A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Múzsák verejtéke. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Múzsák verejtéke. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. június 19., szombat

"STSI-Darmasiswa Closing Performance" felvételről



STSI - DARMASISWA CLOSING PERFORMANCE



(10-05-15)


A Darmasiswa Záróelőadások

A Darmasiswa Closing Ceremony harmadik, és egyben utolsó napjának estéje a 2009-2010-es Darmasiswa Program hivatalos záróceremóniájával és a résztvevő külföldi diákok záróelőadásaival telt. Előbbire, mármint a záróbeszédekre, nyilvánvalóan nem emlékszem már. Lehet, hogy nem is hallgattam meg őket, mert épp az épület melletti külső kupaktanácson vettem részt, amelynek keretében eldőlt az STSI-s záróperformance sorsa. 

Korábban említettem, hogy minden iskolának készülnie kellett egy kis előadással, amellyel megmutatja, hogy mi minden szép és jót tanult az elmúlt majdnem egy évben. Ezt a darmasiswák vagy nagyon komolyan vették, vagy tojtak rá. Előbbire bizonyíték az a számos tradicionális táncelőadás, amelyet a záróestén a változatosság kedvéért a külföldi diákok előadásában láthattunk. Volt, aki egyedül lépett fel, volt aki többedmagával, egyes zenét tanulók kis koncertet adtak, de az mindenkire jellemző volt, hogy csodás tradicionális ruhában virított, és tényleg sokat gyakorolhatott, mert egész jó és színvonalas előadások születtek. Persze ez nem volt elég arra, hogy feledtesse a közönség ezerkétszázötvenharmadik tradicionális tánc után érzett veséig hatoló unalmát, de becsületükre legyen mondva, felkészültek.
Bandung nem volt ilyen szorgalmas. A mi tervezett Unpad-os előadásunkból végül az lett, hogy Gabriel tartott egy nagy sikerű pencak silat bemutatót. Samarindába megérkezve hamar megbeszéltük Robbal, hogy átruházzuk Gabyra a performance felelősségének terhét, mi pedig angolosan kiszállunk.
Az STSI ugyan még Bandungban is készült, próbált, egy ismert indonéz dal dallamára írtak egy szöveget, Anna és Daniel ukulelén és kecapi-n terveztek játszani, és mintha már kezdetben is meglett volna a darmasiswák kulturális sokkját bemutató kis performance koncepciója ... Igen, megvolt, Tünde még Bandungban mesélte nekem, hogy mit talált ki, és kedvesen meg is kérdezte, hogy ha az Unpad nem csinál semmit, nem akarok-e velük fellépni. Él bennem a gyanú, hogy nagylelkűsége mellett abban reménykedett, hogy ha ketten nyomjuk a bandát, akkor könnyebb lesz összehozni a dolgot. Nem éltem a felkínált lehetőséggel, így nem voltam ott a próbákon, és nem tudom pontosan leírni a történteket. 
A lényeg az, hogy miután ezerféle feszültség támadt a banda tagjai között, és az egyik lustaságból, a másik meg sértődöttségből mondta le a szereplést, a záróestén ott ültünk a tornacsarnok verandáján és az utolsó pillanatokban még gyors taktikai megbeszélést tartottunk. Anna és Daniel hajlandó volt a hangszerén eljátszani az összepróbált dalt, de Anna nem akart szerepelni, mondván, hogy nem tud improvizálni, Daniel pedig azért, mert a popzenére táncolt tari topeng (maszkos tánc) szerinte megcsúfolja az indonéz kultúrát. Fura kifogás volt, hiszen az indonézek is számtalanszor keverik a modernt a tradicionálissal, hogy csak a Sambasundát, a Saratuspersent vagy az angklungokkal előadott Michael Jackson számot említsem. Gordon még hajlott volna a dologra, de aztán mégis nemet mondott. Így maradt Tünde, Rene, BT ... és én, mivel Pak Iip (az STSI tanulmányisa, aki a darmasiswák ügyeit intézi, és aki elkísérte a diákokat Kalimantanra) az utolsó pillanatban kitalálta, hogy mégsem akarja a tanár úr szerepét alakítani. Pedig csak a zenét kellett volna kezelnie, és néhány indonéz mondatot mikrofonba mondania. Így a lányok engem kértek meg, hogy legyek a tanárnő hangja, és még a hotelben gyorsan összedobtuk egy mappába a zenéket, illetve vázlatosan leírtam a szövegemet. Tulajdonképpen örültem a dolognak, mert egyrészt izgibb volt fellépni, mint csak nézőként szenvedni hosszú órákon át a teremben és környékén (mert ugye mondanom se kell, hogy az egész kb. este 7-től hajnali 1-ig tartott), másrészt így méltán zártam Darmasiswa évemet egy utolsó bohóckodással a színpadon (illetve én a színpad mellett), amely során azt mutattam meg, amit tanultam: indonéz szavakat formálni értelmes mondatokká.

A zene és egyéb effektek beüzemelése nem ment zökkenőmentesen, de valahogy csak sikerült, és a kellő pillanatban egy mikrofonnal a kezemben vártam, hogy Tünde, Rene és BT felvonuljon a színpadra. Nem volt szabad látszanom, csak a tanárnő égi hangja voltam, így kezdetben megpróbáltam lebukva elbújni a színpad melletti emelvényen. De hamar rájöttem, hogy így nem látom a lenti eseményeket, és színésztársaim sem engem, ami egy nagyrészt rögtönzéses előadásnál kifejezetten káros. A jó színész egyik ismérve egyébként is az, hogy figyel a partnerére, így végül nem bujkáltam. Ez nem volt baj, mert Anett elmondása szerint senki nem jött rá, hogy az emelvényről szólók újdonsült diákjaimhoz.

A performance, szakítva a szokásos "járjunk el egy indonéz tradicionális táncot"-koncepcióval, a külföldi diákok kulturális sokkját és a tánctanulás nehézségeit dolgozta fel vicces formában. Tünde, Rene és BT, a három kis darmasiswa, épp csak, hogy megérkezett Bandungba. Tanárnőjük, Ibu Ildi, megtartja nekik az első nyelvórát.

1. Egy utcai forgalomban felvett hatalmas hangzavar lejátszása.

- Első lecke: MACET - kezdi a tanárnő.

- Apa itu? Mi az, hogy macet? - kérdezgetik a diákok.

A tanárnő megadja a definíciót:
- Macet: amikor túlságosan sok jármű van túl kicsi helyen, és hiába próbálnak bármerre is indulni, nem tudnak semerre sem mozdulni. Forgalmi dugó. Indonézül: macet. Ismételjük el együtt: ma-cet.


2. Szintén forgalom zaja, miközben a diákok az angkotsofőrök kurjantásait utánozzák: 

"Kelapa-kalapa-lapa-lapa"
"Batu-Batu-Buah-Batu"
(ezzel hívják fel magukra a leendő utasok figyelmét a sofőrök, viccesen ismételgetve célállomásuk nevét)

- Második lecke: ANGKOT, angkutan kota. Tömegközlekedésre használt jármű. Sokkal rövidebb, mint a metró, de utasszámát tekintve megegyezik azzal. Ismételjétek velem: ang-kot.

- Ang-kot. - hangzik fel a diákkórus.


3. Hangos eső-effekt.

- Harmadik lecek: HUJAN. Rengeteg víz felülről. Ismételjük: hu-jan.


4. Vinnyogás és cincogás-effekt, miközben Tünde, Rene és BT úgy tesz a színpadon, mintha nagyon megörülne egy aranyos kis állatkának, és megpróbálják megsimogatni.

- Negyedik lecke: TIKUS. (itt persze röhögés, mert ezt a szót már mindenki ismeri) Tikus angolul annyit jelent: RAT (patkány). - mire sikítva hátrálnak, és Rene BT karjaiba ugrik!


A következő pillanatban mindhárman előkapják a mobiljukat, és össze-vissza kiabálva követelik anyutól-aputól, hogy azonnal rakassa át a repjegyet, mert haza akarnak menni, itt aztán nem maradnak egy perccel sem tovább.

- Stop! - hangzik a tanárnő szava. - Ötödik lecke: HP ... hand phone.

Majd így folytatja a szigorú tanárnő:

- Gyermekeim! Senki nem megy sehová. Szépen itt maradtok egészen júliusig. Addig várnotok kell! Hatodik lecke: TUNGGU! Ez angolul annyit jelent: WAIT (várni).

(Itt meg kell jegyeznem, hogy ez a kalimantani várakozás-kínzások után extrán vicces volt, mégsem röhögött senki. Ah, dilettánsok! Nem értenek a művészethez!)


- Ah, igen, most jut csak eszembe! Hetedik, és egyben legfontosabb lecke:
VIGYÁZAT AZ INDONÉZ PACAR-OKKAL!
(A pacar ugye barátot vagy barátnőt jelent boyfriend/girlfriend értelemben, és itt nyilván mindenki nevetett.)


Ezután Rene feltesz egy fontos kérdést:
- És tanárnő kérem, mi van akkor, ha az angkotban, ahol ugye sosincs elég hely, mindig össze vagyunk zsúfolódva, szóval ha ott van egy jóképű srác ...
- ... vagy egy csinos lány ... - így BT.
- Igen, igen, egy csinos lány, ... na de ha ott van egy helyes srác ... szóval akkor mi a teendő, hogyan is legyünk óvatosak pacar ügyben?

Eközben már felcsendül a zene, BT átveszi a mikrofont és lenyomja híres "Kiri-kiri" című rap-számát, amely Bandungban állandó része volt az STSI-s előadások repertoárjának. "Kiri" az jelenti "bal", és ezt kell bemondanod, ha ki akarsz szállni az angkotból, amelynek mint tudjuk, nincsenek kijelölt megállói.

- Kiri ... kiri-kiri ... blablabla ... - énekli BT, miközben Rene és a fekete srác helyszűke miatt összesimul egy angkotban, majd beszáll Tünde is és megpróbálja elhódítani BT-t Renétől, de végül hoppon marad.

Ezután egy tari topeng táncórával zárjuk az első napot. Anna és Daniel zenéjétől kísérve Tünde és Rene ügyetlenkedve felölt egy-egy sarungot, majd a tanárnő kedvesen közli, hogy a könnyebbség kedvéért első alkalomra olyan zenét választott, amely minden bizonnyal közel áll az új diákokhoz. Erre felcsendül egy popszám (mivel zenei analfabéta vagyok, fogalmam sincs, hogy kinek a milyen című száma, de ha megnézitek a videót, rájöttök, hogy ismeritek), amire a lányok elkezdenek disco-stílusban táncolni. A tanárnő azonban rájuk parancsol, hogy a tari topenget járják, szigorúan a tari topenget! Tünde és Rene pedig lenyom egy light-os és kicsit béna tari topeng koreográfiát.
 
A közönség tapsolt, kurjongatott, határozottan úgy tűnt, hogy kicsit felébredtek. Már azok, akik ekkor még egyáltalán a teremben voltak. Lezárásként, hogy kicsit nyaljunk a darmasiswának, megpróbálkoztunk egy ütemes "Darmasiswa! Darmasiswa!" kántálással, amire azonban már nem futotta a félholt közönség erejéből. Így diákjaim levonultak a színpadról, és pedig elbúcsúztam azzal a figyelmeztetéssel, hogy el ne késsenek holnap!


A körülményekhez képest egész nagy sikerünk volt, és itt kellett volna abbahagyni az egészet, de utánunk még volt pár előadás. Így mire hajnali egy felé vége volt az egésznek, már mindenki felvágta az ereit, szép lassan elvérzett, és a buszok már csak 200 élettelen tetemet szállítottak vissza a Hotel Mesrába.


(10-05-15)


2010. március 3., szerda

A Teater Cassanova és a Trotoar(t)

Kedd este a Jl. Dago-n, a Dago Teahouse közelében található Café Mediterazzia volt az esti program színhelye. A Teater Cassanova adta elő Rahwana, Sinta és Rama történetét a Ramayana-ból Rene közreműködésével.

A sztori annyi volt, hogy Rahwana, a gonosz figura, elrabolta az erdőből Sintát, Rama feleségét. Rama persze megpróbálta megmenteni, de közben kételkedett az asszony hűségében. A szövegből nem sokat értettem, az előadásmód pedig a már megszokott amatőr-ripacs keverék volt. Rene játszotta Sintát, aki főleg tánccal fejezte ki érzéseit és gondolatait. Hogy is fogalmazzak finoman? Rene színházas órákra járt az STSI-n (már amíg járt) és nem táncra ...
Rahwana (vagy ő volt Rama?) eltúlzott mozdulatokkal és sokszor üvöltéssel tarkított előadásmódját pedig nem bírtuk végig kuncogás nélkül. A csúcspontnál Rama-nak elege lett az egészből, abbahagyta a játékot és közölte, hogy ő bizony nem öli meg Rahwana-t. És távozni készült a teremből, mire egy beépített ember megfogta és megpróbálta jobb belátásra téríteni. Ez azonban nem sikerült, és a végén egy másik beépített ember ment fel a színpadra megölni Rahwana-t. Itt már kínunkban nevettünk, de aztán szerencsére vége lett az egésznek.
Hát ez az este sem bővítette a csodás bandungi színházi élményeim listáját!

Utána átmentünk a Trotoar(t)-ba, amelynek nem tudom, hogy mi a pontos neve. Lehet, hogy nincsen "t" a végén. Ez egy igazi kocsma a Simpang Dago közelében! Ez az a hely, amelyről egyszer Iva mesélt nekem, de aztán a nagy eső miatt lefújtuk a meglátogatását. Egy kis utca rejtekében helyezkedik el, és a belépésnél egy-két roncsnak kinéző oldtimer autó és motor fogad. Az épület sötétben úgy nézett ki, mintha egy romhalmaz lenne, és valószínűleg világosban az is, de a még álló falak közti zugokba szőnyegeket terítettek le és asztalokat, székeket helyeztek el. Mindenfelé fura régi tárgyak hevernek, a téglafalak matricákkal vannak teleragasztva, a vaskos faasztalokon rég leégett gyertyák viaszrétege díszeleg ... egyszóval egy igazi romkocsma a hely! Iva azt is mondta, hogy egy nagy Bintang 18ezerbe kerül, de ez az ár az ő barna bőrének szólhatott, mert a buléknak már 25ezret kellett fizetniük. De nem bántam, mert végre megint otthon éreztem magam egy helyen Bandungban. Amilyen kocsmatöltelék voltam otthon, csodálkozom is, hogy nem hiányzik a beülős feeling, de néha azért jó érzés egy nagy asztalnál sokan ülni, miközben egy söröskorsóban végződik a kezem. Jó hangulatú este volt, amikor felköszöntöttük Dey-t is, aki a múlt héten ünnepelte 36. születésnapját.

(10-02-23)


2009. december 22., kedd

Heti Hírmondó

Németóra törölve - Szabolcs és Caligula - Újabb second - Saratuspersen - Islam Tahun Baru - A karácsonyi ajándékok kálváriája

Szerdán kimentem az UIN-re a szokásos angolos csoportterápiára. A hobbi témája volt terítéken, majd egy idő után átkanyarodtunk a hátizsákos turizmushoz és a graffiti társadalmi megítéléséhez.
Az előző esti németórát Tündével való munkára hivatkozva szinte az utolsó pillanatban lemondtam, mert éreztem, a belem fordul ki a gondolatára is, hogy primitív német mondatokat verjek a kiejtéssel küszködő indonéz egyetemisták fejébe. A szerdai szeánsz befejeztével megmondtam Teguh-nak, hogy felejtsük el a németórákat, nincs kedvem hozzá. Sosem volt a szívem csücske a némettanítás, és ez az egy év Indonézia olyan dolgokról kell, hogy szóljon, amit otthon nem tudok csinálni. A német nem tartozik ezek közé, pláne nem az ingyen németóra.
Az UIN-ről egyenesen a Buah Batura mentem, és Tünde kostjában Szabit találtam újságot olvasgatva. Szabi a jakartai darmasiswa srác, aki útban Indonézia keleti szigetei felé megállt egy éjszakára Bandungban. Tündénél aludt, mert az én kostomban elméletileg csak olyan fiúk aludhatnak, akik rokoni kapcsolatban állnak velem. Nyilván senki nem nézne utána, hogy vajon tényleg másod unokatesvérek vagyunk-e, de mivel Péter is jön majd Bandungba, nem akarom túl sokszor eljátszani, hogy a bátyám itt alszik pár napot.
A kostból átmentünk az STSI-re a Caligula című előadásra, amit a suli diákjai állítottak színpadra. Annak ellenére, hogy alig értettem belőle valamit, egész jónak tűnt a produkció. Azt hiszem Szabolcs kevésbé élvezte a dolgot. Ő is hasonlóképpen van az indonézzel, mint mi. Még nem sajátította el olyan szinten, hogy egy színházi előadást megértsen, mert mindenkivel angolul vagy esetleg japánul beszél.
Szabin látszott, mit tesz az, ha az ember egyedül van egy idegen országban és huzamos ideig nincs lehetősége az anyanyelvén beszélni. Csak úgy folyt belőle a szó, egyedül az előadás idejére csendesedett el. Sokat mesélt az utazásai alatt átélt kalandokról, és persze Jakartáról. Csak az volt a rossz, hogy mindezt magyarul. Így nehéz volt bevonni a társalgásba Renét vagy Adét. Mindenesetre pontos tájékoztatást kaptunk a jakartai meleg társadalom kívülállók számára is érzékelhető megnyilvánulásaiból. Nem azért, mert Szabi meleg, hanem mert facér fehér pasiként minden meleg egyed szabad prédának tekinti. Legalábbis ő így érzékeli. Csak alaposabb pszichológiai és kultúrantropológiai vizsgálat után lehetne megmondani, milyen mértékben zaklatják őt ténylegesen homoszexuális férfiak a tömegközlekedési eszközökön, és milyen mértékben értelmezi félre az eltérő kulturális közegben nevelkedett személyek nonverbális kommunikációját.

Csütörtökön a fitness-teremben kényeztettük magunkat ... ja, nem is, így sokkal jobban hangzik: edzettük a testünket, hogy formás legyen Bali menő tengerpartján. Hazafelé a Soekarno Hattán ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy lecsekkoljuk egy secondhand ruhalerakat állományát. Csodák csodájára találtunk is néhány tetszetős darabot! Jó ideig alkudoztunk az árral kapcsolatban, majd közöltük az eladóval, hogy rakja félre nekünk a szajrét holnapig, mert momentán nincs nálunk egy kanyi sem. :)
Az este megint az STSI-n telt, ahol egy pár szám erejéig fellépett Ade, Aba, Dey és BT, majd a Saratuspersen játszott egy jó órát. A koncert az iskola lyukas tetejű szabadtéri színpadán volt. Amikor leszakadt az ég, a nézőtéren rendezett sorokban ülő közönség egy pillanat alatt apró, tömött csoportokba rendeződött a tető ép részei alatt, a fanatikusok pedig a színpad előtt táncoltak a zuhogó esőben.

Pénteken Hajidah-hoz voltunk hivatalosak ebédre az iszlám újév alkalmából. Sajnos csak limitált létszámmal (Tünde, Sausia és én), mert a Buah Batu beli kostban személyes ellentétek határozták meg, ki fogadja el a meghívást. Erről bővebben talán Tünde blogjában olvashattok majd. Én nem voltam érintett a kérdésben, így nem tartom tisztemnek beszámolni a részletekről. Mindenesetre az iszlám társadalom sikeresen átlépett az 1432. esztendőbe.

A hétvége a vásárlás jegyében telt. A szombatot a Pasar Barun töltöttük, hogy beszerezzük a hazaküldendő karácsonyi ajándékokat. Vettünk batikot, amelyet anyáink asztalterítőnek használhatnak; vicces-giccses, de Indonéziában gyártott nyári strandfölsőket testvéreknek és barátnőknek; és hagyományos szunda kalapot a férfi hozzátartozóknak.
Vasárnap reggelre Tünde beszedett valami gyomorrontás-félét, így a Gedung Sate előtti vasárnapi piacot egyedül jártam végig.
Az ajándékok hazaküldése külön kálvária volt. Gitta Jakartából repült haza karácsonyra, és mivel a múltkori bandungi kiruccanása után tartozott nekem egy kis pénzzel, megígérte, hogy indulás előtt még átugrik Bandungba. Így azt terveztük, hogy átadjuk neki az ajándékokat, és ő lesz a postás. Szombat este azonban kaptam tőle egy sms-t, hogy a pénzének egy részét ellopták az ekonomi vonaton, így nem tud eljönni Bandungba. Ott volt tehát a kérdés, hogyan juttatjuk el a csomagokat Jakartába még Gitta repcsijének indulása előtt. Szerencsére Tündének eszébe jutott, hogy Abank minden hétfőn felmegy a fővárosba, mert gitárórákat tart az IMI-ben (Institut Musik Indonesia). Megvolt hát a Szállítónk, így vasárnap délután az ajcikkal és sok csomagolópapírral felszerelkezve lezötyögtem a Buah Batura, ahol karácsonyi zenét hallgatva pólóban és rövidgatyában biggyesztettünk piros, fehér és zöld masnikat a karácsonyi csomagokra. Amikor átjöttek a srácok, kiderült, hogy tervünk nem is olyan egyszerű, mint először hittük. Mivel Abank felesége roppant féltékeny, nem nézné jó szemmel, ha hitvese két nagy szatyorral állítana haza, amelyekbe gondos bule kezek dugtak kisebb-nagyobb csomagokat. Főleg, hogy ezek női kezek, és a bule nőkkel való barátkozás végképp titkolandó. Így hát Ade vitte haza a két nagy zacskót, hogy másnap reggel 6-kor kivigye a buszállomásra Abanknak. Jakartában Gitta elment az IMI-be, ahol megjelenése igen felborzolta a kedélyeket (Aba kis időre roppant népszerű és érdekes lett, hogy bule csajok toppannak be, és őt keresik!), felvette a csomagokat és hazaszállította Budapestre. Ott Apu találkozott vele, átvette a szajrét, amely aztán kiosztásra került szeretteim nagy megelégedésére. :)

(09-12-14 / 09-12-20)

2009. november 23., hétfő

Heti Hírmondó

A bandungi kultúra nyomában - Frufru és portfólió - Louis kiállítása - Esős évszak - A világ elátkozott hálója - Színdarab az élősködőről - A hűtőszekrény nagy élménye

Szerdán iskola után és még az UIN előtt elindultam a belvárosba, hogy megkeressem a közkönyvtárat. Most, hogy van diákigazolványom, használhatom az egyetem könyvtárát, de a Dipati Ukur-on főleg közgazdasági és jogi témájú könyvek vannak, míg a bölcsészkar fellegvára Jatinangor, ennek megfelelően a bölcsészettudományi könyvtár is ott található. Én egy szimpla helyi FSZEK fiókkönyvtárra vágytam. Indra útmutatását követve egyszer már elindultam megkeresni az intézményt, sikertelenül. Sajnos ez a második próbálkozásom is kudarccal végződött. Elméletileg a Jalan Asia Afrika-n kéne lennie, valahol a múzeum környékén, és nekem van is egy olyan halovány emlékem, mintha láttam volna arrafelé egy könyvtár feliratot, de ezúttal sem sikerült megtalálnom.
Fájdalomdíjul felkerestem két másik intézményt, amelyek leginkább a mi művelődési ház fogalmunkat merítik ki. Az első a "Yayasan Pusat Kebudayaan" volt, ahol kedvesen felvilágosítottak, hogy talán majd március-április környékén lesznek színházi és táncos előadásaik, de addig is részt vehetek a hétvégenként tartott jaipongan tánckurzuson. Más program egyelőre nincsen. Mégis megérte elmenni oda, mert felhívták a figyelmemet a Soekarno-Hatta úton található Nemzeti Könyvtárra (Perpustakaan Nasional). Ez még a térképemen is rajta van, léteznie kell, és én fel is keresem majd!
Ezen első, eléggé kihalt kulturális központ után továbbmentem a Rumentang Siang felé. A Jl. Baranangsiang-on megszűnt az aszfaltozás, ütött-kopott boltok és koszos warungok között haladtam olyan sokáig, hogy már majdnem feladtam:
"Ebben a putriban aztán biztos nem találok kultúrházat!"
De tévedtem. Egyszer csak az út jobb oldalán megpillantottam egy negyvenes évek beli épületet, előtte hatalmas pálmafával és homlokzatán az ezüstösen csillogó "Gedung Kesenian Rumentang Siang" felirattal. A vaskapun lakat, belül az udvarban egy plakáttal szegényesen ellátott hirdetőoszlop, amúgy csend és hullaszag mindenütt. Bemerészkedtem az oldalsó bejáraton, ahol egy férfi és egy fiatalabb nő beszélgetett néhány leparkolt motor mellett. A motor mindig jó jel, arra utal, hogy az épületet használják. Megkérdeztem a beszélgetőket, hogy van-e a háznak prospektusa vagy programfüzete. A lány készségesen eltűnt egy irodában, majd visszatérve közölte, hogy programfüzet nincs, de leírhatom az előadások sorrendjét. Ezzel betessékelt az irodába, én papírt és tollat vettem elő, majd az egyik íróasztal mögötti tábláról szépen lemásoltam a novemberi és decemberi programot. Mindenki nagyon segítőkész volt, csak azt nem értem, hogy ilyen marketinggel hogy jut el a kultúra a nagy tömegekhez. Valami azt súgja, sehogy.

Csütörtökön a Buah Batu-n Tünde először elvitt a végzős táncosok vizsgaelőadására, ami csodaszép volt, majd elcipelt egy fodrászhoz, és bár az elején tiltakoztam, frufrut vágatott nekem. A srác szépen kivasalta a hajamat és ezért 50ezret fizettem, ellentétben Tündével, akinek egy ugyanilyen hajvágás csak egy húszasba került. Tanulság: ne vasaltasd a hajad! De egyszer megérte, mert tényleg nagyon jól állt. Másnap számtalan fotót csináltunk, azzal a céllal, hogy elküldjük modellügynökségeknek. Hátha érdekesek vagyunk itt a fehér bőrünk miatt! Vesztenivalónk nincs, ha meg bejön, legalább megkeressük azt a pénzt, amit szilveszterkor Balin fogunk akarva-akaratlanul elverni. Tudom, hogy én és a fotómodellség két tökéletesen külön fogalom (hadd ne mondjam, oximoron), de egy jó frizura, egy jó smink, egy jó beállítás és egy kis photoshop csodákra képes. Mindenkinek ajánlom figyelmébe az iwiw-adatlapomat! Annak a képnek minden pixele Tünde keze munkáját dícséri! :)
Miközben a fotókat készítettük Ibu Yuni házának belső udvarában, egyre nagyobb fantáziát láttam a falon díszelgő két preparált teknősbékában. Ennek eredménye megtekinthető a Picasa vonatkozó albumában:

Csütörtök este kiállításmegnyitó volt az STSI képzőművészeti szakán. Volt ingyen baso (húsgolyó levesben) és fura performance. Én a művészre először azt hittem, hogy egy 16 év körüli kissrác, míg ki nem derült, hogy egy harminc körüli leszbikus nő. Képein egy-egy híres festőt vagy annak egy alkotását jelenítette meg saját felfogásban. A festményeket aztán feldolgozta plakátformában is, amelyen feltüntette az illető festő nevét, és idézőjelben egy tőle származó gondolatot. Ebben a kulturálisan néha elég ingerszegény környezetben felüdülést jelentett festményeket látni. Bandungban elszórva van néhány szép épület (mind hófehér, semmi szín), és az utca forgataga mindig szolgál valami meglepetéssel, érdekes bámulni valóval, de aznap este jöttem rá, hogy hiába a sok újdonság, bizonyos dolgok mégis hiányoznak. Itt egy évig nem megyek majd képtárba ... azt a nyavalyás könyvtárat is grandiózus expedíció keretében tudom csak felkutatni ... és a színházi előadásokat úgy kell elővakarni a kultúrházak romjai alól ... Bizonyos nosztalgiával gondolok a PestiEst és az Exit kényelmére! Persze az más, ha az ember az STSI-re jár és ott lakik mellette. Akkor minden estére talál valami programot, amely néha kellemes, néha pedig kifejezetten kellemetlen meglepetéssel szolgál. Henriette Louis kiállítása az előbbi kategóriába tartozott.

A hujan szó (ejtsd: hudzsán) esőt jelent. Ezen a héten volt részem benne. Háromszor áztam bőrig, mert nem volt nálam se ernyő, se esődzseki. Scholl-szandálom és Josef Seibel-papucsom már többször eláztak, és nem akarom őket további traumáknak kitenni, ezért mostanra beszereztem a megfelelő monszunruházatot, amely egy esernyőből és egy műanyag szandálból áll. Ez utóbbit mezítlábasan viseli az ember, és azért fontos, mert egy kiadós eső közepette az utcákon bokáig érő víz hömpölyög. A bandungi csatornarendszer vízelvezető képessége hagy némi kívánnivalót maga után. De a műanyag szandálból hamar kifolyik a víz, percek alatt megszárad az amúgy langyos hőmérsékleten, és egy-egy nagy eső után nem kell egész nap vizes cipőben rohangálnod. Roppant kellemes viselet!

A szombat az internet elátkozott jegyében telt, mert a rendes helyemen rendezvény volt, ezért kikapcsolták az áramot. Találtam egy termet, ahol volt áram és wifi, de egy srác is, aki kedvesen próbált velem beszélgetni, ezért állandóan megzavart a munkában. Végül mégis sokat segített, mert miután kitessékeltek minket a teremből, együtt kerestünk áramot és netet, amit végül a mecsetben találtunk meg. Innen átmentem a Treehouse Caféba, ahol egy mangó juice társaságában beszéltem kedves családommal. Mivel Máténál volt a mikrofon, csak a zúgós headset volt kéznél, így beszédükből alig hallottam valamit, de majd megsüketültem az idegesítő zúgástól. A helyzet csak rosszabbodott, amikor 4 óra felé megérkezett a menetrend szerinti vihar velőtrázó mennydörgésekkel. 5 után végül teljesen megszakadt az internet kapcsolat, egyre hidegebb lett és hiába vártam, hogy elálljon az eső. Kértem egy nagy nejlonzacskót, beleraktam a laptop-táskát és hazáig jól bőrig áztam.
Este a lehangoló idő és a nagy távolság ellenére elmentem az UPI-ra (Universitas Pendidikan Indonesia, vagyis tanárképző) egy színházi előadásra, amelynek a plakátját a Rumentang Siang-ban láttam. Az UPI a Ledeng angkot-terminálnál van a város másik végén, legalább egy óra volt az út oda, és a végén belassított egy macet (ejtsd: macset, vagyis forgalmi dugó), ami miatt több, mint negyed órát késtem. Az UPI kampuszának bejáratánál az egyik segítőkész biztonsági őr motorral elvitt a színházhoz. Mármint ahhoz az épülethez, ahol a színházterem volt. Belépőjegy helyett egy kitűzőt kaptam. Ez itt nagy divat, nem papírfecnit vágnak az emberhez, hanem egy kitűzőt a rendezvény emblémájával vagy a darab (koncerten az együttes) nevével. Az előadás címe "Umang-umang" volt, ami átvitt értelemben élősködőt jelent. Prózai darab volt, a végén néhány dallal, és nem ült mellettem Elisa, hogy a fülembe sugdossa, hol is tart a történet. Ennek megfelelően egy kukkot sem értettem belőle. Egyébként nem tűnt rossznak, a mozgások, a rendezés teljesen rendben voltak, csak a színészi játék állt távol az európai ízléstől. Ez utóbbi kimerítette a mi ripacskodás fogalmunkat, ugyanúgy, mint a "Suku Naga"-nál. Ez nem értékítélet, azt majd akkor mondok, ha legalább 80 százalékig megértek egy indonéz nyelvű előadást. Itt csak a benyomásaimat írom le.
Kb. két órán keresztül bírtam, de mivel nem értettem a sztorit, nem tudtam felmérni, hogy vajon 10 perc vagy még két óra múlva lesz vége, így angolosan távoztam.

Vasárnap olyat tettem a kost rozoga zöld hűtőjével, amit szerintem beüzemelése óta senki: kitakarítottam. Egész napos projekt volt, kezdve a leolvasztástól az alapos súroláson át a fertőtlenítésig. Látszik, hogy ez volt életem első önálló hűtőtakarítása, mert időbe telt, mire rájöttem, hogy a mélyhűtő alatti műanyaglap kiemelésével leomlik a felette lévő jégpáncél, és nem kell három napig várnom, amíg teljesen elolvad az egész.

(09-11-16 / 09-11-22)

2009. november 16., hétfő

Heti Hírmondó

KTM (Kartu Tanda Mahasiswa) - Tari Sunda - A nemzet reménységei - Mindennek meg kell adni a módját - Easy Riding in the Rain - Suku Naga

Szereztem Unpad-os diákigazolványt!
Az útját és módját véletlenül tudtam meg Elisától, aki szintén véletlenül jött rá, amikor felhasználónevet és jelszót akart kérni az egyetemi wifi-hez. Az IT Helpdesk ugyanis először elküldte a Biro Akademik-be, ahol a hapsi egy dossziéból elővette az adatait, egy pici kamerával rögtön lefényképezte és már nyomtatták is a kártya formátumú diákigazolványt, amely egy szemeszterre érvényes (ha jól értelmeztem).
Nos, nekem mindez nem ment ilyen simán, mert először rosszul vitték be a nevemet a rendszerbe. Csak a vezetéknevet sikerült beírni, a keresztneveimet nem, és hétfő délután 4-kor már le volt zárva az a számítógép, amellyel mindezt orvosolni lehetett volna. Visszamentem hát szerda délután. Ekkorra beírták a két keresztnevemet, de kihagyták a vezetéknevet. Szerencsére aznap korábban mentem, így azon frissiben kijavítottuk a malőrt. Többször megkérdezték, hogy az Ildikó Emese Kenéz helyes-e, mire én vérszemet kaptam, és kijavíttattam! Most biztos mindenki Kenéz-nek fog szólítani, de ennyi kényelmetlenséget megér az, hogy az indonéz diákigazolványomon magyarul van rajta a nevem: Kenéz Ildikó Emese! :)
A wifis belépési kód megszerzése a következő hét projektje lesz. Igazából ráér, mert én még a legelső alkalommal elkértem Ibu Anita jelszavát és azóta azt használom a nethez. A gép megjegyezte és automatikusan belép. Ez nagyon kényelmes megoldás, de persze veszélyes, mert ha egyszer valamiért elfelejti, akkor nem tudom újra beírni, hisz a jelszó karaktereit nem látom. Vagy a számítógép sosem felejt ...? Hmm, nem tudom, de az biztos, hogy szeretem a rendet és a szabadságot, meg mindenből a sajátot, így hamarosan leállok az illegális username-használattal.

Végre elkezdődött a Pusat Bahasában meghirdetett táncóra. Hétfőn kiraktak egy plakátot, hogy keddenként 14 órától Ibu Dian szunda táncot oktat alkalmanként 25ezer rúpiáért. Ez utóbbi borzasztóan sok, mert általában a tánc-, sport- és fitness órák 50ezerbe kerülnek egy hónapban úgy, hogy heti két alkalom van benne. Még nem tudjuk, mi lesz a pénzkérdéssel, mert Ibu Dian azt mondta, nem ő kapja azt a pénzt. Ebből kifolyólag nem is kérte el tőlünk. De ha nem a tanárnak, akkor kinek fizetünk? Nem értem a dolgot, a többiek sem, szóval most nem firtatjuk a kérdést, aztán majd csak kiderül. Az óra olyan volt, mint az indonéz táncórák általában. Iszonyú koncentrációval, borzasztóan kényelmetlen pózban próbáltuk leutánozni a kéz- és testmozdulatokat, illetve megjegyezni a mozdulatok sorrendjét. Ez utóbbi nekem konkrétan nem sikerült. De gyakorlat teszi a mestert, majd idővel, "sediki-sedikit bisa" ... mint a nyelvet is, meg mindent itt Indonéziában ...
Lelkesedésünkben megbeszéltük a tanárnővel, hogy legyen péntekenként is óra, hogy többet tanulhassunk, de az rögtön el is maradt, hiába utaztunk fel pénteken Tündével a Buah Baturól.

Öröm volt az ürömben, hogy a Pusat Bahasából a kampusz felé sétálva betévedtünk az ITHB épületébe. Én minden nap ott megyek el mellette, és mindig meg is jegyeztem magamban, hogy milyen szép modern épület, de csak Tündének jutott eszébe bemenni. Ahogy ott kóvályogtunk, egy kosztümös hölgy megkérdezte, segíthet-e, majd felajánlotta kolléganője segítségét, aki körbevitt minket a suliban. Mert hogy az Institut Teknologi Harapan Bangsa School of Telematics egy főiskola, amelyet 2002-ben alapítottak. Nevében a "harapan bangsa" kifejezés annyit jelent: "a nemzet reménye". Az iskola egy hat emeletes, új építésű, modern épületben kapott helyet, amelynek tetőteraszáról csodás kilátás nyílik az alant elterülő ütött kopott háztetőkre és a Bandungot körülölelő hatalmas hegyekre. A tantermek, nyelvi és multimédiás laborok, fotó- és videóstúdió, az elektro- és komputertechnikai laborok mind a legmodernebb technikával vannak felszerelve. A diákok könyvelés és management mellett informatikát, programozást, elektrotechnikát, stb. tanulhatnak. Nekem mindegyik egy kicsit kínai ... Még a Vizuális Kommunikáció Dizájn a legértelmezhetőbb, ahol audio-vizuális reklámszakembereket és számítógépes grafikusokat képeznek, mármint "two in one". Eléggé el voltunk ájulva, ahogy a marketinges csaj vitt minket emeletről emeletre, és azon gondolkoztunk, hogy ez a suli miért nem volt fenn a Darmasiswa -istán. Mert magánsuli, persze, azért nem! Mint később megtudtuk, Indonéziában nem csak a magán, de az állami egyetemeken is fizetni kell az oktatásért. Annyi a különbség, hogy az állami iskolák valamivel olcsóbbak. Az ITHB-n a dizájnért a tanulmányok megkezdése előtt egy 11.500.000 rúpiás "belépődíjat" kell fizetni, majd félévenként 2.500.000-et. Ha egy négy éves képzést veszünk, az kb. 4 millió félévente. A nemzetközi programok értelemszerűen drágábbak.
A "belépő" átszámolva kb. 230ezer forint, és utána kb. 50ezret kell fizetni minden szemeszterért. Simán megéri! Ha egyszer lesz, akkor ide küldöm majd a gyerekemet tanulni! Az egész azért drága, mert még bele kell számolni, hogy kb. évente egyszer hazarepül karácsonyra látogatóba. Na, az nagyon megdobja! Áh, fenét repül, kibírja 1-2 évig karácsony nélkül! De a nemzetközi graphic design programra már neki kell majd összekaparni a pénzt, mert ott 24 milla a beugró és 13,5 milla a félévi költség, de a harmadik évben Ausztráliában nyomhatja! Hmmm, mindenképpen megemlítem majd neki ezt az iskolát, ha a pályaválasztás előtt áll! :)
A lakótársak között végzett villámfelmérésem alapján (habár tudom, hogy Indonézia 240 milliós lakosságát tekintve két ember megkérdezése nem túl reprezentatív), az ITHB árai átlagosnak tűnnek. Jehan az Institut Teknologi Nasional-ban tanul civil engineering szakon (ez mélyépítést, bányamérnöki munkát jelent), ahol 4 milliót fizet egy félévért. Novi iskolájának neve Sekolah Tinggi Ilmu Ekonomi Ekuitas. Ő közgazdaságtant tanul, banki területen, és 3 milliót fizet félévente. Ezek szintén magániskolák. Ezzel szemben Milena a Pusat Bahasában 8 millió rúpiát fizetett egy félévért, és azt ugye már vázoltam, milyen szintű ott a nyelvoktatás. Persze nem tudom, hogy az ITHB-n milyen tanárok vannak, de ha másért nem, hát a tetőterasz panorámája és a felszereltség miatt megéri oda járni! A videó stúdióban HD kamera állt a greenbox-szal szemben és még facsarta az orrunkat az épp megszáradt falfesték illata!

Szerdán a kedvenc film volt a téma az UIN angolcsoportjában. Megint jelen volt egy tanár, aki iszlám filozófiát tanít, és imádja a "Muzsika hangját". Ez már a negyedik találkozó volt, és most figyeltem fel rá, hogy az indonézek, beleértve a 20 éves korosztályt is, szeretik mindennek megadni a módját és ezáltal a semmiből is valamit varázsolni.
A jelenet a következő volt:
Ülünk körben a szokásos teremben a szokásos koszos szőnyegen, és Teguh felteszi a kérdést:
- Na, srácok, ki szeretné megnyitni az összejövetelt?
Mindenki vonakodik vagy hallgat, így én szólalok meg:
- Mi is volt mára a téma? A kedvenc film? Oké, akkor ki lesz az első, mondjuk te? - és ránézek a mellettem ülő srácra.
Még mindig habozás, mindenki néz ide-oda, majd Indra lassan elkezdi:
- Assalamu' alaikum.
- Wa' alaikum salam. - mormolják rá a választ.
- Megint itt gyűltünk össze, köszönjük, hogy eljöttetek. A mai témánk a kedvenc film, erről fogunk beszélni. Ki szeretné először előadni, hogy mi a kedvenc filmje? - hangzik a megnyitó szöveg és kérdés Indra szájából.
Én meg elszégyellem magam, hogy pár odavetett, hevenyészett szóval rögtön a dolgok közepébe akartam vágni, nem adva meg az eseménynek a kellő tiszteletet.
Ugyanígy zajlott a lezárás is, Indra még egyszer megköszönte mindenkinek a részvételt és az aktív közreműködést.
Hazafelé alkalmi sofőröm egy mosolygós srác volt, akinek az arcára azt hiszem emlékeznem kellett volna a múltkori óráról, de ... nekem akkor még nem voltak emlékeim ... Az után a hazaút után viszont lesznek, mert a kezdetben csepergő eső hamar erősödött, óriási tócsákat képezve a nem éppen sima aszfalton. Nem tudtam eldönteni, mit utálok jobban: az alulról térdig felcsapó vízsugarat vagy a bukósisak szemellenzőjéről a mellkasomra és a laptop-táskára folyó patakocskákat. Brrr, amúgy sem barátom az eső, pláne nem, ha két irányból ér ...

Pénteken színházban voltam! Végre! Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik. Csak akkor fogtam fel, amikor már ott ültem a nézőtéren és valami furcsa idegesség volt a gyomromban. Izgultam, hogy milyen lesz és alig vártam, hogy kezdjék már! Az előadás a Saung Angklung Udjo nevű kulturális komplexumban volt, amelyből csak a színháztermet láttam, mert este már sötét volt és az eső miatt nem lehetett felfedezőútra indulni. Annyit realizáltam, hogy az egész egy nagy parkban van, mindenfelé izgalmas bambuszbódékkal. A részletesebb leírásra azonban még várni kell. A színház görög mintára épült, félkör alakú színpad, mögötte a szkéné, előtte ívben a lelátó szerű nézőtér. Az egészet egy hatalmas, bambuszból szőtt, szunda stílusú tető fedte, amelyen keresztül végig hallhattuk az eső csendes dobolását. W. S. Rendra "Suku Naga" című darabját láttuk, amely egy tánccal és zenével tarkított társadalomkritika. Rendra ez év augusztus 6-án halt meg, 73 éves korában, és színész-rendező-drámaíróként honfitársai a modern indonéz színház megteremtőjét tisztelik benne.
Habár egész mondatokat is megérteni véltem a szövegből, hasznos volt, hogy Elisa néha a fülembe súgta, hol is járunk a történetben. A darab a Naga törzs viszontagságait beszélte el, amely bennszülött törzs érdekei teljesen háttérbe szorulnak az állami vezetők és a külföldi tőkések érdekeivel szemben. Habár a történet egy képzeletbeli királyság képzeletbeli kisebbségéről szól, a hetvenes években egyértelműen Soeharto fejlesztési programját és politikáját kritizálta.
Hogy ez itteni viszonylatban jó vagy rossz előadás volt-e, azt nem tudom megmondani. A színészi játék teljes mértékben kimerítette a mi "ripacskodás" fogalmunkat, de ez állítólag itt általános, tehát ebből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Még kell egy-két előadás, mire fogalmat tudok alkotni az indonéz színház mibenlétéről.


(09-11-09 / 09-11-15)