TravEx - Botanika és kézművesség

Travel Express / Tudomány

BOTANIKA ÉS KÉZMŰVESSÉG KAPCSOLATA INDONÉZIÁBAN

Leírás: Túra a Tangkuban Perahu-n és fürdőzés Ciaterben

(10-04-11)

TravEx - A Tangkuban Perahu és Ciater

Travel Express / Természet

A TANGKUBAN PERAHU ÉS CIATER

Leírás: Túra a Tangkuban Perahu-n és fürdőzés Ciaterben

(10-04-11)

Túra a Tangkuban Perahu-n és fürdőzés Ciaterben

A felborult hajó, átszakadt gát, szerelem és vérfertőzés regényes hangulatát mellőzve a sokkal racionálisabb és kevésbé romantikus geológusok szerint azonban csupán annyi történt, hogy a Tangkuban Perahu középső része leomlott a felhalmozódott vulkáni hamu súlya alatt, és a megszokott kúp alakú forma helyett ezért lapos a hegy teteje. Bandung környékének leghíresebb vulkánja 2076 méter magas, és könnyen megközelíthető kocsival  vagy motorral. Amikor novemberben Riával és Rebeccával megpróbáltuk meghódítani, de a hatalmas eső visszafordított minket, akkor egy rozoga, kövekkel borított földúton indultunk el. Most azonban István volt a sofőrünk, és ő egy másik, aszfaltozott és meglepően kevés kátyúval tarkított utat ismert. A főútról lekanyarodva megvettük a belépőjegyet, amely KITAS-unknak hála csak 15.000 rúpiába került fejenként (a külföldiekre kiszabott 50.000 rúpia helyett), és szépen felkanyarogtunk egészen a kráterig.

A Tangkuban Perahu fő krátere, a Kawah Ratu (Királynő Kráter), tágas és mély, a közepén opálos türkiz tavacska, vagy inkább pocsolya csillog, és a szokásos záptojásszag terjeng körülötte. Az út egy a kráter szélén húzódó parkolóban ér véget, ahol warungok, szuvenírárusok, helyi turizmók és a nekik sétalovaglásra ajánlott lovak kavalkádja fogadott minket. Miután leparkoltunk, és gyorsan beugrottunk a kamar kecil-be, igyekeztünk minél távolabb kerülni a tömegtől. Először egy szuvenírbolt soron kellett végighaladnunk, ahol sálat, sapkát, ásványokat (mondjuk azok között voltak hatalmasak és csodaszépek is), "I love Bandung" -os pólót és még ki tudja mi mindent vehettünk volna. Találtunk azonban érdekes dolgokat is. Például egy kókuszdióból faragott vicces ülő majmot, amelynek a szőrét a kókusz kemény héjának kiszáradt rostjai képezték. A másik érdekesség egy különleges fa volt, amelynek a kérgét lehántva csodaszép minta bukkant elő. Ebből vázákat, gyertyatartókat és állatszobrokat faragott a mester. Különösen találó volt a leopárd, mert a fa természetes motívuma a leopárd szőrének természetes mintáját idézte. Elhagyva a szuvenírsort már csak néhány warung állt, ahol a kopi susu mellett jól megfért a kráterből összekapart és műanyag palackban árult vulkáni iszap és a kígyóriasztó fakéreg, amelynek füstjét eme lábatlan jószágok nem szenvedhetik.

A kráter peremén sétáltunk végig, ahol a girbegurba fatörzsek között békés padok várakoztak a kirándulókra. A parkoló zsivaja már csak a távolból hallatszódott, és ahogy haladtunk tovább, úgy maradtunk teljesen egyedül a vulkán peremén. Az indonézek szeretnek kirándulni, a Bandung környéki látványosságok (tavak, kráterek, vízesések) mind jól megközelíthetőek kocsival és motorral, és teljesen kiépítettek. Szó szerint kirándulni szeretnek. Nem túrázni, sétálni, hanem felpattanni a motorra vagy beülni a kocsiba, elmenni a tóhoz vagy vízeséshez, kiszállni a parkolóban, lenézni a kráterbe (vagy fel a vízesésre), enni, inni, majd hazamenni. Olyan messzire, mint mondjuk a warungsor vége, vagy pláne a Kawah Ratu túloldala, csak az elvetemült bule turisták merészkednek. Tisztelet azon kevés indonéz kivételnek, akik valami oknál fogva vállalkozó szelleműek ... biztos tinédzserek ... hah, fiatalság bolondság! A kráter túlsó peremén már csak hárman bóklásztunk, de hogy előttünk jártak erre indonézek is, arra a bizonyítékot a perem túlsó oldalán mélyülő másik kráter szolgáltatta. Ennek lapos, homokos alján számtalan, kövekből kirakott felirat hirdette, hogy melyik város szülöttei vagy melyik iskola tanulói voltak oly vakmerőek, hogy leereszkedtek a mélybe.

Tovább haladva a keskeny, lapos perem egyszer csak sárga, vörös és lila sziklák és kövek borította  részhez ért, és ezeken felmászva egy kis sziklateraszra jutottunk, ahonnan beláttuk mindkét krátert. Itt estek le az első esőcseppek. Egészen addig szép időnk volt, a hónapok óta tartó esőzések után végre egy olyan napra virradtunk, amikor nem zuhogott, és mi épp a természetben leledztünk! A halkan és sunyin koppanó esőcseppek elszakították a cérnát! Nem épp lányosan, nem egy trágár kifejezést használva, ott a sziklateraszon kifejtettük véleményünket az időjárás istenének. Hát, nem köszönte meg, amit tőlünk kapott! :)

A sziklateraszról már csak néhány gyökéren kellett felkapaszkodnunk, hogy beérjünk a dzsungelbe, ahol kunkori páfrányok és vastag, zöld mohával borított fatörzsek fogadtak ... ja, és egy fatábla, azzal a megnyugtató felirattal, hogy

"DI ATAS ADA WARUNG" = "Fent van warung" 

Hála az Istennek, már egy pillanatra azt hittem, hogy kijutottam a civilizációból, és elmerülhetek egy kicsit a Tarzan-történetek helyszínének hangulatában ... :)

Felfelé haladva kijutottunk egy kis sziklára, ahonnan szépen be lehetett látni az egész Kawah Ratu-t és a túloldalon hullámzó parkolót. Az időjárás istene meghallgatta imánkat illetve szidalmainkat, és egyszer csak kisütött a nap. Elégedetten másztunk tovább. Mégiscsak mi vagyunk a főnökök!

Fent valóban volt warung, ahol meg is pihentünk egy pár percre. Ezután az út újból a kráter peremén vezetett vissza minket a parkolóba. Innen oldalról jópofa látvány tárult elénk. A kocsik és motorok hullámzó sorban álltak a kráter szélén, ahogy a parkoló felszíne követte a kráter kagylóhéjhoz hasonló vonalát.

A következő programpont a Kawah Domas lett volna, ahol a forrón előtörő vízben állítólag megfő a tojás. Ehhez be is szereztünk egy zacskó tojást az egyik warungban. Már elő volt készítve kráterben való megfőzésre, a nejlonzacskó szája egy hosszú madzzaggal volt bekötve, gondolom, hogy a már megfőtt tojásokat ki lehessen húzni a forró vízből. Ittunk egy kávét, és ez volt a szerencsénk, mert közben az időisten meggondolta magát és leszakadt az ég. Zuhogott az eső, patakokban folyt le az úton, és bármennyire sajnáltuk, hogy ki kell hagynunk a Kawah Domas-t, én a lelkem mélyén örültem, hogy nem útközben kapott el minket a zuhé. Volt ugyan ernyőm, de azt okosan a kocsiban hagytam, így hát vártunk, hogy alábbhagyjon. Ücsörögtünk  a warungban, lassan kiürültek a kávéspoharak, és egyre hidegebb lett, ahogy az eső lehűtötte a levegőt. Mégiscsak fenn voltunk 2000 méteren! Egy jó 3/4 óra után elveszett a remény, hogy az eső valaha is alább fog hagyni, így nagy levegőt vettünk és felszaladtunk a kocsihoz.

A Tangkuban Perahu után a következő település Ciater, amely termálvizéről híres. Ez jó programnak ígérkezett, hiszen a meleg vízben ázva az eső sem olyan zavaró. Meg is találtuk a fürdőt, 35ezer rúpia volt a belépő, és nagyon kellemes környezetben két medence várta a fürdőzőket. Itt már nem volt olyan hűvös a levegő, de jó volt belemerülni a forró vízbe. Az eső még esett, így néhányan esernyő alatt ücsörögtek, mármint a vízben. Pancsoltunk egy ideig, de a savas víz hamar öregasszonnyá változtatott minket, kezünkön egyre több ránc jelent meg, és a magas savtartalom a víz ízén is érezhető volt. Sőt, ha a szemünkbe folyt, akkor egyenesen marta azt. Nem tudom pontosan, hogy milyen betegségekre javallják a ciateri termálvizet, de az tuti, hogy lemart minden elhalt bőrdarabot és bacit a testünkről.

Az útikönyvben olvastuk, hogy a ciateri hotspring nevezetessége, hogy egy természetes vízesés is van a strandon. Megkérdeztük hát, merre találjuk, és ekkor kiderült, hogy van egy sokkal nagyobb fürdő is. A vízesés ott van. Átöltöztünk hát, és habár már elég volt a fürdésből, elindultunk, hogy legalább megnézzük azt a híres termálvízesést. Kis kanyargás után meg is találtuk. A bejáratnál hatalmas nyüzsgés volt, ki-be áramlottak az emberek. Ide csak 15ezer lett volna a jegy, de mi bekéredzkedtünk, mondván, hogy csak szét akarunk nézni. Hehe, jó trükk ... legközelebb majd alkalmazzuk. :) Akkor azonban valóban csak szétnéztünk, de amit láttunk, az elképesztő volt. Azóta bánom, hogy lusta voltam elővenni a kamerát ... bár, várjunk ... igen, azért nem vettem elő, mert megint rákezdett az eső ... de az biztos, hogy a ciateri local hotspring megér majd egy újabb misét.
Képzeljetek el egy erdős részt, fákkal, bokrokkal, amelyek között helyes kis patak folyik. A víz itt-ott zúgókon halad át és a sziklák kis vízeséseket képeznek. Megvan? Elképzeltétek? Rendben. Akkor most borítson be mindent a gőz, mert a patakban forró víz folyik, és vegyetek le minden színt, kivéve a barnát. A fák és bokrok leveleinek zöldje teljesen eltűnik a patak hordalékos vizének, a part sarának és a fürdőző emberek testének barna kavalkádjában. A hatalmas természetes erdei gőz- és termálfürdőben gyerekek visítoztak a köveken csúszkálva, anyukák és apukák tartották csemetéiket a vízesés meleg vize alá, és meglett matrónák ácsorogtak nyugodtan a vízesés sziklafalának dőlve. A látvány leírhatalan volt. Előbbi strandunk egy luxus szálloda medencéje volt ehhez képest. Akkor ott az esőben nem éreztem túl sok vágyat elvegyülni és elmerülni e termálsár-tengerben, de az biztos, hogy lesz még ide egy utunk.

http://picasaweb.google.com/kenildem/ATangkubanPerahuEsCiater#

(10-04-11)

Barlangok és vízesés a Dago és Maribaya között

A Lonely Planet a Tangkuban Perahu-hoz való kirándulás leírásánál azt javasolja, hogy a kellemes krátertúra után ne busszal vagy angkottal térjünk vissza a városba, hanem menjünk el Maribayáig, ahonnan vízesésekkel szegélyezett, kellemes erdei út vezet vissza Bandungba, egészen pontosan a Dago nevű északi városrészbe. A Tangkuban Perahu meghódítására tett első próbálkozásunk csúfos kudarccal zárult a hatalmas eső miatt. Lévén még mindig esős évszak, nem mertünk ilyen nagy túrára vállalkozni. Jobbnak láttuk, ha csak a Dago-Maribaya távot tervezzük be egy napra. Így is rezgett a léc, mert januárban Bandungban szinte minden nap esett az eső. Esélyes volt, hogy bőrig ázunk az erdőben, de az esőben való motorozások és Sukamade után ez már nem tántorított el minket. Igazából az eredeti tervünk csak annyi volt, hogy megnézzük a Dagónál található barlangokat, a Goa Belanda-t és a Goa Jepang-ot, de aztán végül csak Maribayánál lyukadtunk ki.

Tornádótól még mindig tartottunk, így angkottal mentünk fel a végállomásig, a Dago-terminálig. Onnan aztán gyalog vágtunk neki a felfelé vezető útnak. A "Bandung és környéke" térképem nem nyújtott sok segítséget. Annyit tudtunk belőle kisilabizálni, hogy a barlangok valahol a főúttól nyugatra helyezkednek el az erdőben. Útközben megkérdeztük az irányt, és megnyugtattak, hogy majd egy tábla fogja jelezni, hol kell elfordulnunk balra. Elég magasra tették ugyan, de szerencsésen észrevettük a táblát, befordultunk egy nyugatra vezető kisebb utcába, majd hamarosan újra balra kellett letérnünk az útról. Itt még mindig kis házak között haladtunk, de olyan meredeken felfelé, hogy majdnem megfulladtunk, amíg egy iskolából hazafelé igyekvő kislánnyal próbáltunk kedvesen beszélgetni. Ő minden nap megmássza ezt a hegyet gyalog, hát jó kondiban volt, meg se kottyant neki. Mi meg majd kiköptük a tüdőnket! Ezen a szakaszon találkoztunk két szembejövő fehér turistával és ez megerősítette bennünk, hogy jó irányba haladunk.

Miután síkabb terepre értünk, át kellett kelni egy kis hídon, majd egy koszlott bódé állta el az utunkat. Látszott, hogy fénykorában egy kassza lehetett, de erre jelenleg csak az ablaküvegre kiragasztott árlista utalt, illetve az a pár srác, akik önjelölt jegyárusokként itt egészítették ki a zsebpénzüket. Mert az tuti, hogy a beszedett pénzt nem adták le semmilyen szervezetnek!

Az árlista ékesen hirdette, hogy külföldieknek 50ezer, míg helyieknek 8ezer rúpia a belépő. A srácok gondolom már dörzsölték a kezüket, hogy milyen zsíros összeg üti a markukat, de csalódást kellett okoznunk. Csak a 8ezres jegyet voltunk hajlandóak kifizetni, mint bandungi diákok. A fiúk még ezzel is jól jártak, tekintve, hogy a zsebükbe vándorolt a teljes összeg. Blokkot vagy jegyet persze nem kaptunk ...

A bejárat után végre bejutottunk az erdőbe. Ja, és hogy minek a bejáratánál fizettünk belépőt? Bandungnak ezen az északi részén 1985. január 14-én Soeharto elnök egy parkot hozott létre, amelynek a "Taman Hutan Raya (TAHURA) Ir. H. Juanda" nevet adta. Juanda vagy Djuanda Kartawidjaja egy politikus volt, 1957 és 1959 között Indonézia utolsó miniszterelnöke. Az ő nevéhez fűződik az 1957-es ún. "Deklarasi Juanda", amely kimondta, hogy Indonézia szigetei a környező és a szigetek közötti tengerekkel együtt egy területi egységet képeznek, amelynek neve NKRI = Negara Kepulauan Republik Indonesia (Indonéz Köztársaság Szigetállam). A Deklarasi Juanda nyomán az ENSZ tengerekre vonatkozó államközi egyezménye (UNCLOS) is elfogadta Indonéziát, mint szigetállamot és rögzítette felségvizeinek határait. Bandungban a városközpontból észak felé tartó egyik főutat is róla nevezték el (Jl. Juanda), de a helyiek csak Jl. Dago-nak mondják, mert a Dago nevű városrészbe vezet.

A park maga volt a dzsungel, hatalmas fák kísértek utunkon, fajtájukat akkurátusan elhelyezett táblácskák adták tudtunkra, mint egy botanikus kertben. Az egyetlen szépséghiba a kikövezett út volt, ami néhol meredeken lejtett és csúszott a nedvességtől. Hamarosan feltünedeztek a warungok, minden ember által látogatott hely elmaradhatatlan kellékei. Lassan a barlangokhoz is közeledtünk, mert az út szélén egyre többen ajánlgattak nekünk zseblámpát bérbe. Az út jobb oldalát meredek sziklafal szegélyezte, és abban ajtónyi nyílások tátongtak, a barlang bejáratai.

A Goa Belanda (Holland Barlang) és a Goa Jepang (Japán Barlang) két mesterséges barlang, amelyet a hollandok és a japánok hoztak létre az első és a második világháború alatt. Lőszerraktárnak és rádióállomásnak használták. Ma a TAHURA nevezetességei közé tartoznak, és sokan keresik fel, hogy zseblámpát bérelve a sötétben kóboroljanak. Mi vittünk zseblámpát, de annak a fénye túl gyenge volt. A bejáratnál ücsörgő srácok egyike egy jó kis halogén elemlámpát mutogatott nekem ötezerért. Lealkudtam háromra, mert annyit megért, hogy felfedezhessük a barlang legsötétebb zugait is. Kifizettem a bérleti díjat, de a srác nem a halogén lámpát nyomta a kezembe, hanem egy régebbi modellt. Annak ugyanolyan gyenge volt a fénye, mint a mi lámpánknak, így Péter visszament a bejárathoz, és kicserélte azt a halogén lámpára. Mindezt kicsit paprikás hangulatban, mert már megint jócskán lehúzás és átverés szaga volt a dolognak.

Maga a Goa Belanda nem nagy kaland. Fő járata teljesen átfúrja a hegyet, és ha nem térsz le a főútról, lámpa nélkül is végig tudsz menni rajta, mert a kintről beszűrődő fény teljesen megvilágítja az egész járat hosszát. Ha jobbra vagy balra mész egy-egy járaton, ott már szükséged van a zseblámpára, de a geometrikus kialakítás miatt nehéz eltévedni és az egész barlangnak nem nagy a területe. Hamar meguntuk hát a dolgot, és a túlvégen kiérve inkább a vízesés felé vettük az irányt. A zseblámpával lusták voltunk visszamenni, gondoltuk, majd leadjuk visszafelé, ha meg már nem lesz ott senki, akkor lett egy jó kis zseblámpánk 3ezerért.

Az út egy mély szurdokban vezetett, amelyet Bandung folyója, a Cikapundung vájt magának. A városba érve egy mocskos és bűzös csatorna lesz belőle, de a hegyek között még szilaj patak és egy fokkal tisztább a vize. A továbbra is kövekkel kirakott sétaút a hegyoldalban vezetett és tőlünk balra, valahol a mélyben vágtatott a folyó. A szurdok túloldalán 1200 méteres zöldellő hegycsúcsok emelkedtek, és felettük már vészesen gyülekeztek az esőfelhők. Végig lógott az eső lába, de szerencsére megúsztuk a nagy zivatart, csak csöpörészett.

Már messze jártunk a barlangoktól, amikor utolért minket egy motoros. Mi félrehúzódtunk, hogy elengedjük, de ő lelassított, megállt, tenyerét nyújtotta felém és valamit mormolt. Vagy háromszor el kellett ismételnie, mire felfogtam, hogy nem pénzt kér és nem ismerkedni akar, hanem jogos tulajdonát, a halogén zseblámpát követeli vissza. Biztos drága jószág egy ilyen, ha így számon tartják és motorral jönnek utána! Visszaadtam hát a lámpát és kicsit csalódott voltam, hogy nem sikerült ilyen olcsóért megszereznünk. Tudom, hogy nem szép dolog lenyúlni más elemlámpáját, de Bali után eltűnt belőlem minden lelkiismeret furdalás. Folyamatosan pénzeszsáknak néznek, ráadásul hülye pénzeszsáknak! Ha le akarnak húzni, legalább csinálják úgy, hogy ne legyen utána az a rossz érzésem, hogy átvertek!

A vízesést, amelynek hivatalos neve Curug Ciomas, számtalan warung vette körül, az épületek azonban mind üresen álltak. Valószínűleg csak hétvégén telik meg élettel a környék. Egész úton csak egy csapat fiatallal találkoztunk, akik Maribaya felől mentek a Dago felé. A vízesést egy piros fémszerkezetű hídról lehet teljes pompájában megtekinteni. Magasra emelt drótháló védi az óvatlan bámészkodót a halálugrástól és kényszerfürdőtől. A híd fagerendái között puha moha zöldellt és a széles réseken is le lehetett lesni a mélybe. A Curug Ciomas valóban szép, de nem sokban különbözik egy Alpok vagy Kárpátok beli vízeséstől. Illetve mégis van egy hatalmas különbség! Ennél a vízesésnél, mint a Bandung környéki természetben általában, a magasból lezúduló víz által kivájt medence szélén, a sziklafal mellett színes szemétcsoportok bontakoztak ki a vízpárából. Ha átnéztünk a híd túloldalára, ott még több szemetet láttunk a vízben felhalmozódva. Műanyag zacskók, műanyag flakonok és még számtalan más el nem bomló anyagból készült ronda tárgy úszkált és színeslett a víz felszínén. Na, ezt Ausztriában nehéz lenne elképzelni!

Az egyik elhagyott warungban elfogyasztottuk szendvicseinket és megmutattam Péternek a takonygyümölcsöt, aminek még azóta sem tudom a nevét. A kerek, narancssárga gyümölcsöt ketté kell vágni, és belül nagyméretű, de puha magok vannak valami nyálkában. Ha érett a gyümölcs, a nyálka zöld színű. Pont olyan, mint a takony. Az íze azonban kellemesen édes-savanykás.

A vízeséstől már nem volt messze a Taman Hutan Raya Maribaya felőli bejárata. Ott aztán kimentünk a főútra és fogtunk egy angkotot, ami elvitt minket Lembangba. Mert persze volt angkot, hiába mondta a bejáratnál álló ojek-es, hogy nincs már. A motoros taxis nyilván azt mondja, hogy nincs angkot, így nagyobb esélye van, hogy ő vihet minket vissza a városba.

Maribayából tehát angkot vitt minket Lembangba, onnan pedig újabb angkot vissza Bandungba. A lembangi angkot a vasútállomáshoz ment, hát rögtön meg is vettük Péternek a vonatjegyet másnapra Jakartába. Utána még beugrottunk a Pasar Baru-ra, ahol Péter ajándékokat akart venni az otthoniaknak.

Fáradtan értünk haza és elköltöttük utolsó közös indonéz vacsoránkat a Blessing Cafe-ban, a házam melletti kedvenc warungomban, ahol utolérhetetlen módon készítik az ikan gorenget!

http://picasaweb.google.com/kenildem/EkonomiBandungEsMaribaya#

(10-01-21)

TravEx - Teknős és motor

Travel Express / Kukker Exkluzív

TEKNŐS ÉS MOTOR

Leírás: Jajag-Sukamade Rally 2010 - Vissza a civilizációba

(10-01-15)

Jajag-Sukamade Rally 2010 - Vissza a civilizációba

(Kukker Ottó)

(A Rally magyar csapata nagy küzdelmek árán, de eljutott Sukamade védett tengerpartjára, és a teknősbölcsiben számos fiókát látott. A mai nap feladata már csak annyi, hogy kijussanak a Nemzeti Parkból, vissza Jajagba, vissza a civilizációba.)

Reggel a csapat első dolga az, hogy még mindig nyirkos ruháit kirakja a napra. Így van rá esély, hogy valamennyire megszáradnak. Egy reggeli fekete kávé, és a szél által felborított ruhaszárító felállítása után lemennek a tengerpartra, hogy megtekintsék nappali fénynél is a teknősök kedvenc tojásrakó helyét.

Kenéz:
"A tengerpart így, hogy láttunk is belőle valamit, sokkal barátságosabbnak tűnt, mint tegnap este. A hullámok töretlen erővel verik a partot és akkora a szél, hogy néha alig bírtam mozdulatlanul tartani a kamerát. Az ember jelenlétére csak egy flipflop-papucsfüzér utal, amely egy erdőszéli fa vaskos ágán lóg. Hát, igen, a modern művészet nem ismer földrajzi határokat és megközelíthetetlen helyeket! A partról visszatérve megint fel kellett állítanunk a ruhaszárítót és összeszedegetni a ruhákat, amelyeket körülötte szanaszét fújt a szél. De legalább nem esik az eső. Az oroszok feladták a versenyt, itt maradnak még egy éjszakát, így már biztosan Magyarország lesz a 2010-es Jajag-Sukamade Rally győztese ... de még inkább nem kiabálok el semmit. Még hosszú út áll előttünk Jajagig!"

A checkpoint-ig gyalog kell megtenniük az utat. A tegnap éjszakai esőt még nem tudta felszárítani a reggeli nap. Az úton továbbra is pocsolyákban kell gázolniuk a csapattagoknak. Csak a víz mélysége és hőmérséklete változott meg. Már csak bokáig ér, és pisimeleg. A Sukamade Pantai - Kebun Sukamade útjelző táblát már régi ismerősként köszöntik utazóink, majd átkelnek az új hídon, amelyen most számos férfi cipel fehér folyadékot vödrökben. Inkább mész, mint tej!
Az első házcsoporthoz érve hőseink átgázolnak a folyón, majd nekivágnak a checkpoint-hoz vezető emelkedőnek. A házikóhoz érve megtalálják a motort, de David és Siswanto helyett két másik kolléga üdvözli őket.

Kenéz:
"Túl vagyunk az első etapon. Idáig mindketten gyalog jöttünk, a zsákjainkat cipelve. Innen Péter motorra száll, én pedig továbbra is gyalog követem, hiszen az én járgányom Saronganban vár. A monszunszandálomat már túracipőre cseréltem, és készen állok az indulásra. Az új őr, aki itt ücsörög, az előbb bepróbálkozott, hogy fizessünk a motor őrzéséért. Ez egy kicsit érzékenyen érintett, de próbáltam nyugodt hangnemben elmagyarázni neki, hogy már a gatyánk ráment erre a túrára. Már perkáltunk Davidnak a motorlogisztikában nyújtott segítségért, aztán vettünk sört a sukamadei boltban, majd kifizettünk fejenként 50ezret a szállásért a parton ... nem érzem úgy, hogy ne járultunk volna hozzá eléggé a térség turizmusból származó bevételének növeléséhez. Pénzünk már nincs, nem adunk egy kanyit sem senkinek!"

Lehet, hogy az őr rossz néven veszi, hogy Kenéz és Pálffy nem azok a turizmók, akik szó nélkül fizetnek, de ennek semmi jelét nem mutatja. Kenéz megkínálja cigarettával, amit elfogad, és készségesen megtölti utasaink műanyagpalackját ivóvízzel. A víz még meleg, nemrég forralták fel, de ebben a hőségben és a hegymenet előtt több, mint tökéletes.
Pálffy most motorra pattan és nekivág a hegynek, Kenéz, hátán a zsákkal, fején a bukósisakkal baktat utána. Amorf testű ufó egy világvégi nemzeti parkban.
Jó ütemben haladnak, a motor 600-700 méterenként bevárja a gyalogost. Sokáig nem találkoznak senkivel, közeledtükre csak egy két majom rohan be az útról a fák közé. Majd ahogy közelednek a civilizációhoz, úgy nő az emberek és a járművek száma az erdei úton.

Kenéz lihegve számol be az eseményekről:
"Ah-az előbb elh-ment mellettem egyh autó, valami terepjáh-ró. Majdh-nem leszorított az úth-ról, beh kellett húzodh-nom a susnyás-bha, még rhám is báh-mult, hogy elfér-eh mellett-hem, de nhem kérd-hez-the volna megh, hogy elh-vigyen-e ..."

Aztán Pálffy veszi át a szót:
"Én később megint nekiütöttem egy kőnek a fékpedált, ami sajnos megint elhajlott. Meg kellett hát állni, hogy valahogy visszafeszítsem, és ekkor engem is utolért a terepjáró. Arrébb kellett ráncigálni a motort, hogy elférjenek, és amikor megpróbáltuk felvenni velük a kapcsolatot, hogy segítsenek - hátha van valamilyen szerszám a kocsiban - meg sem hallották, csak továbbmentek. Most valahogy megpróbálok haladni a motorral, talán sikerül, aztán majd csak találunk valakit, aki meg tudja szerelni. Legkésőbb a faluban."

Szerencsére nem kellett addig várniuk. Az út szélén hamarosan egy csapat puskás-egyenruhás erdőőrbe botlanak, akik közül az egyik, a szokásos bevezető csevej után, készségesen visszahajlítja a fékpedált ... puszta kézzel.
Pálffy indulhat tovább, megint elhagyva a gyalogos Kenézt, aki azonban hamarosan az egyik erdőőr motorjának nyergében ülve utoléri és lehagyja csapattársát.

Kenéz:
"Az erdőőrök felajánlották, hogy elvisznek a faluig. Nem mondhatnám, hogy túl nagy biztonságban éreztem magam a hapsi mögött. Na nem azért, mert nem tud motort vezetni, hanem mert a hátizsákomtól nem tudtam hátul kapaszkodni, a bukkanóknál pedig éreztem, hogy ha elveszítem az egyensúlyt, a nagy táskám leránt a földre. Őszintén szólva a gyaloglás kényelmesebb volt! Valahol a jegyeladó bódé után engem átpakoltak egy másik motorra, amely elvitt addig a szakaszig, ahol az út közvetlenül a tengerpart mellett halad. Itt egy kisebb csoportosulás állta el az utat. A többi erdőőr diskurált egy csapat civillel. Utazásom itt véget ért, mert sofőröm, látva, hogy nem túl baráti a hangulat, gyorsan búcsút vett tőlem. Amikor a két banda tagjai üvegpalackokat kezdtek kikapkodni egymás kezéből, fenyegetőn rázogatták azokat és talán egy lövés is eldördült, mi jobbnak láttuk gyorsan odébbállni. Nem tanácsos belekeveredni az erdőőrök és orvvadászok vitájába. Most itt ücsörgök a parton és várom Pétert. A hullámok fáradhatatlanul ostromolják a homokos partot, és csak napszemüvegen át lehet gyönyörködni a tájban, mert a tenger kékje, a hullámtaréj fehérje és a homok vakító színe megfájdítja az ember szemét. Innen már nagyon közel van az office, ahova lerakták az én motoromat ... és hogy ne kelljen már gyalogolnom, Péter elmegy oda ... leteszi a zsákját és visszajön értem ...nincs olyan messze ... hamar megfordul ... nem tart sokáig ..."

Ezen egyre lassuló mondatok után Kenéz szeme leragad, agya elhomályosul és kis híján arccal a homokba bukik, ahogy az árnyékos kövön ücsörögve elaltatja a tenger moraja.
Sarongan falu már valóban egy köpésre van csak, Pálffy mégis majd egy óráig keresi az ominózus "office"-t. Ha még emlékeznek kedves olvasóink, Pálffy és David csak a belépőjegyes irodáig vitték a szürke Hondát. Onnan David egy barátja vitte le a sarongani irodába, amelyet David csak "office"-ként emlegetett. Ettől az az érzése támadt hőseinknek, hogy Sarongan apraja-nagyja tisztában van az office hollétével. Amikor Pálffy a faluba ér, kiderül, hogy az ottaniaknak fent nevezett office mibenlétével kapcsolatban is problémáik vannak. Hiába kérdezősködik, hogy merre van az iroda, még a rendőr se tud segíteni. Azóta is él bennünk a gyanú, hogy a félreértést egy helytelenül használt fonéma okozta. Sarongan faluban nem létezik semmiféle "office", a Meru Betiri Nemzeti Parknak van azonban egy információs központja, amit mindenki csak "opis"-nak hív. Ezen jelenségre itt nem kívánok bővebben kitérni, mert azzal "Az 'f' és 'p' hangok problematikája az indonéz anyanyelvi beszélőknél" című tanulmányom részletesen foglalkozik majd. Elég annyi, hogy Pálffy hosszas keresgélés után végre rátalál a nemzeti park irodájára és annak udvarán a motorra, amely ott pihen tegnap óta. Visszamegy a tengerpartra, kikaparja Kenéz testét a homok alól, majd együtt visszatérnek az opis-hoz.

Kenéz:
"Újra Saronganban vagyunk tehát, és körte juice-t szürcsölünk. A motorom rendben van, megvan minden alkatrésze, és az infóközpontban kaptunk egy csomó prospektust a Meru Betiri Nemzeti Parkról. Ezek a kiadványok megismertetik a látogatókkal a területen élő teknősöket, részletesen tájékoztatnak a parkban folyó teknősvédelmi tevékenységről, szálláslehetőségekről és túraútvonalakról. Színes képekkel és térképekkel teli, egész jó minőségű kiadványok. Úgy tűnik, mintha ez a hely nem is lenne annyira a világ vége. A prosik azt a benyomást keltik, mintha ismert lenne ezen a területen a turizmó fogalma. Mert az éjszakai Sukamade vagy a parti kísértethotel nem keltették bennünk ezt az érzést. Csak azt nem értem, hogy ezt az Információs Központot miért nem jelzi egy jól látható tábla, vagy akár több tábla fokozatosan az út mentén. Nem csoda, hogy csont nélkül eljöttünk mellette idefelé. Az épület semmiben sem különbözik a többi lakóháztól! ... Vagyis ... na, jó, mégis van különbség: egy nagy tigris van az falára festve! Miért nem éreztük meg már messziről a ragadozószemekből áradó tájékoztatni akarást?"

Prospektusokkal felszerelve Kenéz elfoglalja régi helyét a szürke Honda nyergében és elindulnak Jajag felé. Hamarosan megérkezik az eső, és miközben a takarmányfüvet szállító ipsék rendületlenül száguldoznak a motorokon, utasaink felveszik eső elleni védőöltözetüket egy pihenőhely fedezékében.

Már sötétben érnek Jajagba, de hamar megtalálják a Losmen Widodo-t. A múltkori VIP-szoba most foglalt, így egy első emeleti, sokkal kisebb, lepusztultabb és melegebb-levegőtlenebb szobát kapnak 35ezer rúpiáért. De nem bánják, hiszen pénzük úgyis fogytán, és a szoba tökéletesen megfelel a célnak: fürdeni és aludni a nagy erőpróba után.

Még vár rájuk azonban egy séta, hogy vacsorát szerezzenek. Pálffy olyan helyre vágyik, ahol háttámlás széken ülhet, így egy egészen étterem kinézetű warungra esik a választásuk. Az itt elfogyasztott "nasi rawon" (lédús marhapörkölt rizzsel, amelyhez a háziak nem adnak zöldséget vagy savanyúságot, mert szerintük az úgy nem finom, és hosszasan kell harcolni egy kis savanyított uborkáért) erőt önt testükbe, lelküket pedig felvidítja, hogy 20ezer helyett csak 15ezret kell fizetniük érte. 5.000 rúpia első-bule-discount!

Kenéz:
"Ahogy itt ücsörgünk a szoba előtti teraszon, mindenki kedves integetéssel köszönti Pétert. Mindenki, akivel tegnapelőtt ugyanitt találkoztunk. Tudták, hogy hová indulunk, tudták, hogy milyenek az útviszonyok, és valószínűleg azt is tudták, hogy mi nem tudjuk, és örülnek, hogy épségben visszatértünk. Vagy csak örülnek, hogy megint itt száll meg az a két bolond bule, aki motorral indult el Sukamadéba.
Decemberben tanultam meg motort vezetni, 4 lecke után vettünk egy motort, aztán Yogyából lenyomtunk több, mint 700 km-t Denpasarig, megjártuk a Kawah Ijen-hez vezető, útnak nem nevezhető sebet a Föld felszínén, majd felvittem egy motort egy kőtengeren a hegyre, utaztunk esőben, szélben, gyalogoltunk sárban, pocsolyában, vaksötétben ... De megcsináltuk, és még teknőst is láttunk a végén, a majmokról és a biawakról nem is beszélve!
Mindent összevetve csak annyit mondhatok: jó mulatság, férfimunka volt!"

VÉGE

http://picasaweb.google.hu/kenildem/JajagSukamadeRally2010#

(10-01-15)

Jajag-Sukamade Rally 2010 - Sukamade tengerpartja

(Kukker Ottó)

(Az előző részben a magyar különítmény hosszú éjszakai menetelés után eljutott Sukamade faluba, ahol azonban nem várta őket se jó szállás, se finom étel. Illetve várta, csak az ára miatt ők nem óhajtották igénybe venni a szolgáltatásokat. Utolsó reményük Sukamade Pantai!)

Honfitársaink tehát elindulnak visszafelé az úton, hogy eljussanak a tengerpartra. Most már szorosan együtt kell haladniuk, ugyanis a biciklis bácsi nem tart velük. Mivel a sukamadei kisboltban az elemlámpa sem olcsó mulatság, az egyetlen zseblámpa fénye mellett bukdácsolnak az egyenetlen földúton, csúszkálva a sárban.

Kenéz:

"Visszaértünk hát az útjelző táblához. A tájból sajnos semmit nem látunk, annyit lehet csak érzékelni, hogy az út bal oldalán folyik a nagy folyó, amelyen idefelé átkeltünk. A partig még 2,5 km van hátra. Azt most már fél lábon is kibírjuk! Mindezek után!"

Az optimizmus fontos és jó tulajdonság, sok nehéz helyzeten segíti át az embert. Ezen az utolsó szakaszon sokszor lábszárközépig kell gázolniuk az utat teljesen elborító pocsolyákban, miközben felvernek jó néhány békát. A zseblámpa fényét lelkes szentjánosbogár csapat próbálja kiegészíteni, nem sok sikerrel. Hupsz! Most majdnem rálépnek egy hatalmas békára, amely a pocsolya és így az út közepén terpeszkedik. Pálffy hamarosan meghallja a tenger hangját és ez erőt ad a gyaloglóknak. Már nem lehet messze a part!

Kenéz:

"Amikor végre elértük az épületeket, először azokon a bőrkanapékon akadt meg a szemünk, amelyek a jobb oldali szobasor előtti tornácon állnak. Az egész komplexum kihaltnak tűnt, ezért az volt az első gondolatunk, hogy a kényelmes kanapékon alszunk majd, nem kell nekünk szoba. De aztán fényt és mozgást láttunk a hátsó traktusban, és ott egy pokrócba bugyolálva és a TV előtt fetrengve megtaláltuk a gondnokot. Amikor meglátott minket, intett a feleségének, hogy foglalkozzon velünk. Mint kiderült, kétféle szoba van a hotelben. A bőrkanapés soron állnak a VIP szobák, amelyek 200ezer rúpiába kerülnek egy éjszakára. A velük szembeni épületben vannak az ekonomi szobák, potom 100ezerért. Nagyobb bungalókat képzeljetek el, ahol van egy közös helyiség és abból nyílik négy szoba illetve két fürdő. A VIP szobának gondolom van saját fürdőszobája, nem csak bőrkanapéja. Mi természetesen ezt az ekonomi szobát választottuk, és első dolgunk volt kiteregetni a ruháinkat, amik már megint vizesek lettek. Most, utolsó erőnket felhasználva, lemegyünk a partra, hogy megnézzük a teknősöket. Nagyon ajánlom, hogy tojjon ott néhány!"

Elindulnak hát a part felé, amelyet egy irányjelző tábla és a tenger zúgása jelez. Még mindig a hűséges kis elemlámpa fénye vezeti őket, mert a Hold hatalmas felhők mögé bújt. A gondnoknő elárulta, hogy az oroszok már a partot járják egy ranger társaságában. Ha még időben csatlakoznak hozzájuk, az ellenfél nem előzheti meg őket a teknősnézésben!

Kenéz:

"Amikor elértük a partot, találkoztunk egy emberrel, aki ranger-nek mondta magát. Társa az oroszokkal kóborolt már valahol a parton. Olyan sötét volt, hogy csak a közvetlenül mellettünk álló árnyát láttuk és egy vastag, mozgó és robajló vízszintes fehér sávot jó pár méterre magunk előtt. Az iszonyú erővel és hanggal hullámzó tengert. Előttünk egy nem túl széles, de hosszú homokos partszakasz terült el. Ide szoktak kijönni a teknősök, a penyu-k (ejtsd: pönyu), hogy lerakják a tojásaikat. A parton ilyenkor nem lehet zseblámpával közlekedni, nehogy megzavarjuk a nőstényeket tojásrakás közben. A ranger-t követve végigsétáltunk a parton. Semmit nem láttam, előttünk imbolygott a kis ember árnya, ha nagyon lemaradtunk már alig láttuk. A homokban néha formátlan sötétebb foltok bukkantak fel, borzasztóan félelmetesen. Valószínűleg farönkök, fatörzsek vagy sziklák voltak. Mindehhez a robajló fehér sáv adta a hátteret és az akusztikus aláfestést, ami még inkább növelte a világvégi hangulatot. Én tengerparttól így még nem voltam beszarva, mint ettől! Ráadásul állandóan azon paráztam, hogy belerúgok vagy rálépek egy teknősre. Végül ez a félelmem teljesen alaptalannak bizonyult. Odalent egy fia teknőst nem láttunk, mert a hatalmas hullámzás miatt nem tudtak kijönni a partra. Legalábbis a ranger ezt mondta. Őszintén szólva nem éreztem csalódottságot. Az lepett volna meg, ha valóban látunk penyu-t.
A séta végén újra találkoztunk az oroszokkal. Váltottunk pár udvarias szót, majd véget is ért a barátságunk. Nem ellenségek vagyunk, de ellenfelek. És ha az oroszok már a VIP-ban vannak, jó lesz velük vigyázni!"

Visszatérve a szállodához, hőseink felfedezték a teknőckeltető részt. A ranger kinyitotta nekik a rácsos ajtót, így közvetlen közelről megszemlélhették a teknőscsecsemőket.

Kenéz:

"Ez a teknősbölcsi nagyon jópofa hely. Az egyik oldalon vannak a tojások, amelyek még nem keltek ki, itt a másik oldalon a szárazon tárolt pár napos teknőcök, és egy külön épületben helyezték el a medencéket, amelyekben a tengerbe engedés előtt laknak a tekik. A szárazbölcsiben egymás hegyén hátán alszanak kisebb-nagyobb kupacokban. De van néhány lelkes és agilis példány, aki őrült erővel rohangál le-föl. A ranger az előbb a kezembe adott egy kicsit. Olyan, mint valami felhúzható játék. Száraz, érdes és nagyon picike. Mint a tenyerem. És nekem kis kezem van. Zsebre vágnék egy-kettőt szóróajándéknak otthonra, de valószínűleg nem élnék túl a hazautat, és ezzel csak idejekorán rontanám a túlélési statisztikájukat. Sajnos itt van egy halott példány is. Kifolyt a kis bele azon a lyukon, aminek be kell nőnie, mielőtt a vizes tárolóba kerülnek. A ranger azt mondta, hogy "tikus" vagyis egér támadhatta és kóstolhatta meg. Péter teljesen kiborult rajta, nem is bírt odanézni." 

Egy halom kisteknős

A teknősnézés után Kenéz élelem után néz. Nasi goreng és mie goreng közül lehet választani. Az előbbi mellett dönt, és hamarosan kap egy tál szójaszósztól halványbarnára színeződött rizst egy tükörtojással. És a zöldség? Nem a gasztronómia csúcsa, de elfogyasztja az egészet, hiszen kell az erő és az energia a holnapi napra, amikor is neki gyalog kell megtennie a Sukamade Pantai-Sarongan távot. Ez kb. 8 km, fele úton hegynek felfelé, hátizsákot cipelve.

De még nem gondolnak bele a holnapba. Egyelőre az eddig elért eredményeket ünneplik:

1. Teljesítették az út felét, és bebizonyították a világnak, hogy Sukamade létezik.

2. Láttak teknőst, ha nem is tojásrakás közben, és nem is a parton ... de hát nem volt előírva, hogy milyen méretű és milyen tevékenységet folytató penyu-t kell megszemlélni.

Egy alapos fürdés után, lábukat a kanapéra és az asztalra feltéve pihentetik, miközben kint megint rákezd az eső és süvít a szél. Bágyadtan és elcsigázottan kommentálják az eseményeket a videónaplóban. Küzdelmes nap áll mögöttük, sok élménnyel és egy nagy erőpróbával.

Én vissza is vonulok, hogy hagyjam a csapatot magában ünnepelni és felkészülni a holnapra. Bár ... miért is rohanok lefeküdni? Én is megérdemlek egy sört és egy cigit a szobám előtti bőrkanapén ...

(Folyt. köv.)

http://picasaweb.google.com/kenildem/JajagSukamadeRally2010#

(10-01-14)

TravEx - Sukamade falujában

Travel Express / Kukker Exkluzív

SUKAMADE BY NIGHT

Leírás: Jajag-Sukamade Rally 2010 - Éjszakai menetelés Sukamade faluba

(10-01-14)

Jajag-Sukamade Rally 2010 - Éjszakai menetelés Sukamade faluba

(Kukker Ottó)

(A Rally magyar csapata biztonságba helyezte járműveit Sarongan faluban, illetve a Sukamade előtti utolsó checkpoint-nál, és az alkonyatban elindult gyalog a falu felé.)

A checkpoint-tól nem messze egy folyócska keresztezi hőseink útját. A vízhez közeledve Pálffy lát egy nagyméretű biawakot eltűnni a vízben. A folyón száraz lábbal nem lehet átkelni, ezért szerencse, hogy mindketten vízálló lábbelit viselnek. Pálffy egy áttört, bushwalker-hez hasonló műanyag túraszandált, Kenéz pedig a trópusokon divatos női monszuncipőt, amely nem más, mint egy bebújós gumiszandál. Nem éppen túracipő, de ha folyóban és pocsolyában kell lábszárközépig gázolni, akkor nagyon hasznos.

A folyócska túlpartján házak sorakoznak. Ez az a házcsoport, amelyet már a checkpoint-tól is lehetett látni, és ami még nem Sukamade. Elered az eső, ezért utazóink behúzódnak egy ház tornácára, hogy felvegyék az esőkabátokat.

Nemsokára elérnek a folyóhoz, amelyen az új híd díszeleg. Valóban nem elég széles egy teherautónak, de impozáns látványt nyújt, ahogy átível a hordaléktól agyagszínű folyó vize felett. Kenézben feltámad a fotózási vágy, de látja, hogy Pálffynak nincs türelme most megállni. Valóban erősen sötétedik és az (alag)út vége még mindig nem látszik. Vajon messze van még Sukamade? Vajon van egyáltalán Sukamade?

A kereszteződésben elhelyezett útjelző tábla határozottan erre utal.

Kenéz:

"Nos, hát most fontos válaszúthoz érkeztünk. Kétfelé ágazik az út. Ha balra megyünk, akkor 2,5 km után leérünk Sukamade Pantai-ra, vagyis a tengerpartra, ahol a teknősök rakják le tojásaikat. Ha jobbra fordulunk, akkor szintén 2,5 km után elérjük Kebun Sukamade-t, vagyis Sukamade falut. Mind a tengerparton, mind a faluban van szállásehetőség. Siswanto a checkpoint-nál azt ajánlotta, hogy menjünk a faluba, mert ott több a szálláslehetőség és jobb az étel. Onnan aztán le tudunk menni a partra megnézni a teknősöket. Már teljesen besötétedett, itt vagyunk a dzsungel közepén egyetlen zseblámpával. Esik az eső, bár most mintha kissé alábbhagyott volna. Ilyen esőben megint nem lehet majd sátrazni a parton, ígyis-úgyis ki kell majd vennünk egy szobát. Szerintem tehát érdemes a faluba menni, ha ott jobbak a körülmények."

Ezen kristálytiszta logikával levezetett okfejtés után hőseink jobbra fordulnak és folytatják útjukat Sukamade falu felé. Vaksötét van, az eső még csepereg, Pálffy elöl halad a zseblámpával, Kenéz bukdácsol utána.

Pálffy:

"Logikátlan az egész. Hülyeség. Azért jöttünk ide, hogy teknősöket lássunk. A teknősök a parton vannak. Most esőben-sötétben elgyalogolunk a faluig, hogy aztán esőben-sötétben visszagyalogoljunk a tengerpartra, megnézzük, hogy épp van-e teknős, majd újra visszatérjünk a faluba. Mindez plussz 10 km, hangsúlyozom esőben-sötétben!"

Kenéznek be kell látnia, hogy társának igaza van. A több szállás és jobb kaja nem biztos, hogy megér plussz 10 km-t nehéz terepviszonyok és időjárási körülmények közepette.

Kenéz:

"Igaza van Péternek. Ez tényleg hülyeség, amit most csinálunk. Az előbb, amikor még látó- és hallótávolságon belül volt, mondtam neki, hogy forduljunk vissza és menjünk le mégis a partra. De azt mondta, hogy most már nem. Most már elmegyünk Sukamadéig. Nem igazán értem, hogy miért, de mindegy. Követem. Mármint követném. Ha látnám, hogy hol van.

Pálffy egyre gyorsabb tempót diktál és már jóval társa előtt jár. Kenézt hamarosan beéri egy idősebb helyi, aki biciklit tolva baktat hazafelé. A biciklilámpa fényénél Kenéz sem esik bele az út melletti susnyásba, és kellemesen elbeszélget a bácsikával.

- Selamat malam!
- Malam! Dari mana?
- Dari Hungaria.
- Mau ke Sukamade?
- Ya, ya, teknőst akarunk látni.
- De hát azok a parton vannak!
- Igen, tudjuk.
- Nincsen lámpád?
- Nincs, a barátomnál van elöl. Sukamade messze van még?
- Nem, már csak 500 méter.
- Veszélyes az erdő ilyenkor este?
- Nem nagyon, a tigris általában nem jön ki az útra.

Hamarosan épületek tűnnek fel. Pálffy bevárja társát, aki kicsit ingerülten teszi fel neki a kérdést, hogy ugyan miért hagyta őt ott a vaksötétben lámpa nélkül. Pálffynak tiszta a lelkiismerete. Kenéz nem tudta tartani vele a lépést, de jól összhangban volt a biciklis bácsival, aki végig világított neki. Mi itt a gond?

Sukamade faluban az utazó legelőször a hatalmas egyszintes szállodaépületbe botlik, amelyet valószerűtlenül vastag és puha mohaszőnyegen keresztül lehet megközelíteni. A fáradt és ázott páros megkönnyebbülten dobja le esőkabátját és táskáját az épület tornácán, miközben vizes és sáros tappancsaikkal fekete nyomokat hagynak a makulátlanul tiszta csempézett padlón.

Kenéz:

"Végre megérkeztünk!

Szeretném ünnepélyesen közölni a világgal, hogy Délkelet-Jáva Meru Betiri Nemzeti Parkjának Sukamade nevű települése nem csak a térképeken létezik. Itt vagyunk végre! Vizesen, fáradtan, de itt vagyunk! Sajnos az örömünk csak addig tartott, amíg ki nem derült, mennyibe kerül a szállás. Találjátok ki! 80ezer rúpia egy főre!!! Őrület! És a néni nem enged belőle! És mindez reggeli nélkül! Én nem is tudom, mit képzelnek ezek magukról! Itt a putri közepén! Csak mert monopolhelyzetben vannak!"

A felháborodás és a kétségbeesés érzése váltakozva önti el hőseinket. Egész nap a kövekkel küzdöttek az úton, aztán a sötét és az eső nehezítette meg a haladást, és amikor végre megérkeztek, kiderül, hogy megfizethetetlen a szállás. Ahogy látom, már szedelődzködnek is, hogy továbbálljanak. Vajon ezek után lemennek a partra, hogy ott töltsék az éjszakát? Nincs  más választásuk!

... De nem, befelé haladnak a faluba. Most megállnak egy kis vegyesboltnál. Áááá, már értem! Meg akarnak vacsorázni, mielőtt tovább indulnak. Felcsillan a szemük, majd elborul a tekintetük. Tárgyalnak valamit a helyiekkel, majd átvonulnak egy másik warunghoz.

Kenéz:

"Azért jöttünk a faluba, mert itt több a szállás és jobb az étel. Kicsit úgy érzem átvertek minket, vagy valamit nagyon csúnyán félreértettem. Egyetlen szálloda van a faluban, ami azonban méregdrága. Ott ugyan lehet enni, de az is méregdrága, és amúgy sem szeretjük őket. A warungban nincs semmilyen étel, csak meleg sör. Ahhoz pedig se hűtő, se jég. Megkérdeztük, hogy le tudnak-e vinni minket a partra autóval. Persze! - mondták. Az autó 100ezer, a motoros transzfer 50ezer/fő! Persze! - mondtam én. Majd pont egy ilyen világvége putriban fogom itt hagyni az összes pénzem!

Itt ebben a második kisboltban sikerült lealkudnunk a meleg sört 25ezerről 20-ra. Itt vehetnénk smack-et, de annak a tápértékénél még a maradék kekszünk is többet ér. Pláne sörrel. Az itteni banda is csak pénzért szállítana le minket a tengerpartra. Nincs hát más választásunk, mint kis pihenő után továbbindulni. Az eső most szerencsére elállt, és átcseréltem a fölsőmet, mert csurom víz volt az izzadtságtól, ahogy bedunsztolódtam az esőkabátba. Mert bármennyire is esik az eső, még mindig a trópusokon vagyunk és kb. 20 fok van éjszaka is. Még pihenünk egy kicsit, amíg elkészítjük a videónaplót és utána nekivágunk a (remélhetőleg) utolsó etapnak, amely végén a teknősök várnak!"

(Folyt. köv.)

(10-01-14)

Jajag-Sukamade Rally 2010 - Logisztikai feladvány motorokkal

(Kukker Ottó)

(Tovább követjük a Jajag-Sukamade Rally magyar résztvevőinek sorsát. Az előző részben eljutottak Saronganig, a Meru Betiri Nemzeti Park előtti utolsó településig, majd pihenő közben megelőzte őket a rivális orosz csapat, míg végül feladták motoros próbálkozásukat és járműveiket az erdőben hagyva gyalog vágtak neki a hátralevő kilómétereknek.)

Hőseink csomagjaikat a hátukon cipelve baktatnak lefelé a köves úton, amíg el nem érnek egy sorompóig. A sorompó melletti házikóban két férfi ücsörög, David és Siswanto. Ők a checkpoint őrei, akik 24 órás szolgálatban nyitogatják a sorompót és vezetik a vendégkönyvet. Sem előbbi, sem utóbbi nem jelent túl sok elfoglaltságot, mert erre ritkán téved autó, a helyiek motorral közlekednek, és nem túl nagy az erre járó turizmók száma sem. A vendégkönyvből kiderül, hogy az oroszok már túlhaladtak ezen a ponton, tehát még mindig jóval a magyar csapat előtt járnak. Utazóink megpihennek a kis háznál a gyaloglás után és az őröktől hasznos és érdekes dolgokat tudnak meg.

Kenéz:

"Innen a checkpoint-tól még mindig lefelé vezet az út, és arrafelé házak sorakoznak. De ezek a fiatalemberek itt azt mondják, hogy az még nem Sukamade, mert Sukamade még 4 km-re van innen! Ez nem dob fel. Mint ahogy annak sem örülök, hogy a srácok közölték, hogy hozzuk le a motorokat az erdőből, mert ha nem is egészben, de részletekben ellophatják őket. A lámpát, az aksit, stb. Nehéz eldönteni, hogy valóban van-e tolvajveszély az erdőben vagy csak a pénzünkre hajtanak. Arra ugyanis semmi esély, hogy én bármelyik irányba is le tudjam hozni a hegyről a motort záros határidőn belül. Már késő délután van, hamarosan ránk sötétedik, addigra fedezékbe kéne érni. Tehát mindenképpen szükség van David segítségére, hogy visszavigye az én motoromat a faluba. Ezt nyilván nem ingyen teszi majd. Ebből alkudozás lesz!"

Az lett. Az ár 150ezerről indul az oda-vissza útért, mert az ojeg normál tarifája 75ezer rúpia egy útra Sarongan faluból Sukamadéba. Hőseink ennyit nyilván nem akarnak fizetni, hát végül kikalkulálnak egy 75ezres árat, hiszen Davidnak csak egy úton kell vinnie utast, nevezetesen, amíg feljutnak a hegyre a motorokhoz, majd amíg a faluból visszajutnak a hegytetőre. David kevesli a 75ezret, mire Kenéz felajánl még 2 banánt. Ez sem elég meggyőző. Néhány szem finom útról szedett rambután? Nem nyert, a checkpoint-on egy egész vödörnyi van. Egy tank benzin? Hmm, ez már sokkal inkább képezi alku tárgyát!

A logisztikai feladatsor a következő:
1. David és Pálffy egy motoron felmennek a hegytetőre.
2. Pálffy leviszi Kenéz motorját abba a kis irodába, ahol a belépőt vették.
3. David felhozza Pálffyt újra a hegytetőre a második motorhoz.
4. Pálffy lehozza a saját motorját a checkpoint-hoz.
David tehát mind a kétszer hegynek fel viszi majd utasát, ami nyilván több üzemanyagot fogyaszt, így a 75ezer + egy tank benzin (kb. 15ezer) méltányos árnak tűnik.

Kenéz:

"90ezer rúpia lett a végső ár. Hát, nem olcsó mulatság, de nincs más választásunk. A fiúk már jó ideje elindultak, remélem nem lesz semmi nehézség és hamar visszaérnek. Nem is tudom, hogy szégyelljem-e magam, amiért nem boldogultam tovább a motorral, vagy inkább legyek büszke, hogy a hegytetőig fel tudtam tornázni magam ... hm, talán a második. Én örülök az így nyert rövidke pihenőnek, habár nem örülök az időveszteségnek. Egyre közeledik az alkonyat. És egy dzsungel közepén csücsülünk. Az előbb láttam majmokat ugrálni a fákon és Siswanto közölte, hogy tigris is él az erdőben. A jávai tigris! Eddig írogattam az úti jegyzeteket, telezabáltam magam a felajánlott rambutánnal, ittam kávét, nagyon szívélyes itt a vendéglátás. Azt is megtudtam, hogy reggelente szokott közlekedni egy "taxi" Sukamadéból Saronganba. Ez a taxi nem más, mint egy teherautó, amely képes megbirkózni az útviszonyokkal. Régebben még nehezebb volt megközelíteni Sukamadét, mert ha a folyó magas volt, nem lehetett átkelni rajta. Most egy új híd segíti, de csak a motorosokat, mert a teherautót nem bírja el a híd. Ha tehát magas a vízállás, a taxi nem közlekedik."

Kenéz újabb rambutánba mélyeszti a körmét, széthasítja a gyümölcs vastag bőrét, kitörli a szeméből a belespriccelődött levet, szájába tömi a fehér húsú gyümölcsöt, majd folytatja:

"Alapvetően nagyon szép itt. Csendes és békés. Az erdő és a folyó hangjai. Meg néha egy-egy motor. Azt mondtam, hogy inkább büszkének érzem magam, amiért fel tudtam jönni egy darabon a motorral? Itt ücsörögve és a hazatérő helyieket nézve már minden büszkeségem elpárolgott. Az, hogy ketten ülnek a motoron két nagy csomaggal, az még hagyján! De az előbb elhaladt itt egy motor, amelyen leghátul ült az anyuka, előtte egy 7 éves forma kislány, és a gépet egy kb. 16 éves lány vezette. Tangapapucsban! Ezek után én egyáltalán nem vagyok menő. Csak az vigasztal, hogy ők a motoron születnek, hát behozhatatlan fórjuk van."

Kenéznek aztán már nincs sok ideje motor nélkül leélt harminc éve felett bánkódni, mert a logisztikai különítmény hamarosan visszaérkezik. Pálffy az utolsó 5 méteren szerencsétlenül nekimegy egy nagy kőnek, ami által a jobb lábánál levő fék elhajlik. Kenéz szívbajt kap, hogy tönkretették a bérelt járművet, de az indonézek ettől nem esnek kétségbe. Visszahajlítják a fékpedált és a gépnek újra kutya baja.
A fiúk a szürke Hondát sikeresen lejuttatták a jegyárusító irodához, de ott már nem találtak senkit, ezért átadták a motort David egyik barátjának, aki levitte Saronganba az office-ba. Hogy milyen office-ba, és milyen idegennek, azt Pálffy sem tudja. Az biztos, hogy ilyen sem történik meg sok helyen a világban, hogy a motorod kulcsát rábízod egy idegen emberre. Igaz, hogy a forgalmi nincsen nála, de semmiből nem áll szétkapni a gépet és alkatrészenként eladni.

Kenéz:

"Azért történt az egész akció, hogy biztonságba helyezzük a motorokat a tolvajok elől. Mert 'pencuri'-k járják az erdőt és lopnak fát, állatokat, motoralkatrészeket. Ezek után a mentési akció közepette nyugodtan odaadjuk a kulcsot egy vadidegennek. És ebben az egészben David semmi kivetnivalót nem talál, hiszen ő ismeri az idegent, a barátja, hát biztosan tudja, hogy meg lehet bízni benne. Hogy mi nem ismerjük ezt a barátot, az nem baj, hiszen David mondja, hogy jó srác. És hogy mi Davidot sem ismerjük egyáltalán, no, az aztán végképp elhanyagolható tényező ..."

Kenéz motorja tehát Saronganban, Pálffy gépe a checkpointnál. Biztonságban mind a kettő. Már csak hőseinknek kell biztos fedél a fejük felé ma éjszakára. Nincs vesztegetni való idejük. Már az alkonyati fény kezd csillogni a leveleken és Sukamade még 4 km.
Már ha egyáltalán létezik ...

(Folyt. köv.)

(10-01-14)

Jajag-Sukamade Rally 2010 - Motocross a Meru Betiri Nemzeti Parkban

(Kukker Ottó)

Reggel 7 felé jár az idő, 2010. január 14-ét írunk. A délkelet-jávai kisváros, Jajag, szokásos reggeli életét éli, amikor befordulok a Losmen Widodo udvarára, hogy találkozzam a Jajag-Sukamade Rally-n induló magyar csapattal. Az ő útjukat fogom végigkövetni az elkövetkezendő két napban, és az a feladatom, hogy hű krónikásuk legyek. A csapat két vakmerő tagja, Kenéz Ildikó Emese és Pálffy L. Péter, épp a reggelizőasztalnál ülnek. Egészen pontosan a reggelizőszéknél, mert a szépen tálalt, de puritán reggelit tartalmazó tálca szó szerint egy széken áll. Egy-egy vele azonos méretű széken görnyednek az étel fölé hőseink. Az eredetileg felszolgált két kávét, három főtt tojást, sót és borsot a szemközti Indomaretben vásárolt toast kenyérrel egészítették ki. A romantikus hangulatról egy szál meggyújtott gyertya gondoskodik. De lehet, hogy ez a lángocska a kalandorok lelkében lobogó tetterős és semmitől vissza nem riadó tüzet szimbolizálja. Megkapó kép, ahogy sóba-borsba mártott tojást gyömöszölnek pofájukba, miközben a TV-ből recsegő folklórzene szól és ők egymást közt halkan pusmognak. Valószínűleg az indulás előtti utolsó taktikai megbeszélésnek vagyok hívatlan tanúja.

8.30 körül indul a csapat Jajagból a szokásos felállásban. Kenéz elől diktálja a tempót, Pálffy a hátvéd. Az első nagyobb pihenőt Saronganban tartják egy útszéli warungban. Halljuk az első benyomásokat!

Kenéz:

"Miután kijutottunk Jajagból, egy ideig ismerős terepen haladtunk, mert azt az utat előző nap már megtettük. Igaz, hogy szürkületben és esőben, de jól emlékeztem arra a kapura, amely a keskeny országút közepén állott egy kisteherautó méretére szűkítve az utat. A rutinos motorosok oldalról, mély pocsolyákon át kerülték, de mi megvártuk, amíg szabaddá válik az út és átmehetünk a kapun. Ezután a széles csatorna mellett haladtunk tovább, amelyen túl rizsföldek húzódtak. Az út a megszokott kátyútenger volt, időnként egy-egy jobb szakasszal. Ezért nagyon lassan haladunk, mert az út egy szlalompálya. Szerintem kb. az út háromszorosát tesszük meg a gödrök folyamatos kerülgetésével. Itt megdől az eredetileg baloldalas forgalom szabályrendszere. Nincsenek sávok, mindenki épp azon az oldalán megy az útnak, ahol még megmaradt egy viszonylag összefüggő sáv az útburkolatból. Mintha egy bonyolult szövet szálain járnánk. Aki letér a szálról, kiesik ... illetve beleesik ... a gödörbe. Eddig elég egyértelmű volt, hogy merre kell jönni, mert vagy tábla jelezte az irányt, vagy pedig megkérdeztünk egy járókelőt vagy háza előtt ücsörgő helyit. Most azt hiszem Saronganban vagyunk, az utolsó településen a nemzeti park bejárata előtt. Egy kedves öregúr koszlott bódéjában ittunk egy kávét, és elbeszélgettünk vele. Azt mondta, nem sok turista megy mostanában Sukamade felé. Az út nagyon rossz, nehéz lesz feljutni a motorokkal. Egy ideig még van aszfalt (hmmm, aszfalt?) de aztán köves erdei út következik."

Kenézen látszik, hogy nem fogja fel, milyen is lehet az a köves erdei út, Pálffy azonban aggodalommal tekint az elkövetkezendők elébe. Ennek ellenére a rövid pihenő után folytatják útjukat. Hamarosan egy kis piachoz érnek, ahol Kenéz gyümölcsre vágyik, Pálffy reméli, hogy nem dinnyére. Vesznek egy csokor banánt és manggist, majd robognak tovább. Beiktatnak még egy rövid megállót, amely során összeszedik a talán egy kocsiról az útra szóródott jó állapotú rambutánt. Kell a vitamin az ilyen erőpróbához, hisz még nem tudják mi vár rájuk!

Most elérkeznek a Meru Betiri Nemzeti Park bejáratához, amely egy kis épület az út bal szélén és leginkább az egyenruhás alakok késztetik megállásra az utazót.
Leállítják a motorokat a bejárat előtt és bemennek a kis helyiségbe. Jó negyed óra múlva bukkannak csak újra elő. Kíváncsian várom a fejleményeket.

Kenéz:

"A Nemzeti Parkba belépőt kell fizetni. Az őrök nekünk persze rögtön a turista árat mondták, vagyis 20ezer rúpiát. Én már reflexből kérdeztem, hogy mennyi a local price. 
- 2.500 rúpia - hangzott a válasz.
- Nagyon jó, akkor abból kettőt kérünk, mert mi bandungi diákok vagyunk. - és már vettem is elő a diákigazolványomat és a KITAS-omat.

Mutogattam az őrnek, de az nem hatódott meg. Továbbra is ragaszkodott a 20ezres árhoz, mondván, hogy mi külföldiek vagyunk. Nem kis különbségről volt szó, hát bevágtuk a durcát és közöltük, hogy ha nem ad nekünk helyi jegyet, akkor nem fizetünk semmit. És már fordultunk volna ki a szobából, amikor végre belátta, hogy nincs más választása. Az ötezer rúpia mégis több, mint a semmi és nem engedhet be senkit belépő nélkül illetve nem lincselhet meg minket, erőszakkal eladva nekünk a drágább jegyet. Kifizettük tehát a fejenként 2.500 rúpiát, és elhagytuk a helyiséget."

Hőseink motorra pattannak újra, Pálffy elindul, Kenéz utána, de rosszul fordul ki a füves területről, és az első lendülettel ráhajt az út közepét elfoglaló nagy, vízzel teli gödör peremére. A kerék megcsúszik, bele a gödörbe, és a motor eldől, maga alá temetve sofőrjét. Az őrök rögtön ott teremnek, felállítják a járművet és Kenéz, hangos "Jól vagyok! Minden oké!" kiáltással kikászálódik alóla. Mire Pálffy visszanéz, már az álló motort és álló Kenézt látja csak, aki épp a homokot törölgeti magáról és bal combját tapogatja, amelyen idővel majd méretes kék-zöld folt képződik. Kenéz nem győzi köszöngetni az őröknek a segítséget, felszáll a motorra és most már tényleg elindulnak. Az út bal oldalán hirtelen hatalmas homokos tengerpart tűnik fel, amelyet erőteljes hullámok nyaldosnak. Kenéz meg akar állni gyönyörködni, de Pálffy lebeszéli, mondván, ne vesztegessék az időt. Még hosszú és küzdelmes út áll előttük. Nem is tudják, mennyire!

A következő pihenőt már az erdő közepén tartják, egy út melletti tisztáson. Egy betondarabra telepedve csemegéznek a Saronganban vett és összeszedett gyümölcsökből, miközben elhúz mellettük az orosz csapat két tagja. A nő motoron ül, de nem ő, hanem bérelt sofőrje vezet. A férfi gyalog követi saját motorját, amely az egyetlen vezetővel csak úgy pattog a köveken. Jó sporttársakhoz illően barátságos integetéssel üdvözlik egymást. Itt nincs helye az ellenségeskedésnek. Az oroszok a könnyebb utat választották, talán hamarabb érnek Sukamadéba, de ez még nem garancia arra, hogy több teknőst látnak. Egyébként is nem a úticél a lényeg, hanem az út maga! Hőseinket egyelőre sokkal jobban foglalkoztatja az a töredezett kövekből álló lépcső, amelyet velük szemben jótékonyan takarnak a cserjék. Bármilyen fáradtak is, oda fel kell mászni, hiszen a fák mögül felkéklő tenger pazar panorámát ígér. Nem is csalódnak. Habár a magas fák ágai belelógnak a képbe, letekintve a mélybe mégis jól lehet látni, ahogy a meredek, tengerbe szakadó sziklafalat nyaldossák a hullámok. Ha előre tekintenek, egy másik hegy és meredek sziklafal takarja el a következő öblöt. Vajon az már Sukamade tengerpartja? Vagy még több hegyet kell megmászni, mire odaérnek? Fogalmuk sincs, és a következő beszámolóból mintha enyhe csüggedés vagy reményvesztettség csengene.

Kenéz:

"Amikor elhagytuk a Park bejáratát jelző őrhelyet, még nem sejtettem mi vár ránk. Saronganban a bácsi ugyan emlegetett valami köveket az úton, de nekem nem állt össze a kép. Nem esett le, hogy ez azt jelenti, semmi más nincs az úton, csak öklömnyi vagy annál nagyobb kövek. Ezeken még gyalog is nehézkes haladni, nemhogy motorral! A Yogya-Bali táv után már nem mondhatom, hogy semmi tapasztalatom nincsen a motorozásban, de teljesen más a jávai országút őrült kamionosai között vezetni, és más végig egyesben haladni felfelé egy kövekkel borított sáros úton. Más műfaj. Mint az országúti kerékpározás és a mountain bike. Hiába van a Hondáknak nagy ereje, mégis minden izmomat csatarendbe kell állítani, hogy egyenesben tartsam a gépet, hogy kellő lendülettel vigyem egyre feljebb, hogy ne csússzak be a nagyobb kövek közé és hogy ne csússzak vissza az emelkedőn. Ha elértünk egy-egy lejtősebb szakaszhoz (ami eddig még ritka volt), újra megtapasztaltam, hogy lefelé még rosszabb menni, mert ha megcsúszom, végképp nem tudom megtartani a gépet. Ha valaha feljutok ennek a hegynek a tetejére, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy le tudok majd jönni róla. Nem is beszélve a holnapra várható visszaútról. Már ha egyáltalán eljutunk valaha Sukamadéba. Útközben találkoztunk egy négy fős túrázó csoporttal. Két guide, egy fehér srác és egy indonéz nő. Ők azt mondták, hogy innen még kb. 5 km Sukamade és el lehet oda jutni motorral, de nem lesz könnyű menet. Hát, mit mondjak! Életemben nem gondoltam, hogy egyszer egy trópusi szigeten fogok motocross tevékenységet folytatni!"

A pihenő után folytatják útjukat. A terep még mindig emelkedik. Kenéz egyre fárad. Veszik a remény és az erő. Kenéz megáll pihenni, miközben Pálffy előre megy, hogy megnézze, milyen messze van még a hegytető, és hogy ott le lehet-e tenni a motorokat.

Pálffy:

"Az a tervem, hogy keresünk egy helyet az erdőben, ahol biztonságban le lehet állítani a motorokat. Nincs értelme továbbmenni velük, mert társam fárad, és egyre lassabban haladunk. Ha még sötétedés előtt Sukamadéba akarunk érni, gyalog kell folytatnunk az utat. Úgy gyorsabb. Az erdőben nem jár senki, ha lezárjuk és letakarjuk a járműveket, nem lesz semmi bajuk holnapig, amíg vissza nem jövünk értük."

Kenéz pártolja az ötletet, fáj már minden izma, vágyik a sétára, még ha a hátán kell is cipelnie a nagy hátizsákot.

Kenéz:

"Végül is eddig is a hátamon volt, és húzott vissza. Nem mondhatnám, hogy nem éreztem a súlyát. Jó volna, ha már máshogy húzna egy kicsit!"

A nagy emelkedő tetején találnak egy szélesebb és vízszintes területet az út mellett. Ott kipakolnak a motorok csomagtartójából, a járműveket egymás mellé állítják, vigyázva, hogy ha elered az eső, a lefolyó víz nehogy kimossa a kerekek alól a talajt. Ha lecsúsznak a hegyoldalon, nehéz lesz őket kibányászni a mélységből. Hátukra veszik a nagy zsákokat és elindulnak gyalog. Innen az út felváltva lejt és emelkedik, mégis inkább a lejtők a dominánsak. Még mindig erősen kell koncentrálni a lábuk elé, de a motorzúgás hiányában végre meghallják az erdő hangját is. Az erdő hangját, amely nagyon más, mint az otthoni erdő. Messziről felzúg a tenger, egy kabócahangot adó valami őrült erővel nyomja a ritmust és Pálffy lát egy nagy madarat felettük elrepülni, amely kacsaszerűen hápog. A változatosságtól kicsit felfrissülve elég jó ütemben haladnak, de nem hagyja nyugodni őket a tudat, jobban mondva a tudatlanság:

Vajon milyen messze van még Sukamade?

(Folyt. köv.)

http://picasaweb.google.com/kenildem/JajagSukamadeRally2010#

(10-01-14)

Jajag-Sukamade Rally, Jawa Timur, Indonesia, 14-15 Januari 2010

A Meru Betiri Nemzeti Park Kelet-Jáva déli részén 580 négyzetkilóméternyi területet foglal el Jember és Banyuwangi körzetek között. A park part menti esőerdőiről és azok gazdag élővilágáról híres. Jól megél itt egymás mellett a leopárd, a vaddisznó, a szarvas, az óriás fekete mókus, a cibetmacska, a tobzoska és a szarvcsőrű madár. A Meru Betiri a jávai tigris utolsó ismert élőhelye. Habár széles körben elterjedt az a hit, hogy ez a tigrisfaj már kihalt, 1997-ben még fedeztek fel nyomokat, amelyek tigrisekre utaltak, és a parkban élők állítása szerint a mai napig van még jávai tigris az erdőkben.

A Nemzeti Park legnagyobb attrakciója azonban kétségkívül Sukamade védett tengerpartja, ahol számos teknős szokta lerakni tojásait. A teknősbékára használt általános indonéz kifejezés a "kura-kura", de a nagytestű (és ehető) tengeri teknőst "penyu"-nak nevezik. Sukamadénál leggyakoribb a zöld teknős (Chelonia mydas), de óriás kérges teknősök (Dermochelys coriacea) is gyakran keresik fel a partot.

A nőstény teknős a megtermékenyítés után kb. 2-4 héttel kimászik a partra, hogy lerakja tojásait. Egy példány a két hetes tojásrakási időszak alkalmával átlagban ötször száll partra. Egy teknős, fajtától függően, 50-150 tojást rak le egy 50-80 cm mély fészekbe. A gödröt aztán, hátsó uszonyait használva, lezárja homokkal. Az egész folyamat kb. 3 órán keresztül tart. Dolga végeztével az anya visszatér a tengerbe. A költési időszak 45-60 nap. A fészek hőmérséklete határozza meg a fiókák nemét: az alacsony hőmérséklet több hímet eredményez. A kikelés után 3-7 nappal a kis tekik elkezdenek kitörni a fészekből és rögtön a tenger felé veszik az irányt. 1000 kis teknősből átlagban csak egyetlen egy (!) éri meg a 20-50 éves kort. Tehát jócskán spórolni kell velük!

Ezért a teknősőrök (ranger) összeszedik a tojásokat és a parti hotel mellett létesített telephelyen keltetik őket. A homokban kis, kb. 30x30 centis területeket kerítenek el kartonpapírral és oda helyezik a tojásokat. A kartonon feltüntetik, hogy mikoriak a tojások, hány darab van az adott "bölcsőben" és hogy várhatóan mikor fognak kikelni. Egy másik területen tartják a már kikelt kis tekiket, amelyek akkorák csak, mint egy gyermekkéz és le-föl rohangálnak vagy épp egymás hegyén-hátán alszanak. Itt, a száraz homokban tartják őket egy ideig, amíg be nem nő a fejük lágya, vagyis a hasukon be nem nő a páncélon található kicsi lyuk. Addig nem lehet vízbe tenni őket, mert a lyukon befolyik a víz, és megfulladnak. Ha már vízmentesen zár a tekipáncél, átkerülnek egy másik épületbe, ahol csempézett betonmedencékben tárolják őket egészen addig, amíg vissza nem engedik a tengerbe.

Minderre azért van szükség, mert miután az anyateknős lerakta a tojásokat, azok védtelenek a ragadozókkal szemben. Az anya visszamászik a tengerbe sorsára hagyva tojásait, hogy a fürge biawak vagy az orvvadászok lakmározzanak belőlük.

A Nemzeti Parknak szigorú programja van a teknősök védelmére. Igényes kivitelű, hasznos ismereteket és tanácsokat tartalmazó információs füzeteket lehet beszerezni a Saronganban található Information Center irodájában, habár ezen iroda "észrevehetőségi index"-ét nagyban növelné néhány tábla az odavezető út mentén. E füzetekből lehet megtudni a fenti érdekességeket is, illetve hogy hogyan kell viselkedni a Nemzeti Park területén, hogy a legkevésbé zavarják a látogatók a teknőcöket. A ranger-ek jó pénzért éjszakai teknősnézést szoktak szervezni a turistáknak, amely ára 50 és 100ezer rúpia között mozog. Szintén 50ezer rúpiába kerül, ha valaki saját kezűleg akarja visszaengedni a teknősöket a tengerbe, amely tevékenység valószínűleg kimerül abban, hogy egy vízzel és teknőssel teli vödröt lecipel a partra, majd kiönti a homokba a víz közelében.

A Meru Betiri Jáva egyik legszebb nemzeti parkja, de a nehéz megközelíthetőség erősen csökkenti a látogatók számát, viszont kiváló terep az erőpróbák szerelmesei számára.

 Nézd a teknőst! Mentsd a teknőst!

A 2010 januárjában első ízben megrendezésre került Jajag-Sukamade Rally alkalmával a csapatoknak Jajag városából el kellett jutniuk a Meru Betiri Nemzeti Park déli részére, Sukamade tengerpartjára. Ott meg kellett tekinteniük a teknősöket, lehetőleg éjszakai tojásrakás közben, majd a második nap folyamán vissza kellett jutniuk Jajagba. Ezen első Rally-n csupán két csapat indult, méghozzá két kelet-európai ország képviseletében, magyar és orosz színekben. A versenybizottság nem írta elő a közlekedési eszköz mibenlétét, illetve semmilyen egyéb korlátozást nem tartott szükségesnek. Minden csapat saját belátása és választása szerint küzdhetett meg a kitűzött feladattal.

Mindkét csapat a motoros megoldást választotta, de amíg az orosz páros ojeg-et (motor-taxit) bérelt és azzal közelítette meg Sukamadét, addig a magyarok sofőr nélkül béreltek motort és saját erejüket és ügyességüket latba vetve vágtak neki az útnak.

Pulitzer-díjas bulvár-újságírónk, Kukker Ottó, az ő útjukat kísérte végig jegyzetfüzetével és kamerájával. Az út során készített fényképek, felvételek és interjúk alapján érzékletes képet kapunk honfitársaink küzdelmeiről. Megismerhetjük az út örömmel és kihívásokkal teli eseményeit, félelmeiket, kétségeiket és végül a csalódással vegyes diadal pillanatát.

(10-01-14)

TravEx - Goa Gajah

Travel Express / Kultúra

GOA GAJAH

Leírás: Újra dzsungelharcosokként a Goa Gajah környékén

(10-01-05)

Újra dzsungelharcosokként a Goa Gajah környékén

A "Goa Gajah" elefántbarlangot jelent és a Monkey Forest után erre vettük utunkat. Ha ezt a barlangot azonban valaki a majomerdő mintájára képzeli el, nagyot csalódik. (Ez főleg Neked szól, Muci! Ne is tagadd, hogy lelki szemeid előtt egy elefántoktól hemzsegő park ígéretes képe jelent meg!)

Bali szigetén soha nem éltek elefántok. A szent helyként tisztelt barlang talán a közeli Sungai Petanu-ról kapta a nevét, amelyet egykor Elefánt-folyónak neveztek. Egy másik elmélet szerint a barlang bejárata köré a sziklafalba faragott hatalmas démonfej egy elefánt fejéhez hasonlít, és innen ered a barlang neve.

A szent terület ma a Monkey Forest mintájára turistalátványosságnak van kiképezve. A belépőjegy megvásárlása után egy sarungot kellett a derekunkra kötnünk, ha a szoknyánk vagy nadrágunk nem ért a térdünk alá. Csak ezután léphettünk be a szentélykerületbe, ahová egy lépcső vezetett le. Az alul található kis téren szentélyek helyezkedtek el, középen egy dupla medencébe hátukat a falnak vetve kőbe faragott női alakok öntötték korsóikból a szent vizet, és a magas sziklafal oldalában burjánzó faragások közepette egy ajtónyílás tátongott.

Illetve épp, hogy nem tátongott, mert elég szűk volt, egyszerre csak egy ember fért be rajta kényelmesen. Belépve egy rövidke folyosó után kitágult a tér és három falba vésett fülkét lehetett felfedezni a félhomályban. Az egyikben egy lingam szobrának maradványai voltak (ez Shiwa isten fallikus jelképe), vele szemben női párját, a yoni-t lehetett egy kődarabban felfedezni, és a középső fülkében Shiwa fia, az elefánt-fejű Ganesha terpeszkedett. A szobrok a szokásos fekete-fehér kockás rongyokba voltak csomagolva, előttük áldozati étel és virágok maradványai. A látvány inkább lehangoló és koszos volt, mint szent, ezért hamar kiiszkoltunk az üregből.

Nem tudom, hogy a bejárat köré faragott démonfejet hogyan téveszthette össze bárki is egy elefánttal. Persze, ha belegondolok, hogy Balin, hiánycikk lévén, a szigetlakók egy fia elefántot sem láttak egész életükben ...

A démonarc bal oldalán hatalmas ujjhegyeit láthatjuk, ahogy előrenyúl velük, hogy gonosz pofáját a sziklából kitolva életre keljen. Oly erővel nyomja szét a sziklát, hogy azon számtalan girbe-gurba, púposodó-homorodó, trópusi növényzet mintájára burjánzó gyűrődés keletkezik. Örök erővel, örök hévvel, örök lendülettel próbál kitörni, de hiába. Nem szabadulhat soha. Sziklából kigúvadó szemei az idők végezetéig nézhetik, ahogy hívők és turisták tömegei masíroznak ki és be a száján.

Természetesen rituálisan megmosakodtunk a kettős medencében is. Na, nem kell nagy lubickolásra gondolni! Leereszkedtünk a lépcsősoron, a medence párkányán odaaraszoltunk a korsóból vizet öntő nőalakokhoz és a Tanah Lot-nál tanult módon háromszor megmostuk a kezünket, az arcunkat és egyszer a fejünket (már ha jól emlékszem).

A barlang melletti szentélyek mögött hosszú lépcsősor vezetett le egy vadregényes parkba. Azért használom a park szót, mert a lépcső, a nagy sziklákon látható faragások és egy újabb medence miatt egyértelműen tetten érhető volt az ember keze munkája. De ami ezeket körülvette, az nem volt más, mint maga a dzsungel! A medence állott vizében tavirózsák úsztak, az elszórtan heverő hatalmas mohás sziklák oldalán épületrészletekre emlékeztető faragások díszlettek, az indák és óriási lelógó levelek között hófehér vízesés habja csillant. Az egész látvány újfent olyan volt, mint egy kalandfilm kulisszája. Miközben otthon a fotelben terpeszkedve, camembert sajtot és olajbogyót zabálva izgultam Indiana Jones kalandjain, vagy Fatu Hiva őserdejét jártam Thor Heyerdahl-al, csak álmodtam arról, hogy egyszer majd én is eljutok egy ilyen helyre. És habár a látvány tökéletes vadságát elvették a szentélyek és a kiépített út, a természetes táj és mesterséges, épített környezet olyan szerencsés találkozását láthattuk itt, ahonnan a hely szellemei, istenei, démonai és kóbor lelkei még nem menekültek el. Ott voltak mindannyian a fákban, levelekben, gyökerekben, kövekben, mohában és a vízben.

Újra felfelé haladva eljutottunk egy szentélyhez, ahol egy bácsi spriccelt ránk szent vizet, miután a füstölő füstjét háromszor az arcunk felé kellett terelnünk, majd hosszasan magyarázta, hogy valami amerikai turista hány száz dollárt hagyott ott adományképpen, amiért aztán megkapta méltó jutalmát. Én a jól bevált ezressel rukkoltam elő, és fukarságomért meg is kaptam a büntetésem, mert egy rossz mozdulattal valahogy kirántottam a saját kezemből a kamerát, amely a kőpadkához ütődve eltört. Első ijedtségemben hatalmasat káromkodtam minden hindu isten füle hallatára, de aztán szerencsére láttam, hogy csak a protector és a foglalata esett le. Egyszerűen csak kiugrott a helyéről, semmi nem tört el rajta, szépen vissza lehetett pattintani és csavarni. Ebből arra következtetek, hogy a démonok nem túl pénzéhesek, a kicsit is megbecsülik.

A szentélyből leereszkedve útelágazáshoz értünk, ahol fatábla mutatta az irányt:

"JUNGLE" balra!

Több se kellett, elindultunk a szűk ösvényen. Hamarosan elértünk egy sziklafalhoz, amelynek tövében forrás felett kezdetleges kőszobrok sorakoztak. Nyilván oda kellett menni és megfogdosni őket, hiszen végre nem egy múzeumi tárló üvegén keresztül lehet régi(nek tűnő) tárgyakat szemlélni. Ennek az lett az eredménye, hogy az egyik szobor fejét egy laza mozdulattal eltávolítottam a testéről. Ha már így (le)esett, tudományosan megvizsgáltam egy fotó erejéig, majd visszahelyeztem. Ezután felhívtam Tündét, hogy ők merre járnak, mert a csapat nyilván már az elején felvette a szokásos 2-4-es felosztást. Elég valószínű volt, hogy ugyanazon az úton járnak előttünk, habár hiába soroltam fel Tündének az út széli ismertetőjeleket, mint kőszobrok, oltárka, kunyhó előtte paddal, egyikre sem emlékezett. Pedig később végignézve a képeiket láttam, hogy még fotózkodtak is a padnál! :)

Behatolva az erdőbe egyre szűkebb ösvényen haladtunk és végül elértünk egy kiugró sziklára emelt oltárhoz. Ahogy kimásztam a természetes kőteraszra és letekintettem a mélybe, a liánok, indák és lombok között megpillantottam egy széles folyót, amelynek vizében apró alakok gázoltak: Anett, Tünde, Eszter és Gergő.

Megint átfutott a lelkemen a hitetlenkedés. Tényleg itt állok? Tényleg az én szemeim látják ezt? A szürkületben a mélyben csillogó sötét víz felett az őserdő hatalmas fáinak leveleit a valódi regényesség édes szele lengette. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szám ...

A szikla melletti természetes mandiban fürdő pucér pasitól megkérdeztem, hogyan lehet lejutni a folyóhoz, mert a magaslatról nem láttam levezető lépcsőt. Kicsit vissza kellett menni az úton és onnan le lehetett ereszkedni egy köves, meredek ösvényen. Leérve Anettet találtuk a parton, aki a látványban gyönyörködött. Nem csoda, hiszen a felső részen hatalmas sziklák között tört magának utat a víz és egy rozoga híd is átívelt a folyó felett. Klasszikus kalandregények örök helyszíne.

Tünde, Eszter és Gergő már mélyen benn jártak a folyóban. Péter és én is utánuk merészkedtünk. Egy idő után azonban mellig ért a víz, ezért megpróbáltunk átmászni a sziklákon, hogy eljussunk a hátsó traktusba, ahol a sziklák közt lassabb volt a víz folyása és fürdésre alkalmasabb kis tavakat képezett. Legalábbis így látszott arról a pontról, ameddig mi eljutottunk. Mert a sziklák túloldalán nem lehetett lemászni, így az úszás volt az egyetlen odavezető út. Nem akartuk teljesen bevizezni a ruhánkat, mert már esteledett és a csuromvizes póló és nyáriruha még a trópusokon sem annyira kellemes viselet naplemente után. A többiek valamennyire megszabadultak ruháiktól, Tünde például a bejáratnál kapott lila sarungot tekerte magára, hogy a rendes ruhája száraz maradjon. Akkor még nem tudtuk, hogy ez az igyekezetünk merőben fölösleges, hiszen hamarosan mindannyian bőrig ázunk majd a hatalmas felhőszakadásban.

A kötelező fotózkodás után elindultunk visszafelé, felmásztunk a meredek ösvényen, ott is fotózkodtunk, majd az esőcseppek sűrűségével és nagyságával egyenes arányban szaporáztuk lépteinket az őserdei úton. Én a sarungot magamra terítve próbáltam védekezni az eső ellen, nem sok eredménnyel, és a többiek már vizes sarungja még kevesebbet ért. Minden igyekezetünk hiábavalónak bizonyult. Mire elértük az első menedéket nyújtó épületet, már mindenki csurom vizes volt. Ennek ellenére még egyszer fotózkodtunk (itt született a bule istenség), majd nekivágtunk az utolsó etapnak, a menedéktől a kocsiig. A kapunál már nem állt senki, a bódésorok zárva voltak, sehol egy lélek, csak mi hatan gázoltunk a szuvenírstandok között a bokáig érő vízben. Hát, igen, a balinéz csatornák sem az elvezetőképességükről híresek!

A kassza is zárva volt már természetesen, hiszen rég elmúlt 6 óra, így nem volt kinek visszaadnunk a sarungokat. Most itt lapul kettő is a szekrényemben, egy sötétkék és egy lila, akkurátusan fehér Goa Gajah felirattal ellátva.

http://picasaweb.google.com/kenildem/GoaGajah#

(10-01-05)