A térkép szerint Sunda Kelapa, az egykori Szunda Királyság, majd Batavia régi kikötője nem esik messze a Kota nyüzsgő főterétől. Párás meleg volt még mindig, néha kisütött a nap is, hogy még elviselhetetlenebb legyen az idő, de a tenger felől időnként friss szellő tévedt be a házak közé.
"Jó lesz az, - gondoltam - ha lesétálunk a kikötőig. Ez az óvárosi rész úgyis nagyon szép, kellemes lesz sétálgatni."
Tündének nyilván egyértelmű volt, hogy egy 10-20 perces séta miatt nem vágjuk magunkat angkotba, de a fiúk szájából rögtön a "jauh, jauh" szavak buggyantak ki.
"Dehogy van messze! Ne hülyéskedjetek már! Tíz perc séta, nem több, nehogy már ennyire lusták legyetek mozogni!"
Erre a "panas, panas" szavakkal feleltek.
"Jó, igen, tényleg buzi meleg van, de attól még élvezni fogjuk a városnézést, szóval indulás!" - vigyorogtam, de éreztem, hogy nem találnak elég meggyőzőnek. Ekkor jött az ötlet, amely első körben szintén ellenállásba ütközött, de végül sikerült rábeszélnünk őket:
"Menjünk bringával a nagy hajókhoz!"
A Museum Wayang előtt ódivatú színes bringák várták szép sorba rendezve, hogy egy lelkes vasárnapozó vagy egy turista kibérelje őket pár órára. A kissé már rozoga, de filigrán kerékpárok a gyarmatosítás korának eleganciáját és báját idézték. Elképzeltem, ahogy Batavia fénykorában a holland hölgyek hosszú ujjú és zárt nyakú, a klímához abszolút nem illő és bringázásra teljesen alkalmatlan ruhákban ülnek a magas nyergeken és tekernek a gyalog közlekedő baso-árusok, cipészek, áruszállítók és lovaskocsik között. Szemüket még nem napszemüveg, hanem a stílusos pampalini-kalap árnyékolja, és mosolyogva (vagy éppen gőgösen?) hagynak le egy-egy nehéz áruval vagy nehéz indonéz asszonysággal megrakott becak-ot.
... Vagy már akkor is volt napszemüveg? ... És egy holland nőnek eszébe sem jutott bringára pattanni a 80 százalékos páratartalomban? ... És azt mondod, hogy a 30 éve tekerő becak-os tuti lehagyott minden béna bulét a jakartai utcákon? ... Hm, igazad lehet ... de a romantika mindenek felett, már elragadott a hangulat, muszáj kipróbálni a bringát!
Egy bicikli 20ezer rúpiába került egy órára. Öten voltunk ugyan, de Waway gyorsan kitalálta, hogy ő inkább visszamegy a kocsiba pihenni, mert alig aludt előző éjszaka és erőt kell gyűjtenie az esti koncertre. Két kerékpárra volt tehát szükségünk, és ezeket meg is kaptuk rövid alkudozás után összesen 30ezer rúpiáért. Abank felült Ade mögé, és felpattantam Tünde mögé, és már indultunk is. A bringa azonban nem olyan, mint a motor. Bármennyire is kétszemélyesnek tűnik, valójában csak egyszemélyes, ebből kifolyólag roppant kényelmetlen a hátsó kerék fölé rögzített csomagtartó szerű ülőkén ülni. A másik hátulütője, hogy tekerni kell. Mármint nem a jobb kezednél lévő henger felső rétegét, amely aztán működésbe helyezi a motort és a jármű elindul. Nem, itt a lábaidnál lévő pedált kell tekerni, ami két emberrel 40 fokban nem túl kellemes elfoglaltság. Minderről Tünde tudna részletesebben mesélni, hisz az én feladatom kimerült a navigálásban, a kamera stabilan tartásában és a bukkanókon illetve a kátyúknál kiadott sikolyokban.
Hamar rájöttünk, hogy az óváros sétálóövezete szigorúan a Taman Fatahillah területére korlátozódik. A térről kiérve a hamisítatlan jakartai forgalomba jutottunk, azzal is rögtön szembe, mert idő kellett, mire Tünde ráérzett a bringára én meg a helyes irányra. Haladtunk hát a szembejövő sáv jobb szélén (az út osztott pályás volta miatt nem tudtunk átmenni a mi sávunkba), közben autók, motorok és egy-két bajaj is elsüvített mellettünk, mire rájöttünk, hogy a kikötő az ellenkező irányban van.
Megfordultunk hát, és immáron a jó irányt követve visszamentünk addig az útkereszteződésig, ahol megszakadt a két sáv közti fasor, és át lehetett jutni az út túloldalára. Onnan egyenesen folytattuk utunkat, és hamarosan utolértük és le is hagytuk a fiúkat, akik már az elején jó irányba fordultak. Csalódásomra itt már teljesen elmaradtak az európai stílusú házak és szépen kialakított utcák. Visszakerültünk a putriba, a rozoga házak és előtte dolgozó, ücsörgő emberek világába, akik rém jól szórakoztak azon, ahogy két bule csaj és két indonéz srác, fejükön egy-egy hülye kalappal, üvöltözve és sikongatva teker végig az utcán. Nem törődtünk akkor már a meleggel vagy az alattunk futó labilis járművel. Mindannyiunkat feldobott a lehetetlen szituáció. Nevetve integettünk egy bajaj-ból kimosolygó néninek, majd Tündével dalra fakadtunk:
"Száguldás, Porsche, Szerelem, Száguldás ... óóóóó ..."
A következő kereszteződésnél azonban egy időre torkunkra forrtak a refrén hangjai, mert hiába döntöttük el, hogy nekünk jobbra kell kanyarodni, nem volt egyszerű átlátni a forgalmi helyzetet. A mi utcánk konkrétan egy nagy kanyar külső ívén csatlakozott be egy nagyobb útba. Nekünk természetesen a túloldali sávba kellett átjutnunk. Jobbról elhúzott előttünk egy teherautó, mi előrearaszoltunk és elengedtünk egy motoros-rajt, akik abba az utcába akartak behajtani, ahonnan mi akartunk kihajtani. Eközben már a hozzánk közelebbi sáv közepére értünk, így az ott haladó motorosok elölről és hátulról kerültek minket egyszerre. Jobb oldalon velünk egy irányba haladt egy bajaj, amely éppen átcsusszant az előttünk balról átvágó busz előtt. Ezután Tünde előregördült a busz épp megürült helyére, hogy elférjen mögöttünk a jobbról gyors egymásutánban támadó két teherautó. Ezzel elértük a két sáv határát, már csak egyetlen lökés kellett, hogy a mi sávunkba kerüljünk. Közben visszanéztem a fiúkra, akik épp ekkor értek az útkereszteződéshez. Magamban sok szerencsét kívántam nekik.
- Nem tudom, miért számítottam rá, hogy ha lehet biciklit bérelni, akkor van valami bicikliút is! - mondta Tünde, miközben a jobb kezemben tartott kamerát egy újabb mellettünk elhúzó teherautó képe töltötte be.
- Hát, mert... nem tudom. - feleltem, de aztán kedves sofőröm csak kimondta, amit én nem mertem.
- Mert hülye vagyok! ... Mert még mindig nem fogtam fel, hogy Indonéziában vagyok. - nevetett.
A következő percben elértük a kikötő bejáratát. Hosszú móló húzódott előttünk egyenesen, és mellette hatalmas színes vitorláshajók sorakoztak: a pinisi-k!
Ez a vitorláshajó fajta Sulawesi déli részéről származik, a konjo és bugis népcsoportok használták először halászatra és áruszállításra. A hajótest 20-30 méter hosszú, a rakodótérbe átlagosan 350 tonna áru fér el. Szép nagy jószágok ezek a hajók, az embernek fel kell néznie rájuk, ha nem csak a színes csíkokkal díszített hajóoldalt akarja látni. Mi nem elégedtünk meg a felfelé kukucskálással, mi felhatoltunk egy kiválasztott példányra. Keresztben rovátkolt nagy fagerendák kötötték össze a fedélzetet a parttal, azon lehetett felmászni a hajókra. A szó szoros értelmében. Majdnem négykézláb. Miután felegyenesedtem, minden pillanatban attól féltem, hogy elveszítem az egyensúlyomat és beleesek a vízbe. A fedélzetre érve kedvesen odaintettünk az ott tartózkodó személyzetnek, akik visszaintegettek, de nem fordítottak ránk különösebb figyelmet. Lehet, hogy már megszokták, hogy néha kíváncsi turisták araszolnak fel a feljáró-gerendán, hogy megnézzék a hajót és onnan a kilátást. Mert egy pinisi orra olyan, mint egy kilátótorony. Kb. 10 méterre van a móló szintje felett, így onnan végig lehet nézni a többi hajó árbócerdején és a magasba törő csúcsos orrok során. Én ilyen hatalmas vitorláshajót még nem is láttam, pedig a nagy felfedezők hajói biztosan sokkal nagyobbak voltak ezeknél. Apu kis Balaton 18-asa, a NIOL, elfért volna az általunk megmászott hajó orrának csúcsában.
Ennél jobb terepet álmodni sem lehet a fotózásra, hát ki is használtuk. (Aztán őrjöngve láttam, hogy manual-on maradt a kamera, az LCD kijelzőn meg amúgy sem lehet látni semmit a nagy fényben, így borzalmas képek születtek. A videófelvétel pedig végképp esélytelen volt, mert drága barátaim kezében úgy remeg és ugrál a kamera, hogy én nézhetőbb felvételt készítek a bicikli hátsó üléséről menet közben. No, de mindegy. Legközelebb nem árulom el a delikvensnek, hogy hol lehet zoom-olni, és megbarátkozom a gondolattal, hogy utazásaim során mindig az útitársaimról készülnek majd jó videók ... :)
Fotózkodtunk a vastag kötelekbe kapaszkodva, az orr csúcsában állva, a vasmacska mellett és a kis orrárbóccal a háttérben. Egyik irányban a tenger, másik irányban a pinisi-k hosszú sora biztosított tökéletes hátteret. Közben szegény Ade felmászott utánunk a hajó orrába, hogy betöltse a fotós szerepét, és ettől végképp leesett a vérnyomása. Valahogy még lekóválygott, sikerült nem beleesnie a vízbe, majd lent kiadta nyomrának tartalmát. Már régen abbahagyta a sportolást, azóta csak a cigi meg a kávé, semmi mozgás, ezer probléma, de nulla orvos ... és egy kis melegtől és biciklizéstől ennyire rosszul lesz ... (Azóta is küzdök vele, hogy elzavarjam orvoshoz.) A visszaindulással azonban még meg kellett várnia, amíg mi lekászálódunk a hajóról. Közben a szél elvitte a kalapomat, ami beleesett a mocskos és büdös vízbe a hajó mellett. Az ott ücsörgő és bámészkodó tengerészek segítettek kiszedni, illetve egészen pontosan ők szedték ki, néhány kis csónakon átmászva. Eközben elkapott mindket két fotós, akik szintén a hely szellemének hódolva kattintgatták szuper gépeiket. Persze főleg Tündét fotózták, miközben én a kalaphalászatot felügyeltem. A fiúk elindultak visszafelé, most már Abang ült a kormánynál, Ade pedig mögötte szenvedett.
Mi lassabban jutottunk ki a kikötőből, mert nehéz volt megszabadulni a hatalmas vitorlások látványától. Volt, amelyik előtt teherautó állt, és árut rakodtak belőle, volt, amelyiknek árnyékában öregember ücsörgött a móló párkányán guggolva. Kedves mosolyok, szívélyes kézlendítések és vidám kurjantások kísértek minket, ahogy bringánk elhaladt a hajók sorfala előtt. Találkoztunk néhány turistával is, akiket egy-egy vezető társaságában idecsalt a kikötő híre. Sunda Kelapa a tengerészek, fotósok és fehér turisták paradicsoma. Többnyire azonban gyalog jönnek ide a látogatók, csak egyetlen nagyobb biciklis bandával találkoztunk. A turisták talán visszarettennek a melegtől, az indonézek pedig nem mennek messzire a bérelt bringával, csak a főtéren veszélyeztetik a sétálgató tömeg testi épségét.
A visszaút is hasonlóan kalandosra sikerült, mert kiderült, hogy az az utca, amelyen a nagy kanyarig jöttünk, egyirányú. Ezért követnünk kellett a nagy kanyart jobbra, és mivel közben tartani akartuk a hozzávetőleges irányt, hogy ne tévedjünk el és visszataláljunk a főtérre, megint egy egyirányú utcába jutottunk. Ez akkor vált világossá, amikor átküzdöttük magunkat a kanyarban szemben álló angkotok mellett. Nem akartunk visszafordulni, mert csak eltévedünk, és bringával meg becak-kal mindent szabad (csak éldd túl!), így elhaladtunk a Kota buszterminálja mellett, és kiértünk arra az osztottpályás utcára, amelyen legelőször a forgalommal szemben haladtunk. Innen már nem volt gond elnavigálni a Taman Fatahillah felé. Közben még megelőzött minket az egyik legbizarrabb látvány, amivel Indonéziában találkoztunk: egy motoros, akinek utasa egy egész nagybőgőt csapott a hóna alá.
"Száguldás, Porsche, Szerelem, Száguldás ... óóóóó ..."
A következő kereszteződésnél azonban egy időre torkunkra forrtak a refrén hangjai, mert hiába döntöttük el, hogy nekünk jobbra kell kanyarodni, nem volt egyszerű átlátni a forgalmi helyzetet. A mi utcánk konkrétan egy nagy kanyar külső ívén csatlakozott be egy nagyobb útba. Nekünk természetesen a túloldali sávba kellett átjutnunk. Jobbról elhúzott előttünk egy teherautó, mi előrearaszoltunk és elengedtünk egy motoros-rajt, akik abba az utcába akartak behajtani, ahonnan mi akartunk kihajtani. Eközben már a hozzánk közelebbi sáv közepére értünk, így az ott haladó motorosok elölről és hátulról kerültek minket egyszerre. Jobb oldalon velünk egy irányba haladt egy bajaj, amely éppen átcsusszant az előttünk balról átvágó busz előtt. Ezután Tünde előregördült a busz épp megürült helyére, hogy elférjen mögöttünk a jobbról gyors egymásutánban támadó két teherautó. Ezzel elértük a két sáv határát, már csak egyetlen lökés kellett, hogy a mi sávunkba kerüljünk. Közben visszanéztem a fiúkra, akik épp ekkor értek az útkereszteződéshez. Magamban sok szerencsét kívántam nekik.
- Nem tudom, miért számítottam rá, hogy ha lehet biciklit bérelni, akkor van valami bicikliút is! - mondta Tünde, miközben a jobb kezemben tartott kamerát egy újabb mellettünk elhúzó teherautó képe töltötte be.
- Hát, mert... nem tudom. - feleltem, de aztán kedves sofőröm csak kimondta, amit én nem mertem.
- Mert hülye vagyok! ... Mert még mindig nem fogtam fel, hogy Indonéziában vagyok. - nevetett.
A következő percben elértük a kikötő bejáratát. Hosszú móló húzódott előttünk egyenesen, és mellette hatalmas színes vitorláshajók sorakoztak: a pinisi-k!
Ez a vitorláshajó fajta Sulawesi déli részéről származik, a konjo és bugis népcsoportok használták először halászatra és áruszállításra. A hajótest 20-30 méter hosszú, a rakodótérbe átlagosan 350 tonna áru fér el. Szép nagy jószágok ezek a hajók, az embernek fel kell néznie rájuk, ha nem csak a színes csíkokkal díszített hajóoldalt akarja látni. Mi nem elégedtünk meg a felfelé kukucskálással, mi felhatoltunk egy kiválasztott példányra. Keresztben rovátkolt nagy fagerendák kötötték össze a fedélzetet a parttal, azon lehetett felmászni a hajókra. A szó szoros értelmében. Majdnem négykézláb. Miután felegyenesedtem, minden pillanatban attól féltem, hogy elveszítem az egyensúlyomat és beleesek a vízbe. A fedélzetre érve kedvesen odaintettünk az ott tartózkodó személyzetnek, akik visszaintegettek, de nem fordítottak ránk különösebb figyelmet. Lehet, hogy már megszokták, hogy néha kíváncsi turisták araszolnak fel a feljáró-gerendán, hogy megnézzék a hajót és onnan a kilátást. Mert egy pinisi orra olyan, mint egy kilátótorony. Kb. 10 méterre van a móló szintje felett, így onnan végig lehet nézni a többi hajó árbócerdején és a magasba törő csúcsos orrok során. Én ilyen hatalmas vitorláshajót még nem is láttam, pedig a nagy felfedezők hajói biztosan sokkal nagyobbak voltak ezeknél. Apu kis Balaton 18-asa, a NIOL, elfért volna az általunk megmászott hajó orrának csúcsában.
Ennél jobb terepet álmodni sem lehet a fotózásra, hát ki is használtuk. (Aztán őrjöngve láttam, hogy manual-on maradt a kamera, az LCD kijelzőn meg amúgy sem lehet látni semmit a nagy fényben, így borzalmas képek születtek. A videófelvétel pedig végképp esélytelen volt, mert drága barátaim kezében úgy remeg és ugrál a kamera, hogy én nézhetőbb felvételt készítek a bicikli hátsó üléséről menet közben. No, de mindegy. Legközelebb nem árulom el a delikvensnek, hogy hol lehet zoom-olni, és megbarátkozom a gondolattal, hogy utazásaim során mindig az útitársaimról készülnek majd jó videók ... :)
Fotózkodtunk a vastag kötelekbe kapaszkodva, az orr csúcsában állva, a vasmacska mellett és a kis orrárbóccal a háttérben. Egyik irányban a tenger, másik irányban a pinisi-k hosszú sora biztosított tökéletes hátteret. Közben szegény Ade felmászott utánunk a hajó orrába, hogy betöltse a fotós szerepét, és ettől végképp leesett a vérnyomása. Valahogy még lekóválygott, sikerült nem beleesnie a vízbe, majd lent kiadta nyomrának tartalmát. Már régen abbahagyta a sportolást, azóta csak a cigi meg a kávé, semmi mozgás, ezer probléma, de nulla orvos ... és egy kis melegtől és biciklizéstől ennyire rosszul lesz ... (Azóta is küzdök vele, hogy elzavarjam orvoshoz.) A visszaindulással azonban még meg kellett várnia, amíg mi lekászálódunk a hajóról. Közben a szél elvitte a kalapomat, ami beleesett a mocskos és büdös vízbe a hajó mellett. Az ott ücsörgő és bámészkodó tengerészek segítettek kiszedni, illetve egészen pontosan ők szedték ki, néhány kis csónakon átmászva. Eközben elkapott mindket két fotós, akik szintén a hely szellemének hódolva kattintgatták szuper gépeiket. Persze főleg Tündét fotózták, miközben én a kalaphalászatot felügyeltem. A fiúk elindultak visszafelé, most már Abang ült a kormánynál, Ade pedig mögötte szenvedett.
Mi lassabban jutottunk ki a kikötőből, mert nehéz volt megszabadulni a hatalmas vitorlások látványától. Volt, amelyik előtt teherautó állt, és árut rakodtak belőle, volt, amelyiknek árnyékában öregember ücsörgött a móló párkányán guggolva. Kedves mosolyok, szívélyes kézlendítések és vidám kurjantások kísértek minket, ahogy bringánk elhaladt a hajók sorfala előtt. Találkoztunk néhány turistával is, akiket egy-egy vezető társaságában idecsalt a kikötő híre. Sunda Kelapa a tengerészek, fotósok és fehér turisták paradicsoma. Többnyire azonban gyalog jönnek ide a látogatók, csak egyetlen nagyobb biciklis bandával találkoztunk. A turisták talán visszarettennek a melegtől, az indonézek pedig nem mennek messzire a bérelt bringával, csak a főtéren veszélyeztetik a sétálgató tömeg testi épségét.
A visszaút is hasonlóan kalandosra sikerült, mert kiderült, hogy az az utca, amelyen a nagy kanyarig jöttünk, egyirányú. Ezért követnünk kellett a nagy kanyart jobbra, és mivel közben tartani akartuk a hozzávetőleges irányt, hogy ne tévedjünk el és visszataláljunk a főtérre, megint egy egyirányú utcába jutottunk. Ez akkor vált világossá, amikor átküzdöttük magunkat a kanyarban szemben álló angkotok mellett. Nem akartunk visszafordulni, mert csak eltévedünk, és bringával meg becak-kal mindent szabad (csak éldd túl!), így elhaladtunk a Kota buszterminálja mellett, és kiértünk arra az osztottpályás utcára, amelyen legelőször a forgalommal szemben haladtunk. Innen már nem volt gond elnavigálni a Taman Fatahillah felé. Közben még megelőzött minket az egyik legbizarrabb látvány, amivel Indonéziában találkoztunk: egy motoros, akinek utasa egy egész nagybőgőt csapott a hóna alá.
(10-03-21)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése