Vizsgahét? Ej, ráérünk arra még! - Találkozó Titivel projekt-ügyben - Indo-morfózis I. / Nyitott esernyővel a motoron - Szerdán megírom a vizsgát - Vesebajom - Ötből két vizsga
Március 23-án (Boldog Emőke-napon! :) úgy döntöttem, hogy rám fér egy kis pihenő, és kihagyom az iskolát. 10 óra felé keltem fel, és még az ágyban fekve átfutott rajtam egy baljós sejtelem. Kikászálódtam a kellemesen meleg takaró alól, és a tankönyvem lapjai közé csúsztatva megtaláltam a félév menetrendjét. Ennek nyomán bizonyossággá vált, amit hirtelen megsejtettem, nevezetesen, hogy ez a hét a félévi vizsgák ideje a Pusat Bahasa-ban. Tehát ezen a héten minden nap vizsgát írat az adott tanár, ami azt vonja maga után, hogy ildomos lenne megjelenni a tanórán. Én mindezt egy szép keddi napon konstatáltam, tehát kihagytam a hétfői vizsgát és már le is késtem a keddit. Rendes diák ettől a ténytől pánikba esik, de legalábbis kényelmetlenül érzi magát. A Pusat Bahasa második osztályos darmasiswája viszont bekapcsolja a vízmelegítőt a kávéhoz és kényelmesen visszamászik az ágyikójába, mondván, hogy jövő héten is lesz hét, jön még hétfő és kedd a világra, hát ráérünk még vizsgát írni indonéz nyelvből.
Délután 3-kor találkoztunk Titivel az Unpad egyik büféjénél. Ezt a fogszabályzós, fejkendős lányt az International Day alkalmával ismertük meg, és Tünde rögtön rá gondolt, amikor elkezdtünk gondolkodni, hogy ki tudna nekünk sokat segíteni a Project szervezésében. Vele töltöttük a délutánt és beesteledett, mire búcsút vettünk tőle.
Kint zuhogott az eső. A kampusz előtt egy warung ponyvája alá húzódva várakoztunk, hátha alábbhagy. Közben sate-t ettünk bubur-ba mártogatva. Ez utóbbi egy püré szerű gezemice, a helyiek nagyon szeretik, szerintem kihagyható az élmény, ez ráadásul rémesen csípős is volt ... és a rohadt eső sem akart elállni!
Tünde evés közben a Groove-val sms-ezett, akik hívták, hogy ugorjon be este helyettesíteni. Az ilyen jófejség pénzt és presztízst jelentett, hát nem akarta lemondani. Hamarosan el kellett indulnunk, hogy Tünde időben odaérjen. Az eső még mindig zuhogott, és persze csak egy esőkabátunk volt, meg az én ernyőm, és még haza kellett ugrani Tünde edzőruhájáért. Nagyon szűk volt az idő, így azt javasoltam, hogy menjünk el hozzám, ott adok Tündének száraz ruhát és esőkabátot, meg valami edzőszerkót is, és utána átviszem a Groove-ba. Az én kostom közelebb volt, mint a Buah Batu ... legalábbis én úgy éreztem. Ha tőlem megyünk, akkor pontosan középen fogjuk átszelni a várost, nagyjából nyílegyenesen kelet-nyugati irányban, míg a Buah Baturól ugyanezt öblös ívben tesszük meg. Két pont között a legrövidebb út az egyenes - tanultuk anno geometriából, hát egyértelműen az én kostom mellett szólt a helyzet. Felöltöttem hát esőnadrágomat és esőkabátomat, Tünde felült mögém, kinyitotta az ernyőt, és immáron újabb lépést téve a tökéletes indo-morfózis felé, elindultunk hozzám. Papuma szépséges strandjáról hazafelé tartva ott röhögtünk Péterrel, hogy a bringások és motorosok nyitott ernyővel száguldoznak a zuhogó esőben, és most mi is ugyanezt tettük, abban a reményben, hogy így kevésbé éri Tündét a víz. Ez nyilván hülyeség volt, Tünde bőrig ázva szállt le a motorról. Otthon gyorsan adtam neki száraz ruhát, feltűrte a nadrágját, felvette a piros esőkabátot, újra kinyitotta az egyre anyátlanabb ernyőt, és már száguldottunk is a Soekarno-Hatta nyugati vége felé. Sötét volt, szemem reflex szerűen összeszűkült a becsapódó esőcseppektől, de mindez nem zavart annyira, mint az, hogy az esernyő elülső széle minduntalan eltakarta előlem a kilátást. Egyébként sem lehetett tisztán látni, de mikor az utcai lámpák fényét csak a vásznon átderengő virágokként érzékeltem, nos, az nagyban csökkentette a biztonságérzetemet. Tünde próbálta ugyan a szemvonalam fölött tartani az ernyőt, de az mindig lecsúszott. Szerencsére hamarosan alábbhagyott az eső, és lassan megérkeztünk a célhoz. Búcsút vettem Tündétől, és az ernyőtől is, amelyen határozottan látszott, hogy ez volt az utolsó útja.
Konklúzió: Motoron ne használj ernyőt, mert tönkremegy a menetszélben, a sofőr idegbajt kap, ha csak a mintáját látja, és ugyanúgy bőrig ázol alatta.
Szerdán jó diák voltam. Reggel bementem a suliba és megírtam a vizsgát. Jól ment és könnyű volt, mert gyakorlatilag az egyik olvasmányt kaptuk meg szövegként, és a hozzá kapcsolódó feladatok is a könyvből kerültek ki. A könyvtár volt a téma. Mivel már egyszer végigvettük, nem okozott gondot a dolog.
E hét csütörtökön ért utol az, amitől már egy ideje tartottam. Reggel úgy ébredtem, hogy fájt a jobb oldalam. Ismertem már ezt az állapotot. Olyan, mintha a hasam fájna elöl, de igazából a vesém fáj hátul, csak előre is kisugárzik a fájdalom. Nem ért teljesen váratlanul a dolog, mert már egy ideje éreztem, hogy állandóan pisilnem kell, és ha tényleg pisiltem, akkor néha csípett már, szóval a kis nyomi testem jelezte a bajt, de én abban bíztam, hogy majd magától elmúlik a dolog. Hát, nem múlt el.
Ennek ellenére bementem a suliba, és megírtam a vizsgát, majd hazamentem, és közben küldtem egy sms-t Adénak, hogy segítsen. Tudtam, hogy orvos lesz belőle, mert ha már fáj, akkor már csak az antibiotikum segít, azt meg csak orvos írhatja fel. Bevettem pár fájdalomcsillapítót, ami kicsit csökkentette a fájdalmat, és be is aludtam tőle. De előtte még megnéztem a szótárban, hogy mi a vese és a húgyvezeték indonéz megfelelője (ginjal és saluran kencing), majd átböngésztem a térképemet kórházak után kutatva. A Pusat Bahasa közelében rá is bukkantam a "Rumah Sakit Ginjal" feliratra! Vesekórház! Ez kell nekem! Odavitettem magam Adéval. Nyilván egyedül is el tudtam volna menni, mert a motorvezetés még ment, és mint kiderült, az orvosok beszéltek pár szót angolul is, de betegen az ember olyan gyámoltalannak érzi magát. Jó volt, hogy van valaki, aki elvisz, elkísér.
Ott aztán minden úgy zajlott, mint egy kórházban. Felvettek betegnek, az orvos megkérdezte, hogy hol fáj, mióta fáj, véres-e a vizeletem, majd felfektetett az ágyra, megnyomogatott és elküldött a laborba. Ott kaptam egy műanyag edénykét, amelyre szépen rápingálták a nevemet: ILDIKÓ. Abba bele kellett pisilnem, majd leadnom. Kifizettem az orvosi konzultáció díját és a laborvizsgálatot: 50.000 rúpiát. Ezután hazaküldtek, és azt mondták, hogy jöjjek vissza két óra múlva. Addigra készen lesz a laboreredmény. Hazamentünk Adéval, és addigra már nem csak opálos volt a helyzet, ami egyértelműen a genny jele, hanem rózsaszín is lett, ami nyilván vérre utal. Undi, tudom, de hát a pisim is megérdemli a hűséges krónikást, nem? Otthon megint aludtam egy kicsit, Ade internetezett, majd visszamentünk a kórházba.
Egy szép sárga, kórházi logóval ellátott borítékban megkaptam az eredményt. Az ügyeletes orvost az egyik emeleti kórteremben találtuk meg, ahol középen egy ovális pult állt, és a nagy terem fala mentén betegek feküdtek a szellősen egymás mellé állított ágyakban. Egyesek halkan beszélgettek, mások épp az orvossal konzultáltak, és az egésznek olyan hangulata volt, mint egy ambuláns fekvőrendelőnek. A doktornő (nem az előbbi), betessékelt az ovális pulton belülre, leültetett, megnézte a laboreredményemet, elmagyarázta, hogy melyik érték túl magas, majd felírta a gyógyszert, és közölte, hogy szedjem be az összeset, és jövő hét szerdán menjek vissza kontrollra. Akkor is csinálnak egy vizeletvizsgálatot, hogy ellenőrizzék, valóban meggyógyultam-e. A gyógyszer kemény 6.000 rúpiába került.
Mindennek örömére a pénteket ágyban fekve töltöttem, így a félév közepének öt vizsgája közül csupán kettőt sikerült időben megírnom. Egyébként szerdán megtudtam, hogy kedden nem vizsgáztatott a tanárnő, mert nem készült el a feladatlapokkal, így azt a vizsgát mindannyian jövő héten csináljuk majd meg.
A hétvége a Project és a szövegfordítás jegyében telt.
(10-03-22 / 10-03-28)
