Heti Hírmondó

Ildikó-nap - Fesztivál a Gedung Sate előtt - Pak Kumis warungja - d'Groove Grand Opening - Modell és managere - Jazzkoncert a Café Halamanban és az otthon felejtett Tünde esete

Szerdán Ildikó-nap volt. Ez itt senkit nem érdekelt, mert nem ismerik a névnap intézményét.

Este Adéval, Abanggal és Hartival kimentünk a Gedung Sate elé, ahol valami fesztiválféle volt. Rengeteg standból ezerféle zene szólt, rádióállomások hirdették magukat, a két nagy színpadon pedig bandungi művészek léptek fel. Találtunk egy fura autót, aminek nyitott csomagtartójából egymillió decibellel üvöltött a zene és egy LCD monitor valamint egy csomó hangszóró képezte a belső kialakítását. Akkor sem értettem és most sem tudom, milyen rendezvény volt ez, és időm sem volt időm kideríteni, mert hamarosan elkezdett esni az eső, hát bemenekültünk egy warungba.

A zeneautó

Pak Kumis egy szép napon nagyon unatkozhatott, és nem talált más elfoglaltságot, mint hogy a warungjában kapható különböző ételeknek mókás kódokat találjon ki.  A kódok igazából az étel nevéből kialakított mozaikszavak. A mozaikszavak képzése egyébként is indonéz szenvedély, de itt már kényszeres jelenséggel állunk szemben.
A roti (kenyér), pisang (banán) és indomie (smack) különböző fajtáit kínálta az étlap:

ROBU - Roti Bumbu (fűszeres kenyér)
ROKJU - Roti Keju (sajtos kenyér)
ROPISJU - Roti Pisang Keju (banános sajtos kenyér)

PISKECOK - Pisang Keju Coklat (sajtos csokis banán)

INTEL - Indomie Telor (smack tojással)

KOPSUS - Kopi Susu (kávé tejjel)
JERPAN - Jeruk Panas (forró narancslé)
FANDI - Fanta Dingin (hideg fanta)

Pak Kumis étlapja

Tudom, hogy ezeket olvasva sokakat esetleg nem a mozaikszavak elméssége köt le, hanem annak elképzelése, hogy milyen is lehet a forró narancslé. Hát, igen ... megértem a kételyt. És el is oszlatom. A forró narancslé valóban undi. De mit várunk egy olyan helytől, ahol imádják a vajas-sűrített tejes-csokis-reszeltsajtos szendvicset!

Pénteken évnyitó ünnepséget tartottak a d'Groove-ban. Tünde, Rene és Yuni, mint a fitness center instruktorai bemutatót tartottak tudományukból (Rene nem tanít a Groove-ban, ő csak plussz bulénak kellett). Amikor Adéval megérkeztünk az épület elé, hatalmas tömeg fogadott, akik a környékről özönlöttek oda, hogy a főbejárat előtt felállított színpadon folyó műsort élvezzék. DJ-k és kisebb együttesek szórakoztatták a pórnépet, míg a legfelső szinten hatalmas fogadás volt a meghívóval rendelkezők részére. Szerencsére tőlünk senki nem kért meghívót, így nyugodtan besétálhattunk és elvegyülhettünk az ünneplőbe öltözött tömegben. A legfelső szinten található tornateremben felállítottak egy méretes színpadot és szabályos sorokba rendezett székek várták a többszáz meghívottat. Rutintalanul megvacsoráztunk indulás előtt, így csak unalmunkban ettünk a sokféle kajából, amíg arra vártunk, hogy végre történjen valami. Nagy sokára elkezdődött a műsor, természetesen a szokásos beszédekkel, majd díjkiosztóval (az év fitness tanára, az év fitness guruja, az év testépítője, stb.) folytatódott és a legvégén következtek a bemutatók. Tünde ezzel is megszenvedett. mint minden fellépésével, amiben kettőnél több volt az indonéz, hiszen ők nem a pontosságukról és a munkabírásukról híresek, de végül rendben lement a produkció. És kaptak nagyon menő groove-os melegítőt, ami nyilván megért minden szenvedést. :) Otthagytuk kézjegyünket az előtérben felállított, vendégkönyvként funkcionáló táblán is. A Groove tulajdonosa ezen remélte begyűjteni a prominens személyek aláírásait és az ilyenkor kötelező jókívánságokat. Tünde óráit akkortájt elég gyéren látogatták, így az ő kezéből a "Ne rúgjatok ki! Kérlek, légyszi!" felirat került a sok "selamat", "good luck" és "sukses" közé. Én pedig hálát rebegtem a melegvizes zuhanyért.

Szombaton Tündének munkamegbeszélése volt két fotóssal, amire elhívta Adét is, mint managerét. Ade ezt a státuszt még korábban kapta Tündétől, és volt is egy próbálkozása, hogy modellmunkát szerezzen neki, de kevésbé volt sikeres, mint Dey Rene esetében. A megbeszélésre én is elkísértem őket, mondván, hogy utána úgyis együtt megyünk majd Lembangba, ahol Rene, Rodek, Dey és Lenny vár minket. A megbeszélés folyamán megmutatkozott, hogy Ade és Tünde merőben más tárgyalási technikát szokott alkalmazni, amiből aztán vita is kerekedett kettejük között. Aznap este nem pecsételte kézfogás az üzletet, a szokásos "még gondolkodunk és jelentkezünk"-szöveggel távoztak a fotósok. A nézeteltérés aztán meghatározta az egész este hangulatát, és az sem segített, hogy Lembang hideg levegőjén fagyoskodtunk, mert nem készültünk a klímaváltozásra.

Vasárnap este Jazz-összejövetel volt a Café Halaman-ban, ahol megjelent a fél Kramadibrata klán, illetve mindenki a bandából, kivéve Tündét, aki egy félreértés folytán otthon maradt. Szó szerint. Otthon lett hagyva, mert minden járművel rendelkező résztvevő azt hitte, hogy valaki más veszi fel és hozza el Tündét a Buah Batu-ról. Ő meg későn kezdett el telefonálgatni, és már mindenki a Dago környékén járt. Messze lett volna a Buah Batu visszfordulni, Tündének meg nem volt kedve angkotba szállni, főleg hogy az volt az érzése, senki nem akar vele találkozni, hiszen egyébként miért hagytuk volna otthon. Ettől aztán én is utáltam az egész estét, mert végig azon fortyogtam, hogy Tünde most miért hiszi azt, hogy mindenki utálja, mikor csak egy ostoba félreértésről van szó. Utólag azonban kiderült, hogy nem dőlt össze a világ és legalább jó pár bejegyzést feltett a régóta elhanyagolt blogjára. A jazzkoncert meg jazzkoncerthez híven uncsi volt, és végül én is hamar leléptem.

http://picasaweb.google.com/kenildem/DGrooveGrandOpening2010#

(10-03-08 / 10-03-14)

Zsíros modellmeló és a kétrészes esődzseki rejtélye

Hétfő délután hívott Tünde, hogy jó modellmeló van kilátásban.

Egyrészt ki kéne írnom néhány jó fotóját a Facebook-ról egy DVD-re, másrészt az én fotóimat is fel kéne tennem egy lemezre, majd el kéne mennem a BIP-hez (Bandung Indah Plasa), mert ők ott találkoznak Erlinnel és egy fotóssal, akik modelleket keresnek egy ruhamárka arculatához. Éppen blogírásba merültem, hát kényelmetlenül érintett, hogy világot kell váltanom, de nem volt mit tenni. Ha most van lehetőség, hát most van lehetőség. Gyorsan lementegettem Tünde fotóit a netről, és csináltam egy Ildikó Kenéz és egy Tünde Szilvási feliratú DVD-t. Utána áttanulmányoztam a térképet, mert rájöttem, hogy otthonról még sosem mentem egyenesen a BIP-hez, majd elindultam.

Lógott az eső lába, utáltam, hogy megint meg fogok ázni, de próbáltam a jót látni a dologban: tök izgalmas, hogy kipróbálhatok egy új útvonalat a BIP-hez és hátha segítek Tündének meggazdagodni. Félúton meg kellett állnom felvenni az esődzsekit. A nadrágrészét nem akartam felölteni, hogy ne veszítsek vele időt, és ne nézzek majd ki úgy, mint aki bepisilt. Az esőnadrágommal ugyanis volt valami gond, és nagyobb eső után mindig úgy szálltam le a motorról, mint aki nem bírta ki a WC-ig. Az eső azonban egyre hatalmasabb cseppekben hullott, hát másodszor is meg kellett állnom, hogy felöltsem a nacit is. Ha Bandungban esik az eső, az nem jelenti mindig azt, hogy lehűl a levegő is. Ha nem száguldasz 50-el a motoron, akkor mire megérkezel a rendeltetési helyedre, szépen bepállasz a műanyag esőszerkóba.

A nadrágból és dzsekiből álló esőszettet még Bali előtt vettem Harold segítségével egy út széli standon 40ezer rúpiáért. Jó erősnek tűnt és piros-fekete színe volt, hát nem sokalltam az árát. Az esőnadrág hasznos a motoron, hiszen a poncho szerű esőkabát alá bever a víz. Ha szemerkél az eső, nagyon jól funkcionál az esőszett. Ha azonban erősebben esik, és erre Bandungban sokszor van példa, mindig beázik a nadrág. Elég sokáig nem értettem, hogy miért ázik be a naci mindig pontosan a két lábam között. Először arra gondoltam, hogy a meleg miatt beleizzadok, de a víz mennyisége arra utalt, hogy az minden alkalommal kívülről jut be és nem az én testemből jut ki. Többször tüzetesen átvizsgáltam az anyagot, hogy nem lyukadt-e ki valahol, de teljesen épnek tűnt. Jóval később, egy skype-olás alkalmával Muci oldotta meg a rejtélyt. Szabónő lévén rögtön szakmai szemmel vizsgálta a problémát.

- Varrva van a nadrág vagy ragasztva? Mert ha varrva, akkor a tű nyomán végig apró lyukak keletkeznek, amelyeken aztán befolyik a víz.

- Hát persze! - kaptam a fejemhez. - Hogy ez eddig nem jutott eszembe!

A skype után kimentem és megnéztem a nadrágot. Sötét volt már, de kifeszítettem az anyagot és a fény felé tartva feltárult a varrás mentén szép rendben sorakozó sok pici lyuk.

Hát erre most megint mit mondjak? A monszun egyik országában képesek az emberek olyan eső elleni ruhadarabot készíteni, eladni (és persze megvenni), ami gyárilag lyukas!

Kellőképpen bepállva, de a "pisifoltot" megúszva érkeztem meg a BIP-hez, ahol megtaláltam a társaságot az egyik kávézó teraszán ülve. Ott volt Dey is, aki Rene managereként funkcionál, illetve Tünde, Erlin és a fotós. Leültem hozzájuk, átadtuk a lemezeket, ők beszélgettek, nevetgéltek, persze indonézül, tehát mi Tündével nem nagyon tudtunk bekapcsolódni. Erlin és Dey megkérdezték, hogy van-e kérdésem a munkával kapcsolatban, mire én elkezdtem sorolni, de Tündén keresztül Rene leállított, hogy ennek még nincs itt a helye és ideje, mert ő nem hallotta, hogy pont Erlin és Dey bátorított a kérdésfeltevésre. Aztán felmentünk a kérdéses márka egyik üzletébe, megnézegettük a ruhákat, és néhány abszolút középszerű bule csaj nagyméretű divatfotóit a falakon, majd Tünde és én elköszöntünk a társaságtól és hazamentünk.

Nem tudom, hogy Renét végül kiválasztották-e a munkára. Ott egyértelmű volt, hogy ő a nyerő, és azt is tudtuk, hogy ő csinálja jól a dolgokat. Lelépés helyett ő elment még velük kávézni, meg spannolni.

Levontuk a tanulságot:

1. Ha az ember modellkedni akar, akkor rengeteg időt kell fordítani a mindenféle emberekkel való jópofizásra, függetlenül attól, hogy ezen emberek érdekesek-e vagy sem, illetve hogy biztosan hoznak-e majd munkát vagy sem.
   
   
2. Indonéziában bárki modellé válhat, ha külföldi és főleg ha csóró egyetemista, mert azokat bőven a hivatásos modellek árai alatt kapják meg a fotósok.
   

De nem akarok okoskodni, mert erről a témáról Tünde tudna igazán sokat írni. Remélem majd fog is! :)

(10-03-08)

Esküvői kiállítás és az indonéz Pre-Wedding fotók jelensége

Vasárnap Tünde és René a Pusdai-ban (Iszlám Kulturális Központ) tartott esküvői kiállításon hostesskedtek (Pameran Pernikahan Tradisional PUSDAI 2010). A dolog úgy indult, hogy a lakótársuk, Mira, megkérte őket, hogy segítsenek egy fotózáson egy ismerősének. Készültek szép és vicces képek is, kalózjelmezben és nagy piros gombákként. Aztán vasárnap kisminkelték és felöltöztették őket, mondván, hogy elmennek erre a kiállításra és rajtuk lesz élőben is bemutatva, hogyan készültek a sminkek. De aztán egész délutános mosolygás és szórólapozás lett belőle, amitől Tünde arcán nem volt igazán őszinte a mosoly. Az volt a szerencse, hogy a végén azért adtak nekik valamennyi pénzt. Mindezt persze már megszokhattuk Indonéziában. Semmit nem tudnak rendesen elmondani, óvatosan és hiányosan csöpögtetik az információkat, így sokszor találja magát az ember meglepő és váratlan helyzetekben. Mint amikor kampusz-látogatásra indultunk Jatinangorba és a végén ott találtam magam egy színpadon indonéz dalokat énekelve az irodalmi fakultás összes fejese előtt.

Az esküvői kiállítás maga érdekes volt, nem is annyira a ruhák és az esküvői kellékek, hanem a fotózkodási szokások miatt. Tünde és René is egy fotóstúdiónak segítettek, így végignéztem az összes albumukat.
Az albumok kemény borítású fedele és gerince kemény kartonlapokat fog össze. Ezekre a lapokra nyomtatják a montázsszerűen összeszerkesztett képeket.

A tematika háromféle:

1. Family Photos

2. Wedding Photos

3. Pre-Wedding Photos

1. Family Photos:
   A családi képeken három (vagy négy) generáció pózol és vigyorog a kamera előtt.
   
   
2. Wedding Photos:
   Az esküvői képek akkurátusan végigkövetik a muszlim, hagyományos jávai, vagy balinéz menyegzők minden mozzanatát. A szertartásokban gyakran keverednek a muszlim és hagyományos elemek. A fotók elrendezésénél nagyon szeretik a képek montázsszerű egymásra halmozását, amely által az album egy-egy oldala első pillantásra egy hatalmas, színes tohuvabohunak tűnik, és másodpercek telnek el, mire az agy fel tudja fogni, mit is lát a szem.
   
   
3. Pre-Wedding Photos:
   A legfurcsább és legperverzebb műfaj azonban a "pre-wedding photo." Nálunk ugye az dívik, hogy az esküvő alkalmával az ifjú pár a lagzi előtt vagy után vagy közben esküvői ruhában valami szép romantikus helyen fotózkodik, szerelmesen néz egymásra, ölelések, csókok, szépség, boldogság nyernek örök formát a képeken.
   Indonéziában előszeretettel örökítik meg az esküvő előtti történéseket, a találkozás pillanatát, a járás folyamatát vagy csak magát azt a tényt, hogy az adott pár mennyire szereti egymást.
   
   Ennek sokféle formája van:
   
   - képregényszerű fotósorozat arról, hogy a srác visszaszerzi a gonosz támadótól a lány plüssnyusziját és ezután egymásba szeretnek
   
   - romantikus fotók vízesés előtt, a Kawah Putih vulkántavának partján, zöld vagy őszi (!) erdőben
   
   - romantikus fotók Vespán vagy oldtimer autóval
   
   - közös vízalatti (!) fotók
   
   - fotósorozat, ahol a pár közösen fetreng a TV előtt, együtt zabálják a chips-et, ülnek a WC-n újságot olvasva, stb. és a végén azt hangoztatja a szöveg, hogy mennyi közös van bennünk és milyen jó, hogy végre rád találtam
   
   - fotók iskolapadban, ahol a lány odaadja a háziját a fiúnak vagy együtt mennek haza az esőben fejük fölé tartott tankönyveikkel
   
   - közös fotók titkosügynöknek vagy hightech akcióhősnek beöltözve (ha pasi lennék én is szeretném leendő gyermekeim anyját egy géppuskával a kezében látni, amint halomra öli az embereket)
   
   - közös fotók a sürgősségi osztályon (Vészhelyzet-style), ahol az ifjú pár általában az orvost és az asszisztenst alakítja, akik az épp műtendő beteg fölött szerelmesen néznek egymásra
   
   A tematika gyakorlatilag végtelen, de a képek egy dologban megegyeznek. Nevezetesen, hogy semmi közük nincs a valósághoz. Az persze lehetséges, hogy akik motoron, még a suliban vagy kórházban ismerkedtek meg, vagy az uszodában a víz alatt pillantották meg egymást először, azok a helyszínnek megfelelő témát választják. Aki meg pisztolyt szorongat a pre-wedding fotóján, az biztos paint ball-ozás közben találkozott jövendőbelijével, vagy egy véres akciófilm volt az első közös moziélményük.
   Érdekes jelenség, hogy a házasulandók olyan fotósorozatot készítenek magukról, amelynek nem a pillanat megörökítése a funkciója, hiszen mind a környezet, mind a szituációk mesterségesek. Olyan világban, olyan személyekként láttatják magukat, amely világ nem létezik, a sok photoshop-effekttől még a természetes környezet (mint pl. a Kawah Putih) is műterembelinek, mesterkéltnek tűnik.
   Hogy a színvilág és a beállítások giccsesnek tűnnek az európai szem számára, az érthető, hiszen elég nagy ízlésbeli különbség van a nyugati és keleti világ között. Sokkal furcsább, hogy a fotók által belehelyezik magukat egy álomvilágba, ahol marionett bábuk, Hamupipőkék, Dr. Cartel-ek vagy akcióhősök lehetnek. A képek azonban annyira mesterkéltek, hogy semmit nem fejeznek ki a pár személyiségéből, semmit nem árulnak el a kapcsolatukról. Legfeljebb annak állítanak emléket, hogy az esküvő előtt valamikor elmentek egy fotóstúdióba, ahol vicces képek készültek róluk. De lehet, hogy én bonyolítom túl a dolgot, és nincs is ennél több célja a dolognak ...
   
   

http://picasaweb.google.hu/kenildem/EskuvoiKiallitasPusdai2010

(10-02-07)

Indonéz modellkarrierem kezdete és vége - a Darwis Triadi School of Photography

Borobudurban épp a második, külföldi turizmóknak járó ingyen kávét szürcsöltem, amikor csörgött a telefonom. Charma hívott a Darwis Triadi fotósiskolából, mert látta a képeimet a neten.

Ez is Tünde ötlete volt: a modellkarrier Indonéziában. Kevés dolog áll olyan távol tőlem, mint kamera előtt pózolni úgy, hogy az ne idióta legyen, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Otthon eszembe sem jutna ilyesmi, de itt volt rá esély, hogy lesznek érdeklődők, mert a bule itt érdekes és ritka kincs. Később aztán a BIP-ben, Bandung egyik legmenőbb plázájában, egy ruhaboltban láttam néhány óriásfotót egy szőke és egy barna europid arcberendezésű csajról. Otthon ők nem hiszem, hogy plakátra kerültek volna, de Indonéziában minden lefotózható bulét meg kell becsülni, ha kicsi, ha nagy, ha kövér, ha sovány, ha szép, ha ronda ...

Mielőtt elindultunk Balira, elkészítettük a modelles fotósorozatunkat. Ez alkalommal születtek a Picasa-n látható teknősös képek is. Tünde otthon is modellkedett, hát neki voltak jó fotói, de rólam kellett készíteni néhányat. Ezeket aztán egy kis photoshop után feltöltöttem néhány modellügynökség weblapjára. Ezek egyikén talált rám Charma, és behívott egy "casting"-ra a Darwis Triadi School of Photography-hoz.

Darwis Triadi egy kortárs indonéz fényképész, aki mostanság főleg divat- és természetfotókra szakosodott. Nyitott egy fotósiskolát először Jakartában, majd Surabayában és pár éve létrejött a bandungi iskola is.

Innen hívott Charma, akivel megbeszéltem, hogy január 27-én bemegyek az említett "castingra". Előtte még le akartam fixálni a dolgot, de Charma nem volt elérhető, az irodában meg nem tudtak semmiféle castingról. Így történt, hogy az egész napos bengkelezés közepette elfelejtettem megnézni a telefonomat, és csak este láttam Charma üzenetét, amely szerint aznap mehettünk volna a válogatásra. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy figyelmetlenségből elszalasztottuk a lehetőséget, főleg, hogy Tünde is jött volna velem. Elnézést kértem Charmától, hogy későn olvastam az sms-t, de ő megnyugtatott, hogy másnap is mehetünk.

Így aztán másnap reggel átmentem Tündéhez, szépen kivasaltuk a hajunkat, feltettünk egy kis sminket, majd ezután a bukósisakot, ami nem tett jót a frizuránknak, és felmotoroztunk a Jl. Cipaganti-ra. Könnyen meg is találtuk a helyet, ahol persze nem tudtak semmiféle castingról. Ekkor vált teljesen világossá, hogy ez egy fotós iskola és az órákra keresnek modelleket, akiket fotózva a diákok gyakorolhatnak. Az ajánlat nem volt rossz, mert egy pár órás fotózásért 300ezret ajánlottak a kezdő osztályban és 350ezret a haladóknál. Mivel nem vittünk nyomtatott portfóliót, gyorsan ránk küldtek egy sminkest, aki feltett egy béna színű rúzst meg kifestette a szemhéjunkat, és egy csávó készített rólunk néhány fotót az épület előtt. Tünde szerint bénákat, és meg nem értek hozzá ...

Megkínáltak minket kávéval, nagyon kedvesek voltak, megígérték, hogy bekerülünk a választható modellek listájába, és ha kellünk egy-egy órához, majd hívnak minket. Aztán elbúcsúztunk, kigördültünk az épület udvaráról és soha többé nem hallottunk a Darwis Triadi School of Photography-ról.

Nekem nem szakadt meg a szívem, mert továbbra sem éreztem késztetést e tőlem igen távol álló világba való belépésre. Tünde modellkarrierje a későbbiekben jobban alakult, őt megkereste elég sok fotós, készültek rossz, de nagyon jó képek is, és legfőképp: jól jött neki az ösztöndíj ilyen formájú kiegészítése. Ez utóbbit nyilván én sem bántam volna, de minden ezirányú igyekezetem kimerült abban, hogy regisztráltam a már említett modellügynökségek honlapjain.

Ennek három eredménye lett:

1. Charma telefonhívása.
   
   
2. Egy lány hívása, aki azt hitte én vagyok egy fotóügynökség maga, és mindenáron el akarta küldeni nekem a portfólióját.
   
   
3. Elképzelhető, hogy e regisztrációknak köszönhetem Herit, a szumátrai zaklatómat, aki innen szerezhette meg a számomat, és azóta állandóan sms-eket küld és hívogat. Utóbbi esetben nem szokta megvárni, hogy felvegyem (nem mintha fel akarnám venni), egyszerűen csak rámcsörög. Először munkát akart tőlem, hogy fizethesse a húga vagy öccse iskoláztatását, aztán meg csak barátkozni. Előbbiben nem tudtam segíteni, utóbbihoz meg nem volt türelmem. Így soha nem válaszolok sem a hívásaira, sem az sms-eire. Ilyenkor kicsit rossz embernek érzem magam ...
   
   

(10-01-28)

Heti Hírmondó

A bandungi kultúra nyomában - Frufru és portfólió - Louis kiállítása - Esős évszak - A világ elátkozott hálója - Színdarab az élősködőről - A hűtőszekrény nagy élménye

Szerdán iskola után és még az UIN előtt elindultam a belvárosba, hogy megkeressem a közkönyvtárat. Most, hogy van diákigazolványom, használhatom az egyetem könyvtárát, de a Dipati Ukur-on főleg közgazdasági és jogi témájú könyvek vannak, míg a bölcsészkar fellegvára Jatinangor, ennek megfelelően a bölcsészettudományi könyvtár is ott található. Én egy szimpla helyi FSZEK fiókkönyvtárra vágytam. Indra útmutatását követve egyszer már elindultam megkeresni az intézményt, sikertelenül. Sajnos ez a második próbálkozásom is kudarccal végződött. Elméletileg a Jalan Asia Afrika-n kéne lennie, valahol a múzeum környékén, és nekem van is egy olyan halovány emlékem, mintha láttam volna arrafelé egy könyvtár feliratot, de ezúttal sem sikerült megtalálnom.
Fájdalomdíjul felkerestem két másik intézményt, amelyek leginkább a mi művelődési ház fogalmunkat merítik ki. Az első a "Yayasan Pusat Kebudayaan" volt, ahol kedvesen felvilágosítottak, hogy talán majd március-április környékén lesznek színházi és táncos előadásaik, de addig is részt vehetek a hétvégenként tartott jaipongan tánckurzuson. Más program egyelőre nincsen. Mégis megérte elmenni oda, mert felhívták a figyelmemet a Soekarno-Hatta úton található Nemzeti Könyvtárra (Perpustakaan Nasional). Ez még a térképemen is rajta van, léteznie kell, és én fel is keresem majd!
Ezen első, eléggé kihalt kulturális központ után továbbmentem a Rumentang Siang felé. A Jl. Baranangsiang-on megszűnt az aszfaltozás, ütött-kopott boltok és koszos warungok között haladtam olyan sokáig, hogy már majdnem feladtam:

"Ebben a putriban aztán biztos nem találok kultúrházat!"

De tévedtem. Egyszer csak az út jobb oldalán megpillantottam egy negyvenes évek beli épületet, előtte hatalmas pálmafával és homlokzatán az ezüstösen csillogó "Gedung Kesenian Rumentang Siang" felirattal. A vaskapun lakat, belül az udvarban egy plakáttal szegényesen ellátott hirdetőoszlop, amúgy csend és hullaszag mindenütt. Bemerészkedtem az oldalsó bejáraton, ahol egy férfi és egy fiatalabb nő beszélgetett néhány leparkolt motor mellett. A motor mindig jó jel, arra utal, hogy az épületet használják. Megkérdeztem a beszélgetőket, hogy van-e a háznak prospektusa vagy programfüzete. A lány készségesen eltűnt egy irodában, majd visszatérve közölte, hogy programfüzet nincs, de leírhatom az előadások sorrendjét. Ezzel betessékelt az irodába, én papírt és tollat vettem elő, majd az egyik íróasztal mögötti tábláról szépen lemásoltam a novemberi és decemberi programot. Mindenki nagyon segítőkész volt, csak azt nem értem, hogy ilyen marketinggel hogy jut el a kultúra a nagy tömegekhez. Valami azt súgja, sehogy.

Csütörtökön a Buah Batu-n Tünde először elvitt a végzős táncosok vizsgaelőadására, ami csodaszép volt, majd elcipelt egy fodrászhoz, és bár az elején tiltakoztam, frufrut vágatott nekem. A srác szépen kivasalta a hajamat és ezért 50ezret fizettem, ellentétben Tündével, akinek egy ugyanilyen hajvágás csak egy húszasba került. Tanulság: ne vasaltasd a hajad! De egyszer megérte, mert tényleg nagyon jól állt. Másnap számtalan fotót csináltunk, azzal a céllal, hogy elküldjük modellügynökségeknek. Hátha érdekesek vagyunk itt a fehér bőrünk miatt! Vesztenivalónk nincs, ha meg bejön, legalább megkeressük azt a pénzt, amit szilveszterkor Balin fogunk akarva-akaratlanul elverni. Tudom, hogy én és a fotómodellség két tökéletesen külön fogalom (hadd ne mondjam, oximoron), de egy jó frizura, egy jó smink, egy jó beállítás és egy kis photoshop csodákra képes. Mindenkinek ajánlom figyelmébe az iwiw-adatlapomat! Annak a képnek minden pixele Tünde keze munkáját dícséri! :)
Miközben a fotókat készítettük Ibu Yuni házának belső udvarában, egyre nagyobb fantáziát láttam a falon díszelgő két preparált teknősbékában. Ennek eredménye megtekinthető a Picasa vonatkozó albumában:

http://picasaweb.google.hu/kenildem/Topteknos#

Csütörtök este kiállításmegnyitó volt az STSI képzőművészeti szakán. Volt ingyen baso (húsgolyó levesben) és fura performance. Én a művészre először azt hittem, hogy egy 16 év körüli kissrác, míg ki nem derült, hogy egy harminc körüli leszbikus nő. Képein egy-egy híres festőt vagy annak egy alkotását jelenítette meg saját felfogásban. A festményeket aztán feldolgozta plakátformában is, amelyen feltüntette az illető festő nevét, és idézőjelben egy tőle származó gondolatot. Ebben a kulturálisan néha elég ingerszegény környezetben felüdülést jelentett festményeket látni. Bandungban elszórva van néhány szép épület (mind hófehér, semmi szín), és az utca forgataga mindig szolgál valami meglepetéssel, érdekes bámulni valóval, de aznap este jöttem rá, hogy hiába a sok újdonság, bizonyos dolgok mégis hiányoznak. Itt egy évig nem megyek majd képtárba ... azt a nyavalyás könyvtárat is grandiózus expedíció keretében tudom csak felkutatni ... és a színházi előadásokat úgy kell elővakarni a kultúrházak romjai alól ... Bizonyos nosztalgiával gondolok a PestiEst és az Exit kényelmére! Persze az más, ha az ember az STSI-re jár és ott lakik mellette. Akkor minden estére talál valami programot, amely néha kellemes, néha pedig kifejezetten kellemetlen meglepetéssel szolgál. Henriette Louis kiállítása az előbbi kategóriába tartozott.

http://picasaweb.google.hu/kenildem/AmubaHenrietteLouisKiallitasa#

A hujan szó (ejtsd: hudzsán) esőt jelent. Ezen a héten volt részem benne. Háromszor áztam bőrig, mert nem volt nálam se ernyő, se esődzseki. Scholl-szandálom és Josef Seibel-papucsom már többször eláztak, és nem akarom őket további traumáknak kitenni, ezért mostanra beszereztem a megfelelő monszunruházatot, amely egy esernyőből és egy műanyag szandálból áll. Ez utóbbit mezítlábasan viseli az ember, és azért fontos, mert egy kiadós eső közepette az utcákon bokáig érő víz hömpölyög. A bandungi csatornarendszer vízelvezető képessége hagy némi kívánnivalót maga után. De a műanyag szandálból hamar kifolyik a víz, percek alatt megszárad az amúgy langyos hőmérsékleten, és egy-egy nagy eső után nem kell egész nap vizes cipőben rohangálnod. Roppant kellemes viselet!

A szombat az internet elátkozott jegyében telt, mert a rendes helyemen rendezvény volt, ezért kikapcsolták az áramot. Találtam egy termet, ahol volt áram és wifi, de egy srác is, aki kedvesen próbált velem beszélgetni, ezért állandóan megzavart a munkában. Végül mégis sokat segített, mert miután kitessékeltek minket a teremből, együtt kerestünk áramot és netet, amit végül a mecsetben találtunk meg. Innen átmentem a Treehouse Caféba, ahol egy mangó juice társaságában beszéltem kedves családommal. Mivel Máténál volt a mikrofon, csak a zúgós headset volt kéznél, így beszédükből alig hallottam valamit, de majd megsüketültem az idegesítő zúgástól. A helyzet csak rosszabbodott, amikor 4 óra felé megérkezett a menetrend szerinti vihar velőtrázó mennydörgésekkel. 5 után végül teljesen megszakadt az internet kapcsolat, egyre hidegebb lett és hiába vártam, hogy elálljon az eső. Kértem egy nagy nejlonzacskót, beleraktam a laptop-táskát és hazáig jól bőrig áztam.

Este a lehangoló idő és a nagy távolság ellenére elmentem az UPI-ra (Universitas Pendidikan Indonesia, vagyis tanárképző) egy színházi előadásra, amelynek a plakátját a Rumentang Siang-ban láttam. Az UPI a Ledeng angkot-terminálnál van a város másik végén, legalább egy óra volt az út oda, és a végén belassított egy macet (ejtsd: macset, vagyis forgalmi dugó), ami miatt több, mint negyed órát késtem. Az UPI kampuszának bejáratánál az egyik segítőkész biztonsági őr motorral elvitt a színházhoz. Mármint ahhoz az épülethez, ahol a színházterem volt. Belépőjegy helyett egy kitűzőt kaptam. Ez itt nagy divat, nem papírfecnit vágnak az emberhez, hanem egy kitűzőt a rendezvény emblémájával vagy a darab (koncerten az együttes) nevével. Az előadás címe "Umang-umang" volt, ami átvitt értelemben élősködőt jelent. Prózai darab volt, a végén néhány dallal, és nem ült mellettem Elisa, hogy a fülembe sugdossa, hol is tart a történet. Ennek megfelelően egy kukkot sem értettem belőle. Egyébként nem tűnt rossznak, a mozgások, a rendezés teljesen rendben voltak, csak a színészi játék állt távol az európai ízléstől. Ez utóbbi kimerítette a mi ripacskodás fogalmunkat, ugyanúgy, mint a "Suku Naga"-nál. Ez nem értékítélet, azt majd akkor mondok, ha legalább 80 százalékig megértek egy indonéz nyelvű előadást. Itt csak a benyomásaimat írom le.
Kb. két órán keresztül bírtam, de mivel nem értettem a sztorit, nem tudtam felmérni, hogy vajon 10 perc vagy még két óra múlva lesz vége, így angolosan távoztam.

Vasárnap olyat tettem a kost rozoga zöld hűtőjével, amit szerintem beüzemelése óta senki: kitakarítottam. Egész napos projekt volt, kezdve a leolvasztástól az alapos súroláson át a fertőtlenítésig. Látszik, hogy ez volt életem első önálló hűtőtakarítása, mert időbe telt, mire rájöttem, hogy a mélyhűtő alatti műanyaglap kiemelésével leomlik a felette lévő jégpáncél, és nem kell három napig várnom, amíg teljesen elolvad az egész.

(09-11-16 / 09-11-22)