A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Idul Fitri. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Idul Fitri. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. október 12., hétfő

Az Idul Fitri-t záró népünnepély

Ez a vasárnap volt az Idul Fitri egy hetes ünnepének zárónapja. A harminc napos böjt, a Ramadhan végén a muszlimok hazatérnek szülővárosukba a családjukhoz. A következő egy hetet már nem böjtölve, hanem rokontól-rokonig járva, gondolom mindenhol jókat zabálva töltik. Az Idul Fitri a test és a lélek megtisztulásának ünnepe. Ennek végén az indonézek  szerte az országban mindenfelé búcsúszerű kirakodóvásárt rendeznek. A tengerparton sátrakat állítanak, a bódékban mindenféle vásárfiát lehet venni, játékokat lehet játszani és persze minden második bódéban valami finomság sül-fő, miközben az emberek énekelnek, táncolnak és örülnek test és lélek tisztaságának. Legalábbis így képzeltem.
A Batu Bolongtól északra felállított tengerparti sátortábor azonban inkább egy nagy szemétdombra hasonlított. Valóban volt rengeteg bódé, ahol ugyanazokat a kacatokat lehetett megvenni, mint általában mindenhol. Valóban volt rengeteg kajálda, amelyek még az átlagos warungoknál is gyanúsabban néztek ki. És valóban lehetett játszani. 2000, 3000 vagy 3500 rúpiáért egyszer, kétszer vagy háromszor megpróbálhattál felállítani egy üveget egy bot végén lógó madzagra kötött műanyagkarika segítségével, vagy egy padra festett vörös kört tökéletesen lefedni három köralakú fémlemez egymás utáni rádobásával. Nem próbáltuk ki. Én egész végig arra koncentráltam, hogy ne menjem tele homokkal a szandálom és ne lépjek bele semmi gyanús dologba.

(09-09-27)


2009. szeptember 14., hétfő

A bule-effektus

A "bule" szó (szleng, az indonéz-német szótáramban nem találtam meg) egyszerűen fehér embert jelent. Nincs benne semmi pejoratív, habár nekem a mi "bula" szavunk jut róla mindig eszembe, ezért kicsit furán hangzik.

A bule-effektussal először Jakartában találkoztunk, amikor Anettel elindultunk felderíteni a várost. A felhőkarcolók árnyékában meghúzódó koszos kis utcákon sétálva mindenki tágra nyílt szemmel bámult minket.
Mint amikor a magyar anyukák boldogan mutatják porontyuknak életük első kutyusát:

"Nézd csak, mi van ott! Kutyus! Vau-vau!"

Egy anyuka pont így mutogatott ránk ujjal, és karonülő kisdedének gondolom hasonló szavakat gügyögött:

"Nézd csak, mi megy ott! Fehér ember! Bule!"

A bule-effektusnak több fokozata van:

Az első fokozat a nyílt bámulás. Ezzel még nincs gond, mivel sokszor én is nyíltan bámulom a helyieket, hiszen annyira mások, annyira szépek vagy épp annyira csúnyák, és egy országon belül is annyira sokfélék.

A második fokozat, amikor én elmosolyodok és ők is kedvesen rám mosolyognak, majd egy fejbiccentéssel köszöntjük egymást.

A harmadik fokozat a verbális kapcsolatfelvétel. Ez általában úgy zajlik, hogy a helyi populáció egy (szinte kizárólagosan hímnemű) képviselője megszólít, miközben elhaladok mellette:

"Hello, Miss!"
"Where are you going?" (ennek indonéz megfelelője: "Mau ke mana?")
"Miss, how are you? I'm fine!"

Kicsit kellemetlenebb, amikor mindezt egy motorkerékpáron ülve teszik, és a sofőr is engem bámul, ahelyett, hogy az utat figyelné, vagy épp megpróbál közelebb jönni, hogy jobban lásson. Ezt kevésbé kedvelem, mert olyankor még jobban leszorulok az amúgy is járda nélküli utca szélére, és csak reménykedek, hogy nem trafálja el egyik lábujjamat sem.
Ha az utcán gyalog mész valamerre, szinte percenként hallhatsz egy-egy kiáltást. De ha nem állsz meg, nincs gond. Viszont ha egyedül csámborogsz egy ismeretlen környéken, és megállsz, hogy megnézd a térképen merre is jársz ... na, akkor lecsapnak rád!
 "Miss! Are you lost?" - és már jön is feléd, hogy segítsen szorult helyzetedben, és megmutassa pontos koordinátáidat a déli féltekén.
Ilyenkor lelkesen lobogtatom a térképem, és mosolyogva közlöm (természetesen még angolul), hogy nagyon jól tudom, hol vagyok, köszönöm!

A negyedik fokozat, amikor megszólítanak, de azzal a határozott céllal, hogy szóba elegyedjenek velem. Ez olyankor fordul elő, ha huzamosabb ideig egy helyben vagyok. Megkérdik hogy hívnak, honnan jöttem, mit csinálok itt, hány éves vagyok és van-e barátom. Volt, aki az udvarából utánam jött az utcán és beinvitált a házába.

A Függetlenség Napján a Situ Babakannál tapasztaltuk meg először az ötödik fokozatot.
Már a nap vége felé jártunk, vége volt az összes vetélkedőnek és Anettel meg Riával egy kerítés mellett ácsorogtunk az indulásra várva. Egyszer csak, barátai kíséretében, megszólított minket egy férfi, kezet nyújtva bemutatkozott és a fényképezőgépét mutogatta a fotó szó ismételgetése közepette. Mi lelkesen bólogattunk és én már nyúltam volna a gépéért, hogy készítsek róluk egy közös fotót, amikor leesett, hogy a kérdés arra vonatkozott, hogy ő készíthet-e fotót rólunk.
Az indonézek egyébként is szeretnek fotózkodni, Jakartában minden hivatalos vacsorát a "Photo Session" zárt le. Hát még, ha bulékkal együtt szerepelhetnek a képen!
A Kawah Putih-nál sem tudtunk sokáig nyugodtan sétálgatni. Hamar lecsaptak ránk, és mindenkivel közös fotót kellett csinálni. Videófelvételem van arról, ahogy Robertet négy tinilány ölelgeti fotózkodás ürügyén. :)
E fokozat csúcsa az volt, amikor a krátertó fehér sziklái között sétálva egyszer csak elém ugrott egy kisfiú, megkérdezte lefotózhat-e, majd mobiltelefonját az orrom alá dugva elkattintotta a képet. Igen, azt hiszem ez volt a jelenség kiteljesedése, amikor nem is közös fotót kértek, hanem a fehér sziklák és kopár fatörzsek társaként egyike lettem az egzotikus táj különleges kiegészítőinek: "Sétáló bule krátertóparton"

A lakótársakról azt gondolná az ember, hogy veszélytelenek, hiszen már pár hete itt lakom, megszokhatták a jelenlétem. De azért mindenkivel közös fotót kellett csinálni (kettesben és hármasban, különböző variációkban), mert jövő héten mindenki megy haza az Idul Fitri miatt, és meg akarja mutatni otthon anyuéknak a bulét, aki a kost-ban lakik. Még jó, hogy összesen csak nyolc szoba van, és négy még üres!

Sebaj, én is csináltam képeket, hogy megmutassam az otthoniaknak a házi-indóimat! :)


(09-09-14)


2009. szeptember 7., hétfő

Szeptember első hete ...

... két fontos tevékenység jegyében telt:

1. Elkezdtem iskolába járni

2. Elkezdtem tervezni az első utazást


1. A Pusat Bahasa

az Unpad nyelvi központja, vagyis nyelviskolája. Az indonéz nyelven kívül a japánt, koreait, arabot, mandarint, franciát, németet és a hollandot sajátíthatják el itt a szorgos diákok.
Hétfőn reggel, mint rendes diákhoz illik, kicsivel 8.30 előtt meg is jelentem fent nevezett intézményben. Mivel kezdő vagyok, az első osztályba kerültem, amely az egyes számú osztályteremben székel. Az osztályom három koreaiból, egy német lányból és jómagamból áll.
A szemeszter augusztus 4-én kezdődött, tehát a többiek már négy hete tanulnak. Van mit bepótolnom!
A hét minden napján 8.30-tól 11.45-ig van óránk egy 15 perces szünettel. És a hét minden napján más tanár segíti a munkánkat ... elég archaikus módszerekkel.

Mivel a nevekkel még mindig hadilábon állok, legyen elég annyi, hogy

Bapak Hétfő
egy idősebb, csupamosoly indonéz úr, aki elég gyér angoltudással rendelkezik. Ez főleg akkor jelentett problémát, ha egy szót nem találtunk a szótárban és megkérdeztük tőle. Olyankor elmosolyodott, a szó többszöri elismétlésével, és a cselekvés elmutogatásával (főnévnél vagy melléknévnél az adott dologra való rámutatással) majd egy hangos zárókacajjal próbált rávezetni minket a szó jelentésére. Ez volt az óra leginteraktívabb része. A fennmaradó időben kaptunk egy szöveget, amit el kellett olvasnunk, meg kellett értenünk és válaszolnunk kellett a szöveg után olvasható kérdésekre. Ezen kívül adott szavakkal mondatot kellett képeznünk. Ez általában egy nyelvtanulónak (főleg, aki már a hatodik idegen nyelvénél tart) nem nehéz, sőt elég unalmas feladat. Nekem mégsem ment, mert bár az adott szó jelentését meg tudtam kérdezni, de egyéb szavak ismeretének hiányában még egy egyszerű kijelentő mondatot sem tudtam összerakni.
A Tanár úr ennek ellenére minden feladatnál engem is lelkesen felszólított, majd mikor közöltem vele, hogy az elmúlt 15 percben még mindig nem sikerült felzárkóznom, elmosolyodott és jött a joviális zárókacaj. Egyébként nagyon kedves öregúr és végig éreztem a felém sugárzó végtelen jóindulatot. :)

A tankönyvet a nyelvi intézet állította össze speciálisan a saját tanulói számára. Amióta megérkeztünk Indonéziába, mindenki azt hajtogatja, hogy az indonéz könnyű nyelv, és a tankönyvet is ennek szellemében alakították ki:

- Minden feladat leírása indonézül szerepel.
- Nincs szószedet, pedig egy indo-angol szószedetnek szerintem sokan örülnének.
- A nyelvtani rész leírásai és magyarázata is indonéz nyelven olvasható (kezdő nyelvkönyvben).

Sebaj, végül is a Headway is így épül fel, oszt mégis működik!
De azért jó lenne, ha legalább a tanár beszélne valami olyan nyelven, amit megértek! :)

A hétfői nap tanulsága az volt, hogy azonnal kell vennem egy szótárt.
Óra után be is szereztem egy indonéz-német és egy német-indonéz szótárt!
Igen, mindenki rácsodálkozott, hogy miért német-indonéz. Vacilláltam sokat, de aztán rájöttem, hogy habár most az angolt használom és elég jól megy, németül mégiscsak több szót ismerek passzívan. A szótárazás amúgy sem a szívem csücske, jobb ha megkímélem magam a kétlépcsős munkától. Otthon boldogan elkezdtem kiszótárazni az első leckét, de hamar lehervadt a mosoly a ajkamról ... konkrétan az első lecke címénél: "Perkenalan"
Furcsa volt, hogy a "peletusan = robbanás, vulkánkitörés" után rögtön a "petuturan = utód, ivadék" jön, és hogy a 336. oldal után közvetlenül a 369. oldal következik.
Így másnap is a könyvesboltba vezetett első utam a suli után, ahol szó nélkül kicserélték a példányt, miután az újat együtt lapról-lapra átnéztük. Ez még eddig komplettnek tűnik! :)


Bapak Kedd
ezek után kellemes meglepetés volt. A ber- és mem- előtagok rejtelmeibe avatott be minket teljes sikerrel!


Bapak Szerda (hivatalos néven Bapak Yudhi)
mániája az volt, hogy adjon nekem egy indonéz nevet. Javaslatként a Ratna és a Puspita merült fel, mindkettő egy-egy virágnak a neve. Próbálkoztam, hogy ha már muszáj, akkor legalább valami i-vel kezdődő legyen, de aztán gyorsan befogtam a számat, mert eszembe jutott a házinénim és az egyik lakótársam neve: Ibu Iis és Iim ...
Akkor inkább legyek Gerbera, Muskátli vagy Büdöske ...


Bapak Csütörtök
egy huszonéves srác volt, Indra, aki már elvégezte az indonéz nyelv és irodalom szakot és most csinálja a master képzést filológiából (csak ő nem latint és ógörögöt, hanem szanszkritot és ó-szundanézt tanul! :) Na, ő végre egy igazi nyelvórát tartott nekünk! A téma az indonéz konyha volt. Olvastunk párbeszédet, megbeszéltük az ismeretlen szavakat, megoldottuk a kapcsolódó feladatokat, vetített képeket a különböző indonéz kajákról, majd mindenki elmondta, mi az országának hagyományos étele. Az óra vége előtt nem sokkal ugyan kifogyott a feladatokból, de amúgy nagyon ügyes volt.

Bapak Péntek
módszerét még nem ismerem, mert aznap felújították az osztálytermeket, így elmaradtak az órák. Ezt velünk nem közölték előző nap, így mindenki rendesen megjelent reggel a suliban. Kis várakozás után betuszkoltak minket egy angkot-ba és elvittek a Postamúzeumba, csak hogy csináljunk valamit. Először nem nagyon lelkesedtem. De találtam egy csomó magyar bélyeget és egy oklevelet, amit 1961-ben a Budapesten tartott nemtomhanyadik nemzetközi bélyeggyűjtő konferencia szervezésében való aktív és hatékony közreműködésért kapott az indonéz banda. Másrészt egy eldugott szobában rábukkantam egy különálló kiállításra, ahol régi levelek és könyvek reprodukcióit lehetett látni, amelyek felvonultatták Indonézia különböző területeinek nyelveit és írásmódjait. Na, ez érdekes volt, ezért még visszamegyek majd a Postamúzeumba!

Amit az első héten tapasztaltam az Unpad nyelvoktatásából, az nem túl bíztató. Azért nem kell nyelviskolába járni, hogy kikeressem a szótárból a szavakat. Azt otthon is tudom csinálni. Persze tanárfüggő a dolog, de mi sajnos nagyrészt olyan tanárokat kaptunk, akik a régi latintanítás módszereit alkalmazzák. Azokat a módszereket, amelyekről a Pázmányon belénk verték, hogy az élő nyelveknél és a kommunikatív nyelvoktatás égisze alatt eszünkbe ne jusson ilyet csinálni. Indráról meg kiderült, hogy csak helyettesített. :(


2. Az első utazásomra

az első iskolai szünet alatt kerül sor, amely a Ramadhan végén, szeptember 16. és 29. között lesz. Ez a jó iskola! Alig, hogy elkezdem, máris szünet van! :)
A Ramadhan augusztus 22-én, szombaton kezdődött és harminc napig tart. Az elején és a végén az a szokás, hogy minden muszlim hazamegy a szülővárosába. Ilyenkor bő egy hetes szünet van az iskolákban. A nagyvárosok, mint Bandung, kiürülnek, és sok millió ember utazik vidékre. Ennek megfelelően a vonatokon és a buszokon az olcsó helyek már hetekkel az libur fitri előtt elkelnek, a bisnis és eksekutif kelas jegyárai pedig az egekbe szöknek.
Bandungból Yogyába egy vonatjegy általában 70-80 ezer rúpia, libur fitri alatt 110 és 320 ezer között mozog. A magánbusztársaságok általában 100 ezerért már adnak jegyet, ilyenkor min. a duplája, 200 ezer.
Az egyik ilyen társaság kedves alkalmazottja ezért hiú reménybe ringatott. Az ő rossz angolja és az én rossz indonézem közepette valahogy elsikkadt az az információ, hogy én a kiemelt időszakban akarok utazni. Így napokig azt hittem, hogy én, a mázlista, találtam egy buszt százezerért Yogyába. Mikor pénteken odamentem, kiderült a félreértés. Végül vettem egy vonatjegyet, bisnis kelas-ra, 160 ezerért, mert ez volt a legolcsóbb.
A terv szerint elmegyek Yogyába Riához, ott lesz két napom a városra és Borobudurra, aztán 18-án reggel elindulunk busszal Denpasarba, Balira. Ott találkozunk Anettel és átmegyünk hozzá Lombokra. A Yogya-Denpasar viszonylatot Ria intézte, és végül csak odafele vette meg a jegyet, mert a visszaútra még nem biztos a menetrend, mert az még olyan messze van...
Ezért visszamentem az állomásra és visszaváltottam a szept. 29-re szóló Yogya-Bandung vonatjegyemet. Nem akarom, hogy ez megkösse a kezünket a visszaút időpontját illetően. Hátha még el lehet bóklászni valamerre! Ugyan buktam az ügyleten 28 ezer rúpiát, de legalább megtanultam a leckét:

"Rómában élj úgy, mint a rómaiak!"

Ezt nem tudom, ki mondta, és lehet hogy nem is így van a pontos idézet, de mindenképpen idevág.

Indonéziában élj úgy, mint az indonézek és ne ess az előre tervezés csapdájába!
Hónap elején a hónap vége még olyan messze van, hogy nem is érdemes vele foglalkozni! :)


(09-08-31 / 09-09-04)