A Lodaya Malam este 8-kor indul a bandungi főpályaudvarról Yogyakartába. Pocsolyákon és sártengeren gázolok Sukasenang utcáin, hogy eljussak a kereszteződésig, ahol felszállhatok a Stasiun felé menő angkotra. Fél 7 felé jár az idő. Tünde, aki még jobban túlparázta a dolgot, már ott vár az állomáson. De igaza van. Bandungban sose lehet tudni mikor és hol botlik macet-be az ember, főleg ha indulás előtt akkora eső esett, amitől egy kis időre özönvíz árasztotta el az utcákat, kétszeresére növelve a páratartalmat.
Szilvási Tünde a másik ösztöndíjas magyar lány, aki az ISI Bandung főiskolán fog egy évig táncot tanulni. Egy nappal az indulás előtt felhívott, kérdezve mit csinálunk, merre megyünk a szünet idejére. Gyors intézkedéssel sikerült jegyet vennie a yogyai vonatra, Ria elintézte neki a Denpasarba vivő buszjegyet, így jövőbeli csapatunk létszáma ötre növekedett. Yogyából Riával és a német Rebekával megyünk majd Lombokig, Anetthez.
19.45-kor odavonszoljuk csomagjainkat a megfelelő vágányhoz, mire a vonat hirtelen elindul! Tündét és a gurulós bőröndjét segítő kezek felpakolják, de nekem már nem sikerül felszállnom! Hirtelen elönt a pánik ... a bandungi pályaudvaron végződik a várva várt utazás?
Az egyenruhás tiszt, lefejtve a mozgó vonatba kapaszkodó kezeimet, megnyugtat:
"Belum, belum! - Még nem indul!"
Habár nem egymás mellé, de ugyanabba a kocsiba szól a jegyünk Tündével, így elindulok megkeresni az 5-ös kocsit. Természetesen a legutolsó, Tünde már telefonál, hogy hol vagyok, és eltelik egy kis idő, mire át tudja verekedni magát az egész vonaton.
A "Lodaya Malam" business osztálya olyan, mint Magyarországon a tipikus fekete műbőrüléses kocsik. Azzal a különbséggel, hogy a plafonon kb. 3 méterenként szabályozható erősségű ventillátorok dolgoznak, a műbőr szürke és a kétszemélyes ülések rövidebbek. Pénzért lehet téglalap alakú kék párnákat bérelni, amelyek a kényelmes alvást hivatottak elősegíteni ... kétes sikerrel. Még jó, hogy van egy nyakpárnám!
A nyakpárna
Tünde először leül mellém, de oda egy anyuka kapott jegyet, aki érthető módon két csemetéje mellett óhajtja tölteni az éjszakát, ezért megkérjük a Tünde mellett ülő csajt, hogy cseréljem velem helyet. Így lesz egy törött, lefelé lejtő ülésünk. Sebaj, utazunk, új tájak, új kalandok felé! Az első pár óra környezetünk szemlélésével telik ... mármint az útitársak és a kocsit minden állomáson elárasztó árusok szemrevételezésével. És én még azon aggódtam, hogy éhezni fogunk az úton! Meg se kell mozdulnunk és beszerezhetjük a vonaton az indonéz miniboltok teljes árukészletét, kávét, teát, smack-et, gyümölcsöt, nápolyit, chipseket, cigit, mindent, mi szem-szájnak ingere.
Mire elfáradunk a sok újdonságtól és az első ismerkedő beszélgetésünktől, észrevesszük, hogy a rutinos helyiek szépen szétszóródtak az üléseken és kb. mi leszünk az egyetlenek, akik kénytelenek egy ülésen osztozni az éjszaka folyamán. Az ülőrész és a támla olyan szöget zár be egymással, amin még a csodás nyakpárnám se segít, minden pózban egy perc alatt elzsibbad mindenünk és kitörik a nyakunk. Egy órás szenvedés után úgy döntünk, Tünde leköltözik a földre a hálózsákjára és meg elnyúlok az ülésen ... és rájövök, hogy az az indonézekre van tervezve. Ezen jelenséget már az angkotban is megfigyeltem. Nem vagyok különösebben magas, mégis görnyedve kell ülnöm a tömegközlekedésre szolgáló kisbuszban, míg a helyiek kényelmesen elférnek. Valahogy arányaiban is rövidebb kell hogy legyen a felsőtestük, hogy elférjenek a nyavalyás ülésen. Már mindenki durmol, amikor én még mindig azon gondolkozom, mi a jobb: az ablak melletti karfát az agyamban vagy a túloldalit a hátsómban érezni egy egész éjen át? Végül a váltakozó behatolás mellett döntök, aminek az eredménye egy elég zaklatott éjszaka.
(09-09-15)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése