Ria és Rebecca béreltek egy motort, hogy felfedezzék a sziget belsejét, mi hárman pedig a Rinjani helyett megmásztuk az Anett erkélye előtt magasodó hegyet.
Az út először kis házak között vezetett, de lassan elhagytuk az utolsó mecsetet és a falut is.
Az ösvény egy folyómeder mellett haladt, amelyben a száraz évszak végén egy csepp vizet sem láttunk, csak a hatalmas, gömbölyűre koptatott köveket és sziklákat. A bambuszok, banánok és egyéb ősfák között néha felbukkant egy-egy nádkunyhó, ahonnan "Where do you come from?" kiáltások visszhangzottak. Három bule még a dzsungel mélyén sem maradhat észrevétlen.
A keskeny út meredeken vezetett felfelé, én a sor végén lihegtem, mint általában, és a tikkasztó melegben próbáltam a hazaitól eltérő különleges fákra, hangokra és szagokra koncentrálni. Találtunk egy fura, lila gombát, amit részletesen dokumentáltam a gombafetisisztáknak, de itthon Jehan azt mondta, hogy valószínűleg egy virág (bunga bangkai). Azért várom a szakvéleményt! (http://picasaweb.google.com/kenildem/MatenakSzakvelemenyezesre)
Az erdő tele volt jackfruit-fával, amelyeken a lelógó gyümölcsöket zsákokba vagy férfiingekbe bugyolálták. Talán, hogy megvédjék a falánk állatoktól? Apropó állat! Na, azt láttunk eleget! Kis tisztásokon tehenekre bukkantunk, néha meg egy-egy tyúk vagy kakas rontott ki az aljnövényzetből, halálra rémítve minket. Hmm, vészterhes fauna!
Utunk két kis kunyhóhoz vezetett, amelyek bambuszból készültek, s belül polcokat, ágyat és edénytároló részt alakítottak ki ugyanabból az anyagból. A lakók nem voltak otthon, így szégyentelenül befilmezhettem a házikóba és fotózkodhattunk a kis uradalommal. Úgy éreztem magam, mint Thor Heyerdahl Fatu Hiva szigetén, amikor az őserdőben sétálva elhagyott kunyhókra és különleges ősi szobrokra bukkant.
A hegytetőn egy nagyobb falut találtunk, amely 5-6 házból állt. Valahonnan rádió szólt, amelynek hangjára számtalan, kalitkában üldögélő madárka csivitelése válaszolt. A lakók csak nagy sokára jöttek elő, amikor már jó pár perce tanácstalanul álltunk az úton, mert az egy alacsony kerítés és egy dühösen ugató kutya mellett vezetett. Hiányos indonéztudásunknak köszönhetően csak álltunk és vigyorogtunk.
"Siapa nama?" - tettem fel a mentőkérdést, mire a lány bemutatkozott és elkezdte sorolni a körülötte rajzó gyerkőcök nevét, miközben nagyokat köpött a földre. A mögötte álló idősebb srác (nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a gyerekcsapat tagjai talán mind e két huszonéves fiatal ivadékai) egyre csak mutogatott az én fejemre, majd a sajátjára és végül nagy derültséget keltett, amikor lehúztam szememre a napszemüveget. Gyorsan elbúcsúztunk, mielőtt neki kellett volna ajándékoznom.
A falucska után elénk tárult a hegytetőről a szépséges panoráma, és Anett nem kis büszkeséggel mutogatta, merre van az ő háza. Lefelé menet, mivel nem akartunk ugyanazon az úton menni, egy idő után elvesztettük az ösvényt, és bambuszba-banánba kapaszkodva csúsztunk lefelé a meredek hegyoldalon, egészen egy kunyhóig. Az ott lakó bácsika megmutatta nekünk az utat, amelyet pár lépés után megint elvesztettünk. Tünde visszament az öregért, aki intett, hogy kövessük. Mi megpróbáltuk, de pár perc múlva őt is elnyelte egy zöld kanyar. Míg mi bizonytalan léptekkel haladtunk az útnak hitt csapáson, ő flipflopjában villámként szelte az aljnövényzetet. Szerencsére végül beértük, és elvezetett minket a már ismert széles ösvényig, amely visszavitt minket a faluba.
(09-09-26)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése