Szombaton István elvitt minket Cicalengkába a Nabati kekszgyár két üzemébe gyárlátogatásra. Először abba az üzembe mentünk, amelyet most építenek. A belépés előtt szabályszerűen be kellett mosakodnunk. Kézmosás könyékig és hajháló illetve maszk felöltése. Az épület már félig készen van, de belül még van rajta mit alakítani, és a beállított gyártósor nagy része is tisztán csillog még. Valami krémet kevertek benne próbaképpen, tesztelés gyanánt. A másik gyár a régebbi, itt vannak az irodák is, illetve egy nagy iroda, ahol a fal mellett sorakoznak az egyes részlegek íróasztalai. Megismerkedtünk Bernie-vel, aki egy német származású, de Ausztráliában élő 70-es éveiben járó fazon. 8 évvel ezelőtt ő kezdte el kialakítani a Nabati gyárat a tulajdonossal Erwinnel. Erwin nagyapja, aki kínai származású indonéz, annak idején mogyorót sütögetett az utcán, azt árulta, és az unokája révén mostanra a családi vállalkozás szépen kinőtte magát. Erwin most 30 éves, és a Nabati Indonézia egyik piacvezető kekszgyára. Bernie egyébként csokoládéguru, dolgozott Svájcban is, de aztán új kihívások után nézett, mint például a csoki-és kekszgyártás Ugandában (ha jól emlékszem) és aztán Indonéziában. Istvánnal nagyon jóban vannak, és együtt próbálnak megbirkózni az indonéz kekszgyártás feladatával. Ez nem könnyű, kezdve azzal, hogy a munkaerő sokszor alig ért a feladatához.
Egy kekszgyár jópofa hely, és értelemszerűen tele van keksszel! Az egész gyártás automatizált, kezdve az alapanyagok összekeverésétől, a tészta gyúrásán át a kis formák kiszaggatásáig, amelyek aztán végigmennek egy kb. 80 méter hosszú kemencén, és a végén ott sorakoznak a futószalagon a kész kis kekszek. Megkóstolhattuk még melegen! Azért az emberi munkaerőre is szükség van, akik figyelik, hogy jól működik-e a gép, illetve a végén lekapkodják a futószalagról a törött, selejtes darabokat. A csomagolást is gépek végzik, de van olyan termék, amelynél a keksz mellé beletesznek a csomagolásba egy kis zacskó sajtkrémet. Ezt is munkások dobálják bele a gépbe egy nagy tölcsér mellett állva. 8 órás műszakban dolgoznak, a fizetésük annyi kb. mint az ösztöndíjunk, másfél millió rúpia havonta. A gyár non stop működik. Napi 24 órában! Pár ezer munkásuk van, de ez nem is számít nagy gyárnak, mert Cicalengkában egymás mellett van 2-3 textilüzem is, ahol összesen 30ezer ember dolgozik. Műszakváltáskor a négysávos úton megáll a forgalom, akkora dugó keletkezik.
Ami viszont elrettentő egy ilyen gyárban, hogy látod, mennyi szemét az, amely a csomagolások miatt keletkezik. A gyárban még nem szemét, de aztán megveszik az emberek a sokszor egyesével csomagolt kekszeket (jól értitek: van mondjuk egy 250 vagy 500 grammos termék papírdobozba csomagolva, azt megveszed a boltban, kibontod, és belül minden egyes keksz külön be van csomagolva még egyszer!), és miközben jóízűen majszolják a finomságot, a csomagolást egyszerűen kiejtik a kezükből. Sétálva vagy a motoron vagy az autóból. Hangsúlyozom: nem eldobják, hanem kiejtik a kezükből. A dobás tudatos folyamat, de ők teljesen öntudatlanul egyszerűen elengedik, ujjaik szétnyílnak és a papír- vagy műanyagdarab a földre hull. Észre sem veszik. Teljesen természetes, feltétlen reflex, nem különbözik attól, hogy levegőt vesznek vagy pislognak. Nem túlzok. Egyedül az autóban nem tudják elejteni. Ott lehúzzák az ablakot és kidobják a szemetet, de ez sem tudatosan megtervezett mozdulatsor, hanem ugyanúgy ösztönös. Ezt leginkább Adén látom, akire már jó párszor rászóltam, hogy ne dobja ki a papírzsepit az ablakon, és ha szólok, eszébe jut, és tudja, hogy miért nem kéne, de az ösztönös cselekvés mindig gyorsabb, minthogy lenne ideje végiggondolni. Ezért van, hogy ez a szerencsétlen ország fuldoklik a szemétben. Mert nem hogy nem gyűjtik szelektíven, hanem egyenesen szétdobálják ... bocsánat, elejtik ...
Persze vannak szemétgyűjtők, na nem kukásautók, hanem kukásszekerek vagy egy szál hapi, aki egy zsákot cipel a vállán és abba szedi össze a házak elé nejlonzacskókba kirakott szemetet. Most hirtelen nem is tudom, hogy vannak-e egyáltalán kukák? A magánházaknál biztosan nincsenek, a kostban sincs, a kerítés mellé szoktuk kilógatni egy sor szögre a megtelt nejlonzacsikat. Szóval van még hová fejlődni a hulladékgyűjtés és szemétgyűjtés terén. Remélem eljön a nap, amikor a bandungi folyók nem nejlonzacskóktól lesznek színesek és a városhoz közeli vízeséseknek csak a vízpermeten megtörő napfény szivárványa kölcsönöz majd színt.
Visszatérve a kekszgyárra, és kekszgyártásra: Azért csomagolnak majdnem mindent ilyen kicsi, egyszemélyes kiszerelésben, mert a kis warungok (vegyeskereskedések) így tudják legjobban eladni az embereknek, akik nem szeretnek egyszerre nagy tételben vásárolni. A kisgyerekek, de a felnőttek is, tök boldogok egy 500 rúpiás sajtos vagy csokis keksszel, és nem akarnak egyszerre 10-et venni. Az élelmiszeripari termékek kis kiszerelésben való csomagolása egyébként is általános dolog Indonéziában. Ha egyedül vagy és csak magadnak készítesz kaját a kostban, akkor ez szerencsés dolog, de pont itt, ahol főleg nagycsaládok vannak, úgyis nagyobb tételben vásárolnak az emberek a szupermarketben. És miért kell mondjuk 6 deci joghurtot 6 db. egy decis pohárba csomagolni, pláne, hogy ígyis-úgyis ugyanazt a mennyiséget veszed meg. Jó, tudom, azért, mert különben nem ér semmit az a marketingfogás, hogy ha ebből a cuccból megiszol naponta egy decit, akkor az jaj, de fedezi a mit tudom én milyen szükségletedet ... De akkor is kevesebb műanyag lenne egy darab 6 decis flakon és egy darab egy decis mérőpohár, mert úgy egészen pontosan 4 kupaknyi műanyagot meg lehetne spórolni, ha mondjuk a mérőpohár és egy kupak unyanannyi anyagból készül. Na, mindegy, biztos hülyeség, és 2012-ben úgyis jön a világvége ... :)
Ezen a szombat estén újra az indonéz tánckultúra szépségei feledtették velem az aggasztó szeméthegyeket. Elisa, Chloé (Gabriel, a francia Darmasiswa srác barátnője) és egy harmadik lány fellépett a Dago Tea House-ban. Nem tudom, hogy pontosan milyen rendezvény keretében, de voltak indonéz hazafias nótákat éneklő gyerekek modern tánccsoport, tradicionális táncokat bemutató 7 éves kislányok és tizenéves fiatalok. Elisáék jaipongan- t táncoltak, és megkértek, hogy vegyem fel őket videóra. Esősre állt az idő, nem voltam túl szociális hangulatban, de megígértem, és menni kellett. Végül is nem bántam meg. Elisáék jópofák és egész ügyesek voltak, és persze óriási sikert aratott a három külföldi lány!
(10-04-10)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése