Az Indonéziában töltött egy év egyik feladata, hogy megtanuljunk motorozni. Ez az ötlet szerintem mindenkiben felmerül előbb vagy utóbb, látva a rengeteg motort és megtapasztalva a tömegközlekedést. Ha dugó van (és Bandungban bárhol, bármikor belefuthatsz egy macet-be), még mindig a motorosok tudnak a leggyorsabban haladni.
Motort vezetni könnyű, csak a többiek ne lennének az úton!
Első próbálkozásom Ocha automata (otomatik) motorjával történt. Ez a legegyszerűbb, csak elfordítod a kulcsot, gázt adsz a jobb kezeddel és néha fékezel a bal kéznél lévő karral. Nem nagy tudomány. Harold félautomata (bebek) motorja már bonyolultabb, ott figyelni kell a sebességváltóra, de könnyítés, hogy nincsen külön kuplung. A bal lábaddal egy kétfelé billenő pedált kell nyomni. Felfelé az előre billenő felével, visszafelé pedig a hátsó részével kell váltani. A jobb lábadnál van a hátsó fék, a jobb kezednél az első. Ez utóbbi veszélyes, mert ha valakinek olyan kicsi a keze, mint nekem, akkor nehéz úgy meghúzni a fékkart, hogy közben ne tekerd el a gázt. Ezenkívül Harold motorja elég öreg darab, nem olyan könnyű kezelni, és az is nehezítő tényező, hogy az öt sebesség közül csak az üres-pozíciót és a legmagasabbat jelzi ki a műszerfal, egyébként a sofőrnek kell tudnia, éreznie, hogy éppen hányasban van. Ha évek óta jársz a motorral, nyilván a hangjából is felismered már, melyik sebességben van, de teljesen kezdőként nem olyan egyszerű a dolog.
Egy pénteki napon az STSI kantinjában megismerkedtünk Dodival, egy fejkendős, ujjatlan pólós idősebb hapsival, aki elhívott minket a Bragán tartandó motoros találkozóra. Habár motort vezetni még nem tudunk, a jövőnk szempontjából kötelességünknek éreztük tiszteletünket tenni. Az egész Braga le volt zárva az esemény miatt, valahol középen egy emelt színpadon rockbanda játszott, az utca két oldalán pedig sűrűn álltak a régi és újabb motorok, körbevéve a "Biker Brotherhood" tagjaival, akik tipikus kemény motoros arcok voltak, indonéz kiadásban. Megtaláltam Dodit, aki bemutatott Bononak, aki szerencsére nem tud angolul, így meg kellett erőltetnem magam, hogy tudjunk kommunikálni. Bono azon frissiben alám nyomott egy kis otomatikot és mentünk néhány kört a Braga környéki nagyobb utakon. Szerencsére már este volt, és a forgalom limitált, különben még jobban be lettem volna tojva. Indonéziában motorügyben nem szaroznak. Nem kérdezik van-e jogsid, vagy hogy hányszor ültél életedben motoron. Csak a fejedre nyomják a bukót, kezedbe a kulcsot és menj! Hogy esetleg nekimész valaminek, vagy összetöröd a gépet? Fel sem merül senkiben. Otthon nehezen elképzelhető, hogy nincs jogsid és egy idegen odaadja a slusszkulcsát, hogy menjetek néhány kört a hetedik kerületben.
A Harolddal folytatott motoros leckék nem voltak túl hatékonyak, mert hiába ígérte meg, hogy ekkor-meg-ekkor találkozunk és egész nap gyakorlunk majd, a végén mindig közbejött valami, eltelt a nap és nem ültünk motorra. A következő hétfőn ugyan eljött hozzám, és azt mondta, én vezetek egy darabig. Kivitt a forgalomba, én ettől beszartam, jó béna voltam, aztán a nagyobb utakon átvette a volánt, de Tündéhez közeledve megint én vezethettem. Másodjára ültem a motorján, még mindig nem fogtam fel tökéletesen, hogyan kell vezetni, mögöttem ült és az utolsó pillanatban szólt, hogy kanyarodjak jobbra vagy balra ... persze, hogy nem ment! Van, aki a komplex tanulás híve, de nálam bevált a rutin és forgalom különválasztása. Amíg azzal vagyok elfoglalva, hogy hol a fék, hogyan kell váltani és egyáltalán ... "Melyik sebességben vagyok?!" ... addig nehéz arra figyelni, hogy kanyarodás közben ne kaszáljam el az út szélén ténfergő kölyköket. Félreértés ne essék, nem ütöttem el senkit, csak bénáztam.
Sajnos aznapra vége is lett a tanulásnak, mert este lerobbant Harold motorja, amelyet azóta sem sikerült teljesen rendbe hozni.
Bono megígérte, hogy szerez két motort, amivel tudunk gyakorolni, és állta is a szavát. A motoros találkozó utáni pénteken találkoztam vele egy pub-ban, hogy megbeszéljük a másnapi motoros "oktatás" részleteit, vagyis, hogy mikor és hol találkozunk. Előtte Tündével az edzőteremben voltunk, és odafelé menet beugrottunk azokért a ruhákért, amelyeket előző nap tetettünk félre egy nagy turkálóban. Tünde előtte nem tudott kivenni pénzt, így az én készletemből gazdálkodtunk. Az edzés után még elmentünk a Préféré-be, ahol Ade és Aba (na, ők is egy külön bejegyzés majd!) játszott. Ez egy közepesen puccos hely a Jl. Dago-n, ahol 9500 rúpiába kerül egy nyavalyás tea. Azt ittunk - mert 3 deci vízért már csak nem adok hatezer ötöt - és ezzel egy kanyim sem maradt. Bono meghívott egy sörre, amitől becsíptem, mert még nem vacsiztam, aztán megetetett, majd elindultunk motorral az éjszakai Bandungban. Ildi, a motor és az üres utca tökéletes párosítás volt!
Bono egyébként pólógyártással foglalkozik. Aznap este elvitt a kis stúdióba, ahol mutatott néhány csodálatos motoros-design pólót! :) Kaptam tőle gy piros pulcsit, aminek az elején egy bőrszerkóba öltözött csontváz vigyorog egy száguldó Harley-n, a hátán pedig ez áll:
"No matter how long I will live my soul ride forever"
Felajánlottak egy nőiesebb verziót is, ha már pólókészítőkről van szó. Ez nem motoros, de ez lesz Tündével a motoros egyenpólónk! Fehér alapon rózsaszín és fekete kacskaringók között egy szárnyas szív látható. A feliratot már másnap, Tündével együtt terveztük meg, de ez egyelőre legyen titok! A képeken majd úgyis meglátjátok! :)
A stúdióból "száguldottunk" tovább az éjszakában, és amikor meghallottam az azam hangját, csak akkor tudatosult bennem, hogy hajnali négy van, én meg az utcán egy motoron, ideje lenne már nyugovóra térni!
Másnap négykor találkoztunk Bonoval a Gedung Sate előtt, és gyakoroltunk a kis otomatikjával, majd egy barátja hozott egy félautomatát is. Előtte még megpróbáltam beindítani egy oldschool manual motort, de annak már a kinézete is olyan ijesztő volt, hogy teljesen elfelejtettem, hogyan működik a kuplung. Amúgy is zavaró, hogy a kuplungot nem a lábaddal, hanem a kezeddel kezeled, és én csak szorítottam, szorítottam, a motor meg csak nem indult, mire Bono figyelmeztetett, hogy engedjem fel. Felengedtem és lefulladt. Ekkor megértettem, hogy ez egy teljesen sima kuplung, mint az autókon. Szerencsére nem kellett megpróbálnom még egyszer, mert megérkezett a félautomata motor. Ez ugye olyan volt, mint Haroldé, csak újabb kiadás, könnyebben indítható, a műszerfalon akkurátusan kijelezve, hogy melyik sebességben leledzel éppen. Felültem rá, elindultunk, és akkor végre megértettem mindent. Egyrészt megértettem, hogy persze-persze, nem én vagyok a világ legjobb kezdő motorosa, de ha egy jó gép van alattad, azt még a hülye is el tudja vezetni. Másrészt sokkal jobb egyedül menni a motoron, de nem az utasod súlya, hanem az instrukciók miatt. Én már az autóvezetésnél is így voltam. Ha valaki ott ül mellettem (vagy mögöttem) és mondja, hogy most lassíts, most rakd be kettesbe, most fékezz, most ezt csináld, most azt csináld, akkor én teljes mértékben átadom az irányítást neki, és végül gyakorlatilag ő vezet. Sokkal könnyebb tanulni, ha nekem kell eldöntenem, mikor mit csinálok. Nem beszélve arról, hogy bábnak lenni egy jármű volánja mögött, a világ legbalesetveszélyesebb dolga.
Van azonban két dolog, ami meglepő:
Az egyik, hogy egyáltalán nem érzed az utas súlyát, ha az nem egy száz kilós monstrum. Ha szépen felül mögéd, akkor olyan jól lehet egyensúlyozni, hogy csak a bukósisakok összekoccanása miatt veszed észre, hogy nem vagy egyedül. Meg persze azért, mert néha hozzád szól. :)
A másik, hogy sokkal jobb egy félautomata motort vezetni, mint a teljesen szimpla otomatikot. Nagyobb biztonságot ad, hogy figyelni kell a váltóra, hogy te vagy az ura a gépnek. Amikor nem kell váltani, az kicsit olyan érzés, mintha vakon vezetnél.
(09-12-12 / 09-12-19)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése