Olimpiade Olahraga Tradisional

Csütörtökön azért mentünk tele hassal kígyót zabálni, mert előtte a Kantor Kerjasama meghívta az összes külföldi diákot egy ebédre az Unpad kantinjába. Az apropó a szombaton tartandó Hagyományos Sportok Olimpiája volt, ahol a külföldi diákok egy egységet alkottak az UISA (Unpad International Student Assosiation) zászlaja (egészen pontosan táblája) alatt. Milena és én csak az ebéden képviseltettük magunkat, az utána való megbeszélésről elszöktünk a kígyó kedvéért.

Így amikor szombaton reggel 6.30-kor megérkeztem a kampuszra, még nem nagyon tudtam, mi vár rám. De ezt már megszoktam itt Indonéziában. Mindig csak idővel derül ki, hogy mi is a program, mibe kevernek már megint bele minket, vajon épp énekelni, táncolni vagy szavalni kell-e egy színpadon ... És már ahhoz is kezdek hozzászokni, hogy ha hajnalok hajnalán kelek, hogy odaérjek valahová, akkor biztosan másfél órát várok teljesen tétlenül. Ezen a reggelen is ez történt. 6.30-kor csak Avril, én és a színpadépítők kóvályogtunk a kampuszon. Várakozás közben a kötéltáncost csodáltuk és azon gondolkoztunk, vajon hová cipelik a banánfüzéreket, tűzifákat, hatalmas fűcsomókat és azt a seregnyi majmot!

Miután mindenki befutott és mindenki kapott International Day-es egyenpólót, megkaptuk a dobozos reggelinket a Kantor Kerjasama szépen felújított irodájában. Mire kijöttünk az épületből és elindultunk a számunkra kijelölt hely felé, már minden egység szép rendben felsorakozott. Egy igazi olimpiai menet volt kialakulóban. Az Universitas Padjadjaran minden karának minden szaka egyenpólót vagy teljes egyenruhát öltött, hangszereket és kellékeket szerzett be és zászlók, táblák, ernyők alá tömörült, hogy egy hosszú menetben énekelve, táncolva és kiáltozva elvonuljon a díszemelvényen ülő rektor és egyéb fejesek előtt. Az orvosoktól és a geológusoktól kezdve a doktori iskolán át az állattenyésztés-szakosokig mindenki ott bulizott a menetben, várva a sorára, hogy a rektor elé érjen, és egy kis performance-al köszöntse őt.

Nekünk, vagyis az UISA csapatának annyi volt a műsora, hogy az egyik pápua új-guineai srác szunda nyelven köszöntötte a rektort, majd együtt elkiáltottunk egy mondókát:

U - N - P - A - D
We gotta go (5 taps)
We gotta go (5 taps)
We are budak UNPAD!
Hade, hade, hade, hade!

A "budak" tanulót jelent, a "hade" meg annyit, hogy éljen! De ez a kis induló azért vicces, mert a "budak" szundanéz nyelven ugyan tanulót, vagy gyereket jelent (többes számban: barudak), indonézül viszont rabszolgát ...
Ezt többször el is próbáltuk még a menet előtt, hogy zökkenőmentesen menjen. Miközben vonultunk a rektor felé, néha valaki rákezdett az "Unpad! Hade! Unpad! Hade!" ütemes kántálására, de ez egy idő után uncsi volt, így bedobtam az egyetlen indonéz dalt, amit tudtam: "Halo-Halo Bandung, ibukota periangan ..." Na, ez annyira megtetszett az indo staff-unknak, hogy bevettük a performance-ba és a szunda köszöntés után elénekeltük a rektornak és a tanároknak, akik boldog mosollyal zengték velünk a dalt, hogy:

"Halló, halló Bandung,
Prianganok fővárosa,
Halló, halló Bandung,
Emlékek városa,
Már rég nem találkoztunk,
S most hogy lángtengerben állsz,
Gyerünk fivéreim, újra harcra fel!"

A történet valami olyasmi, hogy amikor a hollandok elfoglalták a várost, a prianganok felmenekültek a környező hegyekbe, de előtte még felgyújtották Bandungot, hogy a hollandok csak romokat találjanak, aztán lezúdultak a hegyekből, hogy visszavívják Budát ... illetve Bandungot. :) Ha a történetben nincs is sok hasonlóság, a két városban valóban van. Ott van például rögtön az elején a B-betű, meg hogy a a város egyik része sík, a másik meg dombos. Csak itt nem egy folyó, hanem egy főút választja el Budát Pesttől, és nem észak-déli, hanem nyugat-keleti irányban.

Az egységek köszöntője után meggyújtották az olimpiai lángot, de ezt mi nem láttuk, mert ekkor már a gólyalábakkal próbálkoztunk. Amíg el nem kezdődtek a hivatalos versenyek, ki lehetett próbálni a hagyományos játékokat. Lehetett íjjal lőni, csúzlival célozni (katapel), köpőcsővel próbálkozni (sumpit) - itt ötből egyszer sikerült eltalálnom a bambuszdobozt -, gólyalábon sétálni (engrang), stb.

Megoldódott a tűzifák és majmok rejtélye is. Utóbbiakkal már korábban közelebbi kapcsolatba kerültünk. Nagyon fura dolog egy majom. Eleve perverz, hogy narancssárga ruhácskájukban és lánccal a nyakukban úgy néztek ki, mint egy csapat amcsi sittes. De amikor attrakcióként felveszik az álarcukat, az egyenesen rémisztő! Először az angkotból láttam ilyet az út szélén, és hirtelen nem is tudtam, hogy meglepődjek vagy megijedjek. Hatalmas fogaik vannak és kis fekete kezükkel szorítják az ujjadat, mindent bevesznek a szájukba, és nyúlkálnak mindenért ... olyanok, mintha ronda szőrös kisgyerekek lennének.

Ja, és igen, a tűzifa. A fent említett sportágakon kívül volt tollaslabda (páros és önálló, amikor egy mintás bambuszszövetből készült falnak kell ütni a labdát), és futóversenyek különböző nehezítő tényezőkkel. Indonéziában nők és férfiak egyaránt mindent a vállukon, hátukon, fejükön cipelnek. Ennek megfelelően volt futóverseny rizses zsákkal a vállon, és két adagnyi tűzifával, amelyek a vállon átvetett rúd két oldalán lógtak. Női versenyszám volt az, amikor egy kosárba gyorsan bele kellett szedni kb. 15 db. édesburgonyát, majd a kosarat egy kendőbe téve és az oldalukon cipelve el kellett futni a célig.

Amikor a Tangkuban Perahu krátere felé igyekeztünk, találkoztunk nőkkel és férfiakkal, akik a motoron, a hátukon vagy a vállukra helyezett rúdon nagy fűcsomókat szállítottak. Ezeket a zöld kötegeket (nyuhun jukut) is viszontláttuk az olimpián. Kétszer 50 métert kellett futni a nyuhun jukut-tal a fejen, amely kb. 15 kilót nyomott. Avrillal és Tündével kipróbáltuk. Nem volt könnyű. Persze Avril nyert, mert ő volt a legmagasabb és a leghosszabb lábú, Tünde lett a második, mert ő jó kondiban van, és természetesen én lettem az utolsó, és még vagy 10 percig nem kaptam utána levegőt! :)

Ebéd után kimentünk Tündével egy kávéra és mire visszaértünk bezárták a Kantor Kerjasama irodáját, ahol Tünde a táskáját hagyta. Telefonálgatás és sms-ezés, meg az iroda átkutatása után találtunk bent egy alvó bácsit, akit felkeltettünk és kinyittattuk vele azt az irodát, ahol a táska rejtőzött, majd élményekkel telve hazavonultunk.

Másnap megkezdődött celeb-karrierünk, mivel megjelent a fényképünk a Pikiran Rakyat című napilapban, amely egész Jawa Barat (Nyugat-Jáva) tartománynak hírül adta a csúzlival célzós, hunyorítós fotóm alatt, hogy "Mahasiswa asing mencoba permainan katapel" vagyis "Külföldi diák kipróbálja a katapelt", a következő illusztráción pedig épp Tünde céloz nagy komolyan a köpőcsővel. :)

http://picasaweb.google.com/kenildem/OOTradOlimpiadeOlahragaTradisional#

(09-12-05)