Az új zélandi csoda még három napig sem tartott. Hétfő délben Brent motorra pattant és tovaszáguldott Bangko Bangko majd Bali felé, új kalandok és új hullámok nyomában.
A reggelt a parton töltöttem egy helyi túravezetővel kávézva és a halászokkal beszélgetve, miközben szemem a part menti zátonyon megtörő hullámokat fürkészte, hátha megpillantom még a hullámlovasomat. De Selandia Baru messze volt, a köztünk lévő távolság áthidalásához még a digitális zoom is kevésnek bizonyult.
Fájdalomdíjul az egyik halász mutatott egy frissen fogott, kékesfehéren csillogó, hosszúkás halat. A nevét sajnos elfelejtettem, de nem úgy a szájában meredező apró, tűhegyes fogakat. Állítólag jó fogás, nagyon finom!
Hazafelé a Café Alberto előtt találkoztam Riával és Rebeccával, akik, már aznap hazaindulva, a Surabayába menő buszra vártak. Anettel és Tündével így hárman maradtunk a nagy házban, mivel a Gilik előtt Alex Kuss-t is lepasszoltuk. Anett átvitte Linhez, a szomszédjához, aztán valahogy (véletlenül) ottmaradt. Vagy lehet, hogy már akkor átköltözött, amikor egy alkalommal Rafa, Lin kisfia, a fejjel lefelé lógó macskát szorosan magához ölelve kivonult a házból, mi meg szemünket lesütve félrenéztünk, és nem tiltakoztunk? Már nem is emlékszem. A lényeg, hogy azóta csönd volt.
Utolsó két Senggigi beli napunkat a strandon és esténket a bárokban töltöttük.
Szerda reggel aztán mi is a Café Albertoban vártuk a Denpasarba induló minibuszt, amelynek árát előző nap sikeresen alkudtuk le 175ezerről 125ezerre. A minibusz, meglepő módon, pontban 10.30-kor megállt a kávézó előtt és Tünde meg én, Anettet a szigetlakók gondjaira bízva, nekivágtunk a két és fél napig tartó hazaútnak.
A huzatos és kényelmetlen minibusz Lembarba vitt minket a komphoz. Ott rögtön letámadtak az árusok, és a hajóra két adag nasi campur és egy ágytakaró boldog tulajdonosaiként szálltunk fel. Jobban mondva Tünde volt boldog, mert 250ezer helyett 50ezerért szerezte meg a takarót, míg nekem eszembe se jutott alkudni a 10ezres kaja esetében, pedig az a rizs a pár darab zöldséggel, tempével és három rostnyi csirkével nem ért annyit.
A Dharma Ferry IX személy- és járműszállító komphajó az indonéz haditengerészet zászlaja alatt közlekedik Lembar és Padangbai között, hatalmas "We Serve The Nation" felirattal az oldalán. Az előző kompunkhoz képest ez egy luxushajó volt! De tényleg, most nem viccelek!
A központi utastérben vadonatújnak tűnő plüsshuzattal borított, hátrahajtható ülések néztek egy alacsony színpad felé, ahol az indulás után nem sokkal megjelent egy szintis és egy énekesnő, hogy élőzenével szórakoztassa az utasokat. A felső nyitott fedélzeten egy komolyan felszerelt játszótér várta a gyerekeket mászókákkal és csúszdákkal. A tat végén kényelmes, párnás nyugágyakból csodálhatta az ember Lombok távolodó partjait. A zárt utastér nagy részét a pihenőhelyiség foglalta el, ahol a keskeny járás két oldalán két szinten heverészhettek az utasok. Nem igazán ágyak voltak ezek, hanem a szőnyegpadlón szegőléccel körülhatárolt és kicsit megemelt területek, ahol kb. 6 ember fért el egymás mellett. A területhatárokat a fejrésznél kialakított elválasztó-korlátok jelezték. Az egész nagyon kulturáltan és ötletesen volt kialakítva.
A mi érdeklődésünket a panoráma után közvetlenül a VIP-szoba kötötte le. Az információs pultban álló egyenruhás fiatalember elárulta, hogy a VIP-szoba ingyenes, bárki használhatja, de sajnos most nem működik. Áhá, mi csak erre vártunk! Kedvesen megköszönve a felvilágosítást már nyomultunk is be a szobácska félhomályába, fekvő helyzetbe állítottuk a két puha bőrülést, leterítettük Tünde új ágytakarójával, készítettünk egy kárörvendő videót és bezártuk az ajtót. Még hogy nem működik? Tökéletesen működött a szoba, a DVD-n meg úgyis bealudtunk volna!
Padangbai kikötőjében kis kavarodás után szétosztották a turizmókat desztináció szerint. Nekünk egy vadi új kilenc személyes kocsi jutott a szokásos pszichopata sofőrrel. Ezen az úton tanultuk meg, hogy Indonéziában a jegyekre nem elég a célváros nevét ráíratni, hanem hasznos előre lefixálni a kívánt buszállomást is. A sofőr azt mondta, hogy elvisz Denpasar Batubulan nevű buszállomására és onnan bemóval át tudunk menni az Ubung buszterminálra, ahonnan a jávai járatok indulnak. Mi elfogadtuk a tervet, mert azt hittük, ez azt jelenti, hogy a többi utas csak Batubulanig megy. Ehelyett mindenki a kocsiban csücsült, amíg a sofőr kirakott és otthagyott minket a sötét buszállomáson. Azt elfelejtették közölni, hogy ez csak egy bemó-terminál, innen csak a helyi tömegközlekedés eszközével lehet továbbmenni, amelyek azonban este 7-kor már nem jártak. Az első tudakozódás után kiderült, hogy a készséges bemósok ennek ellenére átvisznek minket Ubungra ... ha fizetünk 50ezer rúpiát! Ja, persze! Egy max. 3000 rúpiás fuvarért! Még mit nem!
Inkább megvacsoráztunk és elindultunk gyalog arra, amerre a másik buszállomást sejtettük. Útközben mindenki megkérdezte az utcán, hová megyünk, még autók és motorosok is érdeklődve lassítottak. Amikor megmondtuk az úticélt, sokak szeme felcsillant és felajánlották, hogy elvisznek. 50ezertől 100ezerig terjedő árért! Merthogy az Ubung nagyon messze van! ... Lassan kezdett betelni a pohár. Az eleinte kedvesen mosolygó és érdeklődő arcokon most már csak a visszataszító, mohó kíváncsiságot láttuk, ahogy mindenkinek majd kilyukad az oldala, vajon honnan hová vonszolja gurulós táskáját a két bule. De hogy felajánlják a segítségüket? Persze, szívesen azt is, 100ezerért!
Mivel fogalmunk sem volt, hová is megyünk, végül kialkudtunk egy 23ezres árat egy minibuszossal, aki elvitt az Ubung buszterminálra, amely valóban nagyon messze volt. Gyalog esélyünk sem lett volna!
Az Ubungon rögtön találtunk egy buszt, amely fél óra múlva indult Jávára. Egészen pontosan Yogyáig vettünk jegyet 215ezerért. A komphoz hasonlóan a visszaúton a busszal is szerencsénk volt. A tiszta üléseket szinte vízszintig le lehetett hajtani, így szépeket álmodtunk a takarók és párnák kényelmében. Az ár tartalmazta a hajnali hatkor egy étteremben magunkhoz vett meleg reggelit is. Gyanútlanul-elégedetten csücsültünk a buszban, amíg Tünde meg nem kérdezte a sofőrt, hogy mikor érünk Yogyába. A férfi ezen erősen elcsodálkozott:
"Yogyába? Hmm ..."
Mint kiderült, a mi buszunk csak Surabayáig ment, így ott átpakoltak minket egy másik légkondis buszba, amelyen az utaskísérő elvette a jegyünket és adott helyette két ebédvouchert. Habár a kaját 20 perc alatt kellett magunkba tömnünk, miközben még vissza is küldtük a rendelésünket, mert megint nem sikerült a kért ételt kihozniuk, legalább volt valami a hasunkban. Már pont kezdtünk elégedettek lenni, hogy 215ezerért egészen Yogyáig jutunk két meleg étkezéssel, amikor újra bepróbálkoztak. Az utaskísérő, az előttem lévő ülés huzatán a "Bus Cepat" (Gyorsbusz) feliratra mutogatva, közölte velünk, hogy fizessünk 63ezer rúpiát a Surabaya-Yogya viszonylatért ... Csipp ... csepp ... csöpp ... csordult túl a pohár ...
Tünde enyhén emelt hangon közölte a hapsival, hogy ezt talán a balinéz kollégáival beszélje meg, akik egy Surabayáig közlekedő buszra adtak el nekünk Yogyáig szóló jegyet! Mi kifizettük az utunkat Yogyáig, ott van a jegyen a denpasari banda száma, hívja fel őket, ha valami gondja van. Lehúzó hadműveletükbe ott csúszott a hiba, hogy az akció előtt nem tűntették el az eredeti jegyünket. Mi azt visszakértük, és azon mutogattuk, hogy Yogyáig kötelesek minket elvinni. A jegyeket nem is adtuk már ki a kezünkből, nehogy a végállomáson is meglepetés érjen.
Yogyakartában a már otthonos TransYogyával átvonultunk arra a pályaudvarra, ahonnan az ekonomi vonatok indultak. Úgy gondoltuk, egy ekonomi-experience méltó befejezése lesz első indonéz utazásunknak, már csak azért is, mert Yogyába érve elfogyott minden pénzünk. Először fel kellett hajtani egy bankautomatát, amellyel egy olyan tranazakciót bonyolítottam, ahol a készpénzfelvét költsége több lett, mint a felvett összeg!
Az ekonomi osztályra szóló vonatjegy Yogya-Bandung viszonylatban 24.000 rúpiába került. Nem akartunk hinni a fülünknek! Ha még emlékeztek, odafelé bisnis osztályon utaztunk 160ezerért. Óriási különbség! Kicsit aggódtam, milyen lesz, főleg az áthaladó vonatokat látva, amelyeken minden fenék- és talpalatnyi helyet emberek foglaltak el.
Őszintén szólva csak a szerencsén múlott, hogy lett ülőhelyünk. Épp előrementünk a vágány elejére, mert Tündének úgy tűnt, mintha az első kocsikban kicsit kevesebben lennének. Így pont jókor voltunk jó helyen. A mi vonatunk a második vágányról indult, de a sok felszálló miatt Yogyában hozzákapcsoltak még két kocsit. Véletlenül pont az üres kocsik ajtajánál álltunk, amikor a pályaudvar egyik biztonsági embere bedobta a közösbe az infót, hogy ezek a kocsik is Bandungba mennek. Több se kellett! Tünde már fel is ugrott a vonatra, én is tornáztam fel a csomagomat, egy kéz lenyúlt, hogy felsegítse, majd tulajdonosa eltűnt a kocsi mélyén. Én próbáltam a nagy zsákkal befelé haladni az ülések közötti szűk járaton, mialatt egyre nagyobb tömeg nyomott hátulról és egy férfi szabályszerűen átmászott rajtam, hogy gyorsabban jusson előre. Végül leültünk egy kb. hat személyes boxba, és mire szétnéztünk, már meg is telt a kocsi. Nagy táskáinkat leraktuk a két szemben lévő ülés közé a lábunkhoz, hogy valamennyire megvédjenek a szorosan melletünk ülők közelségétől. Ennek az lett az eredménye, hogy nem tudtuk rendesen kinyújtani a lábunkat, és 12 órát magzatpózban tölteni nem egy leányálom. Álmunkat az állomásokon felszálló árusok állandó kántálása kísérte:
- Popmí, popmi popmí ... airminumaír ... kopikopiteee ... minumaír, aír ... nasziajamnaszí, ajamnaszí ... - kínálták a smacket, vizet, kávét, teát, rizses sültcsirkét.
Máig rejtély számomra, hogyan tudnak ezek az emberek, fejükön vagy oldalukon terjedelmes "boltjaikkal" a dugig lévő vonaton ide-oda haladni. Az ételen kívül sok minden más nélkülözhetetlen dolgot is be lehetett szerezni a vonatúton, úgy mint hajgumit, mobiltokot, plüssállatot, olvasószemüveget.
Az ekonomi osztály tulajdonképpen az ülések elrendezésében (egyik oldalon hat, másik oldalon négy személyes box-ok), az ülések színében illetve az utasok és az árusok számában tér el a bisnis class-tól. A tanulság az, hogy rövidebb távra, 4-6 órás útra, nagyon megéri az ekonomi vonat, mert fillérekbe kerül, de ha messzebbre megy az ember, akkor fel kell készülnie lélekben.
Bandunghoz közeledve hatalmas hegyek és üdezöld rizsföldek tarkították a tájat, szép kirándulások ígéretét nyújtva. Még ki sem nyújtottuk ekonomi vonattól elgémberedett tagjainkat, már azt terveztük, merre és hogyan megyünk szerteszét Bandung környékén.
Hiába, az utazónak cipelnie kell a keresztjét. Minden csodás utazás egy újabb csodás út vágyát ébreszti fel a lelkében, és soha nincsen megállás ...
(09-09-28 / 09-10-02)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése