A Gilik

Lombok északnyugati partjainál három aprócska sziget úszik a tenger türkizkék vizén: Gili Air, Gili Meno és Gili Trawangan. A "Gili-szigetek" magyar elnevezés elég megtévesztő. Amikor először néztem meg Lombok részletes térképét a Gilik után kutatva, konstatáltam, hogy rengeteg van belőlük szerte a nagy sziget körül. "Gili" ugyanis egyszerűen szigetet jelent. Nem tudom, milyen nyelven, mert a szótáramban csak a "gili-gili" kifejezést találtam meg: "gát, kis halom vagy járda". A gilik három leghíresebbike közül valójában csak a legnagyobb, Trawangan emelkedik ki "kis halom"-ként a tengerből, a másik kettő csak annyira, mintha egy óriás nagy, lapos szőnyegdarabokat helyezett volna a vízre, hogy legyen min közelebb lépkednie a nyílt tengerhez, ha száraz lábbal halat akar fogni.

Két naposra terveztük a Gili-túránkat, Menoval kezdve és opcionálisan Airral vagy Gili T-vel folytatva, annak megfelelően, hogy további szép strandokra vagy egy jó nagy bulira vágyunk-e. Gili Trawangant ugyanis a LP a "party-boy" jelzővel illeti. Hmm, ígéretes!

A bemóssal folytatott jóreggelt-alkudozás után (amelynek során fejenként 50ezerről 10ezerre sikerült lemennünk) bemásztunk a járműbe, amely elvitt minket Senggigitől északra, Bangsalba. Az úton minden egyes öböl egy új csoda volt! Ahogy egyre magasabbra kapaszkodott a bemó a parti úton, a sokadik kanyar után végre megpillantottuk úticélunkat. Három vékony fehér sávon egy-egy keskeny zöld sávot a tenger felszínén. A három Gili! Ott vártak ránk a ragyogó napfényben, miközben mi szurkoltunk a bemónak, hogy minél hamarabb feljusson a meredek emelkedőn, és végre megérkezzünk.

Bangsal kikötője zajos és forgalmas. Persze ne egy Hamburgot vagy Rotterdamot képzeljetek el, hanem egy kis porfészket, ahol a hajójegy-iroda a legnagyobb épület és alig lehet megmozdulni a hátizsákos turistáktól, a szigetekre tartó helyiektől és a tömegben üzletet kereső bemósoktól, motoros- , biciklis- és lovastaxisoktól. Bibliánk, a LP szerint Bangsalból shuttle és public boat-ok indulnak mindhárom Gilire. A shuttle boat ára destinációtól függően 200 és 600ezer között mozog, amely természetesen megoszlik az utasok között. A legolcsóbb lehetőség a public boat, amely 8.000 Airra, 9.000 Menora és 10.000 Trawanganra. Mi először Gili Menora akartunk menni, mert A Könyv szerint ez a legnyugisabb, a legtöbb látnivalóval, a legjobb strandokkal és a legkevesebb turizmóval. A jegyirodában közölték, hogy a reggeli public boat már elment Menora, a következő meg még nem telt meg. Az olcsó útnak is megvan az ára. A nyilvános hajóknak nincs fix menetrendjük, akkor indulnak, ha megteltek, vagyis ha 20 ember összegyűlt. Mivel Menora általában nagyon kevesen akarnak menni, úgy döntöttünk, hogy átmegyünk a legközelebb eső szigetre, Gili Airra. Abba a hajóba rajtunk kívül már csak öt embert vártak. A várakozás idejét egy korai ebéddel gondoltuk elütni, de még le sem csúszott az utolsó falat, már indulni kellett, megtelt a hajó.

Lombok partjainál keskeny, oldalhajós lélekvesztők tarkítják a vizet, méretük az egyszemélyes három méterestől a tömegközlekedésre is használt harminc méteresig terjed. Hátamon egy kis hátizsákkal, oldalamon a kameratáskával, vállamon az állvánnyal és kezemben nem vízhatlan szandálommal elég nagy kihívás volt beszállni a hajóba, amelynek tatján összezsúfolódott férfiak bámulták a mutatványt. Beljebb jutva sem javult a helyzet. A két oldalon elhelyezett ülőrészen néhány bule húzta meg magát egy csomó indonéz között, a hajó fenekét pedig zsákok, dobozok és gyümölccsel, tojással, csirkével teli kosarak borították. Mi már csak a hajó falának peremére tudtunk leülni, és visongva nevettünk, ahogy a hosszú alkotmány, mint a hullámvasút, szelte a hullámokat. Megszámoltam, legalább negyvenen ültünk az állítólag húsz személyes hajóban. Néha a LP is tévedhet ...

Miután egy hullám kidobott minket Gili Air fehér homokjára, átsétáltunk a sziget északi partjára. Ez kb. fél órát vett igénybe, de csak azért mert a déli napsütésben egyre elcsigázottabbnak éreztük magunkat. A sziget belsejében indonéz viszonylatban nagyon rendezett kis porták sorakoztak, a zsebkendőnyi kókuszpálma ültetvények között csirkék rohangáltak és tehénkék legelésztek. Néha elporzott mellettünk egy-egy cidomo (lovaskocsi-taxi) "Trasport! Transport!" kiáltással, de egyébként nyugodt és érintetlen volt a környék. Úgy tűnt, Gili Air még most is olyan arcát mutatja, mint a turizmó-kor hajnalán. Itt, ha nem is Robinson Crusoe-nak, de újkori felfedezőnek érezheti magát az ember.

Átérve az északi partra kicsit megváltozott a kép. Itt sorakoztak a szépen kialakított bambusz-bungalók. Jó darabig elsétáltunk, mire találtunk egy viszonylag olcsót. Kivettünk egy kétszemélyes bungalót 110ezerért, az ár tartalmazta a két reggelit is. Úgy voltunk vele, hogy elég, ha van egy zárható hely a csomagjainknak ill. egy WC-nk és egy fürdőszobánk, a csapat nagy része úgyis a parton akar aludni a hálószákján.

Ezek a kis "resort"-ok mind egy kaptafára készültek. A partra kirakott többszemélyes, bambuszból készült pihenőbox-oknak két változata van: az árnyékolótetős és a napozásra alkalmasabb tető nélküli. Mindkettő közepén kis bambuszasztalka szolgál a koktélos poharak elhelyezésére. :) A víztől távolabb sorakoznak a bungalók, a komplexum középpontjában pedig egy kör vagy négyzet alakú bár található. A teraszos bungalók felszerelése minimális. Franciaágy felett moszkítóháló, esetleg egy asztalka vagy polc. Mi egy tükrös öltözködőasztalt fogtunk ki! A bambuszkunyhó hátsó részéhez kőből épült, hullámlemezzel fedett kamar mandit tapasztottak.

Miután megkötöttük az üzletet a szállásra, ledobtuk a cuccainkat és rohantunk be a türkizkék-zöld tengerbe. A Gilik partvidéke inkább búvárkodásra, mint úszásra alkalmas. A mélyülni nem akaró, szinte forró víz önkéntelenül a Balaton déli partját juttatta eszünkbe. De nehogy a panaszkodás vádja érjen! A parton szétszórt kagylók és koralldarabok, a víz utánozhatatlan színe és a keleti horizonton Lombok égbe szökő, sötét hegyei órákra lekötötték figyelmünket.

A strandolás végeztével, jó szokásomhoz híven bementem a mandiba, hogy lemossam testemről a sós vizet. Jó alaposan megdörzsöltem és lelocsoltam magam, majd felkaromat megnyalva ellenőriztem az akció sikerességét. Csalódtam, még mindig sót ízleltem a bőrömön. Megismételtem hát az alapos aktust, majd újabb nyalás következett. Hmm, még mindig túl sós! Gyanút fogtam. Belemerítettem a kis edényt a mandi vizébe majd óvatosan beledugtam a nyelvemet. Igen. Valóban sós volt. Tengervíz folyt a csapból is. Persze logikus. Egy ilyen tök lapos földdarabon honnan fakadna fürdésre pazarolható édesvíz? A Giliken töltött két nap alatt retkesebbek és ragadósabbak lettünk, mint valaha.

Este kicsit elszállt a paradicsomi hangulat, mert az "étteremben" kemény harcot kellett vívnunk a vacsoránkért. Azzal kezdődött, hogy a mangoj uice elfogyott, a coconutj uice elfogyott, pizzát nem tudnak sütni, mert nincs fa a tűzhöz, és végül a felszolgált pineapple juice-ban is csak elvétve úszkált néhány ananászrost ... utólag kiderült, az is elfogyott. Az ananászlét visszaküldtük, és kb. két órát vártunk a halas saslikra, amelyet (nem úgy, mint a pizzát) kókuszdióhéj-tűzön sütöttek és isteni volt, annak ellenére, hogy egy nem kért csirkedarab is ráficcent a rúdra.

Egyedül én aludtam a bungalóban, a többiek a parti bambuszbox-okban töltötték az éjszakát és csodálták a napfelkeltét.

Másnap egy gyors pancake-reggeli után átloholtunk a szigeten, hogy elérjük a 8.30-kor Gili Menora induló Island Hoppingot. A három sziget között reggelente Air-Meno-Trawangan, délutánonként pedig Trawangan-Meno-Air útvonalon külön hajójárat közlekedik, egy szigetugrás ára 20ezer rúpia.

Gili Meno nem annyira nyugodtabbnak hanem inkább elhagyatottabbnak és lepusztultabbnak tűnt, hiányoztak a pálmák, csak kiégett fű és eldobált szemét mindenütt. Találtunk egy bungalót 50ezerért, fura módon itt még alkudni sem kellett, és kicsit csalódva néztük az apály sújtotta vízpartot. Itt még annyira sem lehet majd fürdeni, mint a másik szigeten!

A "recepciós" srác indonéz Bob Marley arca csak mosolygott és lassan rakva egymás után a szavakat, közölte:

"Csak ... menjetek ... fürdeni! ... Élvezzétek ... a szigetet! ... Mire ... visszajöttök ... kitakarítom ... a szobát ... Talán még ... szerzek ... plussz ... matracokat ... is ... Majd ... talán ..."

Amíg Ria és Rebecca külön sétálgat, Anettel és Tündével elindulunk reggelit keresni. Gili Meno határozottan olcsóbb, mint Air vagy Lombok, bár ha a reggeli közben vásárolt sarungot és nyakláncokat is beleszámítjuk, akkor ez nem igaz. A sarungot most ágytakarónak használom, a ciklámenszínű anyagról négyszárnyú madarak, halacskák és aranyló korallok nevetnek rám felidézve a fehér homok forró illatát.

Reggeli után elsétáltunk a Madárparkba, amely a sziget egyik nevezetessége és sokféle egzotikus madáron kívül több majmot és állítólag egy bébi komodói sárkányt tartalmaz. Sajnos ezen állítás igazságtartalmát nem derítettük ki, mert 40ezer rúpia volt a belépő.

"Ezt a pénzt jobban megéri félretenni egy Komodo-szigeti túrára." - állapodtunk meg.

A nap további része a sziget körbesétálásával telt. A nyugati parton találtunk három bungaló-együttest, amelyek teljesen elhagyatottak voltak. A 2007-ben kiadott LP már nem is említi a Bougenwill, Lumba-Lumba és Bounty Resort-ot.

A legelső úgy nézett ki, mint amit szélvihar vagy szökőár tépázott meg. A kiszáradt medence partján összedőlt bárpult, a tágas bungalók magas teraszára már nem mindenütt vezetett lépcső, de egy-két szobában még bent álltak a viharvert bambuszbútorok. Az angolvécés, konyhahelyiséges apartmanokban biztos nem 50ezer volt egy éjszaka. Vajon mi történhetett?

A Bounty Resort láttán megdőlt a cunami-teóriám. Igaz, hogy a bár feletti tetőzetet tartó kettétört, vaskos faoszlop szilánkjai vészjóslóan meredeztek, de a pult mögötti tükörfal teljesen ép volt, pedig pont a tenger felé nézett. Körülötte vagy 20-30 bungaló állt elfüggönyözött ablakokkal, az épületek között egykor lámpásokkal kivilágított ösvények kanyarogtak. Sokáig próbálkoztunk, mire végre találtunk egy nyitott ajtót. A bungalóba lépve szemünk lassan hozzászokott a félhomályhoz, és az a fura érzésünk támadt, hogy a szoba, épp kitakarítva, új lakókra vár. A franciaágyon zöld, kockás ágytakaró, mellette éjjeliszekrény, rajta telefon, a szekrényben fehér törölköző lóg, a komódon állólámpa márványt utánzó állvánnyal.

Tünde megszállottan járt bungalóról bungalóra és folyton azt hajtogatta, hogy nem kellett volna kivennünk a szobát, simán beköltözhettünk volna ide egy éjszakára! Ebben teljesen igaza volt. Ha valaki a közeljövőben Gili Menora megy, akkor a kikötőből vegye balra az irányt és hamarosan megtalálja az elhagyott bungalókat. Olyan, mint vadkempingezni Krétán, csak nem kell hozzá sátor se!

De ha őszinte akarok lenni, én nem mertem volna ott aludni. Volt valami kísérteties abban, ahogy lelki szemeim előtt megelevenedett a hajdan itt folyó élet. A bárpult tükrei csillogó koktélos poharakról, tömény italok és borok üvegeiről verték vissza a hatalmas táncparkett diszkófényeit, miközben fürdőruhás nők és napbarnított férfiak mozogtak a zene ritmusára, vagy a medence kék vizéből kiemelkedő, kőből készült bárszékeken ülve paskolták lábukkal a vizet. A bungalók szép szobáiban szerelmes nászutasok élvezték a házi telefonon berendelt pezsgőt. Az egész helyet élet és kacagás, a nyaralás gondtalan percei töltötték meg. Vajon mi vetett véget ennek?

Visszaérve megkérdeztem belassult recepciósunkat, mi történt a sziget nyugati oldalán. Nem helyi természeti katasztrófa okozta a resort-ok elhagyását, hanem egy egyszerű gazdasági folyamat. A 2002-ben Balin robbant bombák és az utána következő sorozatos cunamik visszavetették Indonézia és így a Gilik idegenforgalmát is. Ezek a legnagyobb komplexumok még pár évig kitartottak, de utána vendég híján menthetetlenül tönkrementek. Most már évek óta üresen állnak, átadva a természet erőinek és az enyészetnek. A Bounty-t talán újra megnyitja majd a közeljövőben egy Bali illetőségű cég, szóval még gyorsan menjetek, ha jó minőségű ingyenes szállást akartok! :)

A reggel felfedezett Yaya Warungba mentünk vacsorázni. Sajnos az olcsó és jó ételt elég sokan felfedezték már, így tömve volt a kb. 7 asztalból álló vendéglátóipari egység. A kajára itt is kb. 2 órát vártunk, amely idő alatt Riát megcsípte egy skorpió. Egy kicsike példány, amely természetesen ott lelte halálát a homokban, az egyik felszolgáló papucsának talpa alatt. Ria kapott az ujjára chilit, és másnap már egész jól tudta mozgatni. A tojássalátánk miatt legalább ötször szóltunk, de mindig elfelejtették. Ennek ellenére még rendeltünk két palacsintát is. A hét asztal körül sok éhes száj várt, amely mind más-más ételt választott az étlapról, a düledező kunyhó konyhájában meg valószínűleg egyszerre csak egy ételt lehetett elkészíteni, de ha Ibu végre odajutott a gázhoz, akkor csodát művelt. Nagyon finom vacsorát kaptunk!

A lányok vacsi után még elindultak valami kinti alvóhelyet nézni, de azzal tértek vissza, hogy nagyon félelmetes odakint! Inkább bent alszanak a bungalóban a földön.

Meg kell hagyni, Gili Meno egy energiavámpír sziget. Nem csináltunk semmit egész nap, mint limonádét szürcsöltünk, néztük a szemközti Lombokot, néha megfürödtünk és sétáltunk, de másnap úgy éreztük, mintha húsz évvel öregebbek lennénk.

Péntek reggel 9.30-ra volt kiírva a Meno-Bangsal public boat, de mire 9 körülre kiértünk a kikötőbe, már elment. Ennyit a Bangsalban kapott menetrendről. Hoppanálhattunk volna 20ezerért Trawanganra és onnan, megvárva míg megtelik egy public boat, 10ezer lett volna az út Bangsalba. Így jobban jártunk bérelve egy charter hajót, ami fejenként 35ezerért átvitt minket közvetlenül Lombokra. Turizmók, helyiek és csirkék nélkül kényelmesen elfértünk a hajón, de egy idő után mind a hátsó traktusba húzódtunk, mert a hatalmas hullámok időnként majdnem elborították a hajó orrát. Ez volt ám a jó mulatság! Megint sajnáltam, hogy nem születtem fiúnak és nem lettem tengerész, mondjuk a 17. században! Hasítottuk a vizet, előttünk a hajó orra 3-4 métereket emelkedett és zuhant hullámhegyről hullámvölgybe, és egy-egy felcsapó hullámra a szokásos sikítókórus válaszolt! Aztán kacaj minden ajkon, csillogás minden szemben, ahogy az adrenalin szétáramlott a vérünkben és agyunkban! Vadvizi hajókázás a Lomboki-szorosban!

A nap további része azzal telt, hogy megpróbáltuk kivakarni magunkat a sóból, koszból, izzadtságból. Késő délután pedig elmentünk sétálni a hegyek felé, amely rövid kedvcsináló volt a másnapi dzsungeltúránkhoz.

http://picasaweb.google.com/kenildem/GiliAirEsGiliMeno#

(09-09-23 / 09-09-25)