2010. március 21-én Abank egyik munkahelye, az IMI (Institut Musik Indonesia) a "Kemang Food Fest" keretében gitárnapot tartott. Felléptek a zeneiskola tanárai és diákjai szólóban vagy együttesbe tömörülve. A program Jakartában, a Kemang Food Court-ban került megrendezésre és este 6 órakor kezdődött. Ez szolgáltatta az apropót, hogy kocsiba üljünk és felutazzunk a fővárosba. Bármennyire is nagyra becsülöm a zene művészetét, egy gitárkoncert miatt nem utaztam volna a kellemesen hűvös Bandungból a büdös, meleg és párás Jakartába, de szerencsére rá lehetett venni a fiúkat, hogy kora reggel induljunk és a fellépés előtt felfedezzük a város nevezetességeit.
Ade mazdája meglepően pontosan érkezett a Gangg Suka Ikhlas elé, ahol hatodikként beszálltam a kocsiba és elindultunk az autópálya felé. Ade vezetett, az anyósülésen Waway foglalt helyet, én pedig a hátsó ülésen nyomorogtam Tünde, Rene és Abank társaságában.
A Jakartába vezető út mindig lefoglalja az embert, mert annak ellenére, hogy autópálya, zöld rizsföldek és változatos alakú hegyek között halad. Kb. 140 km a távolság, de biztos, ami biztos, most is megálltunk tankolni és kávézni a 97-es kilóméterkőnél kialakított autópálya-pihenőben. A hely ismerős volt, mert ugyanitt szusszantunk másfél hónappal ezelőtt, amikor a TCB első hivatalos megbeszélését tartottuk a LikeEarth Facility stúdióban, az ikrek nagynénjének házában. A parkoló azóta látványos változáson ment keresztül. A Garudát, halakat és puttókat ábrázoló szobrok elfoglalták végleges helyüket, a főépületben megnyílt a festménygaléria ill. több vendéglátóipari egység, és szépen alakult a mecset is. Benyomultunk a kávézóba, ahol elfogyasztottuk a szokásos instant kávét, elszívtuk hozzá a szokásos cigit, majd visszatömörültünk a kocsiba és folytattuk az utat a nagyváros felé.
Engem sokáig lekötött a változatos feliratok olvasgatása: az út szélén, illetve a felüljárókon hatalmas táblák hívják fel a figyelmet a biztonsági öv használatára és a sebesség csökkentésére, illetve folyamatos KRESZ oktatásban részesítik a sofőröket, akkurátusan megjelölve a lassú járműveknek szánt és az előzésre kijelölt sávokat. A "jalur" és "lajur" szavak régi ismerősként köszöntöttek. A los angelesi "Hollywood" felirat stílusában a hidakra és az útszéli dombok lankáira biggyesztett hatalmas betűk hirdették a Walini teát és egy Delta Mas nevű várost. Mindehhez hat őrült szolgáltatta a zenei aláfestést, ahogy Roxette-számokat vonyított a kocsiban.
Az autópálya Bekasi-nál éri el Jakarta agglomerációjának határát, ahol egy neobarokk kastély építészeti formáit idéző hatalmas bevásárlóközpont, a Bekasi Square, fogadja az autóst.
A városba érve továbbra is az autópályán haladtunk, egészen a Soekarno-Hatta Nemzetközi Repülőtérig. Itt kitettük Renét, akinek aznap érkezett az édesanyja látogatóba. Ők aztán vissza is tértek Bandungba, hogy onnan rögtön Balira utazzanak.
Öten maradtunk hát, előkerült a térkép és a Lonely Planet, és megpróbáltuk belőni, merre is induljunk, hogy Jakarta óvárosába, a régi Bataviába jussunk.
Mielőtt elindultam Indonéziába, tüzetesen átvizsgáltam a könyvespolcaimat, hátha akad olyan könyv, amely a szigetországról, vagy legalább Baliról szól. Erre jó esély volt, mert nagyszüleim halála után könyvtáraikból számos példány hozzánk került. A szolnoki házból főleg édesapám gyerekkori könyvei költöztek fel hozzám, amelyek között a kalandregények mellett jó pár útleírás is található. Itt szeretném kiemelni a "Táncsics - Művelt Nép 12 = 13" sorozatot, amelynek 1971-ben megjelenő köteteire fizetett elő édesapám. Hozzám már csak 12 kötet került, a bónusz valahol elveszett. De az örök kedvenc a Gondolat Kiadó "Világjárók" sorozata olyan kötetekkel, mint a "Fatu Hiva" (1) és a "Ra expedíciók" (2) Thor Heyerdahl tollából, vagy Dougal Robertson könyve, a "Hajótörött család a vad tengeren". (3) Tizenéves koromban olvastam én pöttyös és csíkos könyveket is, lányregényeket és szerelmi történeteket (mégiscsak lány volnék, vagy mi ...), de ezek már feledésbe merültek. Ki tudná azonban elfeledni a Jadran szkúner kalandjait az Adriai-tengeren (4), vagy a Kon-Tiki (5), a Ra I és a Ra II csendes- és atlanti-óceáni hányattatásait? Ember és természet harcának és barátságának, a világlátásnak és a kalandnak a romantikáján felnőve egyetlen elvárásom volt Indonéziával kapcsolatban: ő legyen az én nagy kalandom. Alaposan átkutattam hát a könyvespolcomat, hogy felkészüljek a kalandra, és nem csalódtam. Egy-kettőre a kezembe akadt Kende István kötete "Gyöngyfüzér Isten nyakán" címmel. (6) Az 1959-ben kiadott riportkönyv azonban nem kötötte le sokáig az érdeklődésemet, mert az elején a helyi gyárak felszereltségével és termelékenységével foglalkozik nagyon részletesen, amely az ötvenes évek óta biztos jócskán megváltozott. Habár a könyvet nem olvastam végig, a képeket tüzetesen megnéztem. Az ötvenes évek Jakartájának utcáin autók és motorok helyett becak-ok gördültek, és a Kali Besar (Nagy Csatorna) fekete vizének partján asszonyok mosták ruháikat, kendőiket és gyermekeiket. Mindezt rossz minőségben nyomott, fekete-fehér kiadásban tekinthettem meg, elég sötét és barátságtalan képet kapva így az egykori Bataviáról. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy az ötven éve kiadott könyvben vannak olyan fotók is, amelyeket akár én is készíthettem volna 2010-ben: becak egy varróműhely előtt Bandungban, jakartai apró házak a vasúti sín mentén ... annyi a különbség, hogy az én képeim színesek lennének.
Mára a Kali Besar partjáról eltűntek a mosónők és fürdőzők, két oldalán széles út vezet, nagy és kényelmes parkolóhelyekkel. Csak a bűz a régi, ami a poshadó szeméttel teli vízből árad. Ez ugyan nem látszott Kende István fotóin, de biztos, hogy a csatorna már akkor is egy bűzbomba volt, hiszen mindenki beleürítette külső és belső edényeit, belemosta ételének, ruháinak és testének mocskát.
Ezért hát csak egy pillanatra kukkantottam át a csatorna korlátján, majd gyors léptekkel eltávolodtam a helyszínről, mivel a mozdulatlan víztömeg nem csak hogy émelyítően bűzlött, de teljesen érdektelen is volt.
Inkább elindultunk a Taman Fatahillah felé, amely a Kota Tua (régi város vagyis óváros), vagy röviden csak Kota (város) főtere.
- (1) Thor Heyerdahl: Fatu Hiva Gondolat: Budapest, 1976.
- (2) Thor Heyerdahl: A Ra expedíciók Gondolat: Budapest, 1978.
- (3) Dougal Robertson: Hajótörött család a vad tengeren Gondolat: H. n., 1975.
- (4) Dékány András: Matrózok, hajók, kapitányok: Kalandok az Adrián Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1958.
(Ez a kötet különösen közel áll a szívemhez, mert Apu kapta Enci nagyapától a 14. születésnapjára 1958-ban, vagyis a könyv kiadási évében. Új regény volt, amely első díjat nyert a Kiadói Főigazgatóság kalandos-fantasztikus regénypályázatán. Nagy sikere lehetett a történetnek, mert a következő évben már meg is jelent a folytatás!)
Dékány András: Kalózok, bálnák, tengerek: Kalandok az északi tengereken Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1959.
Dékány András: Csempészek, hősök, kikötők: Újabb kalandok Észak-Afrika partjainál Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1960.
Dékány András: Az elveszett sziget: Egy XVIII. századbeli fregatt mai kalandjai Dél-Amerika partjainál és a Csendes-óceánon Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1961.
Dékány András: Az Óceán Császára Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1962.
Dékány András: Jokkó visszatér Móra Ferenc Könyvkiadó: Budapest, 1963.
(Ezek első pillantásra vagyis első olvasásra gyerekkönyveknek tűnnek, de szerintem felnőttkorban is élvezhetőek. De ha ti úgy érzitek, hogy már kinőttetek ebből, akkor ne felejtsétek el odaadni a gyerekeiteknek ezeket a köteteket kb. 10 év múlva! Igen, ez most az összes barátomnak szól, akik mostanában néztek és néznek családi örömök elébe. Mert persze, olvassa el a gyermek Winnetou kalandjait és Jules Verne könyveit is, de ne hagyjátok ki Dékány Andrást! A gyerkőc nagyon hálás lesz érte! :)
- (5) Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon: A Kon-Tiki expedíció Gondolat: Budapest, 1962. (A "Világjárók" sorozat első kötete!)
- (6) Kende István: Gyöngyfüzér Isten nyakán: Riportkönyv Indonéziáról Gondolat: Budapest, 1959.
(10-03-21)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése