Mielőtt elindultunk Balira, mélyen hallgattam a tervünkről minden kedves blogolvasó (és főleg drága szüleim) nyugodt álma érdekében. Mostanra publikussá vált minden információ, habár sajnos nem mondhatom, hogy minden baj nélkül jártuk meg az utat.
De kezdjük az elején! Röppenjünk vissza egy pillanatra Lombok tengerpartjára, ahol egy új-zélandi szörfös mögött ülök a motoron, hajamba kap a szél, és a napszemüvegen keresztül még vörösebb a tengerbe bukó nap fénye. A motor ebben a pillanatban az abszolút szabadságot testesíti meg, amikor nem kell ekonomi vonaton nyomorogni, a busz menetrendjéhez igazodni vagy a bemóssal alkudozni. Csak felkötöd a hátizsákod a járműre, bukósisak a fejre, és elindulsz. Akkor, amikor te akarsz, és oda, ahová a szíved húz. Indonéziában szinte mindenki tud motort vezetni, szerintem minden családban van legalább egy motor, de csak kevesen használják hosszabb úton. Ott, Lombokon bontakozott ki először lelki szemeink előtt a Jávát motorral átszelő bule csajok tagadhatatlanul menő képe. Egyáltalán nem vettem komolyan, amikor Tünde először felvetette az ötletet, hogy szilveszterkor menjünk motorral Balira. Azt hittem, csak úgy mondogatja, és lassan majd elfelejti emlegetni. De nem így történt. A "ha majd motorral megyünk Balira"-mondat állandóan el-elhangzott közöttünk, és amikor eljött a december, és mi még egyszer sem próbáltunk vezetni, elkezdtem megszervezni a motorosleckéket Harolddal. Ehhez az is hozzájárult, hogy Harold mindig ajánlgatta, hogy tanít majd motorozni, így nem kellett nagyon győzködni. Már nem is emlékszem hogyan, de a kósza ötlet egyre komolyabbá vált, egyre több embernek mondtuk, akik persze egyre jobban szörnyülködtek. Őrült és veszélyes ötletnek tartották, hogy teljesen gyakorlatlanul elinduljunk egy ilyen hosszú útra. Ebben természetesen teljes mértékben igazuk volt. Őrült és őrülten veszélyes ötlet volt. Anélkül, hogy komolyan belegondoltam volna abba, mire vállalkozunk, csak sodortattam magam az eseményekkel, amelyek mind tervünk megvalósulását segítették elő. Az első motoroslecke Harolddal, megismerkedésünk Dodival és a Brotherhood Braga Bike Fest, majd Bono, akivel egy egész éjen át döcögtem a kis automatával az üres Bandungban és aki másnapra szervezett nekünk egy félautomata motort, amin mehettünk néhány kört. Mindez pont arra volt elég, hogy elaltatta a félelmünket és eltompította a józan eszünket.
Egy ideig azt hittük, hogy Bono révén tudunk majd valakitől motort bérelni. Bandungban ugyanis nem lehet úton-útfélen. Mivel ez a város nem turistaközpont, az indonézek pedig nem bérlik, hanem veszik a motort, nagyon nehéz motorbérlő helyet találni. Konkrétan lehetetlen. Mert nincs. Az utazási irodák csak autókkal foglalkoznak, a motorszalonokban pedig csak eladnak, de nem lehet sehol egy hónapra kibérelni egy motort.
December 23-án Tünde nyakába vette a várost, és elindult motort keresni. Először azzal hívott fel, hogy talált egy helyet, ahol már 500.000-ért lehet motort venni, de később kiderült, hogy az csak a törlesztőrészlet. Én épp az UIN-re tartottam, de erre a hírre rögtön fordultam is a Jl. Ciateul felé. Mire odaértem, Tünde már jó néhány helyen kérdezősködött, és kapott egy címet, ahol volt remény a bérlésre.
Két segítőkész srác levitt minket a a Jl. Holis-ra, ami épp a d'Groove háta mögött helyezkedik el. A szutykos kis használtmotor kereskedésben szintet léptünk, és már a motorvásárláson gondolkodtunk. Ekkorra világossá vált, hogy senki nem fog nekünk motort bérbe adni. Ha gép kell, meg kell vennünk. 3 és 4 millió között mozgott a motorok ára, azzal a feltétellel, hogy hazautazásunkkor az ár 80-85 %-áért garantáltan visszaveszik. Nyilvánvalóan semmit nem értettünk a motorokhoz, annyit tudtunk megnézni, hogy mennyire kopott a gumi és mennyire karcos a műszerfal üvege. De mindenképpen jó előjelnek tekintettem, hogy az egyik potenciális jelölt slusszkulcsán egy Szent Kristóf-medál lógott!
Másnap, december 24-én, felvettem 3 millát a kártyával, és épp az esti karácsonyozásra kezdtünk volna bevásárolni, amikor jött egy sms az egyik tegnapi hapsitól, hogy találtak nekünk egy bérelhető motort! Hurrá! Rohantunk is a szalonba a Jl. Ciateul-re, hogy megnézzük! Úgy tűnt, egész jó állapotban van (bár az előző nap óta nem fejlődött sokat a szakértelmünk), egy Suzuki Tornado, 1995-ös, 110 köbcentis. Ezeket persze csak utólag néztem meg a forgalmiban, ott az se jutott eszünkbe, hogy megnézzük, működik-e a lámpája. Végig arra koncentráltunk, hogy milyen feltételekkel kérjük a részletfizetést, hisz nem akartunk 4 milliót otthagyni egy ki tudja milyen állapotban lévő motorért. Írtunk sms-t Bononak és Haroldnak, de nem tudtak odajönni, hogy megnézzék, így úgy döntöttünk, megbízunk a motorszalonban. Ez egy nagyobb, bizalomgerjesztőbb hely volt, nem csak egy kis lyuk valamelyik mellékutcában, mint a Jl. Holis beli kereskedés.
Azt egy szóval sem mondtuk, hogy Balira akarunk menni a motorral, vagy hogy még csak háromszor vezettünk motort életünkben. A jogsimat ugyan elkérték, de senkinek nem tűnt fel, hogy a motor kis ábrája nincs rajta bejelölve. Azért az enyémet, mert Tündének még autós jogsija sincs!
De ki az a hülye, aki motort vesz anélkül, hogy kipróbálná?
- Ugye tudod, hogy el kell vinnünk egy próbakörre! - mondta Tünde.
- Igen, tudom, de én nem merem. Te ki tudod vinni innen? - kérdeztem.
- Hát, muszáj lesz! - hangzott a válasz.
Azzal felültünk a motorra, Tünde előre, én mögé, tartottam egy gyors eligazítást, hogy hol van az index és az indítógomb, majd lassan leereszkedtünk a meredek lehajtón, és tovagördültünk a balkezes forgalomban, miközben a motorszalon összes alkalmazottja minket bámult árgus szemekkel. Amikor kellő távolságba értünk az utcán, hatalmas, kacagó sikításban tört ki belőlünk az összes feszültség és izgalom! Ott ültünk egy motoron, amit egy szalonból hoztunk ki éppen, ahol mindenki azt hiszi, hogy értünk a motorhoz, vagy legalábbis tudunk motort vezetni, és senki sem gondolta, hogy akkor súgtam Tünde fülébe, melyik az indítógomb. Két őrült, akik karácsony délelőttjén nem fenyőfát, hanem motort vesznek az utolsó pillanatban! Úgy éreztük miénk a világ, mindenre képesek vagyunk, és ennél menőbb dolog nincs is a Földön!
Miután visszaértünk, láttam, hogy a szalonból az egyik kolléganő, látva, hogy otthagytuk a táskáinkat, küldött ránk egy sms-t: vigyázzunk, mert sok a rendőr és nincs nálunk jogsi!
"Ugyan már," - mosolyogtam - "két bule bukó nélkül karácsonykor a bandungi forgalomban, amikor a sofőr életében harmadjára vezet ... nem hiszem, hogy az utas autósjogsija az egyetlen, ami hibádzik!" :)
Egy szó, mint száz: karácsony szent napján vettünk egy motort.
A megállapodás szerint részletekben fizetjük ki. December 24-én 1.500.000 rúpiát hagytunk ott, és januárban még egy miliót kell kifizetnünk. Ha a második hónap után úgy döntünk, hogy nem akarjuk tovább használni a motort, akkor visszaveszik, és visszafizetnek egymillió ötöt, vagyis egy milláért volt egy motorunk két hónapra, ami olyan, mintha havi ötszázért béreltük volna.
De most, hogy ezerötszáz kilóméter után már azt mondhatom, megtanultam motort vezetni, és rákaptam az ízére, nehéz lesz megválni tőle. Osztottam-szoroztam, és az az esélyes, hogy ez a motor majd csak valamikor nyáron cserél újra gazdát!
Büszke motortulajdonosokként átrobogtunk a Jalan Holisra, hátha összejön még egy jó üzlet aznapra. Eddig Tünde vezetett, de miközben a d'Groove előtt Haroldra vártunk, én is mentem egy kört a Soekarno Hattán. Harold késett, mint mindig, így magunkban kerestük fel a kis motorkereskedést. Az ottaniak nem voltak olyan együttműködőek, mint a szalonbeliek. Nem hajlottak a részletfizetésre, és a tegnapi Szent Kristóf-os motor sem volt már meg. Az a gép, amit el akartak adni nekünk korántsem volt olyan jó állapotban, mint Tornádó. Sérült volt a tükre és teljesen kopott az első kerék gumija. Meg persze ki tudja, még milyen baja lehetett, amiről fogalmunk sem volt. Ekkor már délután három felé járt az idő, még semmit nem vettünk a karácsonyi vacsihoz, és Harold még mindig nem érkezett meg, így aznapra feladtuk a dolgot és elindultunk haza.
A december 25-e is a motorkeresés jegyében telt. Utolsó reményünk Bono volt, aki ígért bérelhető motort, amiről aztán kiderült, hogy egy Harley, amelyet napi egy milláért vehetnénk bérbe. Ez nyilván nem fért bele a büdzsébe.
Tornádót aznap fel is avattuk az Ázsia Afrika úton, amikor a bankból kifordulva megcsúsztunk a csatorna síkos fémrácsán, és elestünk az út közepén. Szerencsére nem volt akkora forgalom, hogy az autók ne tudtak volna megállni, és megúsztuk néhány horzsolással és kék-zöld folttal.
(09-12-23 / 09-12-25)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése