Péntek délután Adéval felpattantunk a motorra (nem Tornádóra, hanem egy piros Hondára, amelyet az öccse használ hétvégenként, ha Bandungban van) és nekivágtunk a Jl. Cimbeuleuit-nek, amely a Jl. Dago-val párhuzamosan, de attól nyugatra vezet az északi dombok felé. A Bumi Sangkuriang előtti kis körforgalomban balra vettük az irányt, és egy szűk kis úton felfelé kaptatva hamarosan kiértünk a városból. E terület neve Punclut. Megritkultak a házak, helyüket bambuszból épült warungok váltották fel, amelyek előtt már sorakoztak a levetett cipők és szandálok. Tulajdonosaik a szőnyeggel borított bambuszpadlón ülve kávéztak, vacsiztak és gyönyörködtek az alattuk elterülő Bandung látványában. Már amennyire délután látszott, mert a párás időben csak egy-két magasabb épület körvonalai sejlettek fel, és a lassan felgyúló lámpák fényei tudták csak átverekedni magukat a város felett lebegő szmogfelhőn. Mi túlhaladtunk a warungokon. Kíváncsi voltam hova vezet az út, fel akartam menni teljesen a hegy tetejére, egészen addig, amíg elkezd lejteni a túloldalon. Az út valószínűleg Lembangba vagy Maribayába vezethet, a hegytetőről nézve széles völgy terült el a túloldalon, és velünk szemben a Tangkuban Perahu koporsó, illetve bocsánat, felfordított hajó, alakú tömbje emelkedett ... a bandungi Badacsony ... :)
Nem akartunk Lembangba menni, így visszafordultunk, és megálltunk azon a terasz szerű kilátóhelyen, amelyet felfelé láttunk. Innen nyújtotta a város legteljesebb látképét (a fent említett feltételek mellett). A nap már lemenőben volt, rózsaszínre festve a levegőt, és a kilátóteraszon sorakozó motorokon randevúzó párocskák gubbasztottak. Igazi "tempat pacaran" (randihely)!
Megvacsoráztunk az egyik warungban: vörös rizst, sült halat és sült angolnát ettünk. Ez utóbbi roppant vékonyka, sósra fűszerezve, és ha kisütik, olyan lesz mint a csipsz ... vagy ha figyelembe vesszük hosszúkás alakját, mint a ropi. :)
Evés közben egyre többet láttunk a városból, mert lement a nap, felgyúltak a fények, és Bandung ott szikrázott a lábunk alatt.
Az aznap esti következő program a Dago Tea House-nál várt minket. Rob mesélte, hogy aznap este némafilmet vetítenek ott. Így fél órával a kezdés előtt találkoztunk Robbal és egy német lánnyal a Mediterazziában. Nem értettem, hogy hol fognak a Dago Tea House-ban filmet vetíteni, mert tudomásom szerint ott csak nyitott színpadi rész van. De kiderült, hogy az open air rész bejárata mellett elsétálva, kicsit odébb van egy másik nagy kapu, amely egy épülethez vezet. A bejáratnál ült valami jegyszedő féle, de mi megérkezve közöltük, hogy nincs jegyünk, és beengedtek minket. Máig nem értem a logikát, de sebaj! :) Belépve egy igazi színházterem fogadott, amilyet Bandungban eddig csak egy helyen, az STSI-n láttam. A Goethe Intézet szervezésében vetítették a Tartüff című némafilmet. Eredeti német nyelven indonéz felirattal. Ja, bocsánat, igen, ez így viccesen hangzik, hiszen némafilm ... de a jelenetek között voltak írott párbeszédek, egy-egy mondat, ahogy ez a némafilmeknél szokásos. Ez volt az első bandungi moziélményem. Egy 1925-ös német némafilm, amelyet Friedrich Wilhelm Murnau rendezett! :) A kezdésre befutott Tünde is, szintén elámulva a színházterem láttán. A Project-tel kapcsolatos korábbi színházkereső körutunkból ez valahogy kimaradt, szóval felvettük a listára, hogy ide még vissza kell jönnünk. A filmvetítés érdekessége az volt, hogy a némafilmek eredeti előadásmódját követve a zenét élőben játszotta a zenekar. 74 percre visszarepültünk a 20-as évekbe, a némafilmek hőskorába!
A mozi után átmentünk a Mediterazziába, ahol csatlakozott hozzánk Parwiz, Iva és mások, és éjfél utánig tartó pókerpartival végződött az este, ahol persze veszítettem, és Tünde meg természetesen nyert!
(10-04-09)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése