Újabb táncok és beszédek után a Museum Mulawarman megtekintése

Miután a jónép elvégezte kötelező péntek déli imáját, megtelt újra a Kraton díszterme. Utólagos kutatásaim során derítettem ki, hogy valójában a Kutai Kartanegara Szultánság legújabb építésű kratonjában várakoztunk, amelyet a 2001-ben hagyományőrzési célokból újra megkoronázott és reprezentatív hatalomra emelt Aji ... szultán jelképes lakóhelyéül építettek, de valójában kulturális eseményeknek ad otthont. Erre volt példa a Darmasiswa-rendezvény is. Miközben kiosztották az ebédet, újabb beszédek és tradicionális táncok következtek. Az első táncot világoskék és rózsaszín ruhában, henger alakú kis kalapban és apró dobokat verve járták. A második fellépő pedig egy újabb dayak harcos volt, akinek egyetlen zenész pengette a talpalávalót. A legtöbben becsülettel figyeltek, de a hátsó sorban elhelyezett kényelmes fotelek egyeseket álomra csábítottak.

A műsor végeztével áttereltek minket az út túloldalára, a Museum Mulawarman megtekintésére. A múzeum az utolsó olyan szultáni palotában kapott helyet, amelyet még a szultánság valódi fennállása alatt is használtak. A szultáni palota indonéz neve Kraton vagy keraton, amely a "keratuan" szóból származik. Ez utóbbi jelentése olyan palota, ahol a királynő (ratu) lakik. Az épületet sokszor "kedaton" néven is emlegetik, amely a "kedatuan" szóból ered, amelynek jelentése királyság (datu = király, királynő). Egészen 1936-ig a Kutai királyok és később szultánok palotái fából készültek, egyszerű formában. 1936-ban Sultan Parikesit modern palotát építtetett egy sokkal időtállóbb anyagból, betonból, a HBM (Hollandsche Beton Maatschappij) kivitelezésében. Az építész, Estourgie, Bataviából érkezett a munka elvégzésére. 1938-ban költözött be a királyi család, és az új lakás örömére az előző szultán kétszintes fa kratonját felszámolták (ezt az adott szultán építtette a 20. század elején). A szultanátus története 1960-ban ért véget, de Aji Parikesit 1970-ig még a kratonban lakott. Ezután azt átadták az államnak és 1976-ban nyílt meg benne a Museum Mulawarman. Miután hagyományőrzési célból újra megkoronázták a soron következő szultánt, építettek egy új kratont is, amely e jelképes uralkodó jelképes lakhelye lett. Eme új palota formája Sultan Alimuddin kratonját idézi, az utolsó fakratont a betoncsoda előtt. Itt időztünk, köszönttettünk, néztünk táncot  és ebédeltünk az imént.

Mielőtt bejutottunk volna a múzeumba a hátsó vagy oldalsó bejáraton, mert az új kraton felől érkezve a régi hátuljához jutottunk, betévedtünk az épület kertjében létrehozott bazársorba. Itt néhány warung és színes portékával teletömött boltocska várta a helyi és külföldi turizmókat. A szokásos sarungok, gyöngy- és faékszerek, szobrocskák és szuvenírek mellett számtalan színes hagyományos kalap közül választhattunk. Apura gondolva megvizsgáltam a kínálatot és rögtön beleszerettem az egyik típusba. Ez tulajdonképpen egy hatalmas, kb. 70 centi átmérőjű bambuszból szőtt tálhoz hasonlított leginkább, amelynek alsó részén középen egy 5 centi széles bambusz-szalag formált egy kört, amelybe beledugva a fejemet a kalap szépen megült a kobakomon. Úgy képzeljétek el, mintha egy merev homlokpántra felül egy hatalmas lefelé fordított sekély tál lenne ráerősítve. A kalapok felső része színes anyagokkal volt bevonva, tarka cikkelyeket képezve a felületen, és a közepéről pár bambuszrost lógott, a végén egy-egy színes masnival. Őrülten vicces volt! Egy másik fajta pedig fekete plüss anyaggal volt bevonva és azon a szokásos apró gyöngyökből kialakított dayak ornamentika. Az első dilemmát az jelentette, hogy a gyöngyöset vagy a pomponosat vegyem-e meg. Utóbbinál alacsonyabb árról indult az alkudozás, meg hát a pompon amúgy is mókásabb volt, így végül 90ezerről 50ezerre alkudva az árat, elhoztam a zsákmányt. Tünde is vett egy sokkal használhatóbb kalapot, amelynek formája egy sima férfikalapé, de különlegessége, hogy faháncsból vagyis fakéregből készült. Nagyon szép darab.
A bazár másik kuriózuma egy állati szerv volt, szárított formában. El sem tudtuk képzelni, hogy mik lehetnek azok a kb. 1,5 centi átmérőjű, 15 centi hosszú, világosbarna pálcák, amelyeket fehér dudorok pettyeztek és a végükön három kis csáp meredezett. A velünk nézelődő srác (aki mellesleg magyar volt, és szintén magyar barátnőjével már három éve élnek Balin darmasiswa ösztöndíjasként, csak nem tudtunk róluk), elárulta, hogy ez a krokodil nemesebbik szerve szárított formában, magyarul egy krokodilpöcs. Elnézést a vulgáris kifejezésért, de ennek a dolognak az abszurdumát a finomkodó szavak nem adják vissza. Hogy egy múzeum mögötti bazárban a nyakláncok és kulcstartók között egy köteg krokodilpénisz fekszik! És bűzlik, mert a kezemben tartva hamar megéreztem a fura szagot, amit árasztott.

A múzeum vagyis a kraton mögött találhatóak a kutai szultáni családok tagjainak sírjai. Fejfáik többnyire vasfából (nem vasbetonból! :) készültek, és faragott arab betűk hirdetik az elhunyt nevét, címét és a még el nem távozottak jókívánságait. A vasfa nagyon jó fejfa-alapanyag, mert sokáig bírja a párás, nedves éghajlaton. A sírok fölé faszerkezetű tetőzet borul, hogy megvédje azokat a naptól és esőtől. Ezeket tekintettük meg először, majd bementünk a múzeumba. Az itt kiállított tárgyak illusztrálják a Kutai Kartanegara Szultánság történetét. Megtekinthetjük a szultáni koronát és egyéb felségjelvényeket, a szultán és hitvese trónját, hagyományos ruhákat, egy gyűjteménnyi kínai porcelánt, egy jávai gamelán teljes hangszerkészletét, és hasonlókat.
A Kutai szultánok majdnem 2 kg-os, sisak szerű aranykoronája és tömör aranyból készült kardja ma a jakartai Nemzeti Múzeumban látható, mint ahogy a híres szanszkrit feliratú kő is. Tenggarongban csak a másolatokat állították ki.

A Mulawarman Múzeum értékes és érdekes tárgyai közül kettőt emelnék még ki. Az egyik egy nyaklánc, a "Kalung Uncal", amely a Kutai Martadipura Királyságból származik, de miután az egyesült a Kutai Kartanegara Királysággal, annak feje használta hatalmi jelvényként. Ez egy 18 karátos aranyból készült 170 grammos lánc, amelyet a Ramayana-ból vett történetek reliefjei díszítenek. A hagyomány szerint ez a lánc Indiából származik, és van egy párja. Az egyik a női, a másik a férfi, de azt nem tudom, hogy melyik volt a Kutai szultánok tulajdonában. Az biztos, hogy ma Indiában is csak egy darab található, és egy indiai követ elmesélése szerint, aki 1954-ben tett látogatást Tenggarongban, az indiai darab formáját, díszítését és méretét tekintve is megegyezik a kalimantanival. Ezért él az a hagyomány, hogy Mulawarman király indiai királyok leszármazottja, és ő hozta a láncot Borneó távoli szigetére.
A másik érdekes tárgy az ún. "Tali Juwita". Ez a zsinór (tali = zsinór) a Mahakam folyót jelképezi. A folyó széles deltatorkolatában 7 ágra szakad és három nagy mellékfolyója van, a Kelinjau, a Belayan és a Kedang Pahu. A Tali Juwita ezért egy olyan fonálból készült, amelyet 3 x 7 szálból fontak össze, és kurkumával színeztek sárgára, hogy a szultán aztán a "Bepelas" nevű szertartáson viselje. Ennek a szertartásnak valami olyasmi a célja, hogy erőt és hatalmat adjon a szultánnak, hogy mint jó uralkodó felelősséggel ápolja és tartsa fenn a szokásokat.

Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy lett volna türelmem végigolvasni a kiállított tárgyak melletti feliratokat. Minden érdekes információ utólagos kutatómunka eredménye. Ezt persze már sajnálom, mert sokkal érdekesebb lett volna mindezt már a helyszínen, a megtekintés pillanatában magamba szívni, de a reggel óta tartó tortúra ezt nem tette lehetővé. És ha akartam volna, se lett volna időm olvasgatni, mert a bő két órás fölösleges várakozás (amíg a muszlimok persze imával hasznosan töltötték az idejüket) és a beszédek meg táncok miatt nem maradt sok idő a múzeumra. Pláne, hogy a bazárban is eltöltöttünk jó fél órát. Tündével épp a múzeum alagsorában, valami pihenőhely félénél fotózkodtunk, amikor megjelentek a sárga zakós kis manók, és elkezdték a fülünkbe sutyorogni, hogy "sorry, miss, we have to go". Na, ekkor eldurrant az agyunk, és ha én még hajlottam volna is arra, hogy elinduljak a busz felé, Tünde kereken kijelentette, hogy márpedig most ők fognak várni, amíg mi megtekintjük kulturális értékeiket. Ha mi órákat vártunk nagy semmittevésben rájuk, akkor ők is tartsák tiszteletben a mi vallásunkat. Utóbbi jelen esetben nem annyira a kultúra szeretete, mint a dac és bosszú agamája volt. A pihenőhelyen egyébként betonból készült térplasztika állt, amely egy folyót formált, és ennek partján egy kopott és törött kezű asszony mosott egy hatalmas edényt, hogy már a vas is kilógott betonkezéből. Hiába, a mosónők korán halnak! :) A parton vörösre festett "fadarabok" imitálták a tüzet, amely mellett az ebédhez odakészített edények álltak. Odabiggyesztettek egy őzet is és a háttérben ott zöldellett a dzsungel és egy sziklákon lezúduló vízesés. Mindezt a lehető legkopottabb, kontraszt nélküli színekkel képzeljétek el. Szóval itt hódoltunk fotózási szenvedélyünknek, és innen már kérlelően sutymorgó díszkíséretünkkel mentünk tovább. Tünde következetesen kitartott a "már pedig és végignézem a múzeumot"-akció mellet, de én már nem tudtam élvezni a dolgot. Halálra idegesített, hogy a nyomomban vannak. Tünde végül valóban végigfutott minden termen, én még gyorsan lefotóztam a sisak-koronát, és megint a szabadban voltunk, az épület főbejáratánál. A "Lembu Swana" magas talapzaton álló arany színű szobrát már körbevették a gyűlölt buszok. Alig várták, hogy megint bekebelezzenek minket és elvigyenek egy újabb díszterembe, ahol beszédek és tánc vár ... illetve előtte megint biztos mi várunk vagy egy órát ...

A Mulawarman Múzeum előtt álló szobor a "Lembu Swana", a Kutai szultánság címerállata. Habár ez is csak másolat, mégis csodásan mutatott a kék égen gyülekező haragos felhők hátterével. Úgy tartják, hogy ez a lény az istenek tanítójának járműve (Kendaraan Tunggangan Batara Guru). Az eredeti 1850-ben készült Burmában és 1900-ban került a kratonba. A Lembu Swana másik neve "Paksi Liman Janggo Yoksi" vagyis "szárnyas elefántfejű ökör, amelynek tehénszarvai vannak és sarkantyús, mint a kakas".

Fotót csak hátulról tudtam készíteni, megnézni meg csak oldalról, mert már tuszkoltak is be a buszba, ezért álljon itt egy "kölcsönvett" fotó.

A Lembu Swana

A "dac és bosszú"-szektába való belépésemnek aztán az lett a következménye, hogy már csak a legkisebb, légkondi nélküli buszban volt hely, ahol kényelmetlen volt az ülés, az úton lezúduló eső befolyt a tetőn (vagy lehet, hogy az a víz a mégis létező, de nem működő légkondiból csöpögött a fejemre?), és ahol a már említett beszélgetést kezdeményező diákok csúnya erőszakot tettek rajtam Tünde kárörvendő félmosolyától kísérve. (Na jó, lehet, hogy sajnált, erre már nem emlékszem, illetve ő biztosan azt állította, hogy sajnált, de szerintem igenis direkt hagyott megkínzatni, bosszúból a bandungi nagymecsetben történt árulásomért. :)

https://picasaweb.google.com/tartaruge/MegnyitoUnnepsegEsTenggarongDCC#

(10-05-14)

Kesultanan Kutai Kartanegara - Indonézia legrégibb királysága

De visszatérve a Városháza dísztermébe, amelyről később kiderült, hogy az valójában az új Kraton díszterme, a várakozás pillanatai alatt (és nagyrészt utána is) még sötétben tapogatóztunk azzal kapcsolatban, hogy hol is vagyunk és miért. Pedig Tenggarong és a Kutai Kartanegara Szultánság története sokkal érdekesebb annál, hogy csak úgy átsuhanjunk felette.

Samarinda környékén annó találtak 7 darab ún. Pallawa-betűkkel írt szanszkrit nyelvű felirattal ellátott követ. A feliratok a Kr. u. 5. századból származnak, és azt adják hírül az utókornak, hogy Muara Kaman városával szemben található a Kutai Martadipura Királyság, amelynek királya Mulawarman, Aswawarman király fia és Kudungga maharadzsa unokája. Ezek a kövek ma a jakartai Nemzeti Múzeumban vannak. Mulawarman király birodalmától nem messze, Kutai Lama területén, a 13. század elején egy új királyság jött létre, Kutai Kartanegara néven. Első királya, Aji Batara Agung Dewa Sakti 1300 és 1325 között uralkodott.

A Kutai Martadipura és a Kutai Kartanegara Királyság elhelyezkedése

A térképen láthatjuk, hogy mindkét királyság a Mahakam folyó partján helyezkedett el. Nyilván nem viselték sokáig békében a túlzott közelséget. A 16. század háborúskodásai után a Kutai Kartanegara Királyság győzött, és uralkodója Kutai Kartanegara Ing Martadipura néven egyesítette a két birodalmat. Az iszlám a 17. században érkezett el ide, szép fokozatosan mindenki áttért és a királyi címet is felváltotta a szultán megnevezés. 1732-ben a fővárost átköltöztették Kutai Lama-ból Pemaranganba. Nem sokkal ezután a szultán, Aji Muhammad Idris, aki nem mellesleg elsőként választott muszlim nevet a kutai királyok közül, Wajoba, Dél-Sulawesi-re távozott, hogy a bugis néppel együtt harcoljon a hollandok ellen. Nem volt szerencséje, 1739-ben elesett a csatatéren, és egy kis vita támadt az utódlása körül. A trónörökös ekkor még kisgyermek volt, így Wajoba menekítették és a trónt Aji Kado foglalta el, aki nem tudom kije volt a néhai szultánnak, lehet hogy egy testvére. A jogos trónörökös, Aji Imbut, szépen megvárta Wajoban, amíg felnőtt nem lesz és aztán visszatért Kutai-ba. A bugisok és kutai hívei támogatásával megkoronáztatta magát Mangkujenangban, amely Samarindával szemben helyezkedik el. Ezután elkezdték kicsinálni a jogtalan szultánt, Aji Kado-t. Szoros embargót rendeltek el Pemarangannal szemben, és rájuk uszították a sulu kalózokat. Azok szabad prédának tekintve a várost, kifosztották és lerombolták azt. 1778-ban Aji Kado a hollandokhoz fordult segítségért, de azokat nem érdekelte, hogy a helyi kis királyságok kicsinálják egymást. Sőt, nekik az ilyen belső háborúskodás általában kapóra is jött! 1780-ban Aji Imbut visszafoglalta Pemarangant, és egy újabb, most már hivatalos koronázással szentesítette a dolgot.  Aji Kado-t pedig halálra ítélték és kivégezték. 1782. szeptember 28-án Aji Imbut (most már Aji Muhammad Muslihuddin szultán) átköltöztette a királyság fővárosát a rossz emlékű és amúgy is tönkretett Pemaranganból Tepian Pandan városába. A városnak új nevet adott. Tangga Arung annyit jelent: "a király háza", amely elnevezés szép lassan átalakult a köznyelvben, és ma úgy hívják: Tenggarong.

1844-ben két hajó érkezett a területre angol zászló alatt, James Erskine Murray vezetésével. Murray kérelmezte egy kereskedelmi állomás felállítását Kutaiban és engedélyt arra, hogy két kereskedelmi gőzhajó közlekedhessen a Mahakam folyón. De mivel a szultán csak Samarinda területén engedélyezte a kereskedelmi tevékenység folytatását, Murray ágyútűz alá vette Tenggarongot. A szultán serege kiverte az angolokat a területről, és maga Murray is elesett a harcban.  Az angol csapatok már készültek, hogy megbosszulják a dolgot, de a hollandok közbeléptek és kiverték az angolokat, mert Kutai az ő felosztásuk szerint már Holland Kelet-Indiához tartozott. A holland csapatok t'Hooft vezetésével megtámadták Tenggarongot, a szultán elmenekült, a maroknyi ellenállók csapatát pedig szétverték a gyarmatosítók. Kutai holland fennhatóság alá került.

1888-ban nyitották meg az első szénbányát a szultánság területén Batu Panggalban, és nem sokkal utána az olajkitermelés is megkezdődött. Ez soha nem várt jólétet hozott a szultánságnak, miután a 20. század elején létrejött a Borneo-Sumatra Trade Company. 1936-ban az akkori szultán, Aji Muhammad Parikesit, új palotát építtetett Tenggarongban, amelynek különlegessége és újszerűsége abban rejlett, hogy az épület betonból készült. 1942-ben Kutai is japán megszállás alá került, majd Indonézia függetlenségének kikiáltása (1945) után két évvel Kutai belépett a Kelet-Kalimantan Föderációba, más helyi szultánságokkal együtt, majd 1949-ben az Indonéz Köztársaság része lett. Végül 1960-ban befejeződött a szultánság története azzal, hogy területén létrejött a mai modern Indonézia három közigazgatási egysége: Kabupaten Kutai Kartanegara, amelyet kormányzóságnak lehetne fordítani, illetve Samarinda és Balikpapan városok, mint önálló közigazgatási egységek, előbbi élén egy kormányzóval, utóbbi kettő élén pedig egy-egy polgármesterrel. 

1999-ben Kutai Kartanegara kormányzójának az az ötlete támadt, hogy élesszék fel újra az egykori szultánságot. Nem hatalmi célok vezérelték, hanem a hagyományőrzés, így Indonézia legrégibb királyságának újjáélesztése kulturális és turisztikai megfontolásból került napirendre. Az aktuális trónörökössel karöltve beterjesztették kérésüket a soros elnöknek, aki engedélyezte azt, és 2001. szeptember 22-én újra szultánt koronáztak Tenggarongban. Erre az alkalomra kölcsönkérték a jakartai Nemzeti Múzeumban őrzött eredeti aranykoronát is, hogy az kerüljön  II. H. Aji Muhammad Salehuddin fejére, mint a szultánság legfőbb hatalmi jelképe.

Eddig a szultánság és Indonézia legrégibb királyságának története. Megfigyelhetjük, hogy minden szultánt az "Aji" előnévvel illettek. Az "Aji" cím a Kutai Kartanegara Ing Martadipura Szultánság királyi családjában használatos különleges megnevezés. Használják az illető családtag neve előtt, pl. Aji Muhammad Idris, és használják a különböző méltóságok egyéb megnevezései előtt is. A szultánt családtagjai például "Aji Sultan" néven emlegetik. A szultán felesége "Aji Ratu", amely megnevezésben a "ratu" királynőt jelent. A szultán gyerekei, vagyis a hercegek és hercegnők "Aji Pangeran" (pangeran = herceg) és "Aji Puteri" (puteri = lány) néven futnak, de a lányok egyszerűsített elnevezése senkit ne tévesszen meg, a két cím egyenértékű. A szultán külön döntése alapján az eleinte csak "Aji" címmel rendelkező férfi családtagok szintet léphetnek, és megkaphatják az "Aji Bambang" majd az "Aji Raden" címet, de szigorúan csak ebben a sorrendben.

Az "Aji" cím csak férfiágon örökölhető. A férfi Aji gyermekei, apjuk válasszon bár feleséget a kutai nemesek közül, a közemberek közül vagy akár más törzsből, jogosultak az Aji címre. Ha egy királyi családból származó lánygyermek közemberhez megy feleségül, gyerekeit nem lehet "Aji"-nak szólítani vagy akként emlegetni, kivéve, ha a férje arab származású. Ebben az esetben a gyermekek a következő címeket viselhetik: a fiúk címe "Aji Sayid", a lányoké "Aji Syarifah". Ezek a címek a normál "Aji" címmel egyenértékűek, tehát innen lehet felemelkedni Aji Bambang-nak vagy Aji Raden-nek.

(10-05-14)

A Copeland-koncert

A Project miatt ismerkedtünk meg Budival, a Peterpan nevű, Indonézia szerte híres pop-együttes menedzserével. Amikor először felhívtam egy szombati napon, éppen Bandungban volt és nagyon kedvesen meghívott minket aznap estére Lembangba. Angolul beszéltünk, és én tudvalevőleg utálok telefonon beszélgetni angolul bárkivel is, mert ha nem látom az illető száját és gesztusait, az nagy mértékben csökkenti a megértési rátámat. Annyit vettem ki a szavaiból, hogy este Lembangban, az "Eldorado" nevű helyen lesz egy rendezvénye, ahol szívesen lát minket. 6 körül érkezzünk és a nevemre letesz két VIP -jegyet a bejáratnál.

"Okay, thank you Pak, I ask my collegue" - válaszoltam, és azt akartam neki mondani, hogy később még felhívom vagy írok sms-t, hogy tudunk-e menni, de a "later I'll call you" helyett egy laza "later I'll kill you" jött ki a számon. Tünde majd megpusztult a röhögéstől mellettem, és nekem is erőt kellett venni magamon, hogy a beszélgetés végéig ne vihogjam el magam. De Pak Budi nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a nyelvbotlást, lehet, hogy ő is csak akkor röhögött, miután letettük a telefont.

Természetesen beütemeztük a programot estére, hisz ki tudja milyen hasznos kontaktokat szedhetünk össze egy ilyen rendezvényen ... amelyről igazából nem tudtuk, hogy micsoda. Úgy képzeltük, hogy a helyi művész- és menedzser-világ sok prominens személyisége lesz ott, ezért nekünk is jelen kell lennünk.

5 óra körül elindultunk a kostból Tornádóval Lembang felé. A Ledeng angkot-terminálig a szokásos embertelen dugóban próbáltunk araszolva haladni előre. Itt történt meg, hogy egy autó ráhajtott a bal kislábujjam szélére. Szerencsére nem okozott komolyabb sérülést, de Tünde azért ütött kettőt a vezető ablakára, hogy vigyázzon már a sofőrje kislábujjára! A dugó után újabb finomság következett. Egy kiadós eső. Volt ugyan esőkabátunk, de az nem ér sokat a bandungi zuhék ellen. Csurom vizesen érkeztünk meg. Az Eldorado-t könnyen megtaláltuk, mert az út jobb oldalán hatalmas tábla jelezte a bejáratot.

Befordulva egy másik hatalmas tábla hirdette az aznap esti programot:

Copeland - The Farewell Tour

Az elmúlt hetekben Bandung-szerte sok helyen láttam a koncert hirdetését, bár a Copeland együttesről még soha nem hallottam. Hogy itt is ugyanazt a plakátot láttuk, gyanússá tette, hogy Pak Budi rendezvénye nem egy celeb-fogadás, hanem egy nagyszabású koncert. A kis bambuszbódéban átvettük a nevemre szóló két VIP-jegyet, majd leparkoltunk, és elindultunk a VIP-bejárat felé. Bejutva az épületbe, egy homályos előtérbe értünk, ahol egy szendvics- és üdítőpulton kívül még néhány stand állt, amelyek a rendezvény szponzorát és annak termékeit reklámozták, mindegyik mellett 1-2 LA-egyenruhában virító hostess-lánykával. Mivel az LA Lights cigi volt a fő szponzor. Ennek örömére egy asztalnál minden VIP-jegyhez egy doboz LA-cigit adtak, speciális Copeland-es papírtokban. Én begyűjtöttem a magamét és Tündéét is, mert az ingyen-cigi mindig örömteli esemény az ember életében.

Küldtem egy sms-t Pak Budinak, hogy itt vagyunk a bejáratnál, és ezután vártunk. Mivel azt hittük, hogy valamiféle fogadásra jövünk, én hoztam magammal egy fekete ruhát, amelyet végül Tünde vett fel, hogy ne kelljen a vizes ruháiban töltenie az estét. Az én nedvességi fokom még elviselhető volt. A kapun folyamatosan áramlott be a tömeg, és lassan világossá vált, hogy a szimpla és a VIP-bejárat is ugyanabba az előtérbe vezet. Itt gyülekezett a közönség. A keskeny terem egyik oldalán hatalmas szürke ajtó volt, mint később kiderült, ez vezetett a koncertterembe. Egy idő után befutott Budi is. Bemutatkoztunk, nagyon megköszöntük a meghívást, és kicsit elbeszélgettünk. Megtudtuk, hogy a Copeland egy amerikai együttes, akik Indonéziában nagyon híresek, nagy a rajongótáboruk, és a mai különleges esemény, mert ez a legelső és egyben legutolsó koncertjük Indonéziában, lévén a Farewell Tour része. Budinak mennie kellett szervezkedni, de még megmutatta, hogy hol tudunk felmenni a karzatra, ahol a VIP-vendégeknek fenntartott ülőhelyek vannak. Elköszöntünk hát, megpróbáltunk kaját szerezni, de a 30ezres árat borsosnak találtuk egy hotdogért, és aztán felmentünk a karzatra.

Alattunk tornateremnyi csarnok helyezkedett el, velünk szemben pedig egy színpad. Még mindkettő üresen.

"A szervezők a kellő pillanatra várnak, amikor kívül már elég sok közönség összegyűlt, és akkor kinyitják majd az ajtókat, hogy az őrjöngő tömeg berohanhasson a küzdőtérre!" - mesélte nekünk Budi lelkesen és csillogó szemekkel, hogy így milyen hatásos lesz az ajtónyitás és beengedés. Az ötlet jónak tűnt, csak nem értettem, hogy minek a nagy felhajtás, ha a berohanás pillanatában még világos a terem, üres a színpad és csak a VIP-karzaton fagyoskodó két bule lesz szemtanúja a világraszóló  pillanatnak. Mert a VIP-eknek persze légkondi jár, ami vizes ruhában nem egy leányálom. Hamar le is másztunk a karzatról, és az épület mögötti szűk, nyitott, a WC-khez vezető kis folyosón várakoztunk, ahol jóval melegebb volt. Így majdnem lemaradtunk a berohanásról, ami egyébként elég vérszegényre sikeredett. Azt hittem, hogy rögtön utána kezdődik is a koncert, kihasználva a közönség berohanástól felajzott hangulatát, de nem. Még vártunk.

És vártunk.

És vártunk.

A küzdőtéren csendesen álldogált a tömeg, néha hallattak egy két sóhajt és nyikkantást, de amúgy elég döglött volt a hangulat. Ezen egy projectorral vetített spot volt hivatott segíteni, amely folyamatosan hirdette, hogy a Copeland az LA Lights és a Nadapromotama Production jóvoltából jött el Indonéziába. Egyszer kicsit jobban megbolydult a tömeg, amikor a monitoron az együttes megérkezését láthatták. Akkor örültek egy kicsit.

Végül, végtelennek tűnő várakozás után elindult a visszaszámlálás, a "first and last time in Indonesia" feliratok villódzása, majd adrenalin-fokozó zene kíséretében a kivetítőn olvashattuk az együttes "búcsúlevelét" rajongóihoz. Ezután jött a kérdés (többször is!):

ARE

YOU

READY

INDONESIA

?

... és a színpadon felgyúltak a reflektorok, megvilágítva a várva várt attrakciót. A Copeland játszani kezdett. Először egy csak keveset sejtető, hálószerű függöny mögött, miközben a kurjongató és tapsoló tömeg csak a kivetítőn láthatta kedvenceit, majd egy (valószínűleg hosszas mérlegelés után) kiválasztott pillanatban leomlott a szúnyogháló, és a Copeland ott állt teljes életnagyságban a színpadon! Mi addigra teljesen megfagytunk, éhenhaltunk, és kínunkban már csak röhögni tudtunk. Este 6-ra értünk a helyszínre, és  a koncert 9 körül kezdődött. Egyetlen reményünk az volt, hogy ha végre színre lép a banda, nem tudunk majd ellenállni a lent táncoló tömeg csábításának és mi is lemegyünk bulizni. Egyébként is, ki hallott már olyat, hogy egy pop-koncertet ülve-vesztegelve hallgat végig az ember! Nem kis vonzóerőt jelentett a tömeg által kibocsátott hőmennyiség sem, amely a karzatig nem ért fel, de lent biztos kifejtette áldásos hatását. Alig vártam, hogy felmelegítsem elgémberedett lábujjaimat.
Az tény, hogy a koncertkezdés kellőképpen hatásvadászra sikeredett és ezen hatást el is érte. Még én is izgultam, és alig vártam, hogy meglássam őket és elkezdődjön a buli!

Kilátás a VIP-páholyból

De gyerekek! Senki ne sajnálja, hogy a Copeland visszavonul! Én nem értek a zenei stílusokhoz, de állítólag ún. indie rock zenét játszanak. Nem tudom, hol volt benne a rock, inkább líraian melankólikusnak, vagy melankólikusan lírainak mondanám, kinek hogy tetszik, de az biztos, hogy rémesen unalmas volt. Nem volt itt táncoló, őrjöngő, pogózó tömeg! Szerintem szép lassan a közönség is szomorú melankóliába dermedt, és hogy hőveszteségüket pótolják, a terem felsőbb rétegeiből szívták el a már ott is csak nyomokban felfedezhető meleg levegőt. Életem egyik legunalmasabb koncertje volt. Nem tudom szépíteni. Színtiszta unalom. Az unalom esszenciája. Sőt! Maga az unalom. Csak azt nem értem, hogy tudtak ilyen zenével ilyen híresek lenni!

Tünde sms-ben telefonos segítséget kért Dávidtól, aki zenész, hátha ő ismeri a Copeland-et, lehet, hogy tényleg híresek és nagy arcok, csak mi vagyunk ilyen zenei analfabéták. De Dávid sem tudott bővebb információval szolgálni. Tünde aztán kimondta a diagnózist. A Copeland egyike a Dávid által "fejhangon búsuló fiúzenekar"-nak nevezett formációknak. Na jó, énekelni és zenélni tudtak, de egyetlen gyors számuk sem volt, lassú szerelmes dalaikat (mert tuti, hogy mindegyik a szerelemről szólt) gyertyák és öngyújtók helyett a mobiltelefonok kijelzőinek imbolygó fehér fényei kísérték, ahogy a közönség (unalmában?) lelkesen fotózta a bandát. A teremben nem lehetett dohányozni, mint ahogy az otthoni koncertek megszokott attribútumai, a műanyag söröskorsók is hiányoztak a fiatalok kezéből. 

A közönség valószínűleg élvezte a dolgot, mert nem egy ráadásszám következett a végén. Mi az utolsó előtt idejekorán leléptünk, elbúcsúztunk Buditól, és így egész gyorsan kijutottunk a motorokkal és autókkal dugig tömött parkolóból.

(10-05-08)

Putri a Ciwalk mögött és az Aquarius Swimming Club

Ezen a délutánon régi vágyam teljesült. Végre behatoltunk a Ciwalk mögötti putriba. És amit ott találtunk, az minden várakozásomat felülmúlta!

Mindig is vonzódtam a sikátorok, kis utcák, kidőlt-bedőlt régi házak útvesztőihez. Sosem zavart, ha kicsit koszos vagy bűzös, ha kusza és átláthatatlan, ha mindig a lábad elé kell nézned, hogy ne lépj kutyagumiba vagy csirkére. Ezért szeretem az olasz és dalmát kisvárosokat. A steril Svájc, Ausztria vagy Skandinávia nem az én világom. Az én lelkem a Mediterráneumban vagy a Balkánon érzi jól magát, és éppen ezért szeretem Ázsiát is. Ellenállhatatlanul vonz az emberek, házak, állatok és növények színes, zajos, bűzös egyvelege. És ezért vágytam a Ciwalk mögötti putriba is.

De mielőtt elkezdek mesélni, tisztáznunk kell a "putri" fogalmát:

Bandungot középtájon kelet-nyugati irányban átszeli egy forgalmas főút, amely nyugaton felüljáróvá alakul, és az autók, motorok, buszok suhanó sávja alatt folyik át a Cikapundung folyó, amelyet várostervezést soha nem látott kis házak mozaikja vesz körül. Ezt nevezem én putrinak. Ha megnézzük Bandung térképét, akkor megállapíthatjuk, hogy a főutak és nagyobb utcák olyan területeket vesznek körül, amelyeken csak egy-két utca fut keresztül. Ezek a "fehér foltok" lakóövezetek, amelyeknek utcáit térképész legyen a talpán, aki megrajzolja. Természetesen vannak egész szép környékek is, ahol csupa "tiszta udvar, rendes ház" áll, de a szegényebb negyedek épületei sokszor nagyon rossz állapotban vannak. A házak úgy épültek egymás mellé, vagy éppen egymásra, hogy csak azért nem dől össze az egész, mert egymást támogatják. India nyomornegyedeihez vagy Brazília favelláihoz hasonlítanám ezeket a területeket. Az itt élő emberek valóban szegények, bár mindig kissé megzavar az a tény, hogy sokaknak van motorja, újnak kinéző, amit valószínűleg részletre vett, de a törlesztőrészlet is 400-500ezer egy hónapban. Szóval alaposabb tanulmányozásnak kellene alávetni ezeket a területeket, hogy kiderüljön, innen valóban a pénz hiányzik, vagy csak az igényesség. Most elégedjünk meg annyival, hogy ezek a putri-útvesztők, ahol majd minden ajtó nyitva van, mindenki a ház előtt ül és a sétáló bule nem mindennapi látványosságnak számít, szóval ezek a helyek roppant mód vonzanak, és mindig ellenállhataltan vágyat érzek a behatolásra. Ha átsuhantunk motorral a bandungi nagy felüljárón, mindig sóvárogva néztem az alattunk elterülő putrit. Micsoda izgalmakat rejthet!

Aztán egy délután Adéval elmentünk a Cihampelas Walk (Ciwalk) nevű bevásárló központba, mondván, hogy már unjuk az északi hegyeket, és valami modernre vágyunk. Leginkább Ade. Sétáltunk az üzletek és éttermek között, de hamar meguntuk a dolgot, főleg én, mert persze arról szó sem lehetett, hogy vegyünk vagy együnk valamit. Az a hely nem a mi pénztárcánkhoz van mérve. Mégis megérte a látogatás, mert a Ciwalknak van egy nagy parkolóháza, amely hátrafelé, pontosan a putrira néz! Már esteledett, de a félhomályban is kivehető volt, hogy a parkolóház aljában folyik a Cikapundung, a túlparton már a kis házak tohuvabohuja áll, és még egy kis híd is átvezet a folyón. Őrült jó! Imádtam! Akkor már késő volt lemenni, sötétben nehezen találtuk volna meg a levezető utcát, és amúgy sem láttunk volna sokat, hiszen a putri nem közvilágításáról híres. Így tehát tervbe lett véve a kis híd megtalálása és a putri meghódítása.

Május 5-én aztán eljött ennek is a napja. A Bandung-térképemen találtam egy kis utcát, ami sejtésem szerint a Ciwalk mögé vezetett. Ezt könnyű volt megtalálni, mert pontosan az STBA  Sekolah Tinggi Bahasa Asing = Idegen nyelvek Főiskolája) nevű iskola után kellett jobbra fordulni. Kicsit megtévesztő volt, mert úgy nézett ki, mintha az utcácska az iskola parkolójába vezetne, de miután leereszkedtünk a lejtőn, láttuk, hogy a parkoló és az elmaradhatatlan warung után az utca folytatódik lefelé. Sejthettem volna, hogy nem véletlenül hívják a kis utat "Pemandian Cihampelas"-nak, ami "Cihampelas-fürdő"-t jelent. De nincs ember, aki számított volna arra, amit a földút tetejéről letekintve láttunk. Egy tágas térségen a poros focipálya mellett egy üde kék folt világított. Egy medence tele vízzel és fürdőzőkkel! Körülöttük pedig romok és sitt. Először a motorral ereszkedtünk le, de aztán rájöttünk, hogy biztonságosabb a járművet a fenti parkolóban hagyni, így megint felküzdöttük magunkat Tornádó hátán és beálltunk a parkolóba. Bal oldalon egy kőfal mellett lépcső vezetett lefelé, azon sétáltunk le a romterületre.

Valóban romok voltak. Egy egykori szabadtéri strand romjai. Bár az is elképzelhető, hogy fedett volt. Ezt már sohasem tudjuk meg. Ade sem járt még erre, miért is járt volna, nincs indonéz, aki passzióból a nyomornegyedekben mászkál. Az csak a lökött külföldiek szórakozása. A romterületen jobbra láthattuk a nagymedence üregét, amely szórványosan még mutatta az egykor fehér csempeborítás nyomait. A medence túloldalán színes logó díszelgett a betonfalon "Aquarius Swimming Club" felirattal. Bal oldalon állt a még működő, vízzel teli kismedence. A medence mögött kőborítású fal romja emelkedett, amelyből Poszeidón félalakja tört elő. A tenger istene baljában háromágú szigonyát tartotta, jobbjával egy földgömbre támaszkodott és hóna alatt egy kancsót tartott, amelyből folyamatosan ömlött a víz, megtöltve a medencét. A halott fürdőben nagy volt az élet. A medence széléről gyerekek ugráltak a vízbe, egy apuka úszógumis kislányát felügyelte, mindenfelé visongás és nevetés, csupa elevenség. Én megszállottan rohangáltam a két medence között, azt sem tudtam, mit filmezzek és fotózzak először. Őrület volt ez a hely! Őrület, ahogy az emberek, minden rom és szemét közepette éltek és szórakoztak, mintha a strand felett még nem járt volna el az idő. Imádtam még azt a ronda, giccses Poszeidónt is!

 Poszeidón

A nagymedence melletti betonfal mögött megtaláltuk a folyót és az azon átívelő hidat is. A Cikapundung partján aládúcolt viskók tartották magukat, az ablakokban szakadt függönyök, a mindjárt leszakadni látszó erkélyeken sorban száradó ruhák. És az egész nyomor felett ott magasodott a Ciwalk, Bandung egyik legmenőbb és legcsillogóbb bevásárlóközpontja. Jobban mondva csak a parkolóháza, de az is elég volt, hogy tudatosítsa az emberben a hatalmas kontrasztot. A híd pont a folyó éles kanyarulatában állt, a Swimming Club betonfala alatti nagy sziklákra épült kis szivattyúházban éppen egy asszony mosta a ruhákat. Átkelve a hídon bejutottunk a kis házak közé. Közelről nem is voltak olyan rozogák. Csak a folyó felőli oldalukon látszott igazán, milyen sanyarú állapotban vannak. Találtunk egy hatalmas fát, amelynek törzse teljesen belefonódott a köré és fölé épített házikóba, vagy inkább a házikó fonódott a fába. Elindulva a folyóval párhuzamos sikátorban, az egyik ház mellett ki lehetett menni a partra. Egy galambdúc alatt állva bámultam a túlpart Ciwalk alatti viskóit és azon gondolkoztam, hogy miért nem omlik bele az egész kóceráj a folyóba. Eközben én is bámulás tárgyává váltam, mert a helyi gyerekek kíváncsi tekintete követte minden lépésemet. Sajnos hamar véget ért a túra, mert eleredt az eső, ami lehetetlenné tette a fényképezést és később a sétát is. Visszamentünk hát a parkoló melletti warungba. Még nem adtam fel, reméltem, hogy hamar eláll az eső, és újra bevethetem magam a dzsumbujba, de nem volt szerencsém. Ittunk egy-egy kopi susu-t, de mire elfogyott, csak még erősebben zuhogott. Vártunk egy jó órát, hogy alábbhagyjon, és elindultunk hazafelé.

A Ciwalk mögötti putri, én már csak így nevezem, pedig biztos van a városrésznek valami becsületes neve, egyik legbizarrabb és legelképesztőbb élményeim közé tartozik, pedig már láttam egy s mást Indonéziában. Elküldeném a Lonely Planet-nek, hogy mindenképpen vegyék fel a bandungi látnivalók listájára, de már késő lenne. Május óta jártunk már arra többször, de úgy látszik teljesen felszámolják a strand maradványait. Biztos szállodát, vagy irodaházat építenek a helyére. A lényeg, hogy eltűnik majd teljesen a föld színéről, és hálás lehetek a sorsnak, hogy elkaptam életének és poros csillogásának utolsó perceit.

http://picasaweb.google.com/tartaruge/AquariusSwimmingClubEsTetoterasz#

(10-05-05)

Taman Mini Indonesia Indah - KKL Pusat Bahasa 2010

A csalódásból adódó első sokk után természetesen jóízűen megettem a sült csirkét és az ál-hamburgert is, miközben buszunk lassan de biztosan küzdötte magát dél felé, ahol a Taman Mini várt minket.

Soeharto elnök felesége, Siti Hartinah Soeharto álmodta meg 1968-ban egy park létrehozását, ahol bemutatnák az Indonézia különböző területeiről származó tradicionális házakat miniatűr formában. Ezek szerint nem tévedtem olyan nagyot, amikor a Taman Mini-t makett-múzeumként képzeltem el. 1971-ben először egy 14 hektáros területet jelöltek ki a park létrehozására, de Jakarta akkori kormányzója felajánlott egy nagyobb, kb. 100 hektáros területet a város déli részén. Ezzel a park létrehozása bekapcsolódott az adott terület (Jakarta Pondok Gede nevű déli része) infrastrukturális és városfejlesztési programjába. Ibu Tien Soeharto örült az ötletnek, mert így lehetőség nyílt a tradicionális házak valódi méretben való megépítésére és egy sokoldalú kulturális komplexum felépítésére. Az építkezés 1972 júniusában kezdődött és 1975. április 20-án átadták a nagyközönségnek a "Taman Mini Indonesia Indah" nevű hatalmas együttest.

Indonéziában semmi nem létezik nemzeti vízió és misszió nélkül. A Taman Mini arra hivatott, hogy megismertesse Indonézia sokszínű kultúráját, népeit és természeti kincseit a hazai közönséggel, ezáltal építve és erősítve a nemzeti identitástudatot és hazaszeretetet, illetve bemutassa az indonéz kultúrát az ide látogató külföldieknek. Az előbbi a fő cél, amely egyben  az indonéz nép mentális és lelki fejlesztésének eszköze, amellyel elérhető az ország gazdasági felemelkedése és az általános jólét.

A Taman Mini tehát tulajdonképpen egy skanzen, amelynek területén a hagyományos házakon kívül számos más látnivaló és szórakozási lehetőség várja a látogatókat. Van itt kisvasút, lanovka (nem tudom, hogy ennek mi a magyar neve), vízi-vidámpark (SnowBay Waterworld), színház, mozi, könyvpiac és kézműves piac. A természet kedvelői csatangolhatnak a kaktuszok, jázminok és gyógynövények kertjében, az édesvízi halak akváriumában vagy a madárparkban. Van mecset, katolikus templom, hindu és buddhista szentély, szabadtéri színpad, szállodák, éttermek és számos épület rendezvények számára. Ezenkívül rengeteg múzeum is található a parkban: hadtörténeti múzeum, elektromosság és megújuló energiaforrások múzeuma, olaj- és földgázmúzeum, sportmúzeum, bélyegmúzeum, lepke- és rovarmúzeum, telekommunikációs múzeum, közlekedési múzeum, sajtó- és médiamúzeum, az iszlám múzeuma, Kelet-Timor múzeuma, Komodo Múzeum és Hüllőpark, hogy csak azokat említsem, amelyeket be tudtam azonosítani. A Komodo Múzeum nagyon vicces, mert a fából készült épület egy hatalmas komodói sárkányt ábrázol, olyan, mint egy hatalmas szobor. Nos, mindezt azért soroltam fel ilyen részletesen, hogy lássátok, egy hét is kevés lenne a Taman Mini bejárására, hát még egy délután!

Miután kiengedtek minket a buszból, és a légkondi után újra mellbe vágott a párás meleg, elindultunk felderíteni  a parkot. Én hamar elszakadtam a lányoktól, mert Avril és Maritje leragadtak a kirakodóvásár bódéi mellett. Nekem nem volt pénzem vásárolgatni, így két célkitűzésem maradt. Megnézni a parkban található színházat, a Teater Tanah Airku-t a Project miatt, illetve bemászni minél több hagyományos házba.

Az első utamba kerülő házikó Észak-Malukué volt, amelynek nyitott alsó részében épp táncoktatás folyt. Rögtön invitáltak engem is, hogy próbáljam meg, hát beálltam, és gondosan leutánoztam az Ibu lépéseit. Nem volt bonyolult a dolog, hamar belejöttem mindenki nagy örömére. Persze nem maradtak el a szokásos kérdések sem.

"Dari mana? Aha, Hungaria? Eropa Timur? Kamu mahasiswa di Unpad? Belajar Bahasa Indonesia? Bagus, sudah lancar!"

Mindenki nagyon örült, hogy Magyarországról jöttem, hogy Bandungban tanulok az Unpad-on, és hogy már milyen jól beszélek indonézül. Készítettünk közös fotót és kaptam ajándékba egy pólót, amelynek a hátán Észak-Maluku térképe látható. Legalább már biztos, hogy nem fogok eltévedni, ha egyszer arra vet a sors! Miután útbaigazítást kértem a Teater Tanah Airku felé, elbúcsúztam táncos barátaimtól.

A Taman Mini hatalmas. Főleg gyalog. De úgyis mindig a motoron ülök, gondoltam, nem leszek lusta, nem bérlek bringát, vagy motort, merthogy azt is lehetett volna. A színház felé haladva épp útba esett Sulawesi, hát megtekintettem észak, közép és dél tradicionális házait. Mindegyik hagyományos bútorokkal volt berendezve, és a helyi viseletek is helyet kaptak itt egy-egy kopott, életnagyságú kirakati bábura emlékeztető babára öltve.

Ezután kiértem a tópartra. Ekkor még nem tudtam, hogy a mesterséges tavon lévő szigetek Indonézia szigetvilágát ábrázolják 1:10.000-hez léptékben, kicsinyített formában. Ezt csak akkor vettem észre, amikor a betang-háznál (Közép-Borneó) felmásztam egy kis kunyhóba, ahová egy egyetlen fatörzsből kifaragott kb. 20 centi széles "lépcső" vezetett fel. 

A betang-ház melletti kunyhóba vezető "lépcső"

Onnan láttam, hogy a tó tulajdonképpen Indonézia térképe, amelyen a nagyobb hegyeket is akkurátusan jelölték.

A színházig megtekintettem a nyugat-szumátrai "rumah gadang"-ot és a kelet-kalimantani "rumah lamin"-t, amelynek felső szintjére szintén nagyon meredek és keskeny "lépcső" vezetett. (A "rumah" szó jelentése: ház.)

A színházban éppen rendezvényre készültek, valamelyik TV bérelte ki egy műsor felvételére, és a színházterem leginkább csatatérhez hasonlított, színes, villódzó és látványos stúdiót ígérve. Kértem egy prospektust és árlistát, majd folytattam utamat a drótkötélpálya állomása felé. Útközben találkoztam Avrillal és Maritjével, illetve az Iva-Saripo-Peun csapattal, akik épp befejezték a lanovkázát. Tőlük tudtam meg, hogy 25ezer rúpia az oda-vissza út. Borsos ár volt, de úgy döntöttem nem hagyom ki. Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy csak egy útra volt időm, mert épp a buszunktól távolabbi felén voltam a parknak, és félő volt, hogy ha ugyanoda érkezem vissza, akkor már nem lesz elég időm újra végigkutyagolni az egész parkon. Mert a Taman Mini hatalmas. Vagy már említettem? :)

Az indonézeknek van üzleti érzékük. A retúr jegy 25ezer rúpiába kerül, és ha akarok, kiszállhatok a túlsó végállomáson, de akkor is 25ezret kell fizetnem. Egy útra szóló jegy nincs. Ez nem kis szívfájdalmat okozott amúgy is schmutzig belemnek, de legyintettem egyet. Talán most vagy soha! Ha egy repülőből akarom megnézni Indonézia madártávlati képét, az biztos nem jön ki ennyiből. Megvettem hát a jegyet, beszálltam a kis kabinba és bekapcsoltam a kamerát. A következő bejegyzésben láthatjátok, amit én láttam.

A lanovka után még volt időm a Pápua szigetén honos házikó megtekintésére is, amely egy három szintes, cukorsüveg formájú építmény, és kívülről nádtető fedi (vagy lehet, hogy az itt bambusztető?). A házban szabályos kis múzeumot rendeztek be Pápua lakóinak életéről: fegyverek, halászati és egyéb munkaeszközök, hagyományos ruházatok és kitömött állatok kaptak helyet a házban. Meg kell jegyezni: a "Pápua lakói" kifejezés pár száz egymástól hagyományaiban is eltérő törzset takar, illetve Pápua érdekessége még (persze sok ezer más kuriózum mellett), hogy Ausztrálián kívül itt is megtalálható a kenguru, csak kisebb és csenevészebb kivitelben.

Pápuánál összetalálkoztam Elisával, Robbal és Gabriellel, akik épp végeztek egy-egy juice-szal és azon tanakodtak, vajon merre lehet a buszunk. Kifújtam magam, csináltam egy közös képet két pápuai harcosnak öltözött bácsival, majd elvezettem osztálytársaimat a buszhoz.

Ezzel véget ért a kirándulás. Nem maradt más dolgunk, mint beburkolni a vacsorás-doboz tartalmát, visszatérni Bandungba és április 30-ig leadni a fogalmazást, amit a nap élményeiből kell írnunk. Nemhiába, KKL-en voltunk, vagy mi! Minden osztály külön feladatot kapott, a nyelvi szintjének megfelelően. Nekünk (Kelas 2) össze kellett foglalnunk, hogyan zajlott a kirándulásra való felkészülés, az utazás, mi szépet és jót láttunk, illetve mik voltak a benyomásaink, felejthetetlen élményeink.

U. i.: Avril, Iva és én nem tértünk vissza a busszal Bandungba, hanem meghosszabbítottuk a jakartai kiruccanást. Avril és Iva a barátainál töltötte a hétvégét, értsd külön-külön barátoknál, én pedig további színházvadászatra indultam a Project érdekében.

http://picasaweb.google.com/kenildem/ASeaWorldIndonesiaEsATamanMiniIndonesiaIndah#

(10-04-23)

SeaWorld Indonesia - KKL Pusat Bahasa 2010

A 2009/2010-es tanév első félévében a Pusat Bahasa által szervezett iskolai kirándulás keretében Ciwidey-be látogattunk el, ahol megnéztünk egy kovácsműhelyt, egy krupuk-gyárat és aztán felmentünk a Kawah Putih-hoz. Érdekes és nagyon jól szervezett kirándulás volt, ezért izgatottan vártam, hová visznek minket a második félévben. A szemeszter elején kapott időbeosztásból az derült ki, hogy két napos lesz a Kuliah Kerja Lapangan. A KKL nagyjából "terepgyakorlat"-nak fordítható, olyan osztálykirándulás, amelynek célja a diákok ismereteinek növelése, nem csupán szórakozás és bulizás, hanem a tantervbe beépített kiruccanás, amelyhez kapcsolódóan különböző feladatokat is kapnak a diákok. Nem csak a Pusat Bahasa sajátossága, hanem minden indonéz felsőoktatási intézményé. A helyszín nyilván az adott szakon érdekes intézmény (cég, gyár, bánya, stb.), város vagy természeti képződmény (pl. vulkán). Az általános iskola felső osztályának megfelelő SMP, és a középiskolának megfelelő SMA is szervez ilyen kirándulásokat a diákoknak, de ott "study tour"-nak nevezik. Az általános iskolában ritka, mert sok kisgyerekkel macerás utazni, ha mégis, akkor csak az adott városban szerveznek múzeumlátogatást vagy a nevezetességek megtekintését.  Ezen kívül a felsőoktatásban van egy másik fajta szervezett kampuszon kívüli program is, a Kuliah Kerja Nyata (KKN), amelynek keretében a diákok társadalmi munkát végeznek. Például elmennek egy faluba, akár hetekre, és felújítanak, építenek, segítenek.

Mivel a második félévben nagyon jó kis közösség alakult ki a Kelas 2 termében, előre örültem, hogy két napra szabadulunk ki Bandungból, mert Ivával, Avrillal, Saripóval és a többiekkel biztos jól fog telni egy kétnapos iskolai kirándulás. Félreértés ne essék, nem csak a mi osztályunknak szervezték a programot, hanem a Pusat Bahasa (továbbiakban: PB) minden diákjának, de én nyilván a jófej osztálytársaimmal terveztem lógni.

A tervbe vett dátum: 2010. április 23-24. Az úticél közvetlenül a kirándulás hetéig ismeretlen volt. A hét elején mindenkinek szóltak, hogy ha tud jönni, akkor iratkozzon fel a listára, ami a PB előterében van kitéve az asztalra. Erről a papírról derült ki, hogy a tervekkel ellentétben csupán egy napos lesz a program, április 23-án, pénteken. Ez már eleve egy kis csalódással töltött el, de még nagyobb következett, amikor megtudtam, hogy a helyszín: Jakarta.

"Jaj, ne már! Jakarta? A zajos, büdös és meleg Jakarta, ahová mostanában a Project miatt úgyis sűrűn járok?"

Én megint valami vidéki helyet vártam, hegyeket, vagy tavat vagy leginkább tengert, ahol kicsit el lehet felejteni a nagyváros áldatlanságait és élvezni lehet Indonézia csodálatos természeti kincseit! Csalódásomat csak az enyhítette, hogy két olyan hely szerepelt a programban, ahol még nem jártam. A SeaWorld Indonesia, egy nagy tengeri akvárium, és a Taman Mini Indonesia Indah, amit én a "mini" szó miatt úgy képzeltem el, mint a klagenfurti Minimundus-t, ahol Indonézia nevezetességeit láthatjuk lekicsinyített formában. Később kiderült, hogy a Taman Mini tulajdonképpen egy skanzen, ahol az ország különböző területeiről származó hagyományos épületeket tekinthetjük meg életnagyságban.

A jeles napon reggel 6 és 6.30 között volt a találkozó a PB előtt, ahová én már rutinosan 6.25-re érkeztem meg, okulva a tavalyi kirándulásból, amikor elsőként érkezve kb. egy vagy másfél órát vártam az épület előtt és aztán a buszban, mire végre elindultunk. Okoskodásomnak az lett az eredménye, hogy Iva küldött sms-t, hogy hol vagyok már, és mivel az utolsók között érkeztem, már csak M-es egyenpólót kaphattam, mert a kis méretűek addigra elfogytak. Mint már említettem, az indonézek imádják az egyenpólót, minden jeles eseményre készül egy, szóval ha például az egyetemi éveid alatt aktívan részt veszel a hallgatók megmozdulásain, gyakorlatilag nem kell pólóra költened 5 évig. Sőt, ha utána sűrűn vannak évfolyamtalálkozók, akkor szinte egész életedre meg van oldva a pólóellátásod. :) A mostani KKL egyenpólója nagyon jó minőségű anyagból készült, tetszetős delfines-kagylós-hullámos logóval, fekete (!) színben. Egy jakartai kiruccanásra! A fővárosba, ahol pucéran is megdöglesz a melegtől és percenként 1 kilót fogysz az izzadásból eredő folyadékveszteség miatt! Nem értettem, milyen megfontolásból választották a fekete színt. De nem volt mit tenni, felöltöttem a pólót, hogy hivatalosan is a kirándulás résztvevőjévé váljak, majd mindenki elfoglalta helyét a buszban, és csodák csodájára 7 óra felé el is indultunk.

Az utazás, azon kívül, hogy jó indonéz szokás szerint megetettek minket, eseménytelenül telt. Egyszer megálltunk pisi-szünetre és fél 10 körül érkeztünk meg Ancol-ba. Ancol Jakarta észak-keleti, tengerparton húzódó részének az elnevezése, és itt található a "Taman Impian Jaya Ancol" nevű kiterjedt komplexum, ahol vidámpark, vízividámpark, szállodák és éttermek várják a hétvégén kikapcsolódni vágyókat. Itt található a SeaWorld Indonesia is. Délkelet-Ázsia legnagyobb tengeri akváriumát 1992-ben kezdték építeni, és két év múlva adták át a nagyközönségnek. A 4.500 négyzetméteres épületben számos akvárium található, ahol "megismerhetjük és élvezhetjük a tenger világának életét" - állt az út során a buszban kiosztott programunkban. Egy olyan szigetországban, amelynek területe több vízből, mint szárazföldből áll, teljesen logikus egy tengeri állatkert létrehozása, és a külföldi diákok ide cipelése. Egy tengertelen országból jött embernek pláne tagadhatatlanul érdekes volt.

Ne ijedjetek meg, nem fogom felsorolni az összes halfajt, teknőst, kagylót, tengeri moszatot, amit csak láttam, de néhány érdekes lényt mégis kiemelnék.

• Rögtön a belépés után lecövekeltem a Tengeri Szörnyek Akváriumánál. Persze csak én hívom így, a hivatalos neve Aquarapaima. Hatalmas, szörnyszerű halak úszkáltak benne lassan, méltóságteljesen, és én nem tudtam szabadulni attól a képzettől, hogy megelevenedett fosszíliákat látok. Lapos fejük mögött testük furcsa ívben hajlott felfelé, és széles testük nagy farokban végződött. A hatást az akvárium sötétkékes derengése tette teljessé. Mintha egy évmilliókkal ezelőtti tó fenekére tekintenénk le. A feliratokból megtudtam, hogy ezen lények neve: arapaima (arapaima gigas) és az Amazonaszban élő édesvízi halak, amelyek azonban 5-20 percenként a felszínre úsznak, hogy levegőt vegyenek. A nyelvükben pedig csont van, és az öreg példányok nyelvét a helyiek smirglinek használják. A dél-amerikai halak jelenlétéből rögtön kiderült, hogy a SeaWorld nem csak az Indonézia vizeiben élő állatok és növények bemutatására szakosodott, hanem a teljes vízi élővilágra.

 

Arapaima

• Egy henger alakú akváriumban a mesterséges sziklák mélyedéseiből és járataiból angolnák és murénák kukucskáltak. Nem egy félig kibújt a kis lyukából, és mozdulatlan szoborként teljesen beleolvadt a sziklák és növényzet egyvelegébe. Volt köztük kis vékonyka, de olyan vastag is, mint a combom. Állítólag csak arra várnak, hogy a gyanútlan zsákmány közel ússzon hozzájuk, és akkor lecsapnak, majd jót lakmároznak. Ezt nem volt alkalmunk megtekinteni, mert az etetési idejük délutánra esett.
  
  

• Az egyik legnagyobb attrakció az üvegalagút, amelyben végigsétálva a tenger mélyén érezheted magad, mert a halak, teknősök és ráják nem csupán előtted, hanem melletted és felettted is úszkálnak mindenfelé, miközben a hangszórókból a SeaWorld Indonesia házi-indulóját vonyítja egy gyerekkórus végtelenített lejátszásban.
  
  

• Nem maradhat el az állatsimogató sem! A nagyterem közepén számos kis medencét helyeztek el, ahol megfogdoshatod a tengeri csillagot, megsimogathatod a teknőst, a bébicápát és a rájákat. A tengeri csillag általában összegömbölyödött állapotban leledzik a sokk miatt. A teknősök nyugisan úszkálnak, és tűrik, hogy mindenki végigsimítsa a páncéljukat. Már megszokták a tortúrát, így nem húzzák be ijedten a fejüket a kezek közeledtére. A kis cápák, akik még fiatalok és ezért veszélytelenek (meg amúgy sem az emberevő cápák kicsinyeit rakják be a simogatóba), általában ügyet sem vetnek a nyúlkáló látogatókra. Nem úgy a ráják! Ők agilisek és lelkesek! Ha meglátják, hogy közeledsz, direkt közel úsznak a medence széléhez és kidugják a szárnyukat a vízből, hogy megsimogathasd őket. Persze mindezt nyilván a kaja reményében teszik. Vagy a rája  természeténél fogva kíváncsi és barátságos? Vagy csak dögunalom a szűk kis medence és azzal szórakoznak, hogy a látogatóknak integetnek? Ki tudja?
  A simogató-medencéket világoskék alapon kagyló-, csikóhal- és egyéb tengeri állat-mintás egyenpizsamát viselő SeaWorld alkalmazottak felügyelik, és segítenek a látogatóknak a simogatásban. Szó szerint! Természetesen nagy volt bennem a vágy a vízi lényekkel való testi kontaktusra, de csak a rájákat mertem megérinteni, mert azokat a pesti állatkertben már megsimogattam, és nem féltem tőlük. A teknős is oké volt, az nyugis cucc, ártalmatlan állatka. A tengeri csillagot csak azért mertem megfogni, mert láttam, hogy Nana és Chichi, a két kínai lány is a kezében tart egyet, és az nem csinál semmit. De a cápa már para volt. Oké, hogy gyerek még, de mégis csak cápa. Egyedül semmiképpen sem mertem közelíteni, így amikor láttam, hogy Gabriel és egy pizsamás kissrác az egyik cápasimogatónál van, gyorsan odamentem, hogy kivegyem a részem a mulatságból. A pizsamás megfogta az egyik kis cápát, hogy az ne tudjon elúszni, és félig a vízben tartva a halat, felszólított minket, hogy simogassuk meg. Most. Rendben, mondtuk Gabriellel, és megérintettük az állat hátát. Ennyi volt. Amúgy síkos és hűvös. Olyan, mint egy hal. :) A cápák mellett viszont volt a medencében egy bébirája is. Ő tényleg nagyon pici volt még, mint a két tenyerem. Őt meg lehetett fogni, aminek persze ő kevésbé örült és próbált szabadulni: őrület, hogy a kicsik még rájában is cukik! Imádom a ráját! :)
  
  

• Az etetési-show keretében épp a dugong (indonézül duyong, magyarul tengeri tehén, latinul dugong dugon) kapott enni. Nagy tömeg gyűlt össze az akváriuma előtt, és mindenki izgatottan bámulta, ahogy egy búvár tengeri fűvel tömi az állatot. A dugong állítólag idejének 80 %-át azzal tölti, hogy legel, mert fő tápláléka, a tengeri fű, olyan kis tápértékkel bír, hogy gyakorlatilag folyamatosan ennie kell a szerencsétlennek, hogy ne haljon éhen. Hm ... nagy karrier egy életre ...

 
Dugong

• De a legbizarrabb, legfurcsább, legelképesztőbb izét a SeaWorld múzeumrészében láthatjuk. Őszintén szólva már nem is emlékszem, mit mutatott be a múzeum ezen az izén kívül, mert emellett minden más érdekesség eltörpül. A terem közepén állt egy magas vitrin és benne egy barna színű, fodros szélű, kissé szív alakú, kb. két méter átmérőjű nagy párna, egyik oldalának közepén két lyukkal. El sem tudtam képzelni, hogy mi a nyavalya lehet ez! Leginkább tényleg egy nagy, a használatban már visszataszítóan megbarnult, huzat nélküli párnához hasonlított. Nem túlzok! Olyan undorító és ijesztő volt, hogy csak nagyon lassan mertem a túloldalára kerülni. Ott találtam egy nagyobb lyukat és alatta íves sorban 5-5 sötétbarna dudort.
  
  
  "Mi a franc ez a hatalmas gyomorforgatóan rémisztő ... izé ... ?"

  
  Megint a kis táblához fordultam segítségért, és megtudtam, hogy ez itt "Parni", egy óriás édesvízi ostoros rája (Himantura sp.). Mármint a maradványa. A preparálás utáni maradványa. Parnit 1999-ben fogták ki Pelabuhan Ratu-ban (Nyugat-Jáva), és miután mérget tartalmazó ostorait levágták, a SeaWorld-be költöztették. Akkoriban kb. 2 méter volt az átmérője. 9 évig élt a SeaWorld nagy akváriumában, és természetesen ő volt a SeaWorld sztárja. 2008-ban halálozott el, akkor már 250 cm volt az átmérője, súlya 230 kg és korát 70 évre becsülték. Végelgyengülésben halt meg. Ezután kipreparálták, és azóta "Parni már csak emlék, de emléke örökké él", mert  ebben az ijesztően undorító állapotban továbbra is fogadja a látogatókat.
  
  
  

Parni

 http://picasaweb.google.com/kenildem/ASeaWorldIndonesiaEsATamanMiniIndonesiaIndah#

(10-04-23)

A Monas és "egy igazi város" panorámája

Hol is tartottam? Ja, igen ...

... a találkozó után jó hangulatban indultunk a Gambir vasútállomás felé, és útközben az a hóbortos ötletem támadt, hogy szálljunk le a Monas nevű megállónál, és vágjunk át a térkép által nagy zöld foltként jelzett parkon. Ezt pár lépés után megbántam, mert Jakartában nem túl kellemes dolog a déli órákban egy hátizsákkal a hátadon hatalmas parkok árnyéktalan útjain átvágni.

Tűzött a nap, vakító fehérségbe burkolva a hatalmas park közepén álló, égbe meredő obeliszket, amelynek tetején soha el nem lobbanó, arany színű láng emlékeztet az indonéz nép függetlenségért vívott soha el nem lankadó harcára. Ez az emlékmű a Monas, hivatalos nevén a Monumen Nasional, amelyet Soekarno elnök kezdett építtetni 1961. augusztus 17-én Friedrich Silaban és R. M. Soedarsono építészek tervei szerint, majd Soeharto elnök adta át a nagyközönségnek 1975-ben.

A Monas környéke határozottan város szerű, nem olyan falu hangulatú, mint Bandung. A széles utak szélén széles járda áll a gyalogosok rendelkezésére, fák vetnek árnyékot a kövezetre, a nagy útkereszteződésekben impozáns szökőkutak és köztéri szobrok fogadják a sétálót, az út két oldalán pedig gyarmati időket idéző hófehér épületek váltakoznak modern felhőkarcolókkal. Tagadhatatlanul város szaga volt a környéknek, és az e feletti öröm szép lassan teljesen elborította Tünde agyát.

Először csak az "Ó, de jó! Van járda! Lehet sétálni!" - sóhajokkal kezdte, majd egyre szűkült a szókincse, és mire befordultunk a Monas parkjába, és a fák árnyékából kijutottunk a tűző napra, már csak az "Ez egy város! Ildi! Egy igazi város!" - mondatokat hajtogatta töretlen lelkesedéssel. Én láttam jól, hogy ez egy város, és örültem a szökőkutas szobornak meg a felhőkarcolóknak, de Tünde energikus megnyilvánulása és az agyamat hevítő napsugarak belém forrasztották a kitörő örömöt. Olyan ez, mint amikor valaki egy helyzetben pánikba esik, mire a másik megőrzi lélekjelenlétét, és tárgyilagosan teszi, amit kell. Ugyanez történt velünk is a Monas felé haladva.

Tünde eszelős eufóriában pörgött, forgott, ugrándozott mellettem, én pedig tárgyilagosan érzékeltem, ahogy elöl-hátul patakokban csorog rólam az izzadtság, miközben vonszolom magam a torony felé.

Az indonéz Monumen Nasional nevéhez méltón monumentális, és az őt körülvevő park roppant nagy. A kaputól hosszú út vezetett az emlékmű tövéhez, és az obeliszk egyre csak nőtt, ahogy közeledtünk feléje. Hamarosan észrevettük, hogy fel lehet menni a tetejére, mert a láng alatti részen kilátó működik. Arról az oldalról, ahová mi érkeztünk, természetesen nem lehetett bemenni. Meg kellett kerülni az egészet, ami megint hosszú vándorút volt, mert a tornyot szépen kialakított és kerítéssel gondosan elzárt, virágokkal teli kert vette körül, jelentősen megnövelve az építmény alapterületét. A túloldalon láttuk, hogy a látogatók ki-be járnak a lépcső tetején nyíló ajtókon, de a kerítésen vágott bejáratot sehol sem találtuk. Láttunk pár sorban álló embert, ezért arrafelé vettük az irányt, de amikor elértük a kerítést, csalódva láttuk, hogy azon nincs kapu. A belül álló biztonsági őrök barátságosan mutogattak a túloldal felé, ahol a bejárat található. Átbaktattunk a kerítés túlsarkára, de ott sem volt kapu. Útközben láttam egy "Bejárat" feliratú, nyíl alakú táblát, amely pontosan a Monas-szal ellentétes irányba mutatott, ahol azonban csak Diponegoro herceg lovasszobra vonta magára a figyelmet.

"Egy bejárat, amely a kerítésen kívül, az objektummal szemben van? És nincs kapu vagy ajtó formája? Azaz egyáltalán nincs semmilyen formája, mert nem is látható? ..." - itt megállt a tudományunk, és Tünde repertoárja bővült a "De hol van? Te látod? Hol lehet itt bemenni?" ill. az "Ezek a nyomik még egy normális bejáratot sem tudnak építeni!"- kifejezésekkel.

Aztán valahogy csak észrevettük, megláttuk, kiszagoltuk, hogy a rejtély kulcsát a lovasszoborhoz közelítve fogjuk megtalálni. És valóban! A szobor előtti lapos építményről közelről szemlélve kiderült, hogy egy lépcsőlejáratot rejt. A Monas-t ugyanis egy aluljárón keresztül lehet megközelíteni. Roppant furfangos ...

Miután átértünk, a biztonsági őrök nevetve üdvözöltek, mert persze végignézték a show-t, ahogy a két hülye bule egyre ingerültebben rohangászik a kerítésen kívül, mert nem ismernek fel egy aluljárót, ha nincs felette "Metro" vagy "Földalatti vasút" felirat.

Párezer rúpiáért megvettük a belépőt, és panorámára szomjasan kihagytuk a földszinti diorámás kiállítást, amely Indonézia történetének fontos eseményeit jeleníti meg. Egyenesen a 115 méter magasan lévő kilátóba mentünk, ahová lift viszi fel a látogatókat. Fentről aztán elénk tárult "egy igazi város" panorámája. Felhőkarcolók, minaretek, putri-szigetek és észak felé a tenger párában úszó szürke foltja. Egy hordozható fémlépcsőre kuporodva csodáltuk a látványt és latolgattuk projektünk esélyeit. Ha létrejön, hatalmas dobás lesz. Ha nem, akkor egy jó móka. Ember tervez, szponzor végez ...

A Monas érdekessége még egyébként, hogy a tervező R. M. Seodarsono belecsempészte az építmény arányaiba az indonéz nemzet számára oly kedves 17-es, 8-as és 45-ös számokat. (Tudjátok! 1945. augusztus 17-én kiáltották ki a függetlenségüket.) Az obeliszk egy négyszög alaprajzú, csésze formájú talapzaton áll, amelynek 45 x 45 méteres udvara 17 méterre van a földtől és 8 méterre a lépcső tetején, a csésze aljában helyet kapó múzeumtól. A 115 méter magasan található kilátó szintje fölött 17 méteres magasságban emelkedik a 35 kg arannyal borított láng, amely 14,5 tonnát nyom.

Amikor először jöttünk a fiúkkal Jakartába egy napra, este kértük őket, hogy vigyenek el minket valami jó helyre a városban, ahol érdemes sétálni, amit érdemes megnézni. Erre nagy fejvakarás és bizonytalanság volt a válasz. Nem értettük, hogy miért nem jutott eszükbe a Monas! Ez olyan volt, mintha nekünk hasonló helyzetben nem merülne fel a Hősök tere vagy a Budai Vár, mint lehetőség, amely még este kivilágítva is jól néz ki.

Délutánra járt már az idő, ideje volt elindulni a Gambir felé, hiszen Bandung majd négy órányi vonatútra van. Jakartából igen kedvező a vonatforgalom Bandung felé, mert 30.000 rúpiáért biznisz osztályon utazhatunk, helyjeggyel. Egy kínai gyorsebéd után hamar elringatott minket a fél öt körül induló Parahyangan zakatolása, és este 9 után egy kellemes és sikeres hétvégét lezárva érkeztünk haza Bandungba.

http://picasaweb.google.com/kenildem/TurizmokVoltunkJakartaban#

(10-03-22)

Museum Wayang

Jakarta történetének tárgyi emlékei után úgy éreztük, hogy szükségünk van egy ebédre és legfőképpen egy frissítőre. A múzeum oldalában találtunk is sült csirkét elfogadható áron, és miután megtömtük a hasunkat, elégedetten szürcsöltük a hideg es jeruk-ot. (Jeruknak neveznek minden citrusfélét, es a jég indonéz megfelelője, az es jeruk pedig gyakorlatilag frissen facsart mandarinlé vízzel higítva, cukorral ízesítve és jéggel lehűtve. Szoktak hozzá sűrített tejet is önteni, de attól elég gejj lesz. És a mandarin valószínűleg nem mandarin, de valami hasonló, a citrusfélék családjába tartozó gyümölcs. Mandarinízzel.) Én benyomtam egy kávét is, hátha attól visszaszáll a tagjaimba az erő, amit a párás meleg szívott ki. Kajakómás fejjel indultunk el a Wayang Múzeum felé, amely a tér nyugati oldalán helyezkedik el. A Fatahillah Múzeummal ellentétben itt mintha légkondi hűtötte volna a levegőt, legalábbis nem volt olyan elviselhetetlen a klíma.

A Wayang Múzeum épületének helyén 1640-ben építették fel a Régi Holland Templomot, amelyet 1732 felújítottak és átkereszteltek Új Holland Templomra. (Megjegyzem, ez az eset a hollandok keleti asszimilációját mutatja: nem kell újat építeni, csak egy kicsit kipofozzuk a régit, és máris olyan, mintha új lenne ... nem kell új alapozással, rendesen megépíteni az utat, elég ha ráhúzunk még egy réteg betont, aztán majd ha az is péppé tört egy nagyobb teherautó súlya alatt, majd húzunk rá még egy réteget, és így tovább, míg végül rámpán kell majd felhajtani az adott útra a mellékutcából, mert annyira megemelkedett már az utcaszint.) 1808-ban aztán egy földrengés elpusztította a régi-új templomot. 1912-ben építettek a területre egy neoreneszánsz épületet, amely a Geo Wehry & Co. cég áruraktára volt, és amelyet 1938-ban átalakítottak holland koloniális stílusban. Később az épület a Stichting Oud Batavia (Régi Batavia Alapítvány) kezébe került, akik 1939-ben megalapították itt a Régi Batavia Múzeumot. 1957-ben ide költözött a Lembaga Kebudayaan Indonesia (Indonéz Kulturális Intézet), majd 1962-ben itt székelt az összevont Oktatási és Kulturális Minisztérium. Végül 1968. június 23-án adta át helyét a minisztérium a Wayang Múzeumnak, amelyet 1975. augusztus 13-án avattak fel.

A múzeum gyűjteményében kb. 4.000 darab wayang, festmény és egyéb bábfigura található. Ide is csak egy ezres a belépő diákoknak, kétezer a felnőtteknek. Először egy hosszú folyosón haladtunk végig, ahol a vitrinekben szobrok, lámpások és wayang golek bábfigurák sorakoztak. Ezután egy udvarra jut ki a látogató, amely az egykori Holland Templom udvara és itt áll Batavia alapítójának, Jan Pieterszoon Coen-nek a síremléke. A további termek további bábokat, kellékeket, wayangokról készült üvegfestményeket rejtenek.

Csodálatos hely volt, ahol végre megcsapott egy kicsit egy idegen kultúrának az az ősi hangulata, ami Indonéziába való érkezésem előtt élt romantikus lelkemben. A Wayang Múzeum végre megéreztette velem azt az ősi, titokzatos, sötét, de tudással teli erőt, amit már a sziget neve is sugall: Jáva. (Persze mindezt csak magyarul sugallja, mert az indonéz Jawa szó kiejtése már sokkal hanyagabb: Dzsáuá.) Ez az erő ott van valahol Indonézia népében, csak elő kell ásni, mert sokszor elnyomja a blackberry-k csörgése, a vágtázó motorok és kurjongató angkotsofőrök zaja.

Wayang kulit

A wayangról Tari Eszter "Jávai árnyak" című tanulmányából tudhat meg részletes információkat a magyar olvasó (Tari Eszter: Jávai árnyak Pécs: Imea Kiadó, é. n.). A könyvet ne is kutassátok, nem lehet megszerezni, de pdf formátumban letölthető Eszter honlapjáról.

A wayang (ejtsd: vajang) szó jávai nyelven árnyat, árnyékot jelent. És jelenti egyben a bábokkal (legyenek azok kétdimenziós, bőrből vagy fából készült figurák vagy három dimenziós fabábok) vagy akár emberekkel előadott színdarabot, magát az egész előadást, mint eseményt, és az egyes bábokat is wayangnak nevezik. A wayang kulit a bőrbábokkal előadott árnyjáték, amelynek számtalan változata alakult ki az idők során, attól függően, hogy mely területen adták elő és mely vallási és politikai elemek, események gyakoroltak rá hatást. A wayang előadások először a Ramayana és a Mahabharata történeteit adták elő, de az események és a hősök az idők során asszimilálódtak az ősi majd modern jávai kultúrába, annak megfelelően változtak, alakultak.

A 13. századtól, ahogy az arab kereskedők révén a szigetekre került iszlám vallás egyre gyorsabban terjedt, hatása és elemei megjelentek a wayang előadásokban is. A Nyugat-Jáván elterjedt wayang golek háromdimenziós, marionettszerű fabábokkal dolgozik, amelyeket első napjaimban láttam Bandungban egy bábkészítő műhelyben. Ez a fajta wayang állítólag az iszlám hit terjesztésére szolgált, az arábiai és jávai muszlim szentek történeteit dolgozza fel. Tari Eszter megemlít egy cireboni előadást, amely "a Mahabharata és a Ramayana szereplőinek iszlám hitre való áttérését és muszlim hívőként folytatott utóéletét beszéli el". (Tari: Jávai árnyak, p. 26)

A wayang nem csak egy egyszerű bábelőadás, hanem szertartás, amelyet a bábjátékos, a dalang, celebrál. Szigorú és kötött forgatókönyve van, mint ahogy pontosan meg van határozva a bábfigurák ikonográfiája is. Azokat a szereplőket, amelyek állandó jellemeket képviselnek illetve a történetek során nem mennek át jellemfejlődésen, elég egyetlen bábbal megjeleníteni. Az összetettebb karaktereket, illetve akiknek hangulata, hozzáállása, véleménye változik a darab során, több bábbal jeleníti meg a dalang. Ezek a változatok a vandák. A bábok arckifejezése, ruházata, testtartása, bőre színe és motívumai eltérőek az adott szereplő különböző vandáinak megfelelően. Így egy bábjátékos tulajdonában több száz báb van, hogy tökéletesen elő tudja adni a történeteket.

A wayang művészete mélyen átitatja a jávai emberek életét, "a bábjátékos feladata a társadalmi normák, a szokások, a hagyományok bemutatása és kötelezőként való továbbadása." (Tari: Jávai árnyak, p. 36) A wayang fontosságát és társadalomban betöltött oktató és példaadó szerepét jól példázza, hogy állítólag Soekarno elnöknek volt egy Gitosewoko nevű magándalangja. Az elnök nem csak azért ült le gyakran és hosszan a bábjátékos vászna elé, hogy szórakozzon, hanem hogy tájékozódjon az országos helyzetről, a közhangulatról és a dalang bölcs tanácsát kérje a problémás helyzetekben.

http://picasaweb.google.com/kenildem/TurizmokVoltunkJakartaban#

(10-03-21)