TravEx - A krokodilkuki

Travel Express / Kuriózum

A KROKODIL LEGNEMESEBB SZERVE

Leírás: Újabb táncok és beszédek után a Museum Mulawarman megtekintése

(10-05-14)

TravEx - Tortúra No. 2 (A DCC folytatása, Tenggarong)

Travel Express / Kultúra 

MEGKÍNZATÁSUNK NO. 2 (A DCC FOLYTATÁSA, TENGGARONG)

Leírás: Újabb táncok és beszédek után a Museum Mulawarman megtekintése

(10-05-14)

Újabb táncok és beszédek után a Museum Mulawarman megtekintése

Miután a jónép elvégezte kötelező péntek déli imáját, megtelt újra a Kraton díszterme. Utólagos kutatásaim során derítettem ki, hogy valójában a Kutai Kartanegara Szultánság legújabb építésű kratonjában várakoztunk, amelyet a 2001-ben hagyományőrzési célokból újra megkoronázott és reprezentatív hatalomra emelt Aji ... szultán jelképes lakóhelyéül építettek, de valójában kulturális eseményeknek ad otthont. Erre volt példa a Darmasiswa-rendezvény is. Miközben kiosztották az ebédet, újabb beszédek és tradicionális táncok következtek. Az első táncot világoskék és rózsaszín ruhában, henger alakú kis kalapban és apró dobokat verve járták. A második fellépő pedig egy újabb dayak harcos volt, akinek egyetlen zenész pengette a talpalávalót. A legtöbben becsülettel figyeltek, de a hátsó sorban elhelyezett kényelmes fotelek egyeseket álomra csábítottak.

A műsor végeztével áttereltek minket az út túloldalára, a Museum Mulawarman megtekintésére. A múzeum az utolsó olyan szultáni palotában kapott helyet, amelyet még a szultánság valódi fennállása alatt is használtak. A szultáni palota indonéz neve Kraton vagy keraton, amely a "keratuan" szóból származik. Ez utóbbi jelentése olyan palota, ahol a királynő (ratu) lakik. Az épületet sokszor "kedaton" néven is emlegetik, amely a "kedatuan" szóból ered, amelynek jelentése királyság (datu = király, királynő). Egészen 1936-ig a Kutai királyok és később szultánok palotái fából készültek, egyszerű formában. 1936-ban Sultan Parikesit modern palotát építtetett egy sokkal időtállóbb anyagból, betonból, a HBM (Hollandsche Beton Maatschappij) kivitelezésében. Az építész, Estourgie, Bataviából érkezett a munka elvégzésére. 1938-ban költözött be a királyi család, és az új lakás örömére az előző szultán kétszintes fa kratonját felszámolták (ezt az adott szultán építtette a 20. század elején). A szultanátus története 1960-ban ért véget, de Aji Parikesit 1970-ig még a kratonban lakott. Ezután azt átadták az államnak és 1976-ban nyílt meg benne a Museum Mulawarman. Miután hagyományőrzési célból újra megkoronázták a soron következő szultánt, építettek egy új kratont is, amely e jelképes uralkodó jelképes lakhelye lett. Eme új palota formája Sultan Alimuddin kratonját idézi, az utolsó fakratont a betoncsoda előtt. Itt időztünk, köszönttettünk, néztünk táncot  és ebédeltünk az imént.

Mielőtt bejutottunk volna a múzeumba a hátsó vagy oldalsó bejáraton, mert az új kraton felől érkezve a régi hátuljához jutottunk, betévedtünk az épület kertjében létrehozott bazársorba. Itt néhány warung és színes portékával teletömött boltocska várta a helyi és külföldi turizmókat. A szokásos sarungok, gyöngy- és faékszerek, szobrocskák és szuvenírek mellett számtalan színes hagyományos kalap közül választhattunk. Apura gondolva megvizsgáltam a kínálatot és rögtön beleszerettem az egyik típusba. Ez tulajdonképpen egy hatalmas, kb. 70 centi átmérőjű bambuszból szőtt tálhoz hasonlított leginkább, amelynek alsó részén középen egy 5 centi széles bambusz-szalag formált egy kört, amelybe beledugva a fejemet a kalap szépen megült a kobakomon. Úgy képzeljétek el, mintha egy merev homlokpántra felül egy hatalmas lefelé fordított sekély tál lenne ráerősítve. A kalapok felső része színes anyagokkal volt bevonva, tarka cikkelyeket képezve a felületen, és a közepéről pár bambuszrost lógott, a végén egy-egy színes masnival. Őrülten vicces volt! Egy másik fajta pedig fekete plüss anyaggal volt bevonva és azon a szokásos apró gyöngyökből kialakított dayak ornamentika. Az első dilemmát az jelentette, hogy a gyöngyöset vagy a pomponosat vegyem-e meg. Utóbbinál alacsonyabb árról indult az alkudozás, meg hát a pompon amúgy is mókásabb volt, így végül 90ezerről 50ezerre alkudva az árat, elhoztam a zsákmányt. Tünde is vett egy sokkal használhatóbb kalapot, amelynek formája egy sima férfikalapé, de különlegessége, hogy faháncsból vagyis fakéregből készült. Nagyon szép darab.
A bazár másik kuriózuma egy állati szerv volt, szárított formában. El sem tudtuk képzelni, hogy mik lehetnek azok a kb. 1,5 centi átmérőjű, 15 centi hosszú, világosbarna pálcák, amelyeket fehér dudorok pettyeztek és a végükön három kis csáp meredezett. A velünk nézelődő srác (aki mellesleg magyar volt, és szintén magyar barátnőjével már három éve élnek Balin darmasiswa ösztöndíjasként, csak nem tudtunk róluk), elárulta, hogy ez a krokodil nemesebbik szerve szárított formában, magyarul egy krokodilpöcs. Elnézést a vulgáris kifejezésért, de ennek a dolognak az abszurdumát a finomkodó szavak nem adják vissza. Hogy egy múzeum mögötti bazárban a nyakláncok és kulcstartók között egy köteg krokodilpénisz fekszik! És bűzlik, mert a kezemben tartva hamar megéreztem a fura szagot, amit árasztott.

A múzeum vagyis a kraton mögött találhatóak a kutai szultáni családok tagjainak sírjai. Fejfáik többnyire vasfából (nem vasbetonból! :) készültek, és faragott arab betűk hirdetik az elhunyt nevét, címét és a még el nem távozottak jókívánságait. A vasfa nagyon jó fejfa-alapanyag, mert sokáig bírja a párás, nedves éghajlaton. A sírok fölé faszerkezetű tetőzet borul, hogy megvédje azokat a naptól és esőtől. Ezeket tekintettük meg először, majd bementünk a múzeumba. Az itt kiállított tárgyak illusztrálják a Kutai Kartanegara Szultánság történetét. Megtekinthetjük a szultáni koronát és egyéb felségjelvényeket, a szultán és hitvese trónját, hagyományos ruhákat, egy gyűjteménnyi kínai porcelánt, egy jávai gamelán teljes hangszerkészletét, és hasonlókat.
A Kutai szultánok majdnem 2 kg-os, sisak szerű aranykoronája és tömör aranyból készült kardja ma a jakartai Nemzeti Múzeumban látható, mint ahogy a híres szanszkrit feliratú kő is. Tenggarongban csak a másolatokat állították ki.

A Mulawarman Múzeum értékes és érdekes tárgyai közül kettőt emelnék még ki. Az egyik egy nyaklánc, a "Kalung Uncal", amely a Kutai Martadipura Királyságból származik, de miután az egyesült a Kutai Kartanegara Királysággal, annak feje használta hatalmi jelvényként. Ez egy 18 karátos aranyból készült 170 grammos lánc, amelyet a Ramayana-ból vett történetek reliefjei díszítenek. A hagyomány szerint ez a lánc Indiából származik, és van egy párja. Az egyik a női, a másik a férfi, de azt nem tudom, hogy melyik volt a Kutai szultánok tulajdonában. Az biztos, hogy ma Indiában is csak egy darab található, és egy indiai követ elmesélése szerint, aki 1954-ben tett látogatást Tenggarongban, az indiai darab formáját, díszítését és méretét tekintve is megegyezik a kalimantanival. Ezért él az a hagyomány, hogy Mulawarman király indiai királyok leszármazottja, és ő hozta a láncot Borneó távoli szigetére.
A másik érdekes tárgy az ún. "Tali Juwita". Ez a zsinór (tali = zsinór) a Mahakam folyót jelképezi. A folyó széles deltatorkolatában 7 ágra szakad és három nagy mellékfolyója van, a Kelinjau, a Belayan és a Kedang Pahu. A Tali Juwita ezért egy olyan fonálból készült, amelyet 3 x 7 szálból fontak össze, és kurkumával színeztek sárgára, hogy a szultán aztán a "Bepelas" nevű szertartáson viselje. Ennek a szertartásnak valami olyasmi a célja, hogy erőt és hatalmat adjon a szultánnak, hogy mint jó uralkodó felelősséggel ápolja és tartsa fenn a szokásokat.

Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy lett volna türelmem végigolvasni a kiállított tárgyak melletti feliratokat. Minden érdekes információ utólagos kutatómunka eredménye. Ezt persze már sajnálom, mert sokkal érdekesebb lett volna mindezt már a helyszínen, a megtekintés pillanatában magamba szívni, de a reggel óta tartó tortúra ezt nem tette lehetővé. És ha akartam volna, se lett volna időm olvasgatni, mert a bő két órás fölösleges várakozás (amíg a muszlimok persze imával hasznosan töltötték az idejüket) és a beszédek meg táncok miatt nem maradt sok idő a múzeumra. Pláne, hogy a bazárban is eltöltöttünk jó fél órát. Tündével épp a múzeum alagsorában, valami pihenőhely félénél fotózkodtunk, amikor megjelentek a sárga zakós kis manók, és elkezdték a fülünkbe sutyorogni, hogy "sorry, miss, we have to go". Na, ekkor eldurrant az agyunk, és ha én még hajlottam volna is arra, hogy elinduljak a busz felé, Tünde kereken kijelentette, hogy márpedig most ők fognak várni, amíg mi megtekintjük kulturális értékeiket. Ha mi órákat vártunk nagy semmittevésben rájuk, akkor ők is tartsák tiszteletben a mi vallásunkat. Utóbbi jelen esetben nem annyira a kultúra szeretete, mint a dac és bosszú agamája volt. A pihenőhelyen egyébként betonból készült térplasztika állt, amely egy folyót formált, és ennek partján egy kopott és törött kezű asszony mosott egy hatalmas edényt, hogy már a vas is kilógott betonkezéből. Hiába, a mosónők korán halnak! :) A parton vörösre festett "fadarabok" imitálták a tüzet, amely mellett az ebédhez odakészített edények álltak. Odabiggyesztettek egy őzet is és a háttérben ott zöldellett a dzsungel és egy sziklákon lezúduló vízesés. Mindezt a lehető legkopottabb, kontraszt nélküli színekkel képzeljétek el. Szóval itt hódoltunk fotózási szenvedélyünknek, és innen már kérlelően sutymorgó díszkíséretünkkel mentünk tovább. Tünde következetesen kitartott a "már pedig és végignézem a múzeumot"-akció mellet, de én már nem tudtam élvezni a dolgot. Halálra idegesített, hogy a nyomomban vannak. Tünde végül valóban végigfutott minden termen, én még gyorsan lefotóztam a sisak-koronát, és megint a szabadban voltunk, az épület főbejáratánál. A "Lembu Swana" magas talapzaton álló arany színű szobrát már körbevették a gyűlölt buszok. Alig várták, hogy megint bekebelezzenek minket és elvigyenek egy újabb díszterembe, ahol beszédek és tánc vár ... illetve előtte megint biztos mi várunk vagy egy órát ...

A Mulawarman Múzeum előtt álló szobor a "Lembu Swana", a Kutai szultánság címerállata. Habár ez is csak másolat, mégis csodásan mutatott a kék égen gyülekező haragos felhők hátterével. Úgy tartják, hogy ez a lény az istenek tanítójának járműve (Kendaraan Tunggangan Batara Guru). Az eredeti 1850-ben készült Burmában és 1900-ban került a kratonba. A Lembu Swana másik neve "Paksi Liman Janggo Yoksi" vagyis "szárnyas elefántfejű ökör, amelynek tehénszarvai vannak és sarkantyús, mint a kakas".

Fotót csak hátulról tudtam készíteni, megnézni meg csak oldalról, mert már tuszkoltak is be a buszba, ezért álljon itt egy "kölcsönvett" fotó.

A Lembu Swana

A "dac és bosszú"-szektába való belépésemnek aztán az lett a következménye, hogy már csak a legkisebb, légkondi nélküli buszban volt hely, ahol kényelmetlen volt az ülés, az úton lezúduló eső befolyt a tetőn (vagy lehet, hogy az a víz a mégis létező, de nem működő légkondiból csöpögött a fejemre?), és ahol a már említett beszélgetést kezdeményező diákok csúnya erőszakot tettek rajtam Tünde kárörvendő félmosolyától kísérve. (Na jó, lehet, hogy sajnált, erre már nem emlékszem, illetve ő biztosan azt állította, hogy sajnált, de szerintem igenis direkt hagyott megkínzatni, bosszúból a bandungi nagymecsetben történt árulásomért. :)

https://picasaweb.google.com/tartaruge/MegnyitoUnnepsegEsTenggarongDCC#

(10-05-14)

Kesultanan Kutai Kartanegara - Indonézia legrégibb királysága

De visszatérve a Városháza dísztermébe, amelyről később kiderült, hogy az valójában az új Kraton díszterme, a várakozás pillanatai alatt (és nagyrészt utána is) még sötétben tapogatóztunk azzal kapcsolatban, hogy hol is vagyunk és miért. Pedig Tenggarong és a Kutai Kartanegara Szultánság története sokkal érdekesebb annál, hogy csak úgy átsuhanjunk felette.

Samarinda környékén annó találtak 7 darab ún. Pallawa-betűkkel írt szanszkrit nyelvű felirattal ellátott követ. A feliratok a Kr. u. 5. századból származnak, és azt adják hírül az utókornak, hogy Muara Kaman városával szemben található a Kutai Martadipura Királyság, amelynek királya Mulawarman, Aswawarman király fia és Kudungga maharadzsa unokája. Ezek a kövek ma a jakartai Nemzeti Múzeumban vannak. Mulawarman király birodalmától nem messze, Kutai Lama területén, a 13. század elején egy új királyság jött létre, Kutai Kartanegara néven. Első királya, Aji Batara Agung Dewa Sakti 1300 és 1325 között uralkodott.

A Kutai Martadipura és a Kutai Kartanegara Királyság elhelyezkedése

A térképen láthatjuk, hogy mindkét királyság a Mahakam folyó partján helyezkedett el. Nyilván nem viselték sokáig békében a túlzott közelséget. A 16. század háborúskodásai után a Kutai Kartanegara Királyság győzött, és uralkodója Kutai Kartanegara Ing Martadipura néven egyesítette a két birodalmat. Az iszlám a 17. században érkezett el ide, szép fokozatosan mindenki áttért és a királyi címet is felváltotta a szultán megnevezés. 1732-ben a fővárost átköltöztették Kutai Lama-ból Pemaranganba. Nem sokkal ezután a szultán, Aji Muhammad Idris, aki nem mellesleg elsőként választott muszlim nevet a kutai királyok közül, Wajoba, Dél-Sulawesi-re távozott, hogy a bugis néppel együtt harcoljon a hollandok ellen. Nem volt szerencséje, 1739-ben elesett a csatatéren, és egy kis vita támadt az utódlása körül. A trónörökös ekkor még kisgyermek volt, így Wajoba menekítették és a trónt Aji Kado foglalta el, aki nem tudom kije volt a néhai szultánnak, lehet hogy egy testvére. A jogos trónörökös, Aji Imbut, szépen megvárta Wajoban, amíg felnőtt nem lesz és aztán visszatért Kutai-ba. A bugisok és kutai hívei támogatásával megkoronáztatta magát Mangkujenangban, amely Samarindával szemben helyezkedik el. Ezután elkezdték kicsinálni a jogtalan szultánt, Aji Kado-t. Szoros embargót rendeltek el Pemarangannal szemben, és rájuk uszították a sulu kalózokat. Azok szabad prédának tekintve a várost, kifosztották és lerombolták azt. 1778-ban Aji Kado a hollandokhoz fordult segítségért, de azokat nem érdekelte, hogy a helyi kis királyságok kicsinálják egymást. Sőt, nekik az ilyen belső háborúskodás általában kapóra is jött! 1780-ban Aji Imbut visszafoglalta Pemarangant, és egy újabb, most már hivatalos koronázással szentesítette a dolgot.  Aji Kado-t pedig halálra ítélték és kivégezték. 1782. szeptember 28-án Aji Imbut (most már Aji Muhammad Muslihuddin szultán) átköltöztette a királyság fővárosát a rossz emlékű és amúgy is tönkretett Pemaranganból Tepian Pandan városába. A városnak új nevet adott. Tangga Arung annyit jelent: "a király háza", amely elnevezés szép lassan átalakult a köznyelvben, és ma úgy hívják: Tenggarong.

1844-ben két hajó érkezett a területre angol zászló alatt, James Erskine Murray vezetésével. Murray kérelmezte egy kereskedelmi állomás felállítását Kutaiban és engedélyt arra, hogy két kereskedelmi gőzhajó közlekedhessen a Mahakam folyón. De mivel a szultán csak Samarinda területén engedélyezte a kereskedelmi tevékenység folytatását, Murray ágyútűz alá vette Tenggarongot. A szultán serege kiverte az angolokat a területről, és maga Murray is elesett a harcban.  Az angol csapatok már készültek, hogy megbosszulják a dolgot, de a hollandok közbeléptek és kiverték az angolokat, mert Kutai az ő felosztásuk szerint már Holland Kelet-Indiához tartozott. A holland csapatok t'Hooft vezetésével megtámadták Tenggarongot, a szultán elmenekült, a maroknyi ellenállók csapatát pedig szétverték a gyarmatosítók. Kutai holland fennhatóság alá került.

1888-ban nyitották meg az első szénbányát a szultánság területén Batu Panggalban, és nem sokkal utána az olajkitermelés is megkezdődött. Ez soha nem várt jólétet hozott a szultánságnak, miután a 20. század elején létrejött a Borneo-Sumatra Trade Company. 1936-ban az akkori szultán, Aji Muhammad Parikesit, új palotát építtetett Tenggarongban, amelynek különlegessége és újszerűsége abban rejlett, hogy az épület betonból készült. 1942-ben Kutai is japán megszállás alá került, majd Indonézia függetlenségének kikiáltása (1945) után két évvel Kutai belépett a Kelet-Kalimantan Föderációba, más helyi szultánságokkal együtt, majd 1949-ben az Indonéz Köztársaság része lett. Végül 1960-ban befejeződött a szultánság története azzal, hogy területén létrejött a mai modern Indonézia három közigazgatási egysége: Kabupaten Kutai Kartanegara, amelyet kormányzóságnak lehetne fordítani, illetve Samarinda és Balikpapan városok, mint önálló közigazgatási egységek, előbbi élén egy kormányzóval, utóbbi kettő élén pedig egy-egy polgármesterrel. 

1999-ben Kutai Kartanegara kormányzójának az az ötlete támadt, hogy élesszék fel újra az egykori szultánságot. Nem hatalmi célok vezérelték, hanem a hagyományőrzés, így Indonézia legrégibb királyságának újjáélesztése kulturális és turisztikai megfontolásból került napirendre. Az aktuális trónörökössel karöltve beterjesztették kérésüket a soros elnöknek, aki engedélyezte azt, és 2001. szeptember 22-én újra szultánt koronáztak Tenggarongban. Erre az alkalomra kölcsönkérték a jakartai Nemzeti Múzeumban őrzött eredeti aranykoronát is, hogy az kerüljön  II. H. Aji Muhammad Salehuddin fejére, mint a szultánság legfőbb hatalmi jelképe.

Eddig a szultánság és Indonézia legrégibb királyságának története. Megfigyelhetjük, hogy minden szultánt az "Aji" előnévvel illettek. Az "Aji" cím a Kutai Kartanegara Ing Martadipura Szultánság királyi családjában használatos különleges megnevezés. Használják az illető családtag neve előtt, pl. Aji Muhammad Idris, és használják a különböző méltóságok egyéb megnevezései előtt is. A szultánt családtagjai például "Aji Sultan" néven emlegetik. A szultán felesége "Aji Ratu", amely megnevezésben a "ratu" királynőt jelent. A szultán gyerekei, vagyis a hercegek és hercegnők "Aji Pangeran" (pangeran = herceg) és "Aji Puteri" (puteri = lány) néven futnak, de a lányok egyszerűsített elnevezése senkit ne tévesszen meg, a két cím egyenértékű. A szultán külön döntése alapján az eleinte csak "Aji" címmel rendelkező férfi családtagok szintet léphetnek, és megkaphatják az "Aji Bambang" majd az "Aji Raden" címet, de szigorúan csak ebben a sorrendben.

Az "Aji" cím csak férfiágon örökölhető. A férfi Aji gyermekei, apjuk válasszon bár feleséget a kutai nemesek közül, a közemberek közül vagy akár más törzsből, jogosultak az Aji címre. Ha egy királyi családból származó lánygyermek közemberhez megy feleségül, gyerekeit nem lehet "Aji"-nak szólítani vagy akként emlegetni, kivéve, ha a férje arab származású. Ebben az esetben a gyermekek a következő címeket viselhetik: a fiúk címe "Aji Sayid", a lányoké "Aji Syarifah". Ezek a címek a normál "Aji" címmel egyenértékűek, tehát innen lehet felemelkedni Aji Bambang-nak vagy Aji Raden-nek.

(10-05-14)

Várakozás Tenggarongban és külön bejáratú megkínzatásom a buszban

A megnyitó ünnepség és az azt lezáró tömeges "Photo Session" után újra buszba szálltunk, és elindultunk Tenggarong felé, amely a Mahakam folyó felsőbb részén található. Ide épp imaidőben érkeztünk meg, tehát miután kiszedtek minket a buszokból és beraktak egy újabb díszterembe, a szervezők nagy része elvonult a mecsetbe. A díszterem, amely valószínűleg a Városházához tartozott, egyetlen erénye az volt, hogy légkondi hűtötte a levegőt és a fal mentén fotel szerű díszes székek sorakoztak. Ezekben hamarosan darmasiswák terpeszkedtek és aludtak. Kb. két órát tölthettünk a teremben, amely idő alatt nem történt semmi. Az emberek ki-be mászkáltak, Anettel és Gittával elmentünk cigit venni a következő utcasarokra, de ezen kívül mi is csak bent ültünk vagy kint álltunk, és üdítő változatosságot jelentett, amikor észrevettük, hogy a bejárat melletti pultnál kávét osztanak.

Elkezdődött tehát a tortúra. Elhoztak minket egy helyre, a napirendből tudtuk, hogy Tenggarong a neve, kitettek minket egy díszteremnél, és nem mondtak semmit, mi meg várunk, és nem tudjuk meddig és főleg, hogy mire. Az imádkozás ténye kósza pletykaként jutott a fülünkbe, illetve azt is terjesztette valaki, hogy később majd megnézzük a múzeumot.

Amíg várakozunk, addig elmesélem, hogy utólag mit tudtam összeszedni a városról és a terület történetéről. A helyszínen nem mondtak erről semmit, én meg nem voltam olyan állapotban, hogy kedvem legyen kérdezősködni. Pedig jobban jártam volna, ha én irányítom azt a beszélgetést, amely a visszaút során alakult ki a szervező diákok és köztem a jármű leghátsó sorában. Nagyon meleg volt, mert abban a buszban pont nem volt légkondi és a nagy eső miatt a tető résein befolyt a víz, és én legszívesebben örökre elaludtam volna, amikor a mellettem ülő diákok egyike (mert vesztemre már csak mellettük volt hely) végre összeszedte a bátorságát és megkérdezte, hogy melyik városban tanulok. Rögtön nekem kellett volna átvennem a kérdező szerepét, és megtudakolni, hogy melyik múzeumban voltunk, a díszterem a városházához tartozott-e és mi a nap folyamán előadott tradicionális táncok neve. Nem biztos, hogy mindenre tudtak volna válaszolni, de legalább értékes infókhoz jutottam volna. Ehelyett megint a kedvenc kajámról kellett beszélnem, és arról, hogy szeretek-e Indonéziában élni és szerintem milyenek az indonéz emberek. Utálom ezeket a kérdéseket! Nem azért, mert nem tudok rá válaszolni, hanem mert nem válaszolhatok rá őszintén. Egyrészt, ha utálnék itt élni, akkor már rég nem lennék itt. De erre a standard válasz az, hogy "igen, szeretem Indonéziát, mert jó meleg van és olyan kedvesek az emberek". Ez ugye rögtön szüli is a második kérdést, ezért a kettő elválaszthatatlan. A "milyenek az indonézek?" kérdésre mindig csak annyit mondok, hogy barátságosak, kedvesek, segítőkészek. Mégse fejthetem ki részletesen, hogy néha idegbajt kapok tőlük, főleg, amikor felesleges és idióta kérdésekkel traktálnak a kedvenc ételemről és a saját nemzetkarakterológiájukról. Vagy hogy túlságosan is szociálisak, és boldog vagyok, hogy olyan kostban lakom, ahol el tudok menekülni néha, bezárkózva a szobámba. És hogy nincs sok barátom, mert kevés emberrel van közös témám, mert az egyetemen mindenki fiatalabb nálam, és ez, a kulturális különbségekkel párosítva lehetetlenné teszi a mélyebb barátság kialakulását. Úgysem az igazat akarják hallani, hanem a közhelyeket, a saját magukról kialakított kép megerősítését. De akkor meg minek kérdezik!

Nagyon elkeseredett és ellenséges hangulatban találtak engem ott a busz hátsó traktusában, de mint mindig, most is kedvesen mosolyogtam, válaszolgattam a kérdésekre, de sajnos a sokk, hogy sarokba szorítottak, leblokkolta az agyamat és nem használtam ki a helyzetet. Tünde vigyorogva minden pillanatban azt várta, hogy mikor nyírom ki az egyiket, én meg az ő nyakát tekertem volna ki irigységemben, ahogy békésen szendergett az ülésén, gondosan ügyelve arra, hogy még csak résnyire se nyissa ki a szemét. Engem meg ott kínoztak a közvetlen közelében. Eszembe jutott, hogy a Bandung Historical Walk alkalmával a saját bőrömet mentve csúnyán ott hagytam őt a fotózkodni akarók prédájául. Most itt volt hát a bosszú ideje!
Végül mindenki túlélte a beszélgetést, a végére én is meglágyultam és már nem éreztem annak szükségét, hogy vér folyjon az üléseken víz helyett. De ezután gondosan ügyeltem rá, hogy ki mellé ülök a buszon.

(10-05-14)