A kísérlet avagy a DCC mélypontja

Desa Pampangból Samarinda felé menet a vacsorát útközben kaptuk, de nem a buszban kiosztott papírdobozban, hanem egy vendéglőnél. Ez egy állatkert mellett állt, szép zöld, erdős környezetben. Az állatokat csak tovább induláskor láttuk egy pillanatra a buszból. Meglepett, hogy majmok és néhány apró barna medve közvetlen közelében költöttük el vacsoránkat.

Az épület előtti sörsátrak alatt a megszokott ételek sorakoztak: nasi goreng, párolt zöldség, sült csirke, sült hal, grillezett kukorica, gyümölcsök, édességek és víz. Mindezzel nem is lett volna baj, mert finom volt az étel, mi meg eléggé éhesek. Valami mégis csökkentette a komfortérzetünket. Bennem csak lassan tudatosult, hogy jobban esne az étel, ha nem szakadna ki a dobhártyám a mikrofonba vonyító Ibu és Bapak duójától. Azt hittem, a gyaloglásos lázadásunkat már nem lehet überelni, de tévedtem. Ez volt a csúcspont! Vagy inkább a mélypont. Azt már megszoktuk, hogy szeretnek énekelni, és bárki magához ragadhatja a mikrofont, de azt is megszoktuk, hogy ezek a magamutogatók általában énekelni is tudnak. A vacsi közben virnyogó nő és férfi azonban nem tartoztak közéjük. Rémes volt! Tényleg! De mi már csak röhögtünk az egészen. A szituáció annyira abszurd volt, hogy más reakciót nem válthatott ki.

Tünde azon nyomban ki is fejtette a kamerának, hogy a darmasiswa tulajdonképpen egy szociológiai (bár szerintem inkább pszichológiai) kísérlet, amely során a kedvező ösztöndíjjal Indonéziába csábított külföldi egyedek tűréshatárát vizsgálják, illetve Indonézia és az MSG egy éves dózisának agyukra és lelkükre gyakorolt hatását. Kalimantan után úgy gondolom, hogy e kísérlet létezése nem csak hülye vicceink egyike, hanem bizonyított tény.

A vacsora és a vonyítás végeztével két lehetőségünk volt. Szállhattunk olyan buszba, amely valami shopping centerbe tartott, hogy a lelkes külföldiek és indonézek vásárolgathassanak. Vagy szállhattunk olyan buszba, amely egyenesen a szállodába vitt vissza minket. Ugye nem kérdés, melyiket választottuk? Kb. másfél óra múlva megint a hotelben voltunk, hogy egy rövid pihenő után újra buszba szálljunk a Mulawarman Egyetem felé, ahol újabb, de most már az utolsó tortúra kezdődött a Darmasiswa Záróelőadások formájában.

(10-05-15)

Heti Hírmondó

Darmasiswa 2010/2011 - Telefonhívás a távolból - Felkészülés az ITB International Day-re - Karaoke buli

Ez a hét a Project jegyében telt és büszkén állíthatom, hogy nagyon hatékonyak voltunk. Sajnos üröm is vegyült a szorgosan végzett munka feletti örömbe. Április 14-én, szerdán, felkerült a friss lista a Darmasiswa ösztöndíj honlapjára. Tavalyhoz képest háromszor annyian, több mint 700-an kapták meg az ösztöndíjat a 2010/2011-es tanévre, de Szilvási Tünde Judit és Kenéz Ildikó Emese nem szerepelt a sorban. Hiába volt hát minden erőfeszítés, a pályázati anyag utolsó pillanatban való gondos összeállítása! Nem értettük, hogy mit rontottunk el, hiszen a Project miatt biztosak voltunk benne, ha valakit engednek hosszabbítani, akkor azok mi leszünk! De nem így történt ... Először azt hittük, hogy a hosszabbítás nehézsége miatt nem is volt esélyünk. De később kiderült, hogy Gitta is újra pályázott Semarangban, és ő megkapta. Megnéztük újra a listát, és ő valóban rajta volt, mi viszont később sem kerültünk fel rá. Az is eszünkbe jutott, hogy Jakartában elkavarták valahogyan a beküldött anyagot. Mi ugyanis közvetlenül a Darmasiswa honlapon megadott két címre küldtük el a pályázati paksamétát postai úton, a budapesti nagykövetségnek pedig emailben. Igaz, az STSI-nek nem szóltunk külön, hiszen úgysem ők döntenek a dologban. Talán nem érkezett meg Jakartába az anyag? Vagy ott bekerült egy aktakupacba és elfelejtették? Azóta talán már aktakukacok rágják??? ... Áááá ...
Nem volt mit tenni, elfogadtuk a tényállást, és dolgoztunk tovább. Tudtuk, hogy ha arra kerül a sor, és csak a Darmasiswa lesz az egyetlen megoldás, hogy visszajöjjünk és folytassuk a Project-et, akkor azt annak idején a megfelelő szinten el tudjuk majd intézni. Csak persze kényelmesebb lett volna, ha legalább ezzel nincs gond.

Csütörtökön nagyon kellemes és vicces meglepetés ért. Egyszer csak csörgött a telefonom, és nem akartam hinni a szememnek: Balázs, egy régi jó barát, hívott ... Magyarországról! Nagyon megörültem neki, de csodálkoztam is, hogy miért hív ilyen messziről a mobilon. Kiderült, hogy felszámolták a cégét, ez volt az utolsó napja, amikor még megvan a céges kocsi, meg a céges mobil. Balázs nem örült a helyzetnek, és úgy gondolta, ha már vissza kell szolgáltatnia ezeket a javakat, hát mellékel a telefonhoz egy szép összegű számlát is! Előkereste azt az ismerősét, aki jelen pillanatban a legmesszebb tartózkodik, és én voltam a nyertes! :) Legalább 40 percig beszélgettünk, tehát biztosan szép összeg jött össze! Balázs elárult egy titkot is, amit nem szabad továbbadnom ... ja, persze, ezért titok ... szóval erről most hallgatok, és majd annak idején elbüszkélkedek, hogy "Hehehe, én már rég tudom!" :)

Pénteken délután az ITB kampuszán volt jelenésünk, mert másnap került megrendezésre a helyi International Day, amelyen mi a már mondhatni szokásos standunkkal vettünk részt. Itt nem volt annyi pénz a stand felállítására és dekorálására, mint az Unpad-on. Összesen 100.000 rúpiát kaptunk, de ez nem volt gond, hiszen már minden szükséges kellékkel rendelkeztünk. Csak egy vastag cellux-ot és egy kétoldalú ragasztószalagot kellett vennünk, hogy legyen mivel felerősíteni a képeket, az Üzenet-falat, a függönyöket és a kalocsai szobabelsőt ábrázoló fotófalunkat. Már korántsem fordítottunk annyi gondot a dekorálásra és a stand tartalmára, mint novemberben, de így is a miénk lett az egyik legszínesebb és leglátogatottabb stand. Csak a cseheknél volt nagyobb tolongás, mert ők kaját is adtak a jónépnek (igaz, hogy pénzért). Előkészítettük tehát a standunkat másnapra, és este elmentünk egy karaoke klubba Sausia, Parwiz és Ade társaságában. Ezzel el is mulattuk a másnapi végeláthatatlan vigyorgásért és fotózkodásért kapott kb. 40.000 rúpiás gázsit. Én biztos valami másra költöttem volna, de néha jót tesz az embernek, ha kiereszti a gőzt, vagyis a hangját egy zárt szobában.

(10-04-12 / 10-04-18)

UNPAD vs. ITB és karaoke a Dago Plasa-ban

Pénteken reggel felszedtem Ivát az Unpad kampusza előtt és elindultunk, hogy motoron közelítsük meg azt a tornatermet, ahol Avril kosarazik majd az UNPAD színeiben az ITB ellen. A GOR (Gedung Olahraga) Tunas Arena, vagyis a tornaterem benn volt a városközpontban, a Pasar Baru közelében, de az egyirányú utcák miatt nagyon nehezen találtuk meg ... magát az utcát is, nemhogy az utcából nyíló kicsi sikátorban álló tornatermet!

A nehézségek ellenére még volt időnk meginni egy kávét, majd elkezdődött a meccs. Bevonultunk a terembe, leültünk a nézőtérre, és szurkoltunk az UNPAD-nak. Nem hiába! Nyertünk is!!!

Avril akcióban

 

A meccs végén összefutottunk Megannal, akit az International Day-ről és a hagyományos sportolimpiáról ismerek. Meghívott minket estére a Dago Plasa-ba karaokezni, mert aznap tette le sikeresen az államvizsgáját. Este összegyűltünk hát a kis teremben, jött Tünde is, és ott volt két másik bule csaj is, akiknek már elfelejtettem a nevét, de arra emlékszem, hogy nagyon ijesztőek voltak fejkendőben.
A karaoke intézménye és perverzitási foka nem változott az első élményem óta. Ne aggódjatok, már beszereztem a karaoke DVD-ket, viszem haza a szajrét, de igazából karaoke-klubba kell menni ahhoz, hogy teljes legyen a hatás: sok ember ül egy kis teremben, valami nagyon béna klippet bámulnak a TV-n, miközben két ember a mikrofonnal vonyítja a számot, és a végén még egy csomó pénzt is adnak az egészért! :)

 Karaoke

 

Az itteni helyekkel az a baj, hogy értelemszerűen sok a nyálas indo popszám, amiket nem ismerek, és kevés az olyan angolnyelvű dal, amit el tudok énekelni. Eros Ramazotti vagy Jovanotti után pedig hiába kutattam. Azóta megtanultam, hogy karaoke-bulit délután kell tartani, vagy hétköznap, amikor olcsó a terem és max. négy ember menjen, hogy az így is borsos árért eleget tudjál énekelni. Ja, és előtte készülj fel a dalokból!

http://picasaweb.google.com/kenildem/BolaBasketUNPADVsITB#

http://picasaweb.google.com/kenildem/KaraokePartyMeganDiplomabulija#

(10-02-26)

Újra Bandungban

Megtelik a kost - Utazás utáni depi - A mentővacsi - "Vizsgahét" - Karaoke a Buah Batu-n

Hazaérve egy teli kost fogadott. Az eltelt majd két hónapban sok helyen éreztem magam otthon. Bandungban a Suka Ikhlas 66 alatti kostban, Yogyában Ibu Martina házában, Lombokon Anettnál és Selandia Baru karjaiban, így a haza és otthon szavak merőben relatív és tág értelmezési kört kaptak. Az otthon- és komfortérzés mindig az emberekhez kötődött, így amikor megérkeztem a kostba, ahová azóta beköltöztek a várt lakók, nem igazán találtam a helyemet. Tudtam, hogy ide kell most hazajönnöm, mert itt vannak a cuccaim, ide van kulcsom, innen nem fognak elküldeni, de fura volt szétnézni a szobámban és hallani az új emberek zaját. Jehan és az én szobám közé beköltözött Novi, a felső szintre pedig Iim és Endang mellé Della és Felis, míg a földszinti leghátsó szoba még üresen áll. Először meg voltam zavarodva, mert Novi és Felis össze-vissza tartózkodnak és alszanak egymás szobájában, és néha Ocha is csatlakozik hozzájuk. Ő a szüleivel lakik a közelben, de mivel a három lány elválaszthatatlan, az első napokban nem igazán tudtam felvázolni, ki a bentlakó és ki a vendég. Mostanra összeállt a kép, bár még mindig próbálnak megzavarni új arcokkal. Biztos sokaknak kétszer mutatkoztam be, másoknak meg egyszer sem, de néha nehéz megkülönböztetni a vonásaikat. Tök ciki! Nekik bezzeg könnyű dolguk van, csak egy bulét kell megjegyezniük!

A hétvége utazás utáni depresszióban telt. Kavarogtak bennem az élmények és emlékek, de csak a naplómnak tudtam mesélni. A lakótársaknak ugyan felsoroltam, merre jártunk, de, az indonézt elfelejtve, nemhogy az angolomat, sokszor még a magyartudásomat is kevésnek éreztem, hogy pontosan leírjam, mit láttam és mit éltem át.

- Prambanan, Borobudur, the Bromo by sunrise, the white Gilis and the green Lombok, colours, voices, flavours ... Yes, it was nice, very nice, nice, nice ... - üresedett ki végleg a szó.

Miket beszélek itt a számmal? Mi az, hogy nice?

Borobudur sztúpáinál egy álom vált valóra, a Bromónál egy másik bolygóra kerültünk, Gili Air lagúnáiban "poszteren giccs, valóságban csoda"-tájkép staffázsalakjai voltunk, a Senggigi naplementében pedig kacagó sikításban tört fel szívemből a szabadság boldogsága! ...

Ehhez képest mi az, hogy nice?

Régi sejtésem újra bizonyossággá vált. Az én túráim elengedhetetlen kelléke az útitárs. Elmesélhetem száz embernek, merre jártam, visszatérve mégis nélkülözhetetlen, hogy belenézzek egy szempárba, és lássam mosolyogni a Buddhákat, ébredni a Bromót és szikrázni a hullámok fehér taraját. Egyszerűen kell. Mint egy falat kenyér, mint egy korty víz.

Mostanában sokszor adok hálát az Istennek, az isteneknek és őseim szellemének, hogy mindig akadt útitárs és mindig akadt út, amit együtt kellett bejárnunk. És persze sosem felejtem el a még e földön időző felmenőim szerepét sem! :)

A "depi vagyok" hangulatból egy vasárnapi vacsora rángatott ki, amely során Elisa és Rob társaságában megkóstoltam a tradicionális Aceh konyha finomságait, és megismerkedtem Gabriellel, egy francia sráccal, aki nemrég érkezett Bandungba szintén a Darmasiswa programmal. Nagyon jól beszél indonézül, de alig angolul, így az este folyamán újra feltámadt bennem a sürgető vágy, hogy megtanuljam a nyelvet. Igen, az utazás alatt kicsit elfelejtettem, miért is vagyok itt. Megismerni az indonézek világát, belelátni a mindennapjaikba, bekukkantani a felszín alá, barátokat szerezni, együtt nevetni és sírni, és nagyon jól elsajátítani a nyelvet, hogy a legközelebbi utazás után már meglegyen a tökéletes csatorna és végleg leszámolhassak a "nice"-szal!

Hát, munkára fel! Október első hete vizsgákkal telt a nyelviskolában. Na, nehogy valami véresen komoly dolgot képzeljetek el! Tulajdonképpen az történt, hogy minden tanár íratott velünk egy dolgozatot. A feladat nem különbözött az órai munkától. Kaptunk egy szöveget, amelynek megértéséhez használhattunk szótárt, majd megválaszolhattuk a kérdéseket, kiegészíthettük a mondatokat, kereshettünk szinonímákat. Annak ellenére, hogy mindegyik dolgozatom jól sikerült, a sikerélmény-mutató a nullát verdeste. A szövegekben megint rengeteg ismeretlen szó fordult elő. Ahelyett, hogy a lelkem telt volna meg elégedettséggel, csak a szótárfüzetem újabb lapjai teltek meg szavakkal. Valami hiba van a rendszerben, mert hiába szótárazok ki egy olvasmányt, majd tanulom meg a szavakat, a következő olvasmányban megint túl nagy az ismeretlen szavak aránya. Miért nem tudnak egy dolgot legalább pár olvasmányon keresztül ugyanazzal a szóval és nem egy szinonímával jelölni, hogy meglegyen a szó gyakorlása, a felismerés öröme és ezáltal az adott szó memóriámban történő rögzítése. Hah, így az egész csak reménytelen, sziszifuszi munka!

Csütörtökön lementem a város déli részére, a Buah Batu-ra, Tündéhez. Majdnem két órát gubbasztottam az angkotban a nagy forgalom miatt, a végén eltévesztettem az utcát, elmentem a végállomásig és onnan egy másik angkottal jutottam el a végcélig. Ráadásul az első angkotos megpróbált legombolni rólam 7000 rúpiát a fuvarért! Adtam neki egy ötezrest, mire közölte, hogy adjak még két ezrest. Na, ne! Pont azért szeretem Bandungot, mert itt nem néznek hülye turistának! Felháborodásomat próbáltam egy nevetéssel elnyomni, majd elmagyarázni, hogy ez csak egy háromezres fuvar volt. Na? Sakk, matt! Most ki adjon kinek kétezret? Beláttam, hogy okos enged, és gyorsan kiszálltam a kisbuszból.

Tündééknél a jakartai orientáció idejéről látásból már ismert arcok fogadtak Mexikó, Csehország, Sri Lanka és Dél-Afrika képviseletében. Ők mind az STSI-re járnak, táncot, színészetet vagy zenét tanulnak. Megismertem őrangyalunkat, Annát is, aki a LP útján jó tanácsokkal kísért utunk során. Anna amerikai, de gyerekkorában a szüleivel Magyarországra költözött, és alig hallható akcentussal, tökéletesen beszél magyarul. Főztünk paprikás krumplit és sütöttünk palacsintát, ami nagy sikert aratott, majd elmentünk egy karaoke-klubba. Na, az aztán a perverz dolog! Ültünk heten egy szobában és két mikrofonba vonyítottuk az indonéz és angol dalokat, miközben a szemközti falon lévő monitort bámultuk. Odavoltam érte! Otthon is megyünk majd! Muszáj! Imádni fogjátok! :)

(09-10-03 / 09-10-09)