Hol is tartottam? Ja, igen ...
... a találkozó után jó hangulatban indultunk a Gambir vasútállomás felé, és útközben az a hóbortos ötletem támadt, hogy szálljunk le a Monas nevű megállónál, és vágjunk át a térkép által nagy zöld foltként jelzett parkon. Ezt pár lépés után megbántam, mert Jakartában nem túl kellemes dolog a déli órákban egy hátizsákkal a hátadon hatalmas parkok árnyéktalan útjain átvágni.
Az indonéz Monumen Nasional nevéhez méltón monumentális, és az őt körülvevő park roppant nagy. A kaputól hosszú út vezetett az emlékmű tövéhez, és az obeliszk egyre csak nőtt, ahogy közeledtünk feléje. Hamarosan észrevettük, hogy fel lehet menni a tetejére, mert a láng alatti részen kilátó működik. Arról az oldalról, ahová mi érkeztünk, természetesen nem lehetett bemenni. Meg kellett kerülni az egészet, ami megint hosszú vándorút volt, mert a tornyot szépen kialakított és kerítéssel gondosan elzárt, virágokkal teli kert vette körül, jelentősen megnövelve az építmény alapterületét. A túloldalon láttuk, hogy a látogatók ki-be járnak a lépcső tetején nyíló ajtókon, de a kerítésen vágott bejáratot sehol sem találtuk. Láttunk pár sorban álló embert, ezért arrafelé vettük az irányt, de amikor elértük a kerítést, csalódva láttuk, hogy azon nincs kapu. A belül álló biztonsági őrök barátságosan mutogattak a túloldal felé, ahol a bejárat található. Átbaktattunk a kerítés túlsarkára, de ott sem volt kapu. Útközben láttam egy "Bejárat" feliratú, nyíl alakú táblát, amely pontosan a Monas-szal ellentétes irányba mutatott, ahol azonban csak Diponegoro herceg lovasszobra vonta magára a figyelmet.
(10-03-22)
Tűzött a nap, vakító fehérségbe burkolva a hatalmas park közepén álló, égbe meredő obeliszket, amelynek tetején soha el nem lobbanó, arany színű láng emlékeztet az indonéz nép függetlenségért vívott soha el nem lankadó harcára. Ez az emlékmű a Monas, hivatalos nevén a Monumen Nasional, amelyet Soekarno elnök kezdett építtetni 1961. augusztus 17-én Friedrich Silaban és R. M. Soedarsono építészek tervei szerint, majd Soeharto elnök adta át a nagyközönségnek 1975-ben.
A Monas környéke határozottan város szerű, nem olyan falu hangulatú, mint Bandung. A széles utak szélén széles járda áll a gyalogosok rendelkezésére, fák vetnek árnyékot a kövezetre, a nagy útkereszteződésekben impozáns szökőkutak és köztéri szobrok fogadják a sétálót, az út két oldalán pedig gyarmati időket idéző hófehér épületek váltakoznak modern felhőkarcolókkal. Tagadhatatlanul város szaga volt a környéknek, és az e feletti öröm szép lassan teljesen elborította Tünde agyát.
Először csak az "Ó, de jó! Van járda! Lehet sétálni!" - sóhajokkal kezdte, majd egyre szűkült a szókincse, és mire befordultunk a Monas parkjába, és a fák árnyékából kijutottunk a tűző napra, már csak az "Ez egy város! Ildi! Egy igazi város!" - mondatokat hajtogatta töretlen lelkesedéssel. Én láttam jól, hogy ez egy város, és örültem a szökőkutas szobornak meg a felhőkarcolóknak, de Tünde energikus megnyilvánulása és az agyamat hevítő napsugarak belém forrasztották a kitörő örömöt. Olyan ez, mint amikor valaki egy helyzetben pánikba esik, mire a másik megőrzi lélekjelenlétét, és tárgyilagosan teszi, amit kell. Ugyanez történt velünk is a Monas felé haladva.
Tünde eszelős eufóriában pörgött, forgott, ugrándozott mellettem, én pedig tárgyilagosan érzékeltem, ahogy elöl-hátul patakokban csorog rólam az izzadtság, miközben vonszolom magam a torony felé.
Az indonéz Monumen Nasional nevéhez méltón monumentális, és az őt körülvevő park roppant nagy. A kaputól hosszú út vezetett az emlékmű tövéhez, és az obeliszk egyre csak nőtt, ahogy közeledtünk feléje. Hamarosan észrevettük, hogy fel lehet menni a tetejére, mert a láng alatti részen kilátó működik. Arról az oldalról, ahová mi érkeztünk, természetesen nem lehetett bemenni. Meg kellett kerülni az egészet, ami megint hosszú vándorút volt, mert a tornyot szépen kialakított és kerítéssel gondosan elzárt, virágokkal teli kert vette körül, jelentősen megnövelve az építmény alapterületét. A túloldalon láttuk, hogy a látogatók ki-be járnak a lépcső tetején nyíló ajtókon, de a kerítésen vágott bejáratot sehol sem találtuk. Láttunk pár sorban álló embert, ezért arrafelé vettük az irányt, de amikor elértük a kerítést, csalódva láttuk, hogy azon nincs kapu. A belül álló biztonsági őrök barátságosan mutogattak a túloldal felé, ahol a bejárat található. Átbaktattunk a kerítés túlsarkára, de ott sem volt kapu. Útközben láttam egy "Bejárat" feliratú, nyíl alakú táblát, amely pontosan a Monas-szal ellentétes irányba mutatott, ahol azonban csak Diponegoro herceg lovasszobra vonta magára a figyelmet.
"Egy bejárat, amely a kerítésen kívül, az objektummal szemben van? És nincs kapu vagy ajtó formája? Azaz egyáltalán nincs semmilyen formája, mert nem is látható? ..." - itt megállt a tudományunk, és Tünde repertoárja bővült a "De hol van? Te látod? Hol lehet itt bemenni?" ill. az "Ezek a nyomik még egy normális bejáratot sem tudnak építeni!"- kifejezésekkel.
Aztán valahogy csak észrevettük, megláttuk, kiszagoltuk, hogy a rejtély kulcsát a lovasszoborhoz közelítve fogjuk megtalálni. És valóban! A szobor előtti lapos építményről közelről szemlélve kiderült, hogy egy lépcsőlejáratot rejt. A Monas-t ugyanis egy aluljárón keresztül lehet megközelíteni. Roppant furfangos ...
Miután átértünk, a biztonsági őrök nevetve üdvözöltek, mert persze végignézték a show-t, ahogy a két hülye bule egyre ingerültebben rohangászik a kerítésen kívül, mert nem ismernek fel egy aluljárót, ha nincs felette "Metro" vagy "Földalatti vasút" felirat.
Párezer rúpiáért megvettük a belépőt, és panorámára szomjasan kihagytuk a földszinti diorámás kiállítást, amely Indonézia történetének fontos eseményeit jeleníti meg. Egyenesen a 115 méter magasan lévő kilátóba mentünk, ahová lift viszi fel a látogatókat. Fentről aztán elénk tárult "egy igazi város" panorámája. Felhőkarcolók, minaretek, putri-szigetek és észak felé a tenger párában úszó szürke foltja. Egy hordozható fémlépcsőre kuporodva csodáltuk a látványt és latolgattuk projektünk esélyeit. Ha létrejön, hatalmas dobás lesz. Ha nem, akkor egy jó móka. Ember tervez, szponzor végez ...
A Monas érdekessége még egyébként, hogy a tervező R. M. Seodarsono belecsempészte az építmény arányaiba az indonéz nemzet számára oly kedves 17-es, 8-as és 45-ös számokat. (Tudjátok! 1945. augusztus 17-én kiáltották ki a függetlenségüket.) Az obeliszk egy négyszög alaprajzú, csésze formájú talapzaton áll, amelynek 45 x 45 méteres udvara 17 méterre van a földtől és 8 méterre a lépcső tetején, a csésze aljában helyet kapó múzeumtól. A 115 méter magasan található kilátó szintje fölött 17 méteres magasságban emelkedik a 35 kg arannyal borított láng, amely 14,5 tonnát nyom.
Amikor először jöttünk a fiúkkal Jakartába egy napra, este kértük őket, hogy vigyenek el minket valami jó helyre a városban, ahol érdemes sétálni, amit érdemes megnézni. Erre nagy fejvakarás és bizonytalanság volt a válasz. Nem értettük, hogy miért nem jutott eszükbe a Monas! Ez olyan volt, mintha nekünk hasonló helyzetben nem merülne fel a Hősök tere vagy a Budai Vár, mint lehetőség, amely még este kivilágítva is jól néz ki.
Délutánra járt már az idő, ideje volt elindulni a Gambir felé, hiszen Bandung majd négy órányi vonatútra van. Jakartából igen kedvező a vonatforgalom Bandung felé, mert 30.000 rúpiáért biznisz osztályon utazhatunk, helyjeggyel. Egy kínai gyorsebéd után hamar elringatott minket a fél öt körül induló Parahyangan zakatolása, és este 9 után egy kellemes és sikeres hétvégét lezárva érkeztünk haza Bandungba.
(10-03-22)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése