... természetesen délelőtt 11-kor, munkaidőben volt, augusztus 6-án. Ekkor már szerencsére ott lehetett hagyni egyedül Karolinát, az utódomat, a recepción.
Átrobogtam a Városligeti fasor 26-ba, ahol már gyülekeztek az idei darmasiswák és a korábbiak közül is néhányan.
Yudhitól meleg üdvözlés után megkaptuk egy piros mappában a "Statement Letter-"t, amelyet már korábban aláírva arról nyilatkoztunk, hogy nem fogunk Indonéziában se dolgozni, se drogozni, se politizálni, stb. A lelkünkre kötötték, hogy ezt az aláírt papírt mindenképpen vigyük magunkkal, mivel Jakartában majd keresni fogják rajtunk. Szerintetek elkérték a reptéren vagy a szállodában vagy bárhol máshol? Még mindig itt áll a polcomon. Senki nem kérte ezt a példányt, de a jakartaiak valóban bensőséges viszonyban állnak ezzel a nyilatkozattal, mert legalább még két másik példányt aláírattak velünk a szállodában.
A nagykövetségen a fogadás azzal kezdődött, hogy Indonézia magyarországi nagykövete hosszan áradozott arról, hogy Indonézia milyen sokszínű és hatalmas ország, csodás helyekkel, csodás kultúrákkal, több száz helyi nyelvvel. Melegen gratulál mindenkinek, aki mehet idén, és kéri, hogy tanuljunk sokat, képezzük magunkat, tanuljuk meg a nyelvet, ismerjük meg a kultúrákat, hozzuk haza a magyaroknak a tapasztalatainkat és találjuk meg azt a formát, ahogy át tudjuk adni az élményeket és tanultakat honfitársainknak, és akkor mindenkinek nagyon jó lesz! Hurrá!
Elnézést, ha nem írok kellő tisztelettel a világ legnépesebb muszlim országának elismerésre méltó kezdeményezéséről, de az elmúlt napokban annyit hallottam ezeket a tényeket, hogy már közhellyé sekélyesedtek.
"Indonézia hatalmas, több száz nyelvvel, több száz kultúrával, több ezer szigettel, és a Bahasa Indonesia egy nagyon könnyű nyelv." - ezt a jakartai orientáció alkalmával nem csak az előadók mondták el százszor, hanem az orientációs napokat szervező diákok is, majd az egyetemek képviselői és megérkezésünk óta gyakorlatilag mindenki, akivel akár csak az utcán találkoztam és leszólított pár mondatra.
A nagykövet beszéde után kérdéseket tehettünk fel a követségen dolgozóknak és a megjelent korábbi ösztöndíjasoknak. Mindenki leginkább arra volt kíváncsi, hogy mi lesz, amikor megérkezünk Jakartába. A terv szerint mindenkiért kimennek a reptérre, lesz egy pár napos orientáció, majd az egyetemek képviselői mindenkit átszállítanak a saját városába. Ennyit lehetett kiszedni a budapestiekből. Ehhez képest, amikor megérkeztünk a jakartai szállodába, kézhez kaptuk a következő négy nap órára pontosan lebontott programját, amelyen érződött, hogy nem tegnap dobták össze. Hogy ezt vajon miért nem tudták pár nappal az indulás előtt mindenkinek szétküldeni email-ben? Már túl voltunk az első jakartai napon, amikor láttam, hogy Yudhi átküldte az orientációs napok szabályzatát. :)
Az öregdarmasiswákkal csak a hivatalos fogadás után szervírozott ebéd alatt tudtunk kicsit kötetlenebbül beszélgetni. Találkoztam Kiss Mártával, aki Solo-ban élt két évig és hazatérve a követség támogatásával kiadott egy indonéz mesekönyvet. A meséket ő maga gyűjtötte és festő lévén ő maga készítette hozzá az illusztrációkat. Ő volt az első, akinek a honlapját átböngésztem információk után kutatva, és nagyon tetszett, ahogy megélte a Jáván töltött két évet. Kicsit magamra ismertem sok gondolatában és érzésében. Én is azért jöttem ide, hogy valami hasonlót lássak, éljek meg, érezzek: http://www.kissmarta.com/
Márta mellett az egyik követségi dolgozó tartott szóval, aki széles mosollyal vagy százszor elmondta, hogy Bandung nagyon jó hely, "city of fashion", "very fashionable" és "don't take too much clothes". Hmm, pont nekem való hely! Élek-halok a divatért! ... ;)
Az idei darmasiswák listája a következő:
Tomanek Ria - Yogya
Kovács Gitta - Semarang
Molnos Anett - Mataram, Lombok
Szilvási Tünde - Bandung
Felkai Péter - Bali
Kenéz Ildi - Bandung
Egy hetedik srácnak a fogadás előtti napon szóltak, hogy valaki megint visszamondta, és övé a lehetőség. Azt hiszem Marcinak hívják, Jakartában fog tanulni, és persze csak szeptember elején jön, mint ahogy Péter és Tünde is. Ria, Gitta, Anett és én képviseltük kicsiny hazánkat az orientációs napokon.
A fogadáson a legsarkalatosabb kérdés persze az volt, hogy megvannak-e a vízumok.
A papírokat és az útlevelet már régen leadtuk. Yudhi megnézte a listát, és örömmel közölte, hogy mindenkinek megérkezett a vízuma, kivéve Marciét (aki még el sem indította a folyamatot) és az enyémet. Felhívtam Yudhi figyelmét, hogy én egy hét múlva elindulok, mire ő önkéntelen mozdulattal órájára pillantva megnyugtatott: "Óóóó, addig bőven meglesz!"
Hát, ez bőven túlzásnak bizonyult. A csütörtöki indulásom előtti kedden még mindig nem érkezett meg a vízum. Szerdán reggel bementem a követségre és letámadtam Yudhit. Mosolyogva közölte, hogy megérkezett a vízumom Jakartából, de még alá kell írnia egy-két fontos embernek, így csak délutánra készül el. De legalább azzal a jó hírrel is szolgálhatott, hogy kijönnek elénk a reptérre a késői érkezés ellenére. Sikerült beszereznem két telefonszámot is arra az esetre, ha valami hiba csúszna a szervezésbe.
- Felhívsz, ha készen van a vízum? - kérdeztem.
- Persze, hívlak. - ígérte Yudhi, majd elrohant.
Ha aznap délután 3-kor nem hívom fel a követséget, akkor még mindig nem lenne vízumom. De miután telefonáltam és a recepciós hölgy közölte a jó hírt, hogy az útlevelem vízumostul ott vár a követség portáján, még egyszer, utoljára, nyakamba vettem a várost.
365 napra szóló indonéz vízumomat egy hetedik (vagy hatodik?) kerületi kis kocsma asztalánál egy utolsó pohár hazai sörrel köszöntöttem, búcsút véve egy időre a budapesti épületektől és az európai arcoktól.
(09-08-06 és 09-08-11 / 09-08-12)
