2009. november 9., hétfő

UNPAD - International Student Day 2009

Már vagy két hete szerveztük az International Day programját, és most végre eljött a nagy nap! Szó szerint az utolsó pillanatig dolgoztunk a magyar stand kivitelezésén.

Még korábban írtunk a jakartai Magyar Nagykövetségnek és Eduard Eddy Sugiri úrnak, a Bandungban székelő tiszteletbeli konzulnak, hogy tudnak-e kölcsönözni magyar népviseletet, dekorációs tárgyakat illetve rendelkezésünkre tudnak-e bocsájtani Magyarországról szóló prospektusokat, szórólapokat. Válasz csak Jakartából érkezett. Bus Szilveszter nagykövet úr kifejezte afeletti örömét, hogy alkalmunk nyílik a magyar kultúra bemutatására, és abbéli sajnálatát, hogy nem áll rendelkezésükre se népi ruha, se dekorációs tárgy, még egy matyóhímzéses terítő sem, amivel segíteni tudnának. Hamarosan azonban kapnak prospektusokat és azokból tud küldeni nekünk.
Mi ezen annak idején kellőképpen felháborodtunk! Budapesten az Indonéz Nagykövetség tele volt hangszerekkel, wayang golek bábokkal és füstölőillattal, akkor hogy lehet, hogy ez fordítva nincs így! Mi a fenét csinál akkor egy nagykövetség, ha még egy "I Love Hungary" feliratú köcsögöt sem tudnak felmutatni! Bezzeg mi találtunk már ilyet Bandungban! :)
Mindez azt jelentette, hogy nekünk kell valahogy ruhát fabrikálni, mert mégsem állhatunk ki pólóban és farmerban a standunkba. Miután ehhez beszereztük az anyagot a szép emlékű Pasar Barun, Tünde elkezdte varrni a két szoknyát és a két mellényt. Hamar kiderült azonban, hogy Yuni varrógépe nem áll a helyzet magaslatán, és végül a második szoknyát és a mellényt is kézzel kellett megcsinálnunk. Még az volt a szerencse, hogy Tünde találta ki ezt az egész ruhavarrósdit, mert különben a felénél sutba dobta volna a rongyokat! Ki az a hülye, aki éjszakákat tölt Bandungban magyar népviseletet imitáló szoknya és mellény varrásával? Hmmm ... hát ... ő. És aztán én is, mert a végére be kellett segíteni.
A nagykövetség hétfőn feladta gyorspostával az ígért prospektusokat, amelyek keddre meg is érkeztek. Egy egész doboznyit küldtek, köztük egy postcard DVD-t zenékkel, receptekkel, kisfilmekkel! Ezek aztán úgy feldobták a standunkat, hogy gondolatban ekszkuzáltuk magunkat a nagykövetség előtt. Én régi ismerősökként köszöntöttem a Budapesti Turisztikai Hivatal és a Magyar Turizmus Zrt. kiadványait, hisz Ferihegyen elég időt töltöttem a társaságukban. Ekkor jutott eszembe, hogy annó Torinóba úgy indultam, hogy egy egész kis bőrönd ilyen prosikkal és magyar cuccokkal volt tele. Ide sajnos nem lehetett semmi ilyet hozni a repcsis súlyhatár miatt.

A másik szuper cucc Magyarországról érkezett Márk közreműködésével.
A nagykövetséggel egy időben írtam neki is, és kértem képeket vagy egyéb ötletet, amit felhasználhatunk. Mivel Márk a tűz közelében dolgozik, küldött nekünk egy pdf-et, amelyen egy egész falnyi kalocsai házbelső díszelgett. Ezt végül Tünde lakótársának segítségével sikerült eredeti méretben kinyomtatnunk (ráadásul nem is papírra, hanem műanyag vászonra) és feltennünk a stand hátsó falára. Ha elé álltunk és jó szögben fényképeztünk, akkor úgy tűnt, mintha a szobában a virágokkal ékesített kemence előtt feszítenénk székely népviseletben.
Szerda délután már lehetett menni a helyszínre feldíszíteni a standot. A hosszú angkot úton párnahuzatokat varrtunk, amelyekbe Zita három nagy ülőpárnáját bújtattuk. A terv szerint ezen ülve lehetett volna tojást festeni. De miután én szorgos munkával a HU, NGA és RY betűket is rávarrtam a huzatokra, a párnák sorsa a folyamatos fotózkodás lett. Szerdán még nem sejtettük, hogy a miénk is!
Sajnos Zita ügyetlenkedése folytán nem tudtunk szélső standot szerezni, pedig az lett volna a jó, ha a harmadik fal hiányában nagyobb helyünk lett volna a fotózáshoz. A szervezők azonban, Indonéziában meglepő módon, hajthatatlanok voltak, nem kaphattunk másik standot az előre kijelölt helyett. Egyébként azt kell mondanom, hogy minden nagyon pontosan és profi módon volt megszervezve, ez nem kispályás, amatőr rendezvény volt!
Kedden tojásokat, szerda este meg tejberizst főztünk, miközben piros krepp papír levében próbáltuk megfesteni a tojásokat (nem sok sikerrel), mellényt varrtunk és zenét vágtunk a másnapi performance-unkhoz. Ebből kifolyólag egy szemernyit sem aludtunk. Zita hajnali 5-kor sikeresen becsöngetett Yuniék házába, ezzel vagy nyolc embert felébresztve. Egy barátjával jöttek értünk kocsival és szállítottak minket a helyszínre a tojásokkal, a tojásfestékkel, de nem a tejberizzsel, mert azt a nagy kavarodásban sikerült otthon felejtenem. Szegény srácnak volt tehát még egy fordulója, ami alatt ő próbálta kihasználni az alkalmat, hogy angoltudását fejlessze, én meg próbáltam valahogy nyitva tartani a szememet a kocsi ringató melegében, de sehogy sem ment, és a visszaúton végleg bealudtam.

A standunk a következőképpen nézett ki:
Hátsó falán a kalocsai fotófal díszelgett, amelynek két oldalán a szoknyánk piros anyagából megmaradt drapériák lógtak, a fal előtt a földön a három párnán a HUNGARY felirat volt olvasható. Bal oldalon egy asztalt a prospektusok borítottak be, a falra ragasztottunk képeket festett tojásokról, közéjük díszes zacskókban pirospaprikát celluxoztunk. Az asztal fölé egy ablakkeret került filc anyagból, kis piros függönykével és teleszórva a prosikból kivágott apró képecskékkel.
Jobb oldalon egy üzenőfal várta, hogy az indonéz diákok lelkesedésüket fejezzék ki kicsiny hazánk iránt és üzenjenek valamit távoli európai társaiknak. Emellett felraktunk egy Magyarország térképet, amely alatt egy másik asztal roskadozott további prospektusok, a négy díszbögre és a kis tálkákba szétosztott tejberizs tömegétől.
Újonnan varrt ruháinkat ráterítettük egy székre, a köténykéket felakasztottuk egy-egy rajzszögre, a (nem éppen piros) tojásokat pedig egy kosárba raktuk, amelyet piros és zöld krepp papírral ill. az épület elől zsákmányolt dísznövény leveleivel béleltünk ki. Gondolom az esemény tiszteletére valami túlbuzgó kertész olyan rövidre vágta a füvet, hogy egy árva szálat sem tudtam szedni a húsvéti kosarunk számára, ezért kellett a díszkert lóheréhez hasonló növényét megdézsmálnom.
A stand előtt, a földön hatalmas, csipkéből kirakott "Lépj be" felirat csalogatta az érdeklődőket. Kis birodalmunk színvilágát természetesen nemzeti színeink határozták meg. Piros-fehér-zöld szalagot fontunk a hajunkba, piros-fehér-zöld volt a ruhánk és piros, fehér ill. zöld villákkal lehetett tejberizst enni.
A megnyitó beszéd előtt még gyors és nagyon büszke pillantást vetettünk közös gyermekünkre és mélyen emlékezetükbe véstük, amit nagyon jól tettünk, mert a nap végére csak egy romhalmaz maradt belőle.

A megnyitó után egy talk-show következett, amelynek témája az volt, hogyan őrzik meg kultúrájukat a különböző nemzetek. A két power point-prezentációval kísért előadás kísértetiesen hasonlított a Jakartában végighallgatott előadásokra. Egy tudományos fokozattal rendelkező úriember (amely fokozatot egy fura, számomra azonosíthatatlan betűkombináció jelölt) közhelyeket puffogtatva beszélt valamit a kultúráról és annak megőrzéséről, de nem sokáig tudtam követni, mert egy idő után már csak egy nagy adag kávé képe lebegett a szemem előtt. A második okítás alatt sikerült kiszöknünk egy kávéra, még gyorsan átbeszélnünk a performance-unkat, majd én elbújtam a stand sarkában, hogy a széken való alvás helyett inkább felvarrjak Tünde mellénykéjére három gombot. Azért kellett bújkálni, mert a szervezők nagyon szigorúak voltak. A talk-show alatt már senki nem rendezgethette a standját, mindenkinek közönséget kellett játszania.

Aztán délben, a standok megnyitásával, megindult a roham. De olyan erővel, hogy a szépen kigondolt rendszerünk még üzembe helyezése előtt romba dőlt.
Úgy terveztük, hogy én leszek a front office: behívom az embereket, a kezükbe nyomok egy szórólapot a húsvéti tojásról meg a kokárdáról, és elmondom, mit lehet nálunk csinálni. Ezután átmennek Tündéhez a back office-ba, ahol ő a lányokkal fest tojást, a fiúknak megmutatja a kokárda készítést, majd a lányoknak piros, fehér és zöld szalagot fon a hajába. Ezután a lányok felvehetik a ruháinkat, a fiúk nemzeti színű szalaggal díszített kalapot nyomhatnak a fejükbe és elkészül a fotó a kalocsai házikóban.
Na, ebből az lett, hogy az első tíz percben azt se tudtuk, hová kapjunk, mert ezeket aztán nem kellett becsalogatni, ezek jöttek! Reggel még felvettem a vékony pulcsim a póló alá, mert hideg volt a légkonditól. Itt aztán egy perc alatt csurgott a hátamról a víz, ahogy a tömeg benyomult a standba. Én osztottam a szórólapokat, Tünde mutatta a nézőknek a fotófalat, ajánlgatta a ruhákat, és osztogattuk a tejberizst a kuponok ellenében, míg aztán jó fél óra múlva végre önmagától kialakult a munkamegosztás. Tünde a stand előtt fonta a lányok hajába a szalagokat és kezelte a zenét, Zita osztogatta a tejberizst, én meg öltöztettem a lányokat a népviseletünkbe, majd egy kalapot a fejembe nyomva vigyorogtam a fotóhoz.
A kokárdakészítés teljesen elsikkadt, de néhányan rajzoltak tojást, amíg a fotózkodásra várakoztak. (A tojásfestést végül úgy oldottuk meg, hogy a kinyomtatott mintákat alkoholos filccel rajzolhatták a keménytojásokra.) Záróakkordként pedig mindenki üzenetet írt az üzenőfalra. Csorgott rólunk a víz, görcsös vigyorba állt a szánk, de néha azért összevillant a szemünk és ott bujkált benne a mosoly, hogy megérte! Mindenki odavolt a fotófalért, egyszerűen imádták! Annyira, hogy a szervezők is beálltak a sorba, hogy velünk fotózkodhassanak, és csak akkor apadt el egy kicsit a roham, amikor elkezdődtek a performance-ok. Tünde szoknyáját újra meg kellett varrni, mert szétszakadt a sok le- és felvevéstől.

A mi performance-unk eredetileg az lett volna, hogy hegedűkísérettel elénekeljük a Quimby "Most múlik pontosan" című számát, amelyet a Csík Zenekar feldolgozott népzenei stílusban. Végül nem tudtunk hegedűt szerezni, ezért ezt elvetettük. De addigra Tünde barátja megcsinálta nekünk a zenei alapot, így nem volt szívünk kihagyni ezt a számot sem. Előadásunk koncepciója az volt, hogy bemutassuk a magyar zene történetét a népdaltól az operetten keresztül a mai könnyűzenéig.
Tünde összevágta a zenéket, s mivel nem volt időnk próbálni, a nagy része improvizáció lett. Csak a "Most múlik pontosan"-t énekeltük karaoke változatban, és abban a hullafáradt állapotban kellőképpen rémes is lett, de azért sikerünk volt.
A nagy népszerűség egyetlen hátulütője az volt, hogy egy percre sem hagyhattuk el a standot, így szinte semmit nem láttunk a többi országból. A fotózkodni vágyókat még a performance-ok alatt is úgy kellett levakarni magunkról, mondván, hogy mi is szeretnénk látni mások előadását, és lélekben már készülnünk kell a sajátunkra.

Így még a performance-ok után is fotózkodtunk, amikor a konferanszié kihirdette a közönségszavazás eredményét. Hogy nem mi nyertük a legjobb performance díját, azt megértem. De hogy Dél-Koreáé lett a legjobb stand, azt egyenesen vérlázítónak tartom! Jól van, jól van, igazából csak messziről láttam a standokat, és lehet, hogy finom kaját szolgáltak fel és szép volt a népviseletük, de csak kiraktak a hátsó falukra egy nagy zászlót és az oldalfalakra néhány képet! És tuti, hogy senki nem volt olyan jó fej, hogy órákon keresztül megállás nélkül vigyorogva fotózkodjon, miközben a melle és lapockái között versenyt futnak az izzadságcseppek ... és ne kérdezzétek, hogy hol marad az alázat. Ehhez még a hazafiasság is épp csak hogy elég erőt adott! És ráadásul a nyertesek angklungot kaptak!!! Nincs igazság a Földön. Akkor egy pillanatra megsejtettem, hogyan születnek a háborúk! :)

De aztán kaptunk menő emlékpólót (mondjuk ezt is kérni kellett, maguktól elfelejtették volna), és hazavánszorogtunk azzal a boldog tudattal, hogy ki tudja hány száz kis indonéznek van kalocsai házbelsős-székely népviseletes-tündés-ildis fényképe, ill. hogy mindkettőnknek legalább egy hétre elegendő főtt tojás kerül a hűtőjébe.

Ezúton szeretnék külön köszönetet mondani
a jakartai Magyar Nagykövetségnek a doboznyi prospektusért
és Kincses Márknak a Magyar Turizmus Zrt-től a nélkülözhetetlen kalocsai feelingért!


(09-11-05)

2 megjegyzés:

  1. valóban ti voltatok a legjobb fejek :-)
    kár. az angklung-ajándékokért...
    legközelebb :-)
    hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

    (hehehehehehehe)

    VálaszTörlés
  2. "Ezeket aztán nem kellett becsalogatni, ezek jöttek!" Nagyon a szemem előtt van a szitu!!! :D
    És igen, hajrá magyarok!!! ;)

    VálaszTörlés