Reggel 8-kor teljes úti felszereléssel megjelentünk a Novotel Yogyakarta előtt, és amíg a buszunkra vártunk, privát háznézést eszközöltünk a szállodában. Ez természetesen csak a lobbyra, a pálmafákkal és nyugágyakkal szegélyezett medencére illetve az illemhelyre terjedt ki, miközben kedvesen mosolyogtunk egymásra a recepciós pult mögött álló egykori kollégáimmal. :)
Mivel az Idul Fitri idején nagyon megemelkedtek a vonat- és buszjegyek árai, az tűnt a legkifizetődőbbnek, ha egy utazási iroda szervezésében tesszük meg a Yogya-Denpasar távot. Ez 320ezerbe került, ami tartalmazta az útiköltséget, egy éjszakát a Bromo-nál reggelivel illetve a transzfert a hegyhez magához. De, mint tudjuk, Indonéziában semmi sem biztos ...
8.30-kor meg is érkezett a szép tiszta, légkondicionált minibuszunk, és miután körbejártuk Yogyát, hogy egyéb turizmókat gyűjtsünk be, elindultunk Jáva keleti vége felé. Tündével bezsúfolódtunk a sofőr mellé, de az úton sajnos nem akadt túl sok filmezni való. Ha olyan útvonalon mész, ahol sok a nagyváros, olybá tűnik, mintha végig urbanizált területen haladnál, az alacsony házak sorát csak néha szakítja meg egy-egy üdezöld rizsföld. Az egyhangú úton Tündét egyedül az út szélén kirakott kalitkák hozták különös lázba, amelyekben madarak és kis termetű majmok csücsültek (nem közös kalitkában!). Ekkor a majomvásárlás terve még csábító, egzotikus és izgalmas ötletnek tűnt, de ez két hét múlva a hazafelé vezető úton, a lomboki majomkalandunk után teljesen más megvilágításba került.
Sofőrünkről hamar kiderült, hogy egy pszichopata. Ez az indonéz forgalmat tekintve nem csoda, de ez az egyed különösen elvetemült volt. Vezetési technikája abból állt, hogy felváltva nyomta a gázt és a dudát. A féket csak nagy ritkán találta meg, és azt se közölte vele senki, hogy az a kerek cucc előtte arra szolgál, hogy tekergesse. Néha ijesztően közel haladtunk el egy-egy motoros mellett, az egyik nagyvárosban pedig konkrétan nekimentünk egy nagypapának és két unokájának, akik motorral próbáltak meg bekanyarodni előttünk. Szerencsére csak lépésben haladtunk, különben csúnya vége lett volna a dolognak!
Este 7-re érkeztünk Probolinggoba, ahol több, túrázóval teli minibusz gyűlt össze. Itt a helyi utazásszervezők felvázolták a másnapi lehetőségeinket. Háromféle túra közül választhattunk:
1) Indulás a szállásról hajnali 3-kor, kocsival elvisznek egy darabon, majd sétálunk 45 percet a Bromo peremére, ahonnan 4.30 és 5.15 között megtekintjük a napfelkeltét, majd visszamegyünk a szállásra.
2) Indulás a szállásról hajnali 3-kor, jeep-pel felvisznek a viewpoint-hoz, amely 2.270 m magasan, a Gunung Penanjakan-on található, ahonnan a Bromo világhíres látképe tárul elénk a felkelő nap fényében. Onnan a jeep átvisz a vulkánhoz, majd vissza a szállásra.
3) Indulás a szállásról éjjel 1.30-kor, 5 órás séta a vaksötétben fel a viewpoint-hoz, ott napfelkeltecsodálás, majd egy jeep átvisz a kráterhez és vissza a szállásra.
Nem volt teljesen világos, hogy mi melyik túrára fizettünk be. A végén azt derítették ki, hogy az elsőre. Ez azonban nem tartalmazta a viewpoint-ot. Rebecca, Ria, Tünde és én is egyetértettünk abban, hogy ha már itt vagyunk, akkor muszáj látni azt a panorámát, amit a Lonely Planet és minden internetes oldal az orrod alá tol, ha rákeresel a Bromo-ra. Egyedül az ára fájt, mert ha nem akartunk éjjel 5 órát gyalogolni, akkor a már befizetett összegen felül még 90ezer rúpiába került a jeep-transzfer. Na, ezt egy kicsit nehéz volt megemészteni! Megint belefutottunk abba az érzésbe, hogy hülyének néznek és lehúznak minket. A yogyai utazási irodában miért nem tudták világosan felvázolni a lehetőségeket? Ilyenkor az ember nem tudja eldönteni, hogy tényleg ilyen bénák vagy csak taktikáznak, hogy minél több pénzt csikarjanak ki. Később tüzetesen áttanulmányoztam az iroda szórólapját, és kiderült, hogy náluk 100ezerbe került volna a jeep, tehát ha úgy vesszük még jól is jártunk, mégis ... csak nagy sokára múlt el a gyanú és a rossz érzés.
Miután mindenki megnyugodott, hogy azt látja majd, amit látni szeretne, átcsoportosítottak minket egy másik minibuszba, amely felvitt a hegyekbe a szállásunkra. Olyan sötét volt, hogy a hatalmas hegyeket sem láttuk, nemhogy az utat, így fogalmam sincs, melyik faluban szálltunk meg. Csak azt tudom, hogy elég magasan lehetett, mert nagyon hideg volt, az utca és a házak kihaltnak tűntek. A szobák kiosztása után lehúztak rólunk még fejenként 25ezret, mint belépőt a Nemzeti Parkba, majd mehettünk vacsorázni. Persze csak a szállás étterme volt nyitva, megfelelően magas árakkal. (Elnézést, hogy mindig az árakról beszélek, de Bandung elkényeztetett. Ott általában 7-10ezer rúpiáért az útszéli warungban kapok egy szép nagy adag kaját, amivel jóllakom. Mióta beléptünk a turizmók világába, 17ezer alatt nem láttam ételt és ráadásul az adag mérete is hagyott kívánni valót maga után, pláne az íze!) Beletörődve sorsunkba, rendeltünk három sült csirkét (ayam goreng) és egy sült rizst (nasi goreng). Miután a komplett rendelésünket kivitték egy másik asztalnak, egyedül Tünde tudott sült csirkét enni, mivel az volt az utolsó adag. Sebaj, rendeltünk hát még két nasi goreng-et! Miután az összes utánunk érkező asztalt kiszolgálták, mi csak két nasi goreng-et kaptunk, hisz addigra az is elfogyott. Ria kénytelen volt sült tésztát (mie goreng) enni. Hmm, hát a vendéglátás terén még van mit tanulniuk! A sok ügyetlenkedés nem volt csoda, mert később kiderült, ez egy vadi új hotel! Annyira új, hogy még nem sikerült annyi plédet beszerezniük, ahány férőhelyes a szálloda. Bezzeg a bérelhető dzsekiket már akkor ajánlgatták, amikor még ki se kászálódtunk a minibuszból! Ez volt az utolsó csepp a pohárban! Fenn voltunk a hegyekben valahol az Isten háta mögött 2000 méteren, este 10 körül, egy egész napos buszút után, kb. 5 fokban, a táskánk tele nyári ruhákkal, nálam se hálózsák, se széldzseki, és akkor közlik, hogy kettőnknek összesen egy plédet tudnak adni. Próbálkoztak még két törölközővel, de Tünde majdnem a csávó torkának ugrott! Sajnos felháborodásunk sem szült több takarót, csak egy-egy ajándék teát. Azt sem önszántukból adták, hanem Tündének kellett kiharcolnia. Én kínomban már csak nevettem, annyira abszurd volt az egész helyzet, ahogy ott ültünk a hidegben a nyugati szolgáltatásokhoz szokott turista elvárásaival, miközben az étteremben a kissrác nem tudta megjegyezni a rendelésünket és bonyolult számolási feladatként élte meg, hogy külön akartunk fizetni.
Végül Ria odaadta nekem a plédjét, hogy takarózzak kettővel, a többiek meg beburkolóztak a hálózsákjukba, és sikerült fagyhalál nélkül átvészelni az éjszakát.
Másnap hajnali 3-kor dörömböltek a szobánk ajtaján:
"Wake up! Wake up! ... Fél óra múlva indulás!"
Túraruházatom a következő:
alul rövidnadrág, térdnadrág, hosszú vászonnadrág;
felül vékony hosszú ujjú blúz, póló, pizsamafelső, vékony pulcsi, kardigán;
lábon sportcipő, nyakamban kendő, hátizsákomban a kincset érő pléd ... miközben sóvárogva gondolok a Bandungban hagyott menő Heavy Tools széldzsekimre ...
Heten bezsúfolódtunk egy (szerencsére zárt) jeep-be, amely felvitt a Gunung Penanjakan-on kialakított kilátóhoz. Épp megérkeztünk, amikor belém nyilallt:
"Nem hívtam fel Anyut tegnap a 60. szülinapján! Franc! Pedig ez volt a nagy terv. 17-én küldtem neki e-mailt a jókívánságaimmal, és a 18-i telefonhívás lett volna a meglepetés! De várjunk csak! Most 4.30 van, akkor otthon még csak 23.30, vagyis még 2009. szeptember 18.! Gyorsan-gyorsan, csörögj!!! Remélem van itt térerő!"
Anyut kellőképpen kómás állapotban találtam. Utólagos elmondása szerint fel se fogta igazán, hogy én hívtam, mert aznap már túl volt egy kuktarobbanáson, egy komplett konyhatakarításon és egy balatoni leutazáson, így éjfél felé már félájultan aludt Lesencetomajon. De a meglepetés sikerült! :)
A nap már felkelőben volt, amikor a kilátóhoz értünk, és ahogy egyre inkább felderengett a nem is olyan távoli vulkán, lassan elpárolgott minden tegnapi bosszúság, eltűntek a kilátón csoportosuló emberek, elhalt a háttérzaj, mert a látvány betöltött mindent. Szépség, amit azért teremtettek az istenek, hogy az emberi szemnek legyen miben gyönyörködnie ... vagy pont fordítva? Azért jöttünk a világra, hogy legyen aki eltátja a száját e csodán? Vaksötét, szürke félhomály, majd rózsaszín és narancssárga reggeli köntös, fehér gőz a szórt fényben!
Selamat pagi, Gunung Bromo!
A Bromo egy 2.329 méteres aktív vulkán a Bromo-Tengger-Semeru Nemzeti Parkban. A park a területén található két hegyről, a Gunung Semeru-ról és a Gunung Bromo-ról illetve a terület lakosairól, a tengger-ekről kapta a nevét. A Semeru Jáva legmagasabb hegye (3.676 m) és Indonézia egyik legaktívabb tűzhányója. Elég megbízható, mert kb. 20 percenként hatalmas gőz- és füstfelhőt lövell ki magából, néha hamuval és kővel fűszerezve. A Bromo a kb. 10 km átmérőjű Tengger-kaldéra közepén csücsül, és a finom vulkáni hamuból álló ún. Laut Pasir (Homoktenger) veszi körül.
A baljós és titokzatos táj számtalan mítosz és legenda szülőágya volt. Az egyik szerint a Tengger-krátert egy ogre (talán Shrek valamelyik őse) vájta ki egy fél kókuszdióhéjjal, egy hercegnő iránt érzett szerelmi őrületében.
Egy másik legenda azt meséli, hogy a 15. században Roro Anteng, a Majapahit Birodalom egyik hercegnője, férjével, Joko Seger-rel, külön fejedelemséget alapított, amelyet, neveik utolsó szótagjait összerakva, Tengger-nek neveztek el. A virágzó hercegség egyetlen bánata az volt, hogy az uralodópárnak nem született utódja. Roro és Joko kétségbeesésükben felmásztak a Bromo-ra, hogy az istenek segítségét kérjék. Meg is kapták, született 24 gyermekük, de az utolsót, a huszonötödiket fel kellett áldozniuk a hegynek, hálából a másik huszonnégyért. Az anya persze nehezen szánta rá magát, de végül a kénköves-tüzes fenyegetőzés megtette hatását. Más nyelvek szerint a gyermek, Dian Kusuma, saját magát áldozta fel, hogy megmentse a birodalmat. Azóta a helyi lakosság minden évben a Kasada-fesztivállal emlékezik a gyermekáldozatra, és zöldségekkel, csirkével meg pénzzel dobálják tele a Bromo kráterét.
Egy másik legenda azt meséli, hogy a 15. században Roro Anteng, a Majapahit Birodalom egyik hercegnője, férjével, Joko Seger-rel, külön fejedelemséget alapított, amelyet, neveik utolsó szótagjait összerakva, Tengger-nek neveztek el. A virágzó hercegség egyetlen bánata az volt, hogy az uralodópárnak nem született utódja. Roro és Joko kétségbeesésükben felmásztak a Bromo-ra, hogy az istenek segítségét kérjék. Meg is kapták, született 24 gyermekük, de az utolsót, a huszonötödiket fel kellett áldozniuk a hegynek, hálából a másik huszonnégyért. Az anya persze nehezen szánta rá magát, de végül a kénköves-tüzes fenyegetőzés megtette hatását. Más nyelvek szerint a gyermek, Dian Kusuma, saját magát áldozta fel, hogy megmentse a birodalmat. Azóta a helyi lakosság minden évben a Kasada-fesztivállal emlékezik a gyermekáldozatra, és zöldségekkel, csirkével meg pénzzel dobálják tele a Bromo kráterét.
A Tengger-ek egyébként hinduk, akik az iszlám 16. századi térnyerése elől menekültek a Bromo vidékére. Mi is találkoztunk jópárral, amikor a jeep a kilátótól átvitt minket a Homoktengeren keresztül a Bromo lábához. Ami itt fogadott, az valami fura egyvelege volt a Vadnyugatnak, Dél-Amerikának és egy holdbéli tájnak. A hegy lábánál mindenfelé poncho-szerű takarókba burkolt férfiak poroszkáltak közepes nagyságú pónikon, vagy arcukat kendővel eltakarva gumicsizmában gázoltak a szürke porban. És megpróbáltak mindenkit feltuszkolni a lovukra, hogy elvigyék a hegyoldalon kiépített lépcső aljáig. Az alkudozás 50ezerről indult egy oda-vissza pónifuvarért. Mi csak tapostuk a homokot, miközben egyre melegebb lett a levegő, a lovasok meg jöttek velünk rendületlenül, és röpködtek a számok. 50, 25, 40, 30 ... Miután már megtettük az út felét, megállapodtunk egy 30ezres oda-vissza útban. Hmm, csak azt felejtettem el, hogy életemben egyszer ültem lovon, kb. 15 éve, szóval elég nehéz volt a meredek, poros úton fennmaradni a nyeregben, miközben próbáltam megörökíteni, ahogy Tünde, a lovas Amazon meghódítja a Vulkánt.
Odafenn egy hatalmas kráter, gomolygó, kénbűzös gőz és csodás kilátás fogadott. Eddigre már Tünde sem bánta a plusszban kiadott pénzt! Geológushallgató lévén ez a terep egy hatalmas tanterem volt neki.
A lovasaink tényleg megvártak minket a lépcső alján, és teljesen visszavittek a kocsinkhoz, amitől annyira meglágyult a szívünk, hogy adtunk nekik még fejenként 10ezret. Elég gány meló lehet hajnaltól napnyugtáig a homokban gázolni, azt belélegezni és a turistákkal harcolni egy kis pénzért, ráadásul hatalmas konkurenciával!
Visszaérve a szállásra megkaptuk a reggelit: két toastkenyér között valami piros lekvárszerűség, plussz egy darab főtt tojás fejenként. A szakács megint remekelt!
Miután mindenkinek sikerült helyet találni egy minibuszban, búcsút vettünk a hatalmas zöldellő hegyektől, hogy jó pár órás buszút után a kompról végre megpillantsuk Bali szigetét...
(09-09-18 / 09-09-19)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése