2009. november 30., hétfő

A Tangkuban Perahu szaga

Már régóta vártam, hogy végre valakivel felmehessek a Tangkuban Perahu-hoz, Bandung környékének leghíresebb vulkánjához.
Riával és Rebeccával reggel jó időben indultunk, mindkét értelemben. Nem aludtunk el, 8 körül elhagytuk a házat és hétágra sütött a nap.
Jó ütemben haladtunk. A lakástól egy angkottal eljutottunk a Ledeng angkot-terminálig (4.000 rúpia), ott átszálltunk egy Lembangba menő angkotra (újabb 4.000 rúpia). Lembangban már megkörnyékeztek minket, három bulét, hogy fejenként 50ezerért felvisznek a vulkán kráteréhez. Lembangban még szép idő volt, és mi kötöttük az ebet a karóhoz, hogy gyalog akarunk felsétálni. Így csak Cikole-ig mentünk egy következő angkottal, ami 5ezerbe került, és a természetvédelmi terület bejáratánál tett le. Útközben egyre csak felfelé kapaszkodott a masina, egyre hűlt a levegő és a pénztárnál már a szánkba lógott az eső lába. Amíg túracipőt húztunk, a pénztáros sleppje megpróbálta elhitetni velünk, hogy 50ezer rúpia a belépő akkor is, ha van indonéz diákigazolványunk. De mi túljártunk az eszükön, mert megnéztük a pénztárfülke üvegére kiragasztott táblázatban szereplő belépődíjakat. A rendszer itt is ugyanaz volt, mint Prambananban vagy Borobudurban. A külföldieknek 50ezer volt a jegy, a belföldieknek 13ezer. Úgy áldom az eget, hogy egy évre hivatalosan indonéz lehetek!

Miután megvettük a jegyet, beálltunk ez eresz alá és vártuk, hogy alábbhagyjon az eső. Amikor már alig szemerkélt, nekivágtunk a töredezett aszfalttal borított 4 kilóméteres útnak a Tangkuban Perahu krátereihez. Útközben találkoztunk néhány motorossal és gyalogossal, akik élénkzöld, hosszú, vékony levelű növényeket, mint hatalmas fűcsomókat szállítottak vagy cipeltek a hátukon. Megelőzött néhány autó és szembejött velünk egy pár biciklista. Egyébként nem volt túl sok túrázó. A borult égbolt ellenére folyt rólunk a víz, ahogy haladtunk felfelé. A ködös-párás levegőben álló fák között hegycsúcsot vagy vulkánt sehol nem láttunk, de hamarosan megcsapott a kénes gőz jól ismert záptojásszaga. Sajnos ez volt a legtöbb, amit azon a napon a Tangkuban Perahu vulkánból érzékszerveinkkel felfogtunk.

Felfelé menet megállt két kis platós teherautó is, hogy felszedjen minket, de én lelkesen magyaráztam, hogy "kami jalan kaki", "mi gyalog megyünk". A második után Rebecca megjegyezte, hogy talán jó lenne elfogadni a következő ajánlatot, mert hamarosan megint elered az eső. Így a következő mountain bike-osokat szállító autót lestoppoltam, bezsúfolódtunk hárman a sofőr mellé, és akkor leszakadt az égbolt. Patakokban ... nem is ... folyamként ömlött a víz lefelé a meredek úton, és a kisteherautó alig bírt elindulni a lejtőn felfelé a túlsúlyunk miatt. Kb. félúton voltunk a kráter felé, de az autó nem ment fel odáig. Egy ponton lerakta a bringásokat és visszafordult, hogy újakat vegyen fel. Valami versenyt rendezhettek éppen, mert nem jellemző az indonézekre, hogy csak úgy passzióból tömegesen guruljanak lefelé menő bringákon egy eső áztatta hegyoldalon Tour de France-versenyzőnek öltözve.
A sofőr tehát kitett minket egy útszéli árusnál, hogy egy kicsit feljebb kitegye a versenyzőket. Az árus standja fölé kék műanyag ponyva volt kifeszítve, alatta a portéka és az egész család. A gyerekek bambuszpadon ücsörögtek, amit kedvesen felajánlottak nekünk, a nagyobb lányok a tűz körül guggoltak valamit sütögetve, míg a ponyva szélén úgy csurgott a víz, mintha csapból folyna és az Ibu az edényeket mosogatta a vízsugárban.

Láttuk, hogy esélytelen a feljutás, mármint száraz bőrrel, így visszaszálltunk az előző sofőrünkhöz, aki közben megszabadult a sportolóktól és lefelé tartott az újabb adagért. Levitt minket egy pihenőig, ahol kevésbé áztunk és megvárhattuk a Lembangba tartó angkotot. Az hamarosan meg is érkezett, ugyanaz a járgány, amelyikkel felfelé menet már találkoztunk. Akkor azt mondta az alkusz, hogy 25ezer a kráterig. Most is annyiról indított, de végül meggyőztük, hogy a 7.000 sokkal méltányosabb ár.
Lembangban megebédeltünk, majd több mint két órát ültünk a macet és az angkot fogságában, amíg hazaértünk.

Az este kicsit kárpótolt a félresikerült kirándulásért. Felmentünk a Dagóhoz, az Erlas nevű pub-ba, amelyet mindenki csak a "mexican"-ként ismer. Ez egy nagyon kellemes, sötét, kicsit füstös kocsma, olyasmi, mint Pesten a Loch Ness, csak kicsit nagyobb. Azért mexikói, mert van néhány mexikói étel, de éppúgy van angol vagy francia jellegű étel is, tehát én inkább "international"-nek nevezném. De a tulaj különös szenvedéllyel viseltetik Mexikó iránt, így a hely marad a "mexican". Összegyűltünk ott páran külföldiek a suliból és majdnem két hónap után végre megint ittam egy sört normális kocsmai körülmények között.
Mindig azt gondoltam, hogy teljesen kocsmafüggő vagyok, hisz a társadalmi életünknek (úgy értem az én közvetlen környezetem társadalmi életének) a kocsmaasztal a központja, legyen az a Nanában, a Wifiben, a Cézárban vagy bárhol. Ezért meglepődve tapasztalom, hogy nem hiányzik. Annyi program van és ha szabad vagyok annyira lefoglal a naplóírás vagy az infógyűjtés, hogy eszembe se jut sörre, kocsmaasztalra vagy egy bulira vágyakozni.
(A kocsmaasztal itt természetesen metaforikus vagy szimbolikus vagy tipikus ... vagy mi ... Jelenti a megpihenést, a kikapcsolódást, a jó társaságot, a viccelődést és a komoly beszélgetést, egyszóval az emberi kapcsolatokat. Mindebből tehát az következik, hogy nem vágyom emberi kapcsolatokra ... hehehehe ... vagy valahol félrecsúszott az eszmefuttatásom?)

(09-11-28)


1 megjegyzés: