A peuyeum

Indonézia a világ legnépesebb iszlám országa. Ennek megfelelően a 230 milliós lakosságnak csak elenyésző része él alkohollal. Ebből következően az alkohol drága. Az otthoni szupermarketekben hosszú sorokban állnak a borok, a sörök és a tömény italok. Itt ez a részleg teljesen hiányzik. Őszintén szólva bort még nem is nagyon láttam, általában van egy kisebb szekrényke a söröknek, vodkát meg egy jól álcázott útszéli bódéban vettünk egyszer. A bódé ablakai focisták képeivel voltak teleragasztva, akik kék mezben virítottak a zöld pályán. Elsőre nem is lehetett észrevenni, hogy a legfelső ablakrészben nem a focisták állnak, hanem két sor kék színű dobozos sör. Persze az alkoholmentes fajta. Ügyes álca! :)

Vegyük példának a sört, ami otthon az egyik legolcsóbb ital. A szupermarketben egy 0,33 literes dobozos sör 10ezer rúpia körül van, a 0,6 literes 18ezer körül. Ha étteremben vagy bárban akarsz sört inni, akkor 15ezernél kezdődik a kicsi, és 20ezernél a nagy. Persze bártól függ, mert ittam már 0,4 literes korsó sört 30ezerért is. 10ezer rúpia nagyjából egy US dollár, vagyis kb. 180 forint, de nyilvánvalóan nem ez a mérvadó, hanem az itteni értéke. 10ezer rúpiáért tudok enni egy sült csirkecombot zöldséggel és rizzsel, vagy egy nasi gorenget édes teával. De a tízezres ebéd már drágának számít. Ha csak rizst, zöldséget, tempét esetleg egy kis halat eszel az 7ezer rúpia. Tehát a 30ezres sör árából négy napig tudok ebédelni. Nem csoda hát, hogy Lombok óta a szülinapi bulin ittam először sört.

A cireboni kirándulás alkalmával azonban felfedeztem egy alternatív alkoholforrást! :)

Ez a peuyeum (ejtsd: pöjöm). Ez a szunda neve a "ragi tapai"-nak, annak az erjesztett, savanykás, alkoholos pépnek, amely egész Kelet- és Délkelet-Ázsiában népszerű. A pépet magát is fogyasztják, de más ételek elkészítéséhez is felhasználják. A peuyeum (tapai) úgy készül, hogy egy szénhidrát forrást beoltanak egy bizonyos baciluskultúrában található mikroorganizmussal (ha jól értettem, remélem nem írtam nagy hülyeséget). Minden összetevőt természetes alapanyagokból nyernek ki. A szénhidrát általában manióka, fehér rizs vagy sticky rice (ragadós rizs). Az erjesztőanyagot (ennek neve is ragi tapai) úgy kapják, hogy összekeverik a rizslisztet őrölt fűszerekkel (fokhagyma, bors, chili, fahéj), cukornáddal vagy kókusztejjel, gyömbérdarabokkal vagy gyömbérkivonattal és vízzel. Az így kapott pépet aztán feldarabolják, banánlevelekbe csomagolva hagyják állni 2-3 napig, majd megszárítják.

Ezt a szárított anyagot por formában adják hozzá a maniókához, főtt fehér rizshez és néha édesburgonyához is. Lezárt edényekben vagy banánlevélbe tekerve ezt is hagyják állni egy-két napot és az egész gezemice megerjed. Minél tovább hagyod állni, annál alkoholosabb lesz az íze, hmmm ...

A muszlimok nyilván nem várnak sokáig, bezabálják az egészet az első nap után, de amit én kóstoltam, abban már bő két napja végzett kulturális tevékenységet a bacibanda. Savanyú szagú, megpuhult rizsszemekből álló zöld trutymó volt, ahogy az erjesztő anyag kioldotta a banánlevél színét. És már két nap után érezni lehetett az alkohol ígéretét. Olyan íze volt, mintha az egészet egy nagyon-nagyon mézes pálinkával öntötték volna le. Mindenki rajtam nevetett, ahogy először fintorogtam, de aztán szép lassan elmajszoltam az adagot és a végén a levet is lenyalogattam a banánlevélről.

Az elkövetkezendő hónapok feladata lesz, hogy ezt a bizarr ételt többféle stádiumában is kipróbáljam, a friss egynapostól egészen az egy hetes peuyeum-páleszig!

(09-11-29)

A Tari Topeng Cirebon ...

... annyit jelent, mint "cireboni maszkos tánc".

A tari topeng jellegzetessége, mint nevéből is kiderül, hogy a táncos maszkot használ tánc közben (tari indonézül táncot, míg topeng maszkot jelent). A maszkok különböző színűek és különböző emberi karaktereket, belső tulajdonságokat, érzelmeket jelenítenek meg. A tari topeng egész Jáván és Balin is elterjedt, ezért nagyon sok fajtája van. Sokszor egyedül adja elő a táncos, de egyszerre többen is táncolhatják. A maszkok egy dobozban vannak a zenekar előtt, és a táncos mindig egy kendőbe burkolja az éppen használni kívánt álarcot, hogy a közönség csak a felöltés pillanatában láthassa meg. A táncok sokszor történeteket mesélnek el, és az előadó a különböző maszkokkal jeleníti meg az egyes szereplőket. A cireboni tari topeng-nek például van egy története, amely Kencana Wungu királynőről szól, akit egy férfi, Menakjingga üldöz a szerelmével. Kencana Wungu-t, mint előkelő és energikus asszonyt egy kék maszk jeleníti meg, míg Menakjingga vörös maszkja az indulatos, temperamentumos, türelmetlen ember jelképe. A tari topeng-hez egy fekete, félgömb alakú, a szegélyénél arany díszítéssel, a tetején pedig felfelé meredő sörtékkel ellátott kalapot használnak, amelyen kétoldalt két-két pompom-füzér lóg.

Cirebon megye az azonos nevű várossal Bandungtól észak-keletre található a tengerparton. Mi is ide igyekeztünk november 29-én, mert itt tartották az STSI egyik tanárnőjének (Ibu Nani vagy Nuni, már elfelejtettem a nevét) tari topeng-mestervizsgáját. Mindez persze csak az indulás reggelén derült ki. A hét közepén Hajidah szólt Tündének, ő meg nekem, hogy van még két hely a buszban, amellyel az STSI-sek vasárnap Cirebonba mennek kirándulni. Csak a benzinbe kellett beszállni, tehát jó lehetőségnek ígérkezett. Végül Cirebonból nem láttunk semmit, de a városnézésnél valami sokkal érdekesebb programon vehettünk részt.

Én hajnali négykor keltem, hogy 6-ra leérjek a Buah Batu-ra, ahol aztán másfél órát vártunk egyetlen emberre. Hajidah-val azon nevettünk, hogy erről valahogy mindkettőnknek a jakartai Orientasi napjai jutottak eszünkbe.

Bandungból Cirebonba kanyargós, de gyönyörű hegyi út vezet. Hatalmas hegyek között megbúvó rizsteraszok, pálmák, mély völgyek és egy a síkság felé egyre szélesebb és hordalékosabb folyó kísért utunkon. Sumedangban megálltunk tahu-t venni, ami nem más, mint szójababból készült túrószerű étel, amelyet olajban sütnek ki. Általában elég ízetlen valami, de a sumedangi fajta méltán híres. Nem tudom, hogy pontosan milyen, de nagyon jól kiválasztott fűszerekkel ízesítik. Persze ennek sem a belsejébe, vagyis nem a tahu anyagába keverik a fűszert, mint ahogy mi összekeverjük a túrót a sóval, hanem a külsejét ízesítik. Aztán kisütik és így keletkezik rajta egy fűszeres, barnára sült réteg. Nyammm ...

11 óra körül értünk Cirebonba, ahol a busz kirakott minket egy nagyon szűk, ellenben batikboltokkal teli utcában. Egy órája volt mindenkinek, hogy minél többet beszerezzen a híres cireboni batikból. Batiknak nevezik az Indonéziában készített jellegzetes mintás anyagokat. Eredetileg nagyméretű anyagdarabokat csináltak batikból, amelyet az indonéz nők és férfiak a derekukra tekerve szoknyának használtak. Ma már mindenfélét készítenek belőle, az ingektől kezdve a pénztárcán át a táskákig. Minden vidéknek megvan a maga batik-stílusa. Hogy mi a cireboni batik jellegzetessége, az behatóbb kutatómunkát igényel, így itt most nem áll módomban kitérni rá. Legyen elég annyi, hogy Cirebon városa tele van ízléses batikboltokkal, ahol szebbnél szebb anyagokat és ruhákat lehet kapni. Mivel a jaipongan-hoz úgyis kellett sarung, hát vettünk egyet-egyet. Tündéé vicces, mert azon fehér alapon barna és kék színű figurák vannak, s az emberkék, állatkák és házikók között megbújik egy-két tank is.

A shopping után ebéd következett, majd tovább mentünk a vizsga színhelyére. Ha egy főiskolai tanár mestervizsgájára külön busszal vonul a tanári kar nagy része, akkor azt hinné az ember, az esemény legalábbis egy színházban vagy egy művelődési házban kerül megrendezésre a város központjában. Ezzel szemben a mi buszunk egyre szűkebb és göröngyösebb utakon haladt kifelé a városból, míg végül egy szabályos dűlőút végén megálltunk egy kis faluban. Ez volt a vizsga helyszíne. Betessékeltek minket egy üres, félkész házba, ahol az egyik szobában a földön ücsörgött és fetrengett egy adag diák, míg a másik szobában a tanárok tették ugyanezt. Ittunk kávét, ettünk banánt és vártuk a vizsga kezdetét.

Nagyjából ekkorra állt össze a kép, hogy mit is csinálunk itt. A falucska, Desa Slangit, a táncos Ibu szülőfaluja volt, családja pedig többgenerációs topeng-táncos família. A régebbi időkben, amikor a rizsföldeken éppen nem volt munka, a topeng táncosok felkerekedtek és faluról-falura jártak haknizni. Végigvonultak az utcákon színes jelmezükben, miközben a zenekar cipelte utánuk a hangszereket, és táncoltak azoknak a házaknak az udvarán, ahová behívták őket. A nézősereg pénzt dobált nekik elismerése jeléül és a táncosok így egészítették ki jövedelmüket. A vizsgázó Ibu ezt a hagyományt akarta feleleveníteni azzal, hogy a vizsga előtt végigjárja a falut és táncol néhány ház előtt.

Összegyűltünk a családi ház udvarán, ahol egy öreg indonéz köszöntötte a jelenlévőket, majd gyümölcsöket és magokat ajánlottak fel (nem igazán tudom, milyen istennek) és miközben szállt az áldozati tűz füstje, áldást kértek a vizsgára.

Aztán elindult a menet, vonult a tömeg a táncos és a zenekar után. Amikor megálltak, az Ibu felöltötte topeng-kalapját, megszólalt a zene és elindult a tánc. Az emberek dobálták be az aprópénzt és a papír ezreseket, amelyet két idősebb férfi szedett össze a földről egy kosárba, sokszor közelharcot vívva a pénz után kapkodó rengeteg gyerekkel. Az utolsó állomáson nem az Ibu táncolt, hanem két férfi, akik valamiféle paródiát adhattak elő, mert a közönség nagy része jókat nevetett. Az egész olyan volt, mint a vásári komédiások előadása. A tánc, a zene és a humor forrása mit sem változott az idők során. Nem tudom pontosan, milyen régi a cireboni tari topeng, de biztos, hogy az emberek ugyanezeken a poénokon nevettek a kezdetektől fogva. Hogy eltéveszti, hogy nem veszi észre, hogy elesik, hogy beveri ... azokon az igazi bohócpoénokon, ami az otthoni cirkuszban csak a gyerekeknek vicces. Itt együtt nevet rajta öreg és fiatal egyaránt. És ez nem csak a falura jellemző jelenség. Amikor a Sambasunda koncerten voltunk Bandung egyik legnagyobb plázájában, és a színpadon megjelent egy testesebb hapsi, hogy ott bénázzon a szép és profi énekesnő mellett, mindenki visítva nevetett. Tele torokból, teli tüdővel. Még Yuni is, aki egy negyvenes, komoly, értelmes nő. Van bennük valami gyermeki, ami néha infantilizmus, de néha talán csak gyermeki gondtalanság. Az biztos, hogy nem bonyolítják túl az életet.

 A maszkos bohócok

Ahogy vonultunk végig a falun, egyre nagyobb lett a tömeg, és kezdtük észrevenni, hogy a körülöttünk álló gyerekek figyelmét sokkal jobban leköti fehér bőrünk és fura arcberendezésünk, mint a táncművészet. Egyik kölyök sem szólt hozzánk, csak bámultak tágra nyílt szemekkel, és amikor Tünde megpróbálta felvenni velük a kapcsolatot, szégyenlősen vagy ijedten elfordultak. Csak lassan bátorodtak fel, és végül, amikor Tünde elrikkantotta magát, hogy "photo, photo" egy pillanat alatt körbevettek minket gyerekek, nők, férfiak. Tünde leguggolt, én már nem is láttam a tömegtől, s mire észbe kaptam már a kezembe nyomtak egy gyereket, hogy tartsam. Nos, tudjátok, mennyire odavagyok a gyerekekért. Kb. 5 percig érdekelnek és akkor is csak három méter távolságból. Az unokatesóim kisbabáit sem mertem soha megfogni, erre most ott ficánkolt a kezemben egy ilyen pici barna izé! Túladtam rajta, amilyen gyorsan csak lehetett! :)

Amikor kijöttünk a ház udvaráról, az egész csapat jött utánunk visítozva, vihogva. Annyira abszurd volt a szituáció, hogy mi is nevetésben törtünk ki. Aztán elindult a privát "Photo Session" jobban mondva a szokásos photo-attack! Egy csomó emberrel kellett fotót csinálni, különböző variációkban, míg végül Hajidah kimentett minket azzal, hogy mennünk kell.

A vizsga maga csak este 7-kor kezdődött. Addig mi spannoltunk az STSI operatőreivel, majd megnéztünk néhány wayang kulit bábfigurát. Ezeket egy öreg bácsi készíti papírból, gondosan kis lyukakkal díszítve a báb ruháját, haját és fejdíszét, majd kifestve az egészet. Egy nagyobb, kb. 40 centis papírbáb elkészítése állítólag 10 napig is eltart.

A vizsga előtt még bekéredzkedtünk az egyik házba vécézni, ahol enni kellet egy kis krupukot, majd először az Ibuval, aztán az egész családdal képet kellett készíteni, miközben Tünde idegbeteg volt, mert az előadás előtt még akart inni egy kávét. A kisboltban is fotózkodni kellett, miközben megvettük a kávét, és mire a vizsga színhelyéül kijelölt sátortetőhöz értünk, már minden fedél alatti hely foglalt volt. Az eső meg esett. Először nagyon kényelmetlenül ülve és ázva, majd esernyő alatt a hátsó sorból végigszenvedtem a vizsgát. Tündének szerencsére jutott hely a fedél alatt, így ő legalább szárazon szenvedett. Mert a tari topengnek ez a változata bődületesen unalmas. Engem egy ideig lekötött a maszk bámulása, de ezen a fázison a körmenet alatt már túljutottam. A zene a nyugati fülnek sokszor egy nagy tohuvabohu, ráadásul itt két zenekar is volt, akik néha külön zenét játszottak, de egyszerre, hogy a két táncos külön mozoghasson. A vizsgán az Ibu egy nagy topeng-guru nővel táncolt együtt, aki, mint kiderült, a saját anyja volt, aztán jöttek megint a bohócok és végül az új generáció, négy fiatalabb lány, köztük egy kisgyerek is. A jaipongan osztályban van egy lány, aki Tündének valamiért kezdettől fogva nem volt szimpatikus. Ezen az estén megtalálta a megfejtést, hogy miért. A kiscsaj volt a négy fiatal táncos egyike és nem más, mint a vizsgázó Ibu lánya és a topeng-guru unokája, aki a felmenőit próbálja utánozni a mozdulataival, talán nagyrészt csak tudat alatt, de biztosan erős megfelelési kényszertől hajtva, ami mellett nem tud kifejezésre jutni a saját egyénisége és stílusa. Az biztos, hogy nem lehet könnyű ilyen topeng-mesterek árnyékában felnőni. Mert persze Ibu is kitűnő minősítést kapott a vizsgájára, így ő is topeng-nagymester lett. (Komolyan mondom, úgy hangzik, mint valami szekta!)

A műsor még folytatódott, amikor mi elindultunk hazafelé valamikor este 9 után. Sumedangban megálltunk egy gyors éjszakai tahu-vételezésre, majd éjfél körül érkeztünk meg az STSI-re.

http://picasaweb.google.hu/kenildem/TariTopengCirebon#

(09-11-29)

A Tangkuban Perahu szaga

Már régóta vártam, hogy végre valakivel felmehessek a Tangkuban Perahu-hoz, Bandung környékének leghíresebb vulkánjához.

Riával és Rebeccával reggel jó időben indultunk, mindkét értelemben. Nem aludtunk el, 8 körül elhagytuk a házat és hétágra sütött a nap.

Jó ütemben haladtunk. A lakástól egy angkottal eljutottunk a Ledeng angkot-terminálig (4.000 rúpia), ott átszálltunk egy Lembangba menő angkotra (újabb 4.000 rúpia). Lembangban már megkörnyékeztek minket, három bulét, hogy fejenként 50ezerért felvisznek a vulkán kráteréhez. Lembangban még szép idő volt, és mi kötöttük az ebet a karóhoz, hogy gyalog akarunk felsétálni. Így csak Cikole-ig mentünk egy következő angkottal, ami 5ezerbe került, és a természetvédelmi terület bejáratánál tett le. Útközben egyre csak felfelé kapaszkodott a masina, egyre hűlt a levegő és a pénztárnál már a szánkba lógott az eső lába. Amíg túracipőt húztunk, a pénztáros sleppje megpróbálta elhitetni velünk, hogy 50ezer rúpia a belépő akkor is, ha van indonéz diákigazolványunk. De mi túljártunk az eszükön, mert megnéztük a pénztárfülke üvegére kiragasztott táblázatban szereplő belépődíjakat. A rendszer itt is ugyanaz volt, mint Prambananban vagy Borobudurban. A külföldieknek 50ezer volt a jegy, a belföldieknek 13ezer. Úgy áldom az eget, hogy egy évre hivatalosan indonéz lehetek!

Miután megvettük a jegyet, beálltunk ez eresz alá és vártuk, hogy alábbhagyjon az eső. Amikor már alig szemerkélt, nekivágtunk a töredezett aszfalttal borított 4 kilóméteres útnak a Tangkuban Perahu krátereihez. Útközben találkoztunk néhány motorossal és gyalogossal, akik élénkzöld, hosszú, vékony levelű növényeket, mint hatalmas fűcsomókat szállítottak vagy cipeltek a hátukon. Megelőzött néhány autó és szembejött velünk egy pár biciklista. Egyébként nem volt túl sok túrázó. A borult égbolt ellenére folyt rólunk a víz, ahogy haladtunk felfelé. A ködös-párás levegőben álló fák között hegycsúcsot vagy vulkánt sehol nem láttunk, de hamarosan megcsapott a kénes gőz jól ismert záptojásszaga. Sajnos ez volt a legtöbb, amit azon a napon a Tangkuban Perahu vulkánból érzékszerveinkkel felfogtunk.

Felfelé menet megállt két kis platós teherautó is, hogy felszedjen minket, de én lelkesen magyaráztam, hogy "kami jalan kaki", "mi gyalog megyünk". A második után Rebecca megjegyezte, hogy talán jó lenne elfogadni a következő ajánlatot, mert hamarosan megint elered az eső. Így a következő mountain bike-osokat szállító autót lestoppoltam, bezsúfolódtunk hárman a sofőr mellé, és akkor leszakadt az égbolt. Patakokban ... nem is ... folyamként ömlött a víz lefelé a meredek úton, és a kisteherautó alig bírt elindulni a lejtőn felfelé a túlsúlyunk miatt. Kb. félúton voltunk a kráter felé, de az autó nem ment fel odáig. Egy ponton lerakta a bringásokat és visszafordult, hogy újakat vegyen fel. Valami versenyt rendezhettek éppen, mert nem jellemző az indonézekre, hogy csak úgy passzióból tömegesen guruljanak lefelé menő bringákon egy eső áztatta hegyoldalon Tour de France-versenyzőnek öltözve.

A sofőr tehát kitett minket egy útszéli árusnál, hogy egy kicsit feljebb kitegye a versenyzőket. Az árus standja fölé kék műanyag ponyva volt kifeszítve, alatta a portéka és az egész család. A gyerekek bambuszpadon ücsörögtek, amit kedvesen felajánlottak nekünk, a nagyobb lányok a tűz körül guggoltak valamit sütögetve, míg a ponyva szélén úgy csurgott a víz, mintha csapból folyna és az Ibu az edényeket mosogatta a vízsugárban.

Láttuk, hogy esélytelen a feljutás, mármint száraz bőrrel, így visszaszálltunk az előző sofőrünkhöz, aki közben megszabadult a sportolóktól és lefelé tartott az újabb adagért. Levitt minket egy pihenőig, ahol kevésbé áztunk és megvárhattuk a Lembangba tartó angkotot. Az hamarosan meg is érkezett, ugyanaz a járgány, amelyikkel felfelé menet már találkoztunk. Akkor azt mondta az alkusz, hogy 25ezer a kráterig. Most is annyiról indított, de végül meggyőztük, hogy a 7.000 sokkal méltányosabb ár.

Lembangban megebédeltünk, majd több mint két órát ültünk a macet és az angkot fogságában, amíg hazaértünk.

Az este kicsit kárpótolt a félresikerült kirándulásért. Felmentünk a Dagóhoz, az Erlas nevű pub-ba, amelyet mindenki csak a "mexican"-ként ismer. Ez egy nagyon kellemes, sötét, kicsit füstös kocsma, olyasmi, mint Pesten a Loch Ness, csak kicsit nagyobb. Azért mexikói, mert van néhány mexikói étel, de éppúgy van angol vagy francia jellegű étel is, tehát én inkább "international"-nek nevezném. De a tulaj különös szenvedéllyel viseltetik Mexikó iránt, így a hely marad a "mexican". Összegyűltünk ott páran külföldiek a suliból és majdnem két hónap után végre megint ittam egy sört normális kocsmai körülmények között.

Mindig azt gondoltam, hogy teljesen kocsmafüggő vagyok, hisz a társadalmi életünknek (úgy értem az én közvetlen környezetem társadalmi életének) a kocsmaasztal a központja, legyen az a Nanában, a Wifiben, a Cézárban vagy bárhol. Ezért meglepődve tapasztalom, hogy nem hiányzik. Annyi program van és ha szabad vagyok annyira lefoglal a naplóírás vagy az infógyűjtés, hogy eszembe se jut sörre, kocsmaasztalra vagy egy bulira vágyakozni.

(A kocsmaasztal itt természetesen metaforikus vagy szimbolikus vagy tipikus ... vagy mi ... Jelenti a megpihenést, a kikapcsolódást, a jó társaságot, a viccelődést és a komoly beszélgetést, egyszóval az emberi kapcsolatokat. Mindebből tehát az következik, hogy nem vágyom emberi kapcsolatokra ... hehehehe ... vagy valahol félrecsúszott az eszmefuttatásom?)

(09-11-28)

Első lecke az iszlámról - Imádkozás

Szerdán az UIN-en a kedvenc könyv téma helyett valahogy az iszlám vallás napi ötszöri imakötelezettsége került terítékre. A srácok nagy lelkesedéssel teljesítették a "Világosítsuk fel Ildit a muszlim imádkozási szokásokról"-küldetést.

(Aki esetleg jártas az iszlám szabályaiban, az ugorja át ezt a részt! Nem akarom, hogy bármely orientalista fejcsóválva rója fel nekem tudatlanságomat. Így is elég kínos, hogy semmit nem tudok erről a világvallásról, azon kívül, hogy Allah, Mohamed, Mekka és terrorizmus.)

Aznap megtudtam, hogy a napi ötszöri imádkozás neve: SHOLAT.

Egy nap 24 órájából ki van jelölve öt időintervallum, amelyen belül kell elvégezni az adott imádkozást.

Mindegyik imádkozásnak saját neve van:

4.00-6.00 SUBUH (ez az ősellenség, ami rendszeresen felébreszt hajnalok hajnalán, s elnevezése is ezt jelenti: hajnalhasadás, pitymallat)

12.00-15.00 DZUHUR

15.00-17.40 ASHAR

18.00-19.00 MAGHRIB

19.00-4.00 ISYA (jelentése: este)

A dolog úgy működik, hogy ha eljön az adott imádkozás ideje, valaki odamegy a mecsetben a mikrofonhoz és elkezdi imára hívni a népséget. Belőle lesz a müezzin, indonézül ADZAN vagy MUADZIN. Teguh leírta nekem a müezzin szövegét is, természetesen ékes arab betűkkel.

Ezután jött az arab ábécé, a betűk fonetikus átírásával együtt. Jó nebulóhoz illően többször felolvastam a betűk sorát és a végére ügyesen ki tudtam ejteni mindegyiket, miközben a fiúk majd megszakadtak a röhögéstől.

Teguh hozatott Norával egy Koránt (itt: Al-Quran), hogy megmutassák nekem. Én a kezembe fogtam, kinyitottam és elkezdtem lapozgatni, természetesen balról jobbra haladva. Az írásjelek nem mondtak semmit, így magamtól nem is jöhettem rá, hogy pont fordítva ismerkedek a muszlimok szent könyvével, ugyanis az arabok jobbról balra írnak és olvasnak. Nora tehát átvette a könyvecskét, felütötte az utolsó oldalon és elkezdett felolvasni belőle. Mintha csak a muadzin hajnali énekét hallottam volna.

- Várjatok, várjatok! Miért énekel? - kérdeztem elképedve.

- Nem énekel. Olvas. - válaszolt Teguh.

- Nem olvas. Énekel. - feleltem én.

- Ez nem éneklés. - mondta Teguh türelmesen.

- De hát hallom, hogy énekel! - makacskodtam.

- Nem, ez olvasás. A Koránt így kell olvasni.

Így tudtam meg, hogy a muedzin előadásában egész nap, városszerte szóló kedvenc számom műfaja igazából nem is dal, hanem próza.

De térjünk vissza az imádkozás rendjéhez. Imádkozni lehet csoportosan vagy egyedül, és gyakorlatilag bárhol, csak az a lényeg, hogy az adott időintervallumon belül legyél és leterített imaszőnyegedet Mekka felé tájold. Miután az adzan jelezte a híveknek, hogy megkezdődött a soron következő imaidő, aki ráér, elindul a mecsetbe. Itt az emberek együtt imádkoznak egy IMAM vezetésével. Az imam nem pap, aki a mecsetben "dolgozik" és várja a híveket a misére, hanem egy a hívők közül. Vannak bizonyos szabályok arra, hogy ki lehet imam, de ezeket nem tartják be száz százalékig. Legalábbis itt, Indonéziában, nem. Ha csak nők imádkoznak együtt, akkor lehet egy nő a szertartás vezetője. Általában a legidősebb vagy az egyik idősebb asszony. Ha már egy férfi is jelen van, akkor ő lesz az imam. Ha több férfi is imádkozik a csoportban, akkor az egyik idősebbet jelölik ki a férfiak közül. Mivel mindenki tudja az ima szövegét és a szertartásos mozdulatokat, a hívő bárhol imádkozhat egyedül is. A hivatalokban például egy bambuszparavánnal van elválasztva az a rész, ahol a kis imaszőnyeg Mekka felé néz, és ahová bevonulhatnak az alkalmazottak egy imára.

Mivel épp ideje volt, Teguh-ék tartottak nekem egy bemutatót. Nora felvette az imaruháját (muneka), ami tényleg csak az arcát hagyja szabadon, amúgy egész testét elfedi a nagylábujja hegyéig, és beállt leghátulra. Teguh, Indra és Pipin felsorakozott eléje. Az imam, jelen esetben egy új, ismeretlen srác, legelöl állt.

Mindegyik ima meghatározott számú RAKAT-ból áll. A rakat egy bizonyos mozdulatsor, tulajdonképpen egy koreográfia, amelyet a subuh alatt kétszer, a dzuhur, az ashar és az isya alatt négyszer, míg a maghrib idején háromszor ismételnek meg egymás után. Hogy mi a mozdulatok és a rakatok számának jelentése, az egy későbbi lecke anyaga lesz.

(09-11-25)

Heti Hírmondó

Kecskeinvázió - Látogatók Yogyából - Idul Adha

Hétfő reggel álmosan másztam a kis sikátorokban a főút felé, hogy felszálljak az angkotra. Mikor kiléptem az íves kőkapun, meglepetten tapasztaltam, hogy a suhanó motorosokon és autókon túl, az út másik oldalán egy kisebb kecskenyáj tartózkodik. Az állatok egy-egy karóhoz kötve békésen legelésztek vagy heverésztek. Azt már megszoktam, hogy az út szélén lehet venni bukósisakot, sátrat vagy gyümölcsöt teherautóról, de hogy kecskét karóról ... ez valami új volt!
Az iskola felé haladva konstatáltam, hogy az egész város tele van kecskével. Vajon mi történhetett? Miért hajtják be az emberek az esős évszakban a kecskéiket a városba?
Indrától aztán megtudtam, hogy pénteken Idul Adha lesz, amikor a muszlimok azt ünneplik, hogy Ábrahám jól feláldozta volna Izsákot, ha az utolsó pillanatban Allah nem szól neki, hogy csak próbára akarta tenni. Az alternatív áldozat egy kecske lett, ezért ilyenkor a muszlimok kecskét vágnak és abból készítik az ebédet.

Így pénteken nem kellett iskolába menni (Hurrá!), mégis hajnali négykor keltem, hogy hatra kiérjek a vasútállomásra Ria és Rebecca elé. E korai órán Bandung egy teljesen új arcát mutatta. Ünnepnap volt és az angkot akadálytalanul suhant a néptelen utakon. A sofőrnek semmilyen ürügye nem volt lassítani vagy megállni, hisz nem akadt várakozó vagy ténfergő potenciális utas.
Amíg a vonat érkezése után többször körberohantam az állomást a lányokat keresve, kifelé menet mindig letámadtak a különböző fuvarosok:

"Taksi Misiss, taksi, taksi, ojek, becak, taksi, Misiss!"

Végül kiderült, hogy Yogyából 6 körül több vonat is érkezik, és Riáék persze a másodikkal jöttek. Hazafelé tartva rögtön megszerették ezt a nem-is-Bandung Bandungot.

"Szép házak, széles utak, zöldellő fák, sehol egy ember, nyugalom és béke! Csodás város!"
Másnap aztán, a Tangkuban Prahu-tól visszafelé, megismerték az igazi arcát!

Vendégeim első bandungi napjuk további részét alvással és evéssel töltötték. A kost-ban az alsó szinten, a két fürdővel szemben lévő szoba üres. Elkértem a kulcsát a házinénitől, így Riáéknak volt külön szobájuk, nem kellett senkinek a padlón aludnia. Mint kiderült, ez a szoba eddig sem volt zárva, így nem értettem, hogy pl. Jehan barátai miért alszanak mindig a földön, mikor a mellettük lévő szobában egy matrac és egy ágy is van. (Azóta a házibácsi sajnos orvul bezárta az ajtót, tehát már nincs kérdés.)

Estére Hajidah házába voltunk hivatalosak az Idul Adha megünneplésére. Az ünneplésből mi csak annyit láttunk, hogy a muszlim vendégek felmentek az emeletre imádkozni, miután megtekintették az STSI-n délelőtt elkövetett kecskeölésről készült fényképeket.

A menü a szokásos dobozban rendelt készétel volt, de Hajidah főzött brunei rendang-ot is. Ez tulajdonképpen egy pörkölt. Apróra vágott hús úszik valami barna szószban krumplidarabokkal. Azért emelem ki, hogy brunei rendang volt, mert van indonéz rendang is, de az Padang városából származik (Szumátra) és nagyon csípős. Hajidah főztje nem volt csípős, ellenben isteni finom! Omlós hús, csodás szósz, és krumpli!!! ... Értitek? ... BURGONYA!!!

Igaz, hogy az egészhez egy sárga színű zöldséges rizs volt a köret, de ez nem kisebbítette az oly régen ízlelt gumós növény feletti örömömet!

(09-11-23 / 09-11-30)

2009. november 24.

Születésemnek 30. évfordulóján az első köszöntést Marosvásárhelyről kaptam itteni idő szerint éjjel fél 1-kor sms-ben. Péter abbéli törekvése, hogy ő legyen az első, aki a nevezetes napon gratulál, teljes sikerrel járt! Köszönöm! :)

Közvetlenül ébredés után egy másik üzenet várt a telefonon, amelynek szintén van némi köze Új-Zélandhoz. Csipáimon keresztül hosszú másodpercekig pislogtam a kijelzőre, és álomittas agyammal próbáltam beazonosítani az országot, amely 64-es előhívóval rendelkezik. Indonézia 62, Magyarország 36, Olaszország 39, Románia 40, Németország 49, máshonnan meg nem kaphatok üzenetet, mert nincsenek ismerőseim ... na, az a lényeg, hogy az új-zélandi szörfös gyerek, gondolom két hullámlovaglás között, végignézte a gépén a fotókat, megtalálta a lomboki képeket és erről eszébe jutott az az ígérete, hogy a közös fotónkat elküldi nekem email-ben. Már több, mint egy hónapja visszatért a szigetére, és azóta sem kaptam levelet, így már lemondtam arról, hogy otthoni drága barátnőimnek megmutassam, milyen kincsekre lelhet az ember az indonéz szigetvilágban bolyongva. Ha bárki bármilyen romantikus fordulatban reménykedik, azt gyorsan felejtse el. Csak annyi állt az üzenetben, hogy hazatérése óta Új-Zélandon utazgat, még nem látta a saját komputerét, de el fogja küldeni a képet. Ez utóbbi aktust persze bármelyik internet kávézóban végre lehet hajtani, vagyis jól elfelejtette az egészet, csak azon csodálkoztam, hogy miért ír nekem másfél hónap után. Én magasról tojnék az egészre, azt gondolva, hogy már a másik is rég elfeledte az ígéretet.

Nyilván nem a szülinapom alkalmából írt, hisz azt nem tudhatta. A dolog puszta véletlen. De pontosan az ilyen véletlenek miatt nem hiszek a véletlenekben. Az ezzel a szóval jelölt esemény egy olyan ok-okozati láncolat eredménye, amelynek (sokszor a logikának is ellentmondó) lépéseit nem látja világosan az ember, ezért nem számít a végeredményre, így hajlamos azt a sors előre nem látható játékának vagy fintorának tartani. Pedig minden véletlennek oka és célja van. Jelen véletlen célja még homályos, okánál pedig sokkal fontosabb volt az eredménye, amely tökéletesen betöltötte feladatát azzal, hogy aznap reggel álmos ajkamra örömteli mosolyt csalt. Sose árt egy filmes kontakt a világ túlsó végén!

Ha az ember a 30. szülinapján ilyen távol van a szeretteitől, minden apró jókívánság felértékelődik. Reggel felhívott Ista, az angolcsoport agilis "főnökasszonya", hogy az összes angol időbeli és módbeli segédigét néhány szívélyes Happy Birthday-el kombinálja. Az iskolában Milena meglepett egy csomag isteni finom banános keksszel, mert tudja, hogy nagyfokú szenvedély fűt minden nenű banánt feldolgozó édes étellel kapcsolatban.

Tanítás után elmásztam a kampuszra, hogy megvárjam az 1 órát, ami otthon reggel 7, és beszéljek skype-on Anyuékkal. Az utóbbi napokban nem szeret engem az internet, mindig volt valami problémám. Jelen alkalommal az, hogy az egyetem wifi hálózata karbantartás miatt nem volt elérhető. Egy ideig próbálkoztam kapcsolódni, aztán rájöttem, hogy a hálózat nem kapcsolódik a nethez, erre idegbeteg lettem, de mielőtt még bosszút álltam volna ártatlan (és imádott) gépemen, segítséget kértem az előttem rohangászós-gyilkolós játékot játszó fiútól. Ő elárulta a titkot, hogy a közgáz épülete előtti területen fel lehet csatlakozni a dékáni hivatal hálózatára. Áthurcolkodtam oda, de ott nem volt konnektor, így hibernált géppel vártam az 1 órát, nehogy lemerüljön az aksi a beszélgetés előtt. Anya- és Apamanó olyan aranyos levelet küldött, hogy jól elsírtam magam, még szerencse, hogy addigra beborult az ég és eleredt az eső, jótékony homályba burkolva az arcomat. Amikor létrejött a skype-os videókapcsolat, először megpillantottam a szkennerünket, majd miután elfordították a webkamerát, Anyut és Aput is. Ott ültek a gép előtt álmosan, pizsiben és cukin, hogy felköszöntsenek! :)

Kettőre visszamentem a nyelviskolába a táncórára, útközben bokáig gázolva az utcán hömpölygő esővízben. Még jó, hogy a műanyag szandálom volt rajtam, és a tánchoz vittem váltógatyát, mert hosszú szoknyám térdig vizes lett. Aztán lefagyott a talpam a hideg padlón, meg csomót bénáztam, mert a legutóbbi órát ellógtam.

Közben mondtam Chloé-nak és Nanának, hogy ma van a szülinapom, és pénteken tartok egy kis bulit valamelyik "kocsmában", örülnék, ha eljönnének. Milenának is mondtam már a pénteket, de nem küldtem még szét sms-ben, mert nem tudtam megjelölni a pontos helyet, és nem akartam két sorozat üzenetet küldeni. Úgy voltam vele, hogy aki ráér és van kedve, az eljön, aki épp másfelé jár, az nem. Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak, hisz úgysem lesz olyan igazi szülinapi buli sok, igazából ismeretlen, emberrel.

Tündével a jeles napra annyit terveztünk, hogy 19.30-kor találkozunk az STSI előtt, átmegyünk Hajidah-hoz (mert helyesen így írják a nevét) egy órácskára gyakorolni a jaipongant, mert múltkor felvettük videóra és jövő pénteken vizsga lesz belőle, addigra meg kéne tanulnunk a koreográfiát. Utána vissza a suliba, mert egy nagyon jó színházi előadás lesz, nem olyan szedett-vedett, mint általában az STSI-n. Egy komolyabb társulat jön Bandungba, és őket nem érdemes kihagyni, mert nagyon jók. Tünde még azt is külön kiemelte, hogy vegyek fel valami csinibb ruhát, mert ez igazi színház lesz, nem lepukkant rock-koncert. Én már előre vártam az estét, nagyon jó szülinapi programnak ígérkezett, hogy látunk valami igazán jó színházat, és utána megkeressük azt a kiskocsmát, amit egyszer az angkotból fedeztünk fel, és ott jól iszunk egy ünnepi sört!

Otthon indulás előtt a lakótársaim is hozzám vágtak egy-egy "Selamat Hari Ulang Tahun!"-t, én megkínáltam őket a banános kekszből, és már robogtam is az angkottal a Buah Batu felé.

Jó kedvem volt! 30 évesen ott ültem egy koszos kisbuszban egy indonéz nagyváros piac melletti forgalmi dugójában, egy olyan kaland részeseként, amilyenre mindig is vágytam. Nem volt okom panaszkodni! :)

Tünde a kampusz felől érkezett a találkozóhelyre teljesen szétzuhanva. Körbefutotta az egész épületet, hogy megvegye a színházjegyeket, mert Rene azt mondta, teltház lesz, jobb ha nem közvetlenül az előadás előtt akarunk jegyhez jutni. Már kezdtem volna mesélni neki, milyen napom volt, meg hogy kaptam sms-t Brenttől, és ez milyen vicces, mire ő megelőzött, és rám zúdította borzalmas napjának minden rémségét. Látszott, hogy úgyse tud koncentrálni az én mondandómra, amíg ki nem önti a szívét, így övé volt az elsőbbség. A tánciskolában, ahol latin táncot fog tanítani, kiállították húsz ember elé, hogy tartson nekik bemutató órát "latin aerobic"-ból. Meg ne kérdezzétek, hogy ez mit jelent, igazából Tünde se tudja. Ő ugyan készült bemutatóra, de nem egy húsz fős csoportnak, és miközben megpróbálta a programját átkonvertálni az új szituációnak megfelelően, küzdött azzal, hogy a feladatokat kevert angol-indonéz nyelven megértesse a résztvevőkkel. Ezután rohant vissza pencak silat vizsgára, ahonnan elkésett és nem vitt egyenruhát, ezért a tanár jól leszidta, és a négy fős vizsgacsoportban beállították előre. És mindennek tetejébe még a volt a barátja is zaklatja email-ben és sms-ben. Ezen a ponton el is sírta magát szegény, én meg gondolkoztam, hogy jó kis szülinapi este lesz, ha Tünde idegei romokban hevernek. Se kedve, se energiája nem volt már a jaiponganhoz. Csak ezért mentünk továbbra is Hajidah háza felé, mert jól esett sétálni és úgyis fel kellett őt szednünk a színházhoz, mert nálunk volt az ő jegye is.

Vajon Tünde mit kamuzott volna, ha bármilyen részletet megkérdezek a színházzal kapcsolatban? Ha mondjuk elkérem a jegyeket megtekintésre? Vagy ha kitalálom, hogy akarok még venni valamit az előadás előtt, és ha nem gyakorlunk jaipongant, akkor nem is kell Hajidah-hoz mennünk?

De én jó kislány voltam, nem tettem fel kínos kérdéseket. Azt sem vettem észre, hogy a laptoptáska alatt stikában sms-t ír a későn érkezőknek. Sőt, még akkor sem fogtam gyanút, amikor Hajidah házához érkezve ott találtam Yuni autóját, és kb. 20 emberre való cipőt az ajtó előtt. (Ez mondjuk azért kicsit ijesztő, hogy mennyire hülye vagyok. Sherlock utódja nem leszek, az tuti.) Tünde cipőlevétel közben hangosan szólongatta Hajidah-t (nyilván jelzésként), majd feltárult az ajtó, és a hosszú nappaliban félkörben ott állt szinte mindenki, akit csak ismerek Bandungban! Ista és a srácok az angolcsoportból, az International Day szervezői az Unpadról, Yuni a két kisfiával, Rene és Tünde egyéb lakótársai, Chloé, Nana és Evelyn a Pusat Bahasából, Milena, Elisa és Rob, sőt Harold is, akit már ezer éve nem láttam. Meg persze Hajidah, fejkendősen, mosolygósan, mint mindig. Minden torokból szólt a Happy Birthday, középen az asztalon 3 gyertya égett egy pici tortán, én meg alig kaptam levegőt a meglepetéstől, meg amúgy is olyan ijesztő volt az a sok ember, ahogy mind rám mosolyog, úgyhogy nem volt jobb ötletem, elbőgtem magam, hogy tökéletes legyen az összhatás. :) Miután elénekeltek egy indonéz szülinapi köszöntő dalt is, a kezembe nyomtak egy kést, hogy vágjam fel a tortát, miközben Tünde hozta a laptop-ját és lejátszotta nekem az otthonról küldött videót. Annyira meg voltam zavarodva és a videó hatására újra előtörő könnyek is annyira gátoltak a fókuszálásban, hogy csak lassan fogtam fel, mit látok. Hogy Anyuék, Keriék és Muciék, bátyám és sógorom, a legjobb barátaim és az egész színjátszó, sőt még a kedvenc kocsmám pincérnője is ott vigyorognak a kamera előtt és éneklik Halász Judit dalát, miközben a tesóm dézsmálja a ruhásszekrényemet és számítógépparkot telepít az íróasztalomra. Csak azt tudnám, hogy Anyu és Apu miért a sufni előtt fakadt dalra!? ...

Annyira-annyira nagyon-nagyon meglepődtem, mert annyira-annyira nagyon-nagyon nem számítottam ilyen köszöntésre! Eszembe se jutott, hogy Tünde feltúrja a facebook-ot, hogy összeszedje az itteni ismerőseimet. Még akkor sem suhant át az agyamon egy meglepi buli gondolata, amikor mondtam neki, hogy 24-én csináljunk valami különlegeset, menjünk fel a Nagy Mecset tornyába, mire ő megjegyezte: "Mindig ilyen sok teret engedsz a barátaidnak?"

És rendben van, hogy én énekes videót tettem fel a youtube-ra Anyu 60. szülinapja alkalmából, de meg se fordult a fejemben, hogy ez az otthoniaknak is eszébe jut.

Kaptam virágot, naplófüzetet, édességet, medált, jókívánságot és egy batik blúzt, amit az International Day női szervezőtagjai hordtak, és egész nap azt néztük, milyen csinos. Tünde most irigyel is érte buzgón. Volt spagetti, mangó, banános édességek és üdítő. Több üveg sörrel is megleptek, de azt nejlonzacskóba bújtatva dugtam el a hűtőben és csak a buli után, Tündééknél ihattuk meg, mert a muszlim Hajidah házában szigorúan tilos az alkohol.

Hamarosan elkezdődött a karaoke-party! Vonyított magyar és indonéz együtt, táncoltunk, nevettünk, tetőfokára hágott a hangulat! A party végére befutott Gitta is, a Semarangban élő magyar darmasiswa lány, aki pont most jött Bandungba látogatóba.

Jó volt látni, ahogy mostani életem sok kis elszeparált részlete egybefolyik, egyetemek és házak, fehérek és indonézek találkoznak. Tényleg mindenki jól érezte magát!

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki eljött és aki otthon gondolt rám!

Tündének mindenképpen megajánlok egy Oscar-t az elterelő hadműveletben nyújtott alakításáért. Állítólag tényleg ilyen szar napja volt, de azért nem élte meg olyan tragikusan, mint ahogy előadta. Az ő személyében a legjobb embert adta a sors nekem Bandungba! És nem csak a szülinapom megszervezése miatt! :)

És, hogy az utolsó pillanatig nem sejtettem meg semmit? ... Nos, a szellemi képességeimmel kapcsolatban valóban komoly kétségeim támadtak, de sebaj, megvan rá a mentségem: öregszem! :)

http://picasaweb.google.hu/kenildem/Ildi30Eves#

(09-11-24)

Heti Hírmondó

A bandungi kultúra nyomában - Frufru és portfólió - Louis kiállítása - Esős évszak - A világ elátkozott hálója - Színdarab az élősködőről - A hűtőszekrény nagy élménye

Szerdán iskola után és még az UIN előtt elindultam a belvárosba, hogy megkeressem a közkönyvtárat. Most, hogy van diákigazolványom, használhatom az egyetem könyvtárát, de a Dipati Ukur-on főleg közgazdasági és jogi témájú könyvek vannak, míg a bölcsészkar fellegvára Jatinangor, ennek megfelelően a bölcsészettudományi könyvtár is ott található. Én egy szimpla helyi FSZEK fiókkönyvtárra vágytam. Indra útmutatását követve egyszer már elindultam megkeresni az intézményt, sikertelenül. Sajnos ez a második próbálkozásom is kudarccal végződött. Elméletileg a Jalan Asia Afrika-n kéne lennie, valahol a múzeum környékén, és nekem van is egy olyan halovány emlékem, mintha láttam volna arrafelé egy könyvtár feliratot, de ezúttal sem sikerült megtalálnom.
Fájdalomdíjul felkerestem két másik intézményt, amelyek leginkább a mi művelődési ház fogalmunkat merítik ki. Az első a "Yayasan Pusat Kebudayaan" volt, ahol kedvesen felvilágosítottak, hogy talán majd március-április környékén lesznek színházi és táncos előadásaik, de addig is részt vehetek a hétvégenként tartott jaipongan tánckurzuson. Más program egyelőre nincsen. Mégis megérte elmenni oda, mert felhívták a figyelmemet a Soekarno-Hatta úton található Nemzeti Könyvtárra (Perpustakaan Nasional). Ez még a térképemen is rajta van, léteznie kell, és én fel is keresem majd!
Ezen első, eléggé kihalt kulturális központ után továbbmentem a Rumentang Siang felé. A Jl. Baranangsiang-on megszűnt az aszfaltozás, ütött-kopott boltok és koszos warungok között haladtam olyan sokáig, hogy már majdnem feladtam:

"Ebben a putriban aztán biztos nem találok kultúrházat!"

De tévedtem. Egyszer csak az út jobb oldalán megpillantottam egy negyvenes évek beli épületet, előtte hatalmas pálmafával és homlokzatán az ezüstösen csillogó "Gedung Kesenian Rumentang Siang" felirattal. A vaskapun lakat, belül az udvarban egy plakáttal szegényesen ellátott hirdetőoszlop, amúgy csend és hullaszag mindenütt. Bemerészkedtem az oldalsó bejáraton, ahol egy férfi és egy fiatalabb nő beszélgetett néhány leparkolt motor mellett. A motor mindig jó jel, arra utal, hogy az épületet használják. Megkérdeztem a beszélgetőket, hogy van-e a háznak prospektusa vagy programfüzete. A lány készségesen eltűnt egy irodában, majd visszatérve közölte, hogy programfüzet nincs, de leírhatom az előadások sorrendjét. Ezzel betessékelt az irodába, én papírt és tollat vettem elő, majd az egyik íróasztal mögötti tábláról szépen lemásoltam a novemberi és decemberi programot. Mindenki nagyon segítőkész volt, csak azt nem értem, hogy ilyen marketinggel hogy jut el a kultúra a nagy tömegekhez. Valami azt súgja, sehogy.

Csütörtökön a Buah Batu-n Tünde először elvitt a végzős táncosok vizsgaelőadására, ami csodaszép volt, majd elcipelt egy fodrászhoz, és bár az elején tiltakoztam, frufrut vágatott nekem. A srác szépen kivasalta a hajamat és ezért 50ezret fizettem, ellentétben Tündével, akinek egy ugyanilyen hajvágás csak egy húszasba került. Tanulság: ne vasaltasd a hajad! De egyszer megérte, mert tényleg nagyon jól állt. Másnap számtalan fotót csináltunk, azzal a céllal, hogy elküldjük modellügynökségeknek. Hátha érdekesek vagyunk itt a fehér bőrünk miatt! Vesztenivalónk nincs, ha meg bejön, legalább megkeressük azt a pénzt, amit szilveszterkor Balin fogunk akarva-akaratlanul elverni. Tudom, hogy én és a fotómodellség két tökéletesen külön fogalom (hadd ne mondjam, oximoron), de egy jó frizura, egy jó smink, egy jó beállítás és egy kis photoshop csodákra képes. Mindenkinek ajánlom figyelmébe az iwiw-adatlapomat! Annak a képnek minden pixele Tünde keze munkáját dícséri! :)
Miközben a fotókat készítettük Ibu Yuni házának belső udvarában, egyre nagyobb fantáziát láttam a falon díszelgő két preparált teknősbékában. Ennek eredménye megtekinthető a Picasa vonatkozó albumában:

http://picasaweb.google.hu/kenildem/Topteknos#

Csütörtök este kiállításmegnyitó volt az STSI képzőművészeti szakán. Volt ingyen baso (húsgolyó levesben) és fura performance. Én a művészre először azt hittem, hogy egy 16 év körüli kissrác, míg ki nem derült, hogy egy harminc körüli leszbikus nő. Képein egy-egy híres festőt vagy annak egy alkotását jelenítette meg saját felfogásban. A festményeket aztán feldolgozta plakátformában is, amelyen feltüntette az illető festő nevét, és idézőjelben egy tőle származó gondolatot. Ebben a kulturálisan néha elég ingerszegény környezetben felüdülést jelentett festményeket látni. Bandungban elszórva van néhány szép épület (mind hófehér, semmi szín), és az utca forgataga mindig szolgál valami meglepetéssel, érdekes bámulni valóval, de aznap este jöttem rá, hogy hiába a sok újdonság, bizonyos dolgok mégis hiányoznak. Itt egy évig nem megyek majd képtárba ... azt a nyavalyás könyvtárat is grandiózus expedíció keretében tudom csak felkutatni ... és a színházi előadásokat úgy kell elővakarni a kultúrházak romjai alól ... Bizonyos nosztalgiával gondolok a PestiEst és az Exit kényelmére! Persze az más, ha az ember az STSI-re jár és ott lakik mellette. Akkor minden estére talál valami programot, amely néha kellemes, néha pedig kifejezetten kellemetlen meglepetéssel szolgál. Henriette Louis kiállítása az előbbi kategóriába tartozott.

http://picasaweb.google.hu/kenildem/AmubaHenrietteLouisKiallitasa#

A hujan szó (ejtsd: hudzsán) esőt jelent. Ezen a héten volt részem benne. Háromszor áztam bőrig, mert nem volt nálam se ernyő, se esődzseki. Scholl-szandálom és Josef Seibel-papucsom már többször eláztak, és nem akarom őket további traumáknak kitenni, ezért mostanra beszereztem a megfelelő monszunruházatot, amely egy esernyőből és egy műanyag szandálból áll. Ez utóbbit mezítlábasan viseli az ember, és azért fontos, mert egy kiadós eső közepette az utcákon bokáig érő víz hömpölyög. A bandungi csatornarendszer vízelvezető képessége hagy némi kívánnivalót maga után. De a műanyag szandálból hamar kifolyik a víz, percek alatt megszárad az amúgy langyos hőmérsékleten, és egy-egy nagy eső után nem kell egész nap vizes cipőben rohangálnod. Roppant kellemes viselet!

A szombat az internet elátkozott jegyében telt, mert a rendes helyemen rendezvény volt, ezért kikapcsolták az áramot. Találtam egy termet, ahol volt áram és wifi, de egy srác is, aki kedvesen próbált velem beszélgetni, ezért állandóan megzavart a munkában. Végül mégis sokat segített, mert miután kitessékeltek minket a teremből, együtt kerestünk áramot és netet, amit végül a mecsetben találtunk meg. Innen átmentem a Treehouse Caféba, ahol egy mangó juice társaságában beszéltem kedves családommal. Mivel Máténál volt a mikrofon, csak a zúgós headset volt kéznél, így beszédükből alig hallottam valamit, de majd megsüketültem az idegesítő zúgástól. A helyzet csak rosszabbodott, amikor 4 óra felé megérkezett a menetrend szerinti vihar velőtrázó mennydörgésekkel. 5 után végül teljesen megszakadt az internet kapcsolat, egyre hidegebb lett és hiába vártam, hogy elálljon az eső. Kértem egy nagy nejlonzacskót, beleraktam a laptop-táskát és hazáig jól bőrig áztam.

Este a lehangoló idő és a nagy távolság ellenére elmentem az UPI-ra (Universitas Pendidikan Indonesia, vagyis tanárképző) egy színházi előadásra, amelynek a plakátját a Rumentang Siang-ban láttam. Az UPI a Ledeng angkot-terminálnál van a város másik végén, legalább egy óra volt az út oda, és a végén belassított egy macet (ejtsd: macset, vagyis forgalmi dugó), ami miatt több, mint negyed órát késtem. Az UPI kampuszának bejáratánál az egyik segítőkész biztonsági őr motorral elvitt a színházhoz. Mármint ahhoz az épülethez, ahol a színházterem volt. Belépőjegy helyett egy kitűzőt kaptam. Ez itt nagy divat, nem papírfecnit vágnak az emberhez, hanem egy kitűzőt a rendezvény emblémájával vagy a darab (koncerten az együttes) nevével. Az előadás címe "Umang-umang" volt, ami átvitt értelemben élősködőt jelent. Prózai darab volt, a végén néhány dallal, és nem ült mellettem Elisa, hogy a fülembe sugdossa, hol is tart a történet. Ennek megfelelően egy kukkot sem értettem belőle. Egyébként nem tűnt rossznak, a mozgások, a rendezés teljesen rendben voltak, csak a színészi játék állt távol az európai ízléstől. Ez utóbbi kimerítette a mi ripacskodás fogalmunkat, ugyanúgy, mint a "Suku Naga"-nál. Ez nem értékítélet, azt majd akkor mondok, ha legalább 80 százalékig megértek egy indonéz nyelvű előadást. Itt csak a benyomásaimat írom le.
Kb. két órán keresztül bírtam, de mivel nem értettem a sztorit, nem tudtam felmérni, hogy vajon 10 perc vagy még két óra múlva lesz vége, így angolosan távoztam.

Vasárnap olyat tettem a kost rozoga zöld hűtőjével, amit szerintem beüzemelése óta senki: kitakarítottam. Egész napos projekt volt, kezdve a leolvasztástól az alapos súroláson át a fertőtlenítésig. Látszik, hogy ez volt életem első önálló hűtőtakarítása, mert időbe telt, mire rájöttem, hogy a mélyhűtő alatti műanyaglap kiemelésével leomlik a felette lévő jégpáncél, és nem kell három napig várnom, amíg teljesen elolvad az egész.

(09-11-16 / 09-11-22)

A Gedung Sate és a Monumen

Az 1920-as évek elején a hollandok azt tervezték, hogy gyarmatuk kormányzati szerveit áthelyezik Bataviából Bandungba, hogy ez utóbbi legyen a Holland Indiák új fővárosa.

A Gedung Sate tehát eredetileg a gyarmat parlamentjének épült J. Gerber tervei szerint. A holland negyedtől északra bővítették tovább a várost és itt akartak létrehozni egy kormányzati negyedet. Egy 2,5 km hosszú sugárutat terveztek, amelynek déli végén a Gedung Sate, míg északi végén egy grandiózus emlékmű állt volna, hogy azon túl a mitikus Tangkuban Perahu koporsó alakú tömbje zárja le a látóhatárt. Az út két oldalán sorakoztak volna a különböző hivatalok épületei. Az 1930-as évek gazdasági válsága miatt abbahagyták a nagyszabású tervek megvalósítását. A Gedung Sate ugyan felépült, de végül nem a holland gyarmat parlamentje lett, hanem Nyugat-Jáva Tartomány Kormányzói palotája.

Bent éppen egy rendezvényt tartottak ez egyik teremben, de mi ennek ellenére felmehettünk a torony alatti múzeumba és magába a toronyba is. A múzeum Bandung történetét mutatja be röviden, illetve Nyugat-Jáva szundanéz kultúrájának és jellegzetes ásványkincseinek kiállítását tekintheti meg a látogató. A toronyban egy kellemes kávézó fogadott és a Bandungot körülölelő hegyek körpanorámás verziója. Már dél felé járt az idő, a reggeli köd és pára rég eloszlott, és a több mint kétezer méteres hegyvonulatok sziluettje teljes pompájában rajzolódott az égboltra.

A tervezett sugárút helyén ma egy hosszú park áll, amely a Monumen felé vezeti a látogató tekintetét. A Monumen teljes neve: "Monumen Perjuangan Rakyat Jawa Barat", és a nyugat-jávai nép küzdelmeinek állít örök emléket. Többek között a gyarmatosítók ellen vívott csatáknak is, szóval nem hiszem, hogy ez ugyanaz az emlékmű lenne, amely a század elején a hollandok városépítészeti tervében szerepelt.

http://picasaweb.google.com/kenildem/MonumentWeLoveYouFull#

(09-11-14)

Séta a volt holland negyedben - a Bragától a Gedung Sate felé

A 19. század közepén Bandung környékén kinint, teát és kávét kezdtek termeszteni, 1880-ban pedig befejezték a Bandungot Jakartával összekötő vasútvonalat. Ezek a fejlesztések fellendítették a város kereskedelmi és társadalmi életét egyaránt. A már említett Concordia Society bálterme (a mostani Gedung Merdeka) minden hétvégén a városba vonzotta a környékbeli fehéreket.

A látogatók a Hotel Savoy Homann és a Grand Preanger kényelmes szobáiban tölthették az éjszakát.

Akkoriban virágzott fel a Braga is, és vált a belváros előkelő sétálóutcájává kávézókkal, éttermekkel és drága európai üzletekkel. Hajdani fénye mára már megkopott. A csillogó boltok helyét giccses festményeket áruló galériák és egy-két pékség foglalta el. Az épületek nincsenek karbantartva, mállik róluk a vakolat, a házfalak repedéseiben tenyészik a dudva. Mégis van valami bája ennek a valaha jobb napokat élt promenádnak. Ha séta közben felfelé is néz az ember (és nem kell nagyon magasra, mert itt sincsenek 1-2 emeletesnél magasabb épületek) szép részleteken akadhat meg a szeme.

A Bragát elhagyva átkeltünk a vasúti síneken, elhaladtunk az egykori olívaolaj-gyár és a Bank Indonesia épülete között, majd elérkeztünk a Walikota Bandung parkjának bejáratához. E parkban áll Bandung polgármesteri hivatala. Amikor első vársonézésem alkalmával összefutottam Gustival, a hivatalos tourguide-al, ő elhozott ebbe a parkba. Akkor minden gond nélkül bemehettünk, de mint megtudtam, nagyobb létszámú csoportoknak nem engedélyezik a belépést. Pedig bent van a Fehér Orrszarvú szobra, amelyről anno készítettem képeket, de szerettem volna egy közöset is. Az orrszarvú története csak annyi, hogy régen ezen a területen sok fehér orrszarvú élt, aztán jól kipusztultak innen és a parkban álló "példány" az utolsó.

A Walikota után jó néhány szép épület mellett vitt az utunk, amelyek mind katonai célokat szolgálnak, ezért a környékükön nem szabad fényképezni. A hadsereg főparancsnokságát 1920 körül költöztették át Batavia-ból Bandungba, és a város azóta fontos katonai központ. Az a helyzet, hogy Bandungban a szép épületek, amelyek a gyarmatosítás korából származnak és rendben vannak tartva, mind kormányzati vagy katonai célokat szolgálnak, ezért csak sutyiban lehet őket fotózni. Azért néha sikerült. Mint például a Jaarbeurs esetében. Ez egy kiállítócsarnok volt, ahol évente egyszer nagy gazdasági kiállítást tartottak. Az épület neve hollandul ezt jelenti: "egyszer egy évben". E kiállítások nyomán kezdték el Bandungot "Jáva Párizsának" hívni.

http://picasaweb.google.hu/kenildem/ABragaEsKornyeke#

(09-11-14)

A Pancasila, egy nemzet filozófiája

Az Ázsia-Afrika Múzeum nagytermében, mint minden reprezentatív célokat szolgáló helyiségben, hivatali épületeken és iskolai egyenruhán, ott látható Indonézia címere. Ez nem más, mint egy hatalmas sas, amely fejét jobbra fordítva, szárnyait kiterjesztve, farkát lecsapva terpeszben áll és karmos lábujjaival egy fehér szalagot fog, amelyen Indonézia nemzeti mottója olvasható:

"Bhinneka Tunggal Ika" - "Egység a sokféleségben"

Ez a madár igazából nem is sas, hanem egy garuda, az ősi indonéz eposzok mitikus madara, magyarul egy griff. Már a Kr. u. 6. századi templomok ábrázolásain is megtalálható, a teremtő energia jelképe. Alapszíne, az arany, a nemzet nagyságát, míg a fekete a természetet szimbolizálja. Egy-egy szárnyának 17 és farkának 8 tolla illetve a nyakát borító 45 toll Indonézia legnagyobb nemzeti ünnepére, a köztársaság függetlenségének kikiáltására utal: 1945. augusztus 17-re.

A garuda mellén egy öt részre osztott pajzs látható, amelynek egy-egy mezejében a Pancasila egy-egy jelképét találjuk. A Pancasila az az öt alapelv, amelyet először Soekarno elnök fejtett ki 1945-ben. Ezek képezik az indonéz állam ideológiai alapját és elfogadásuk fontos szerepet játszik az indonéz nemzeti identitás meghatározásában.

A pajzs közepén elhelyezkedő csillag az istenhit jelképe.
Ez az indonéz alkotmányban szó szerint így hangzik:

"Az államnak az Egy Igaz Istenben való hiten kell alapulnia."

Indonézia népe hisz abban, hogy Isten létezik, ezáltal hisz a halál utáni életben is és abban, hogy a vallásos értékek tiszteletben tartása és követése jobb életet biztosít a hívőknek a túlvilágon. Az istenhit alapelvének ez az értelmezése a magyaroszági Indonéz Nagykövetség honlapjáról származik. Habár ezek a szavak főleg a muszlim és a keresztény vallást juttatják eszünkbe, az tény, hogy Indonéziában hivatalosan vallásszabadság van. Habár a lakosság majd 90 %-a muszlim, az iszlám nem tekinthető államvallásnak, csak a többség vallásának.

A lánc az igazságot és emberséget szimbolizálja.
Vagyis Indonézia elítél minden emberi lény ellen irányuló fizikai vagy lelki erőszakot, és kiáll az emberi méltóság tisztelete mellett.

A banyan fa az ország egységére utal.
Indonézia egységének elve a nacionalizmust és hazafias érzést erősíti a polgárokban. A Pancasila nacionalizmus-fogalma azonban ellentétes az európai negatív előjelű nacionalizmussal. Míg utóbbiban hangsúlyos szerepet kap az etnikai alapú kirekesztés, előbbi éppen ennek elkerülését követeli. Elítél minden etnikai, származásbeli vagy bőrszín alapján történő megkülönböztetést.

"Egy szülőföld, Indonézia."
"Egy nemzet, az indonéz nemzet."
"Egy nyelv, az indonéz nyelv."

Ezt a hármas szlogent először 1928. október 28-án hangoztatták azok a fiatalok, akik nyelvre, bőrszínre és népcsoportra való tekintet nélkül, Indonézia minden tájáról Jakartába vonultak, hogy a Sumpah Pemuda (Youth Congress) keretében egyesülve fellépjenek a gyarmatosító elnyomás ellen. Az egység elvének tiszteletben tartása (de legalábbis nemzeti alapelvként való deklarálása) elengedhetetlen egy olyan országban, ahol kb. 500 különböző népcsoport él.
A nemzeti egység elvéhez kapcsolódik a címerállat által tartott szalagon olvasható mottó is: "Egység a sokféleségben".

A bikafej a képviseleti kormányt jelképezi.
A Pancasila demokráciája a nép szuverenitásán alapul, és összhangban áll a másik négy elvvel. A demokratikus jogok érvényesítésének mindig összhangban kell lennie a Mindenható Isten törvényeivel, támogatnia kell az emberi értékeket és az emberi méltóságot, meg kell őriznie és erősítenie a nemzeti egységet, és arra kell irányulnia, hogy Indonézia egész népének társadalmi igazságot szolgáltasson.

Ez utóbbit jelképezi a pajzs ötödik mezejében látható rizs- és gyapotnövény.
A társadalmi igazság elve alapján Indonéziának, az ország természeti erőforrásait és egyéb lehetőségeit optimálisan felhasználva, arra kell törekednie, hogy egész népessége egyenlő jólétben éljen. Ez magába foglalja a gyengék védelmét, amennyiben képességeiknek megfelelő munkát végezhetnek, és nem kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe.

"Ezek a Pancasila szent értékei, amelyeket, mint kulturális elveket, minden Indonéz polgárnak tiszteletben kell tartania, mert most ez az állam ideológiája és az indonéz nép életfilozófiája."

(09-11-14)

A Gedung Merdeka

A Gedung Merdeka, a "Függetlenség Épülete", Concordia néven kezdte pályafutását 1895-ben, amikor a Societeit Concordia tartotta itt összejöveteleit. E társaság a Bandungban és környékén élő európaiakat, elsősorban hollandokat tömörítette magába. 1921-ben C. P. Wolff Schoemaker tervei alapján felújították az épületet, hogy ezzel az akkori Indonézia legelőkelőbb, legjobban felszerelt, és legmenőbb art deco stílusú klubépülete legyen. A bal szárnyat A. F. Aalbers 1940-ben alakította ki mai formájára.

A japán megszállás alatt szintén kulturális központként működött, Indonézia függetlenségének 1945-ös kikiáltása után a japán csapatok ellen küzdő fiatalság székháza, majd Nyugat-Jáva tartományi kormányzójának hivatala lett.

Mai nevét 1955. április 7-én kapta Soekarno elnöktől, miután az április 18-24. között itt tartandó Ázsia-Afrika Konferencia tiszteletére előzetesen szépen felújították. A konferencia után különböző állami és katonai szervek használták az épületet egészen 1980. április 24-ig, amikor is, a nevezetes történelmi esemény 25. évfordulóján, Soeharto elnök megnyitotta az Ázsia-Afrika Konferencia Múzeumát.

A múzeumba lépve egy dioráma fogadja a látogatót, amelyet 1992-ben a Non-Aligned Movement 10. Csúcstalálkozójára állítottak fel. A dioráma az Ázsia-Afrika Konferencia nyitóülését jeleníti meg. Soekarno elnök épp elkezdi vagy befejezi "Let a New Asia and a New Africa Be Born" című megnyitóbeszédét, esetleg pont hatásszünetet tart leghíresebb szavai után:

"mi, a konferencia résztvevői, különböző nemzetek gyermekei vagyunk, különböző történelmi, társadalmi és kulturális háttérrel, más-más vallással, más-más politikai meggyőződéssel, sőt más-más bőrszínnel, de mégis képesek voltunk egyesülni, hisz közös bennünk a gyarmatosítás keserű tapasztalata és a világbéke utáni vágy."

A mögötte ülő államfők nevét kis tábla jelzi, de én nem írtam le, így csak feltételezni tudom, hogy a konferenciát életre hívó öt ország miniszterelnökei és még valaki veszi nagyon komolyan magát "Bung Karno" mögött.

Az Ázsia-Afrika Konferencia Indonézia, India, Pakisztán Myanmar és Sri Lanka kezdeményezésére jött létre, és 1955. április 18-24. között tartották Bandungban 24 ázsiai és afrikai ország részvételével. A találkozó célja az volt, hogy megerősítse és szabályozza a részt vevő országok közötti gazdasági, kulturális és politikai együttműködést, amelynek segítségével sikeresebben vehetik fel a harcot a gyarmatosítókkal szemben.

A konferencia végén megszületett a "Dasa Sila Bandung", a tíz bandungi alapelv:

- az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása;

- az egyes országok területi integritásának és szuverenitásának tiszteletben tartása;

- minden nemzet és faj egyenlőségének elismerése;

- annak elismerése, hogy minden nemzetnek joga van megvédeni saját magát egyedül vagy közösen az ENSZ vonatkozó Kartájának tiszteletben tartásával;

- és további hasonló elvek, amelyek a világbékét és a nemzetközi együttműködést hivatottak elősegíteni.

Az Ázsia-Afrika Konferenciát számos hasonló találkozó követte, és a "Spirit of Bandung" 1961-ben teljesedett ki, amikor a belgrádi csúcstalálkozón India, Ghána, Egyiptom, Indonézia és Jugoszlávia (miniszter)elnökei a szervezet hivatalos kereteinek elfogadásával létrehozták az "El nem kötelezettek mozgalmát" (Non-Aligned Movement-NAM). Bandung szelleme hívta életre a Harmadik Világot, amely fogalommal a független India első miniszterelnöke, Dzsavaharlal Nehru, azokat az államokat jelölte, amelyek a hidegháború alatt nem léptek szövetségre sem a keleti, sem a nyugati blokkal, hanem egy harmadik, alternatív gazdasági és politikai utat próbáltak választani.

A múzeum maga a konferencia történetéhez kapcsolódó fotókat és tárgyi emlékeket gyűjti és állítja ki. Az állandó kiállítás bemutatja a konferencia előzményeit, eseményeit és történelmi hatását, a résztvevő országokat és a Gedung Merdeka történetét.

Az Ázsia-Afrika Konferencia és a Non-Aligned Movement történetéről és hatásáról átfogó összefoglalás született Tarrósy István tollából:

Az el nem kötelezettek mozgalma 1955-2005. A 'harmadik út' a világpolitika rendszerében". Pécsi Politikai Tanulmányok III. PTE. 2006. 63-72.

Az Gedung Merdeka nagytermében, ahol anno a konferencia megnyitóját tartották, zászlók sora reprezentálja a Desa Sila-hoz vagyis Bandung szelleméhez csatlakozó országokat, a kis pulpitus és a nagy gong előtt pedig fotók végeláthatatlan sorát készíthetik a lelkes látogatók. Mi is így tettünk, miután meghallgattunk néhány beszédet a főiskola tanáraitól. Ezeket nem tudom oly pontosan idézni, mint Soekarno elnök szavait, mert nem értettem belőlük egy mukkot sem.

(09-11-14)

Az Alun-alun

E furcsa név főteret jelent, minden nagyobb indonéz városban van egy. A körülötte lévő épületek elhelyezésének hagyományos rendje a következő: a tér nyugati oldalán a Masjid Agung (Nagy Mecset) emelkedik, vele szemben a keleti oldalon a Pasar (Piac) kap helyet. Északon helyezkedik el a börtön épülete, míg a déli oldalon a Pendopo áll, amely fogadótermet jelent és egyfajta nyilvános találkozóhely volt (valami olyasmi, mint a görögöknél az agora és a rómaiaknál a forum).

Útban az Alun-alun felé átkeltünk a Cikapundung folyón, amely leginkább egy széles és mocskos csatornához hasonlít és mellékfolyóival össze-vissza kavirnyászik a városban. Bármerre jársz, elő-előbukkan szemétgátakkal teli, habzó rondaság formájában. A belvárosban szélesebb folyamként bújik át a Jl. Asia Afrika alatt, ezért a bandungiak viccesen azt mondják, a Cikapundung a világ leghosszabb folyója, hisz átszeli Ázsia Afrikát.

Az Alun-alunon a Nagy Mecset elméletileg megtekinthető belülről, de mi csak az egyik toronyba mentünk fel. Természetesen lifttel, hisz az indonézek nem a sétálási és lépcsőmászási szenvedélyükről híresek.

Odafentről végigtekinthettük a városon. Az egy-, kétszintes épületek tengeréből csak itt-ott emelkedik ki egy-egy toronyház, köztük a Pasar Baru (Új Piac) erődítményhez hasonló tömbje. Még innen a távolból is ijesztően nagynak tűnt, nem csoda, hogy elveszettnek éreztük magunkat benne, amikor anyagot kerestünk a magyar népviseletükhöz. Idegenvezetőnk megmutatta a mecset mögött megbújó kis temetőt, ahol Bandung alapító atyja, II. Bupati Wiranatakusumah nyugszik. Ő építtette az Alun-alunt és köré az első főbb épületeket. Ahogy fejlődött a város, a főtértől északra alakult ki a holland negyed, nyugaton terült el a kínaiak városrésze és délen kaptak helyet a prianganok.

 És hogy kik is azok a prianganok? A Priangan vagy Parahyangan néven ismert terület lakói, amely Nyugat-Jáva szundák lakta területének egy része. Prianganhoz tartoznak a következő közigazgatási egységek: Bandung, Cianjur, Ciamis, Cimahi, Garut, Sumedang és Tasikmalaya, amelyek együttesen Jáva majd egyhatod részét foglalják el. A terület neve a "hyang" szóból ered, amely istent jelent. Parahyangan nem más, mint "az istenek lakhelye".

Miközben a várost csodáltuk és megpróbáltuk megsejteni a reggeli páratakaró mögötti hegyeket, indonéz turizmó-társaink lassan közelítve becserkésztek minket, hogy a következő pillanatban letámadjanak a szokásos kérdéssel: "Photo with me?"

Megadóan bólogattunk, és már fel is öltöttük a szokásos vigyort.

Itt kell töredelmesen bevallanom szégyenteljes árulásomat. Amikor már lefelé indultunk, körbenéztem a toronyban Tündét keresve, és amikor megláttam, hogy többedmagával ott vigyorog egy fényképezőgép előtt, én ahelyett, hogy megmentettem volna, fülem-farkam behúzva iszkoltam a lift felé. Azóta sem vagyok büszke bajtársiatlan viselkedésemre.

(09-11-14)

Bandung "0" kilóméterkő

1808 és 1811 között H. W. Daendels volt Holland India kormányzója, akinek egyik feladata Jáva angolok elleni védelmének megerősítése volt. A terv szerint katonai bázisokat létesítettek volna Batavia (Jakarta) és Cirebon között, és ezeket egy út kötötte volna össze az ellátást és utánpótlást biztosítandó. De ez az északi tengerparti útvonal mocsarasnak bizonyult, így az utat délebbre, a priangan felföldön keresztül építették meg.

A Nagy Postaút (De Groote Postweg) végül egy egész Jávát kelet-nyugati irányban átszelő főútvonal lett, amely Anyertől Panarukanig húzódik. Az akkori Bandungtól 11 mérföldre északra épült, de Daendels felszólítása megindította a büszke prianganok szívét, akik áttelepítették városközpontjukat a postaútra.

A "0" kilóméterkő mellett álló emléktábla tanúsága szerint, 1810-ben a Cikapundung folyó felett átívelő híd avatásakor Daendels és az indonéz városatya, II. Bupati Wiranatakusumah, átsétáltak a hídon, majd Daendels a túloldalon leszúrt egy pálcát a földbe és így szólt:

"Gondoskodjatok róla, hogy visszatérve ezen a helyen egy új várost találjak!"

Ezen felbuzdulva a pálca helyére felállították a "0" kilóméterkövet, Bupati Wiranatakusumah pedig felépítette az Alun-Alunt, a város főterét, a Cikapundung nyugati partján. Ennek közelében eredetileg két szent forrás volt, amelyek a legenda szerint egy ősi istennő, Nyi Kentring Manik, védelmét élvezték. Ez biztosan jó óment jelentett!

A Bandung "0" kilóméterkő tehát nem az út kezdetét jelzi, hiszen az a sziget nyugati végéből, Anyer (Banten tartomány) városából indult, hanem inkább a mai Bandung születésének sajátos emlékműve.

 A Bandung "0" kilóméterkő

(09-11-14)