Indonéziában nagyon könnyű új ismeretségeket kötni. Az utcán járva, angkotban vagy vonaton ülve, akarva vagy akaratlanul, lépten-nyomon új "barátokat" szerez az ember.
Így történt a Yogyából Bandungba robogó ekonomi vonat zsúfolt ülésén is. A csomagok és útitársak szorításában megismerkedtünk Istával, egy angolul elég jól és főleg hangosan beszélő 20 éves lánnyal. Barna fejkendővel keretezett arca széles mosolyra nyílt, amikor megtudta, hogy egy évig Bandungban leszünk.
- Ó, tényleg? A te egyetemed az Unpad? Az én egyetemem az UIN Bandung, és van az egyetememen egy angol közösség, és ez egy új közösség, és az a célja, hogy a tagok tudjanak beszélni, és nem figyelünk a nyelvtanra, csak a beszédre, és nagyon akarunk megtanulni angolul, és ez egy új közösség, és nem akarsz csatlakozni? - csillogtak a szemei.
- Tessék??? - néztem rá hülyén, miközben helyzetváltoztatással megpróbáltam megmenteni jobb lábamat az elhalástól.
- Ez egy új angol közösség és nem akarsz csatlakozni? Szükségünk van anyanyelvi beszélőkre! Lennél a tanárunk? - kérdezte reménykedve.
- Az anyanyelvi tanárotok??? - néztem rá még hülyébben és elindítottam a "Mentsük meg a bal lábam!"-segélyprogramot.
- Igen! Az nagyon motiválja a tagokat, ha egy native speaker a tanár! - győzködött Ista.
Közöltem vele a rossz hírt, miközben sorvadni véltem a fenékizmaimat, hogy persze "native speaker" vagyok, de nem az angol, hanem a magyar nyelv terén. Az angolt én is csak tanultam, ráadásul nem is túl mélyrehatóan. A csalódás csak egy pillanatig tartott:
- Nem baj! Az is nagyon motiválja a tagokat, ha van egy külföldi a csoportban!
Egy szó, mint száz, beszervezett. Eleinte nem voltam túl lelkes, mert nem értettem, pontosan hogyan működik a csoport és mit is várnak tőlem. De úgy voltam vele, egy próbát megér, hátha valami jó sül ki belőle. Az első találkozót október 10-re, szombatra beszéltük meg. Reggel 9-kor találkoztunk az UIN kampuszán, és a terv szerint Garut volt az úticél. Rám nem jellemző módon, teljesen felkészületlenül vágtam neki a napnak, azt se tudva hová megyek.
Azzal kezdődött, hogy azt hittem, az UIN az Universitas Islam Nusantara, ami Bandung délkeleti részén van. Nem értettem, miért mondta Ista, hogy a Cicaheum buszterminálnál szálljak a Cicaheum-Cileunyi angkotra, mikor az nyílegyenesen keletnek tartott. Először úgy tűnt, hogy a sofőr tudja, hol van a kampusz, de amikor megmutattam neki a térképen, összezavarodott, és elkezdte magyarázni, hol és melyik angkotra kell átszállnom. Ista aggodalmában 9 körül felhívott és megmondta a sofőrnek, hová vigyen. Ez volt a szerencsém, mert mint kiderült az UIN az Universitas Islam Negeri rövidítése is, amely valóban a város keleti világvégén van.
Megérkezve a kampuszra Ista a már ismert széles mosollyal fogadott Nora, Adi, Indra és Teguh Puja társaságában.
Mint kiderült, Garut egy város kb. 2 órányira Bandungtól. Egy műanyagüléses minibuszban főve utaztunk odáig, miközben az ajtón és az ablakokon szisztematikusan gyümölcsöt és egyéb kajákat dugtak az orrunk alá megvételre. Utunk egyre nagyobb zöld hegyek között vezetett, és lassan átadtam magam a váratlan meglepetés örömének: kirándulni megyünk!
Garutban első dolgunk volt venni egy nagy adag dodolt, ami a város tipikus édessége. Zselatin állagú, színes, rezgő-ragadó, édes izé. Gondolhatjátok, mennyire oda voltam érte ...
Angkottal, majd ojekkel (motoros taxi) elmentünk Teguh Puja szüleinek házába, ahol további dodollal és nagyon finom ebéddel tömtek meg minket. Kaja után a srácok megint előhozakodtak ezzel a "legyél a tanárunk"-dologgal, én pedig megismételtem az angoltudásomra vonatkozó megjegyzéseket. Eredménytelenül, nem tágítottak. Ekkorra már fel voltam készülve, a buszúton végig járt az agyam, mit lehetne kihozni ebből a szituból úgy, hogy mindkét fél számára hasznos legyen. Mert szép, hogy eljöttem Indonéziába nyelvet tanulni, és csuda klassz lehetőségeket találok az angol gyakorlására, de engem mégis inkább az indonéz világ érdekelne! Megállapodtunk abban, hogy hetente egyszer találkozunk a kampuszon, és minden összejövetelnek lesz egy témája, az egészen hétköznapitól (hobbi, kedvenc étel, kedvenc film) a komolyabb kérdésekig (indonéz iskolarendszer, média, sajtó, muszlim vallás). Az egyszerűbb témákból mindenki, az összetettebbekből egy-egy ember felkészül, tart egy kiselőadást, majd beszélgetünk róla. Ezenkívül minden második hétvégén elmegyünk egy közeli helyre kirándulni, amely során egy-egy ember szintén felkészül az adott város vagy táj nevezetességeiből, hagyományaiból, ételeiből, és idegenvezetőként elkalauzolja a csapatot. Hmm, ez így már tetszett! Ha ügyesek a srácok, egy csomó érdekes infót megtudok Indonéziáról és havonta kétszer lesz kivel elmennem felfedezni a környéket! Kíváncsi leszek, mennyire működik majd!
A délután folyamán továbbálltunk Garutból Leles felé, ahol delmanra (lovaskocsi-taxi) szálltunk és egy rizsföldek, pálmák és hatalmas hegyek szegélyezte mellékúton eldöcögtünk a Cangkuang-tóhoz. Az úton mindenkinek kerekre nyílt a szeme, mosolyra húzódott a szája, és "hello, hello" kiáltások közepette vad integetésre lendült a keze, amikor megláttak minket. Újra Nyugat-Jáva hegyei között voltam, ahol ritkán jár fehér turista, ezeknek az embereknek tényleg különleges látványosság volt az öt indonéz fiatallal plussz egy buléval megrakott delman.
A Cangkuang-tavon ún. rakitok, nagyon hosszú bambuszrudakból kötött tutajok szállítják át a vendégeket a tó túlpartjára, ahol az összesen hét házból meg egy mecsetből álló Pulo falu és a Candi Cangkuang hindu szentély található. Számomra nem annyira a falucska vagy a szentély, nem is igazán a tavat körülvevő hegyek, hanem útitársaim kölcsönöztek különös bájt a helynek.
A mindig mosolygó Ista, aki olyan messze lakik Sulawesin, hogy két éve nem is volt otthon, de tele van tettvággyal és álmokkal. Be szeretné járni Indonéziát, mint a hátizsákos turisták, és írni róla egy útikönyvet, és közben mindent dokumentálni, és aztán lefordítani angolra, és még ezer dolgot csinálni, amit felsorolni sem volt ideje ...
A kicsit fontoskodó Teguh Puja, aki angol szakos és hetente egyszer a régi általános iskolájában tanítja a gyerekeket angolra, és a szundanézek lustaságát meghazudtolva mindig benne van egy jó kirándulásban ...
A csendes Nora és Indra, akik azért hajlandóak voltak néha hozzám szólni angolul ...
És Adi, aki egész végig az "English Conversation" kézikönyvét bújta, mire végre a nap felénél meg merte tőlem kérdezni, hogy van-e testvérem ... :)
A sors cinkos fintora, hogy megint sikerült olyanokkal összekerülnöm, akik egy kamerával a kezükre tapadva járkálnak a világban. Se vége se hossza nem volt a fotózkodásnak, és miután elárultam nekik, hogy a hosszan világító piros pont a felvétel elindultát jelzi, nem tudtam egy természetes életképet sem rögzíteni, mert mindig elkezdte mondani valaki, hogy "Hi, we are now at the blablabla and we are going to the blablabla ..." De tudom, az vesse az első követ ... :)
Otthonról valaki megkérdezte, hogy mi az, amit a legjobban szeretek itt. Hát, azt hiszem, ez. Hogy reggel felkelsz és sose tudod, kivel találkozol aznap és vele hol kötsz ki másnap. S ami a lényeg: itt annyira nyitottá válsz, hogy nem hagyod elmenni magad mellett A Pillanatot.
(09-10-10)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése