Heti Hírmondó

Hogy is néz ki egy hetem - Jaipongan két tanárral - "From Bandung with Love" - Marie szülinapja - A kizárt vendég

Mostanra nagyjából kialakult a heti programom:

Hétfőtől csütörtökig
8.30-tól 11.45-ig nyelvórák a Pusat Bahasa-ban.

Kedden

a suli után 13 órától jön egy nőci az Unpadról, aki négyőnknek táncot fog tanítani. Hogy pontosan mit, azt még nem tudom, mert ezen a héten egy megbeszélése volt a fent nevezett időpontban, így az első óránk rögtön el is maradt. Hogy miért nem csodálkozom ezen?

Szerdán
16 órára kimegyek az UIN-re, hogy részt vállaljak az indonéz ifjúság angoljának fejlesztésében.

Pénteken

pedig reggel 8-kor jelenésem van az STSI-n, hogy reggeli torna gyanánt jaipongant táncoljak a főiskola másodéves diákjaival.

Ezen a héten két tanár foglalkozott velünk. Az egyik a múlt heti férfi volt, aki az óra fele után lelépett, mondván, hogy ő harmadévesekre számított, a másik pedig egy alacsony, őszhajú hapsi nagyon cuki manófejjel. Én persze iszonyú béna vagyok, szerintem jobb is, hogy nincsen tükrökkel kirakva a terem fala, mert ha meglátnám, hogy mit bénázok, biztos nem lenne merszem még egy mozdulatot tenni. De a lelkesedés a lényeg, és a tanárok nagyon segítőkészek. Figyelmesen foglalkoznak velünk, és végtelen türelemmel mutatják és magyarázzák a mozdulatokat. Még akkor is, ha minden ebbéli igyekezetük hiábavalónak tűnik, mert hiába reprodukálom ügyesen a lábmozdulatot, majd utána a kéztartást, amikor a kettőt együtt kellene csinálnom, akkor csak egy nagy kapálódzás lesz belőle. De nem adom fel! :)

Az óra után Agida meghívott minket a házába ebédelni. Agida már negyven körül jár és otthon, Brunei-ben van egy férje és három gyermeke. Ő is a Darmasiswa program keretében jött Indonéziába, de mivel Bruneiben a Nemzeti Nevelésügyi Minisztériumban dolgozik, az ő itt tartózkodása inkább egy kiküldetés. Neki majd rendesen vizsgáznia is kell minden felvett tárgyából (ő is táncot tanul az STSI-n), mert végig kell csinálnia az indonéz felsőoktatási rendszer minden lépcsőjét, és tapasztalatait ill. a kultúráról szerzett ismereteit otthon egy projekt keretében kell majd ismertetnie kollégáival. Mivel ő nem csak a havi 1.500.000 rúpiából él itt, ki tudott bérelni egy szép nagy házat, ahol azonban egyedül lakik, így szívesen lát minden vendéget. A nappaliban leültetett minket egy szőnyegre, betehettünk egy DVD-t, amíg ő megmelegítette az előre elkészített dobozos-ebédet, majd jaffát és dinnyét hozott. Mi néztük a filmet, míg ő sürgött-forgott, mint egy anyuka a gyerekek körül, és alig engedett valamit segíteni.

Első indonéz filmélményem, a "From Bandung with Love", egy siralom volt. Valami ZS-kategóriás szerencsétlenség, aminek a történetét le sem írom, mert annyira bugyuta megcsalásos-megbánásos szerelmi sztori volt. Mivel az indonéz párbeszédeket nem értettük, figyelmem sokkal inkább a képi világ felé fordult, amely kistotálok és premier plánok mondatonkénti váltakozásából állt, hogy szinte beleszédültünk. A jelenetek olyan szép bárokban és éttermekben játszódtak, amilyeneket Bandungban még nem láttam, és a szereplők által használt szleng állítólag inkább a jakartaiakra jellemző. Persze felvillantottak néhány bandungi utcarészletet, ahol minden gyanúsan tiszta volt, főleg az angkotokat vetették alá alapos mosdatásnak a forgatás előtt. Mindettől persze ihletet kaptunk, és lelki szemeink előtt meg is jelent egy igazi mocskos és tömött angkotban játszódó első találkozás-jelenet. Az egyik férfi főszereplőnket már felkértük és el is vállalta a szerepet. Nem árulok el részleteket, de ha megnézitek a Sambasunda koncertjén készült képeket, akkor kitalálhatjátok, kié lesz a sármőr szerepe. :)

A hétvége megint a Buah Batun telt. Csak szombaton mozdultam ki, hogy felmenjek a város északi csücskébe, a Dagora, Marie szülinapi bulijára. Marie-t talán már említettem, ő az a nagyon szimpatikus német lány, aki Jatinangorban tanít a német szakon. Ezen a bulin megint csodás lehetőségem nyílt arra, hogy egy olyan idegen nyelvet gyakoroljak, ami nem az indonéz. Egész este németül dumáltam Marie kollégáival. A Dago nagyon messze van a Buah Batu-tól, másfél órás út angkottal, de megérte felmenni már csak a kilátás miatt is. Olyan érzésem volt, mintha Bandung budai részén járnék. Dimbes-dombos, kanyargós utcák, ahonnan szép kilátás nyílik a szemközti, kivilágított házikókkal borított domboldalra. Hazafelé nagy szerencsém volt, mert Marie egyik kolléganője elhozott kocsival egészen az STSI-ig, így már negyed egyre Tündééknél voltam. De sajnos örömöm nem tartott sokáig, mert a ház összes ajtaját zárva találtam. Felhívtam Tündét, aki azonban jó húsz percig nem vette fel a telefont.

"Hogy lehet ilyen mélyen aludni! Vagy lehalkította a telefont? Na, akkor aztán csörgethetem hajnalig!" - keseredtem el.

Már azon gondolkoztam, hogy hazamegyek, mert ugyan hosszú az út odáig, de mégis jobb az ágyamban aludni, mint a teraszon egy kerti széken, amikor kedves vendéglátóm végre visszahívott. Persze még mindig a kampuszon volt és lógott a neten. Csak én teljesen elfelejtettem, hogy velem együtt indult el oda.

(09-10-19 / 09-10-25)