Travel Express / Kukker Exkluzív
SZTÁROK A BUDOÁRBAN KÜLÖNKIADÁS
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bukit-félsziget. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bukit-félsziget. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. február 9., kedd
TravEx - A Bukit-félsziget öblei
Travel Express / Feeling
A BUKIT-FÉLSZIGET ÖBLEI
Leírás:
(10-01-10)
Bali déli csücskének legdélibb csücske ...
... Green Ball öble. Eredetileg Pura Mas Suka szentélyéhez akartunk menni, de eltévesztettük az utat és Green Ball-ban kötöttünk ki. A Bukit-félsziget déli partvidékén is meredeken szakad a sziklafal a tengerbe csak egy keskeny, homokos sávot hagyva az oda lemerészkedőknek. Ezért meredeken kanyargó és hosszú lépcsősoron kell leereszkedni a tenger szintjére, ahol messziről érkező, erős hullámok verik a partot. A szörfösök az ilyen helyeket kedvelik, így itt is találtunk néhányat. És ahol turizmó van, ott árus is van. A nők hatalmas kosarakat cipelnek le a fejükön, hogy a parton árulják az ételt, italt, szuvenírt.
Többszöri próbálkozás után kézzel-lábbal sikerült beleírnunk a homokba a "MENŐK VAGYUNK" feliratot, hogy Péter lefotózhassa, mielőtt még elmossa a víz. Ezután behatoltunk egy denevérekkel teli barlangba az öböl nyugati részén, majd nekivágtunk a felfelé vezető hosszú lépcsősornak.
Menők vagyunk?
Fent a parkolóban lebzselő árusok nyújtották a markukat, hogy elkérjenek 10ezret a parkolásért. Mi persze nem akartunk fizetni, hiszen ők nem parkolóőrök, csak ott b...ák a rezet egész nap. Az egyik nő megfogta Tünde karját, és úgy magyarázott neki. Tünde persze kirántotta a karját a szorításból, és ingerülten odavakkantotta a nőnek, hogy ne merészeljen hozzányúlni. Erre a nő visszasétált az ülőhelyéhez és legnagyobb meglepetésünkre táskájából elővett egy kést! És nem is kicsit! Ott állt aztán, a kést szorongatva, gyilkos pillantásokat lövellve Tündére, míg mi iparkodtunk minél hamarabb felpattanni a motorra és eliszkolni onnan, mielőtt a hátunkba vágja a szerszámát.
Pura Mas Suka, a legdélibb szentély még várt ránk, így visszamentünk addig a kereszteződésig, ahol elvétettük az irányt. Hosszú és kanyargós út vezetett a szentélyig, amely első ránézésre nem különbözött a Balin eddig látott szentélyektől. Viszont mellette egy luxusszálloda bejárata állt, amelynek portaszolgálatán rögtön közölték velünk, hogy most nem lehet bemenni a hotel területére és nem lehet lifttel lemenni az öbölbe, mert esküvői ünnepség lesz. Ez azt jelentette, hogy a hotel előtti öbölrészbe ugyan nem lehet lemenni, de a nem közvetlenül a szállodához tartozó területre igen. Lépcsőn. Sok-sok lépcsőn. Ahogy lefelé haladtunk, madártávlatból bekukkantást nyerhettünk az esküvői előkészületekbe. A hotel előtti illetve inkább alatti öböl homokján fehér abroszos asztalok sorakoztak, középen virágokkal díszített pódium állt. A násznép és a hotel egyéb vendégei a parton lófráltak és fürdőztek. Láttuk a liftet is, ahogy le-föl szállítja a vendégeket és pincéreket, edényeket és egyéb kellékeket.
A lépcsősor alján, az öbölben hamar rájöttünk, hogy a sziklákat megkerülve átjutunk a "tiltott" területre és ami még fontosabb: a lifthez! Hiszen kinek van kedve felvergődni a lépcsőn, mikor két sziklányira tőle egy kényelmes és gyors lift suhan.
Az átjutást azonban nem csak a nagy sziklák és a tövüket csapkodó hullámok nehezítették, hanem egy keleti hölgy is, aki egy eldugottnak hit sziklazugban éppen orálisan elégített ki egy europid arcberendezésű férfit. Ezért kis csapatunk gyors és határozott léptekkel, a nyílt tengert csodálva masírozott el mellettük, majd gyorsan eltűnt a nagy szikla mögött.
A hotel öblében nyüzsgött az élet, és nem mertünk sokáig lófrálni az ünneplőbe öltözött vendégek között. A lifthez siettünk, és a várakozás percei alatt megfigyelhettük a főpincér által tartott eligazítást, illetve a sziklák mögé bújt párocska aktusának második felvonását. A leérkező liftből kiözönlött a "tömeg" és beözönlöttünk mi hárman. Felfelé haladva gyönyörű kilátás nyílt az öblöt lezáró, sűrű növényzet borította sziklafalra, amelynek lábát párába vonta a megtörő hullámok vízpermete. Ezenkívül megtekinthettük a szappanopera harmadik felvonását, amely során a férfi (arcán valószínűleg elégedett mosollyal, de ezt már nem lehetett tisztán kivenni a távolság miatt) könnyed léptekkel megjelenik a színen, és zsebre vágott kézzel tovasétálva elvegyül a vendégseregben, míg a nő kissé lemaradva jön elő és másfelé veszi az irányt. Mintha soha nem is találkoztak volna, nem is ismernék egymást, nem is történt volna semmi ... talán nem is történt ...
A szálloda a hegy tetején nem okozott csalódást. A legnagyobb attrakció a feszített vizű medence volt, amelynek pereméről filmsztárok szokták nézni a naplementét egy koktél társaságában. Tünde persze nem bírta ki, levetette a ruháját és azon mód, fehérneműben beleereszkedett a medencébe. Pont egy fotóra volt időnk, mielőtt a szálloda egyik alkalmazottja kedvesen felhívta a figyelmünket arra a szabályra, hogy a medence kizárólag a szállóvendégek kényelmét szolgálja. De ekkor már megvolt a fotó, ha kellett is egy másikat csinálni, ahol jobban látszódik a háttér, vagyis a panoráma. Sebaj, majd a photoshop segít ezen is!
A visszafele úton még elkanyarodtunk a szálloda recepciójához, ami egy másik sziklán volt, és egy jó nagy putrin keresztül vezetett hozzá az út. Kíváncsiak voltunk, mennyibe kerül itt egy szoba. Tünde kapott egy árlistát, de már nem emlékszem pontosan, hogy 800 vagy 8.000 USD volt egy hatszemélyes lakosztály. De mindegy is. Egyik sem a mi súlycsoportunk.
Mégis elmondhatjuk, hogy lifteztünk, fotózkodtunk, medencébe ereszkedtünk és kukkoltunk egy ilyen full-luxus helyen! Kinek kéne több! :)
Visszaérve Denpasarba elfoglaltuk a 10 dolláros háromfős szobánkat és alapos tisztálkodásnak vetettük alá magunkat. Ránk fért. A recepciós először persze megpróbált nekünk egy 135ezres szobát eladni, amiben volt légkondi és TV, és határozottan jól nézett ki, de mi ellenálltunk. Jó lesz az olcsóbb lepusztultabb. Erre - gondolom puszta jóindulatból - a srác áttelepítette a TV-t a mi szobánkba, aminek az lett az eredménye, hogy a készülék elfoglalta az egyetlen konnektort. Pedig a konnektor nagy érték az utazó számára. Azzal tölti a telefonját, a fényképezőgép aksiját és nem utolsó sorban azzal működteti a ventillátort! Vagy talán volt egy elosztó? Mindegy. A TV mindenképpen halott ötlet volt.
Az este megint folyó ügyek intézésével telt. Péter és én elmentünk az Ubung Busterminálra és megérdeklődtük, hogy mikor és mennyiért megy busz másnap Banyuwangiba, Jávára. Ezután egy warnetben szenvedtünk azzal, hogy Eszteréknek kiírjuk a képeket egy DVD-re, illetve lementsük magunknak is az SD-kártyákról.
Ez volt az utolsó esténk Balin, talán érdemesebben is eltölthettük volna, de hát Denpasar már csak ilyen ... igazi nagyváros. Foglyul ejt és rohanhatsz ide, futhatsz oda, intézheted ezt, kérdezheted azt, a lényeg, hogy busy-nek érezd magad. Ez volt nekünk Denpasar és ilyen formában méltón búcsúzott tőlünk.
(10-01-10)
Dreamland - az Álmok Földje nappal
Én nagyon jól aludtam a warung beli szállásunkon, míg Pétert a legyek kínozták (vagy szúnyogok?), Tündén pedig átgyalogolt két macska.
Kora reggel kinyitott a mellettünk lévő warung. A tulajdonosok kicsit furcsán néztek ránk, de nem furcsábban, mint azok az indonézek, akik ritkán látnak bulét. Szerencsére a mi warungunk tulaja későn kelő típus, így volt időnk visszarendezni az asztalokat, terítőket és ágyakat, mielőtt megérkezett és kinyitott volna. A gyorsabb ébredés reményében lealkudtuk a kopi susu-t 5-ről 3ezerre és kiültünk az egyik szélső padhoz, ahol mérsékeltebb formában leptek el bennünket a legyek. Nagyjából az a látvány tárult elénk, amelyet az éjszakai fények alapján elképzeltünk. Jobbra egy nagy, modern szálloda állt, előttünk pedig szintén egy nagy építmény helyezkedett el, amelynek tetején az üveggúla terpeszkedett. Az épület hátsó traktusára nem fordítottak sok gondot, ott nagy, vakolt felület éktelenkedett. Oldalában gang szerű út vezetett előre egészen a ... tengerig. Mert ott csillogott ám a tenger az öböl szűk szárazföldi bejáratán át kb. 100 méterre tőlünk! Jól mondta az éjszakai motoros. Itt van a part!
Még mindig vizes esőkabátjainkat és Tünde ruháit kiteregettük a motorokra és lementünk a beach-re. Senki nem volt a parton, a homokról a dagály által otthagyott moszatot takarító helyiek is csak fél órával utánunk jelentek meg, amikor mi már felmásztunk a nagy luxusszálloda és étterem, a New Kuta Beach teraszára. Onnan végig lehetett tekinteni a partot. Észak felé további homokos öblök következtek, amelyeket vízbe nyúló, izgalmas alakú sziklák választottak el egymástól. Déli irányban keskenyebb volt a homokos föveny, a függőleges sziklafal szinte közvetlenül a vízből emelkedett ki és a lépcsőzetes sziklák ormán épületek emelkedtek. Akkor még azt hittük, valami halászfalu és elhatároztuk, hogy átmegyünk oda ebédelni. De előbb még elidőztünk az elhagyatottnak tűnő luxushotel teraszán, felkerestük a nagyon tiszta és igényes mosdót, ücsörögtünk a feszített vizű medence partján, amelynek széle a levegő semmijébe veszett, kipróbáltuk a fonott nyugágyakat, és bemerészkedtünk az egyik étteremrészbe, ahol eladásra váró dísztárgyak álltak teljesen őrizetlenül. Romantikus lelkünk látta, ahogy a vendégek és a személyzet mindent hátrahagyva, az utolsó pillanatban menekül el a feléjük tornyosuló cunami elől, amely azonban - szintén az utolsó pillanatban - meggondolja magát és visszahúzódik. Hát barbár ő, hogy elpusztítson ennyi kellemet? S ottmarad dísztárgy, dekoráció, póló, terített asztal érintetlenül. Először nem értettük a dolgot, de aztán fél 10 felé rájöttünk, hogy az elhagyatottságnak sokkal prózaibb oka van. Nevezetesen, hogy a hotel és étterem aznap reggel még nem nyitott ki. Ez akkor vált teljesen bizonyossá, amikor egyre több egyenruhás alak jelent meg a területen kedvesen jó reggelt kívánva, mindenfelé rendezkedve és tisztogatva, majd a biztonsági őr felszólított minket, hogy legyünk szívesek távozni és majd 10 óra után visszatérni.
Elindultunk hát a kiszemelt falu felé déli irányba a parton, vagyis inkább a sziklákon, mászva, botladozva. Ugyan apály volt, sok helyen mégis térdig kellett a vízben gázolnunk, ha meg akartunk kerülni egy sziklát. Tünde még az öböl végén óvatlanul levette a szandálját, hogy megvakarja vagy megtisztogassa a lábfejét, és egy nagy hullám a következő pillanatban elmosta előle a lábbeliket. Volt szandál, nincs szandál. Egy pillanat műve volt az egész. A topánkák mintha még fel-felbukkantak volna egy-egy pillanatra segélykérőn a habokból, de már nem lehetett megmenteni őket. A hatalmas hullámok örökre bekebelezték a szandikat. Jobban mondva, pont, hogy nem örökre, mert idővel majd megtalálja őket egy sziklákon sétáló turizmó és lehet, hogy megörül a nagyméretű műanyagszandálnak, hisz épp nem rég vesztette el papucsát a habokban. Mi is így örvendeztünk séta közben egy-egy flipflop papucsnak. Gyűjtögettük őket, Tünde meg próbálgatta. Ez méretben jó, ez kényelmes, ezek színben passzolnak egymáshoz ... Hasznos volt az óceánparti papucsvásár, mert a cakkos-tarajos felületű sziklákon még gumiszandálban is kényelmetlen volt a járás, nem hogy mezítláb. El is mállott és kilyukadt a gumiszandim talpa a túrán!
A parton az első állomás egy bambuszrudakkal burkolt betonoszlopokra épített faház volt. A bambuszkaput lakattal lezárt lánc védte, de ez nem akadályozta meg Tündét, hogy behatoljon a házba, amelybe azonnal beleszeretett és már az első lépcsőfoknál magáénak tudott. Na, ez valóban egy elhagyott ház volt, illetve egy be nem fejezett. Először egy nagy teraszra jutottunk fel, amelyen egy hatalmas faasztal állt. A terasz fölötti szinten emelkedett maga a kétemeletes ház. Panzió és étteremféleségnek épülhetett ez is, bár csak pár szoba volt benne. A legfölső szobát szerencsére nyitva találtuk. Az egész épület fából készült és mindenhol a fát védő lakk illata terjengett. A szoba teraszajtaja zárva volt, de a belülről nyíló ablakokon keresztül ki lehetett mászni. Tünde teljesen elvarázsolva mászkált fel és alá a teraszon, és végig azt hajtogatta, hogy itt kellet volna töltenünk az éjszakát, nem a warungban, de még most sem késő, ma este aludjunk itt! Apály vagy dagály, mászva vagy úszva ... ugyan már, kedves barátném nem ad ilyen apróságokra! Szerencsére sikerült lebeszélnünk, és beérte néhány fotóval, amelyen egyértelműen látszik, hogy ő a ház tulajdonosa. :)
Továbbmászva elértük az épületeket, de kiderült, hogy nem igazán falut alkotnak, hanem szálláshelyek és warungok a part mentén. Magányra vágyó szörfösök és búvárok jönnek ide szárnyalni vagy merülni. Legalább is ezt sugallta a hely. Aki party-ra és életre vágyik, az átmászhat New Kuta Beach piramisába. Már dél felé járt az idő, farkaséhesek voltunk, de egy nasi goreng 20ezerbe került, így elhalasztottuk az ebédet. Másztunk hát tovább, és egyre kisebb öblöket találtunk, egyre kevesebb lett a ház, egyre kékzöldebb a víz, majd elértünk ahhoz a ponthoz, ahonnan nem volt tovább. Hatalmas sziklafal emelkedett előttünk, az ösvény és a túra véget ért.
Visszaérve egy teli Dreamland Beach-et találtunk. Helyiek és turizmók lepték el partot, a kinyitott warungokat és éttermeket, s mi hálát adtunk az égnek, hogy láthattuk a partot reggel 7 órai néptelen állapotában is. Fürödtünk egyet a tengerben, ami nálam abból állt, hogy egyszer hasra vágott egy hullám, majd a visszahúzódó víz végighúzott az apró kavicsokon, majd ezt megismételte még egyszer, mire végre ki tudtam menekülni. Azt kellett megállapítanom, hogy Dreamland valóban inkább szörfös, mint fürdőparadicsom.
Csak érdekességként jegyzem meg, hogy ha drágálltuk a 20ezres nasi gorenget a déli öblökben, a New Kuta Beach Hotel árait látva elszégyelltem magam már csak attól is, hogy mockosz kisz keszeimbe mertem venni az étlapot. A nasi goreng 60ezer, míg a mie goreng 80ezer rúpiába került. Vagy fordítva. De az mindegy. Azóta már százszor elbizonytalanodtam, hogy vajon jól láttam-e, hogy nem csalt-e meg a szemem, mert ezek az árak túlságosan hihetetlenek voltak. Lassan már kiesett a szemünk az éhségtől, és még várt ránk néhány öböl, így továbbindultunk. Eszterék pont nemrég értek le a strandra, ők is béreltek motort, azzal jöttek, de őket csak egy percre üdvözöltük, miután sikerült kikecmeregniük a hullámok szerető öleléséből.
Kora délutánra a parkoló megtelt, és a sok kocsi között elbújtak száradó ruhákkal teleaggatott motorjaink. Viszont megúsztuk a parkolási díjat, ami itt biztos jóval seribu (ezer) felett lehetett. A pálmasorral elválasztott széles út most sokkal barátságosabb volt, mint ahogy tegnap este fogadott minket. Forgalom nulla, hát lehetett száguldani felfelé, már amennyire az emelkedő engedte. A Pecatu Indah Resort kapuját elhagyva első utunk egy otthonos kis warungba vezetett.
(10-01-10)
2010. február 8., hétfő
Éjszaka az Álmok Földjén
A helyiek azt mondták, hogy Dreamland partján vannak szálláshelyek. Úgy voltunk vele, hogy átázva-átfagyva jobb lesz fedett helyen tölteni az éjszakát. A nagy eső miatt a sátrazásról úgyis lemondhattunk. Dreamland közelinek tűnt, mert akkor még nem tudtuk, vagy tudatunk legmélyebb bugyrába rejtettük, hogy a Pecatu Indah Resort bejáratától még kb. 4 km-re van a tenger. Ez a táv sötétben, esőben, ismeretlen úton nem öt perc, és Tündének a vizes ruhákban egy örökkévalóságnak tűnt. Miután áthajtottunk a főbejáraton, az út lejteni kezdett. Kb. négy sáv szélességű úton gurultunk lefelé, ahol a két sávot magas pálmafasor választotta el egymástól. Sehol egy ember, sehol egy jármű, csak itt-ott pislákolt valami fény. Az eső még mindig esett, Tünde érthető módon egyre türelmetlenebb volt, hát minden útszéli kalyibában potenciális éjszakai szállást láttunk. A Pecatu Indah Resort név hallatán én egy épületekkel teli komplexumot képzeltem el, de itt a széles út két oldalán csak a körforgalmak mellett állt egy-egy őrbódé. A terület sokkal nagyobb volt, mint képzeltem, ezért a szállodák és a körülöttünk elterülő golfpályát kiszolgáló egységek nem egy kupacban, hanem elszórtan helyezkedtek el.
Nem voltunk túl szerencsések. Az egyik őrbódé zárva volt, a másikban nagy törött márványlap, a harmadikban pedig egy hálózsák foglalta el a három embernek amúgy is szűkös helyet. Találtunk egy lakóházakra emlékeztető komplexumot (szállodák?) és egy zárva lévő éttermet, amely mellett egy nagy garázsban traktorok, autók és motorok álltak. Tündénél betelt a pohár és kitört a kétségbeesett indulat, hogy már soha nem lesz ő száraz és meleg helyen. Nyilván elege volt a dologból, és az sem nyugtatta meg, amikor mi a "Beach" feliratú táblánál rossz felé fordultunk és még azzal is szenvednie kellett, hogy felhívjon minket. Így utólag visszagondolva, mégiscsak rá kellett volna húzni, akár erőszakkal is, a sárga nejlon esőkabátját, mert hiába tapad vizesen a testére, legalább a menetszelet felfogta volna kissé. Akkor sem lett volna kéjutazás, de valamennyire csökkentette volna szegényke kínjait.
Visszafordulva egy kósza motorosra bukkantunk, illetve Tünde bukkant rá és a hapsi igazította útba a part irányát illetően. Egy darabon követtük az ipsét, aki egyszer csak megállt és előre mutatva közölte, hogy ott van a part, majd eltűnt az éjszakában. Mi ott álltunk a vaksötétben, ahol véget ért az aszfaltozott út. Az eső ekkorra alábbhagyott, kitisztult az ég és a Hold fényénél felderengett a környék. Mögöttünk, kicsit távolabb egy szállodának tűnő, sokablakos, kivilágított, modern épület állt. Tőle balra a nagy puszta sötétség, majd szemünk egy színesen villódzó piramisformájú építménybe ütközött, amely egy magaslaton állt és gépzene ütemes ritmusa szűrődött ki belőle. Közvetlenül előttünk valami földútnak tűnő meredek lejtő vezetett lefelé. Balra tőlünk pedig egy nagyobb szabad térség terült el, a felszín emelkedett és a domb tetején néhány warung szerű tákolmány csoportosult. A tuc-tuc zenét leszámítva mindenfelé néma csönd, sehol egy lélek, sehol a tenger. Illetve sejtettük, hogy valahol ott lehet a meredek dűlőút végén, de már nem volt erőnk kockáztatni. Ki tudja, milyen messze van még, ki tudja mennyire van beépítve, ki tudja találunk-e ott alvóhelyet.
Sóváran néztünk a dombtetőn álló warungok felé, majd döntöttünk. Letettük a motorokat az emelkedő alján és felcuccoltunk a viskókhoz. Közelebbről szemügyre véve őket szabályszerű, három oldalról nyitott warungsornak tűnt. Ételt természetesen nem találtunk, de a berendezés éppen elég volt. Kis átrendezéssel létrehoztunk két fekvőhelyet, amelyeket nem érhettek el a beverő esőcseppek sem.
Az indonézek kevéssé használnak széket, előszeretettel ülnek a földön, ezért a warungban volt két hagyományos ülőalkalmatosság. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy bambuszcsövekből készített ágyat, amelyre aztán bambuszlevélből szőtt szőnyeget terítenek, és azon 5-6 ember is elfér törökülésben vagy maga alá húzott lábbal ülve, miközben a középen elhelyezett tálakból falatoznak. Nos, ez a közösségi ülőalkalmatosság formailag tökéletesen megegyezik az Európában használatos fekvőalkalmatossággal, az ággyal. Az asztalokról leszedtük a műanyag terítőt, azt ráterítettük a "bambuszágyra", arra jött a fonott szőnyeg, majd a hálózsák. Tünde levetette vizes ruháit és bebújt a hálózsákjába, majd ráterítettük az egyrétegű sátor ponyváját is. Imígyen bedunsztolva lassan felmelegedtek elgémberedett tagjai és visszatért az életkedve is. Értékeinket bedobáltuk a hálózsákok aljába, majd kényelmesen bevackolódva hallgattuk, ahogy az eső újra rákezd.
(10-01-09)
"Akik élnek, azok délnek mennek ..." a Bukit-félszigetre
Az állatkert után visszatértünk a kis hotelbe, és az ott megőrzésre elhelyezett cuccainkból kiszedtük azt a pár dolgot, amire másnapig szükségünk lehet: fürdőruha, törölköző, kontaktlencsetok és lötyi, fogkefe, napszemüveg, naptej, esőkabát, hálózsák, és a sátor. Utóbbiakat felerősítettük Tünde mögé a motorra, majd elindultunk Kutára. Egyrészt, hogy pénzt váltsunk, másrészt, hogy otthagyjuk Tündét, aki Eszterrel akart találkozni, és majd később utánunk jönni, harmadrészt, hogy mi ketten Péterrel továbbmenjünk a déli Bukit-félszigetre. Itt reméltünk találni egy kellőképpen elhagyatott és homokos partszakaszt, ahol felverhetjük a sátrunkat és eltölthetjük az éjszakát. Spórolásból és kalandvágyból.
Először megálltunk Jimbaranban, hogy napvilágnál is megnézzük azt a partot, ahol az első napokban arakkal öblítettük le a fenséges seafood-vacsorát. A part most tele volt helyi és külföldi turizmókkal, akik a felhőkön átderengő nap sugarait élvezték és a szél kavarta hatalmas hullámokat bámulták. Az egész látogatás 5 percig tartott ezért semmisnek tekintettük a tukang parkir (parkolóőr) követelését, miszerint fizessünk neki ezer rúpiát.
Továbbmentünk Dreamland felé, amely egy a félsziget nyugati partszakaszán található, sziklákkal tarkított homokos strand. Itt reméltük megtalálni éjszakai szálláshelyünket. Ez végül sikerült is, de nem teljesen az általunk elképzelt formában.
A "bukit" szó indonéz nyelven dombot jelent, és ennek megfelelően a félsziget közepén egy domb emelkedik. A dél felé vivő Jl. Ulu Watu lassan emelkedni kezdett, és csak emelkedett, emelkedett, lassan, kitartóan. A java egy nagy útkereszteződés után következett, amelyben először nehéz volt eldönteni, hogy merre is van az egyenesen előre és hogy mikor szabad az út. Volt ugyan közlekedési lámpa, amelyet az indonéz köznyelv csak "lampu merah"-ként (piros lámpa) emleget, és az szemmel láthatóan piros is volt, de ennek ellenére időről-időre akadt egy-egy motoros, aki megunta a várakozást, ("Milyen hülyeség, hogy piros a lámpa és nem mehetek, amikor se jobbról, se balról nem jön senki!") és áthajtott a kereszteződésen.
A tömeggel aztán nagy lendülettel elindultunk mi is, de még ez is kevés volt az előttünk tornyosuló emelkedőhöz. Felváltottam kettesbe, majd hármasba és négyesbe, ahogy gyorsultunk ... majd vissza hármasba és megint kettesbe, ahogy egyre lassultunk a meredek emelkedőn ... és nyomtam a gázt illetve egészen pontosan húztam, húztam, húztam tökig, majd előredőltünk, és nyögtünk, és egyre lassultunk, lassultunk, amíg a szerencsétlen motor az emelkedő második harmadában megállt. Megingott az egyensúly, letettem a lábam és jobb kezemmel belecsimpaszkodtam a fékbe, hogy ne guruljunk hátra ... miközben Péter leugrott hátulról, hogy könnyebb legyen a gép, és szemünk sarkából még pont elkaptuk, ahogy egy szőke bule srác jó lendülettel elhúz mellettünk és széles vigyorral visszanéz ránk. Mi tagadás, mókás látványt nyújthattunk, ahogy küzdjük fel a motort a dombra, de csak nem sikerül és az utasnak végül el kell hagynia a fedélzetet. Visszaváltottam hát egyesbe, amit már jó ideje meg kellett volna tennem, és felrobogtam a domb tetejére, ahol bevártam szegény Pétert, aki gyalog jött fel utánam. Addig nagyon büszke voltam magamra, hogy milyen ügyesen vezetem a motort, akkor is, ha ketten ülünk rajta, de itt, az első komolyabb feladatnál, elvéreztem. Megnyirbált sofőri önbecsülésemet majd csak Sukamade felé szerzem vissza, ahol megint nem birkózom meg egyedül a kövekkel, de az ottani útviszonyokat tekintve a megtett táv is csúcsteljesítmény lesz.
A dombtetőn aztán újra sík terepen haladtunk és hamarosan hatalmas szobrok tűntek fel az út jobb oldalán: a Pecatu Indah Resort monumentális bejárata. Természetesen meg kellett állni fotózkodni, és miután a szemben lévő kisboltban beszereztünk egy hűtött vizet, hamarosan újra elértük az utazósebességet. Dreamland felé természetesen a Resort gigászi bejáratánál kellett volna lefordulni, de a hatalmas szobrok elvonták a figyelmünket erről az apróságról. Már bőven Pecatu faluban jártunk, amikor rájöttünk a tévedésre, ezért vissza kellett fordulnunk.
"Hmm, mintha idefelé nem lett volna ilyen göröngyös az aszfalt! Vagy csak ez a sáv nem sima?" - elmélkedtem magamban, miután a motor elkezdett furcsán rángatni, mintha ezer keskeny fekvőrendőrőn haladtunk volna keresztül.
Megálltunk, lenéztünk, és konstatáltuk, hogy defektet kaptunk. Hátsót. Asszem. És nyilván már korábban, csak mostanra eresztett le a gumi. Először csak Péter szállt le és én mentem tovább a motoron bengkel után kutatva, de aztán útitársam leszállított engem is és tolta a gépet, mert a gumi már veszélyesen lapos volt. El is érkeztünk egy családi házhoz, amelyen "bengkel" feliratú tábla díszelgett. Ha kilyukad a kerékbelsőd, két eset van. Meg lehet foltozni (ehhez egy "tambal ban" feliratú, többnyire koszos putri kinézetű helyet kell csak találni az út szélén ... és ilyenből sok van), vagy teljesen tönkrement a belső és venni kell egy újat, majd azt berakatni. Indulás előtt Bandungban Anna kiokított, hogy mi az ilyen munka elfogadott tarifája, de én már elfelejtettem. Ezért felhívtam Annát, hogy segítsen. Azt mondta, hogy ha ki kell cserélni a belsőt, akkor se lehet több 30ezernél az ügylet. A szerelőnek azonban nem volt sok kedve dolgozni. Közölte, hogy az új gumibelső és a munkadíj összesen 50ezer rúpia lesz. Próbáltunk alkudni, de mivel nem volt kedve dolgozni, nem engedett az árból. El is érte célját, hamarosan továbbálltunk.
A második helyen már készségesebbek voltak. Azt mondták, megcsinálják 10ezerért, de az ő műhelyük nem igazi bengkel, nincs jól felszerelve, ezért 15ezer lesz, hogy hoznak foltozóanyagot. Így 25ezerre jött ki, ami határozottan jobb ár volt.
Beültünk a műhely melletti warungba, megvacsoráztunk és ittunk meleg teát. Mindeközben besötétedett és leszakadt az eső. Folyt a víz mindenhonnan, mintha dézsából öntenék, de a srácok rendíthetetlenül babráltak a motoron. Hamarosan láttuk, ahogy az egyikük befut egy vállra vetett, felfújt belsővel. Még bőven csepergett, amikor átvettük a motort. Ki kellett cserélni a teljes belsőt, mert végleg tönkrement, nem lehetett már foltozni. Ezért aztán itt is 50ezret kellett fizetnünk összesen, de legalább annyi a mentségükre szól, hogy tűzön-vízen vagyis esőn-sáron át is megcsinálták.
Visszahúzódtunk a warungba a kész motorral és Tündének megpróbáltuk a lehető legpontosabban megadni a tartózkodási helyünket. Ez sikerült is ,mert egy idő után befutott, természetesen teljesen átázva. Nem sokkal Kutáról való indulása után kapta el az eső és a szövet esődzsekije nem sokat használt a hatalmas felhőszakadás ellen. Az esti levegő tényleg hűvös volt a nagy eső után, hát nem csoda, ha jól átfagyott. Amennyire korlátozott ruhakészletünk engedte, átöltöztettük Tündét, ő beburkolódzott az egyik sarungba, majd elfogyasztott egy nasi gorenget és egy forró teát. Javasolta, hogy aludjunk ott a warungban, de mi lebeszéltük, mondván, hogy Dreamland közel van és talán találunk szállást is.
(10-01-09)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)