Meglátjuk, egy próbát megér, mert szép a külső medence, és nagyon csábító a kétheti melegvizes zuhany és hajmosás gondolata.

Péntek reggel 8-kor megint az STSI-n voltam. Most már megtartották a jaipongant, de a felénél abbamaradt, mert a tanár rájött, hogy neki az ötödik szemeszter diákjait kéne tanítania, mi meg a harmadik szemeszter voltunk. E felismerés után lelépett, de a dinamikus óra és a (nekem) kemény bemelegítés csak tovább szította érdeklődésemet a kurzus iránt. Utána még beficcentünk egy Teknik Tari (Tánctechnika) órára, ahol a szünetben a diákok is lelkesen tanítottak minket.
Ezután beköltöztem Tündéék házába és vasárnap estig nem is hagytuk el az objektumot, csak kávébeszerzés és internetezés céljából. A hétvége nagy részében belebuzultunk a lomboki videóba. Nem árulok el részleteket, de azt megígérhetem, hogy zseniális lesz, és remélem valahogy a neten is elérhető. :)

(09-10-12 / 09-10-17)