A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Buddhizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Buddhizmus. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. február 28., vasárnap

Vipassana Graha, a bandungi buddhista meditációs központ

Baliról visszatérve találkoztunk Istvánnal, a Bandungban élő negyedik magyarral. A harmadik Anna, a Tünde kostjából megismert amerikai-magyar lány, aki meghosszabbíttatta darmasiswa-évét. István a blogon keresztül talált rám, és már karácsony előtt felvettük a kapcsolatot, de akkor mi Balira, ő pedig Magyarországra utazott, így a találkozás januárra maradt.
István élelmiszeripari mérnökként dolgozik, és Anglia, Szaúd-Arábia és a Fülöp-szigetek után most Indonéziába vetette a sors. A Nabati nevű nagy bandungi kekszgyárnál dolgozik fejlesztőként. A negyvenes éveiben jár és feleségét illetve lányát és kisfiát egyelőre otthon hagyta, ők majd később csatlakoznak az indonéz kalandhoz.

István otthon van a buddhista dolgokban, és nem sokkal Bandungba való érkezése után már fel is fedezett egy buddhista meditációs központot a környéken. Ide vitt el minket egy szép napsütéses január végi vasárnapon.
Korán indultunk, hogy még a nagy turizmó-roham előtt odaérjünk és a reggeli nyugadalomban tekinthessük meg a szentélyeket. A Vipassana Graha a Majelis Agama Buddha Theravada Indonesia (MAGABUDHI) nevű buddhista közösség meditációs központja, vagyis vihara (= buddhista kolostor). 1991. augusztus 7-én szentelték fel, és a buddhizmus thaiföldi változatának követői járnak ide. Egy szép, zöldellő parkban helyezkedik el, amely tele van buddhista jelképekkel, szobrokkal, sztúpa alakú szentélyekkel. A fő szentélyépület egyszerű belsejében nagy arany Buddha szobor várja a hívőket. Körülötte mécsesek, virágok és különféle anyagokból, különféle méretben és testhelyzetekben megformált, számtalan kisebb Buddha helyezkedik el. A falon két oldalt egy-egy falfestmény látható, amely Buddha születését majd végső megvilágosodását ábrázolja. Kívülről felmászva az építmény teraszára, a távolban a Bandungot körülölelő hatalmas hegyek csúcsai kéklettek a fák felett egy-egy felhőből kibújva. Az egész környék csendesen, nyugodtan és békésen fürdött a vasárnap délelőtti napfényben. Láttunk egy-két kopaszra borotvált fejű, narancssárga köpenyben sétáló szerzetest, de a jelenlevők nagy részét az indonéz és kínai hívők alkották. Ez utóbbiaknak van egy saját szentélyépületük, ahol számos sárkányfejű kutyát és egyéb kínai buddhizmusra jellemző szobrot láthattunk.

A nyugodalmas buddhista meditációs központ azonban szolgált néhány bizarr meglepetéssel:

  1. Engem személy szerint rabul ejtett az egyik szentély mögött álló két hatalmas, fehér színű elefántszobor, amelyek egymással szemben állva fekete agyarukkal és hófehér ormányukkal egy arany színű kereket tartottak a magasban. Életnagyságnál jóval nagyobbak voltak, és recés bőrük élethűen volt kiképezve a kőből vagy betonból, vagy akármiből is faragták őket!

  2. A fő szentélyen kívül még két nagyobb alapterületű szentély található a Vipassana Graha területén. Ezek falait több ezer, kis tükörfalú fülkéből álló polcrendszer borítja. Eme kis fülkékben sorakoznak azok a Buddha-szobrok, amelyeket a hívők ajánlottak fel vallásuk, a vihara és persze saját maguk üdvére. Az a cél, hogy összegyűljön tízezer Buddha, és akkor mindenki nagyon fog örülni. A Buddha-szobrok ára milliós nagyságrendű (rúpia), és bárki vásárolhat egyet, hogy aztán behelyezzék valamelyik tükörfülkébe. Ez idáig még rendben is lenne, hiszen az adományozás szép dolog, és a sok száz tükörfelület által visszavert arany és ezüst színek csillogása igazi ékszerdobozzá változtatja a hatalmas termeket. A meglepő fordulat akkor következik be, amikor valaki megközelíti a kis Buddhákat. Ekkor válik láthatóvá, hogy mindegyik szobrocska talapzatán gondosan fel van tüntetve a Buddha száma (hogy ő hányadik a tízezerből) és az adományozó neve. Ez két dolog miatt mókás. Egyrészt, mert a buddhista vallásról nekem mindig a szerénység, a csendesség és a lemondás jut eszembe, és ezzel szöges ellentétben áll az adomány-Buddhákon hivalkodó nevek sokasága. Másrészt mert sok Buddhára nem csak a nevet, hanem az adományozó házaspár igazolványképnél kisebb méretű fényképét is rányomták, illetve sok szobron előszeretettel alkalmazták azt a műagyag szalagot, amibe egy tárcsa alakú géppel lehet belenyomni a betűket (akárhogy gondolkodom, nem jut eszembe a neve), ráadásul a kék szalag volt a kedvencük!

  3. De az egész Vipassana Graha legelképesztőbb és legbizarrabb jelensége az a reliefsorozat, amely a fő szentély lábazatán, kívül fut végig. E domborművek részben egy thaiföldi buddhista tanító cselekedeteit ábrázolják, nagy részük azonban az engedetlen hívők POKOLBAN való szenvedéseire hívja fel a figyelmet! Nem akartunk hinni a szemünknek! Én eddig azt hittem, hogy csak a keresztény vallás szereti rémisztő képekkel ijesztgetni az írni-olvasni nem tudó, tudatlan híveket. De hogy a Pokol válogatott kínzásait egy buddhista szentély lábazatán lássam, ez merőben meglepő jelenség volt! Egyébként is? Hogy kerül a keresztény menny-pokol koncepció a buddhista lélekvándorlás templomába!? És ráadásul nem is akármilyen kínzásokat ábrázoltak! Az, hogy valakit karóhoz kötnek és kitépik a szívét, vagy forró olajban főznek, ló- és tehénfejű alakok kínoznak, farkasokkal tépetik ki a beleit vagy patkányokkal zabáltatják le a kukiját, az még elmegy ...
    ... de a bűvészmutatványhoz hasonló, fűrésszel való kettévágás és Tünde "kedvence", a "fúrógép az asszonyszájba"-motívum már egy kissé túlzásnak tűnik!

(10-01-31)


2009. október 7., szerda

TravEx - Borobudur


Travel Express / Kultúra


 BOROBUDUR



(09-09-17)


Borobudur, a valóra vált álom

Először a "Világ száz csodája" című képes albumban pillantottam meg. Fogalmam sem volt akkor még Buddháról, meg sztúpákról, csak azt tudtam, hogy egyszer a saját szememmel szeretném látni. A fotók mindig csak részleteket mutattak belőle, soha nem is realizáltam, hogy néz ki valójában az egész építmény. Hosszú évekre azt is elfelejtettem, hogy Borobudur Jáván van, Jáva pedig Indonéziában. De a harang alakú sztúpák és nyugalmat sugárzó buddha-arcok mindig is gyerekkorom romantikus kalandvágyát idézték fel.
Borobudur ... érthetetlen, rejtélyes, fura építmény ... távoli tájak, távoli kalandok jelképe ... kalandoké, amiket egy kislány élt át 15 éves kapitányként, Jokkóval a Jadran fedélzetén vagy Thor Heyerdahl-lal Fatu Hiva szigetén. És most itt volt. Egy karnyújtásnyira.

Illetve egy elég rögös buszútnyira. Amikor megérkeztünk az északi buszpályaudvarra, az utasvadászok kérdezés nélkül a Borobudurba induló busz felé tereltek minket, a két turizmó-bulét. Szerintem akkor is Borobudurig vittek volna, ha közöljük, hogy csak a következő falu nevezetességeit szeretnénk megtekinteni. A LP-ben Anna 15ezer rúpiában jelölte meg a méltányos árat, és mi ehhez ragaszkodtunk, habár a buszos húszezret akart kérni. Nem tágítottunk és fel sem szálltunk a buszra, amíg a "jegyszedő" be nem adta a derekát, és a leghátsó ülésre mutatva el nem fogadta a 15ezres árat.
Hát, lehet, hogy megért volna még ötezret, ha nem kell bő fél órát halálfélelemben töltenem.
A leghátsó ülés olyan keskeny volt, hogy a rögös úton száguldozó buszban alig bírtam fennmaradni az ülésen. Ráadásul balra tőlem rögtön a nyitott ajtó helyezkedett el, kapaszkodni legfeljebb az ajtóban dohányzó jegyszedő hajába tudtam volna, de ő meg le-föl ugrált a teljesen soha meg nem álló buszról, és gyűjtötte be az embereket. Jegyszedőt írok, mert nem találok jobb szót (talán utasfogó) azokra az emberekre, akik a helyi érdekű buszok ajtajában lógva szedik fel az utasokat és csomagjaikat, beszedik a jegy árát, valamint a fém kapaszkodón egy pénzérmével kopogva jelzik a sofőrnek, ha valaki le akar szállni. Próbáltam élvezni a táj látványát, már amennyire ki tudtam nyitni a szememet a huzattól, és nem megrugdosni a le- és felszállókat, akik majdhogynem engem használtak kapaszkodónak.
A végállomáson lesben álló biciklis, motoros és lovas taxisok már kissé agresszív hangulatban találtak, amikor elállták az utunkat a busz ajtajában. Végül az egyik csak kierőszakolta, hogy elvigyen kettőnket ötezerért Borobudur bejáratához, ami "nagyon" messze volt.
Egy finom ebéd és friss kókuszlé után már lelkesebben indultunk a jegypénztárhoz.

Borobudur építtetőjéről és építésének idejéről nincsenek írásos források, a ma elfogadott elmélet szerint a buddhista Sailendra-dinasztia uralkodói építtették kb. Kr. u. 760 és 830 között, még mielőtt a hindu Sanjaya-dinasztia átvette volna a hatalmat Közép- Jáván. (Más vélekedések szerint a Sailendrák ebben az időben már erősen a Sanjayák befolyása alatt álltak, de utóbbiak uralkodója, Rakai Panangkaran engedélyezte a buddhistáknak, hogy szentélyeket építsenek a környéken.) Az ezredforduló környékén Borobudurt is elhagyták, vulkáni hamu és a dzsungel növényzete alatt pihent hosszú ideig, míg 1814-ben Thomas Stamford Raffles, Jáva akkori brit kormányzója, el nem küldte egyik emberét, hogy derítse ki, igaz-e, amit a helyiek beszélnek, hogy valahol a dzsungel mélyén egy hatalmas buddhista emlékmű alussza évszázados csipkerózsika-álmát. Hát igaz volt, ott volt, angol és holland csókok keltették újra életre, hogy ma az UNESCO védelme alatt zarándokok áhítatára és turisták gyönyörűségére szolgáljon.
Borobudur tulajdonképpen nem más, mint egyetlen hatalmas sztúpa (buddhista szentély, ereklyetartó). Madártávlatból óriási tantrikus mandalát formál, amely a buddhista kozmológiát ábrázolja. A zarándokok a lépcsős piramishoz hasonló felépítésű építményen körkörösen végigsétálva végigjárhatják a buddhista univerzum három szintjét, a vágyak világától a Nirvanáig. A piramis 6 négyszögletű és három kör alakú szintből áll. A legalsó két szint a Kamadhatu, az embereken uralkodó vágyak világa. A középső négy szint a Rupadhatu, a formák világa, ahol az ember már képes irányítani vágyait és szenvedélyeit. A legfelül található három köralakú szint a központi sztúpával az Arupadhatu, a formák nélküli világ, a Nirvana.
A Kamadhatu és Rupadhatu szintjén számtalan (na jó, megszámolták, összesen 1.460) relief ábrázolja a karmikus törvény működését, és meséli el Buddha illetve más legendás személyek megvilágosodásért vívott küzdelmeit. Az Arupadhatun, a formák nélküli világ szintjén, nevéhez méltón nem találunk ábrázolásokat vagy díszítéseket. A 72 harang alakú sztúpában Buddha-szobrok ülnek, s a zarándokok körbe-körbe, kezdet és vég nélkül sétálhatnak egyiktől a másikig.

A látogatók is ezt tették, be-belesve minden sztúpába, vajon ott ül-e még a Buddha. Később Riától megtudtuk, hogy nem a vallásos áhítat vezette őket, hanem a babona, amely szerint teljesül egy kívánságod, ha meg tudod érinteni a sztúpában ülő szobor kezét. Nem könnyű feladat. Először kell találnod egy szobrot, aminek még megvan a keze. Egyesek már a fejüket is elvesztették. Ha megvan a kiszemelt egyed, próbálkozhatsz. Majmok előnyben!

Mi mentesültünk a babona nyűge alól, boldog tudatlanságban adóztunk fotós-filmes szenvedélyünknek főleg a szenvedélyek nélküli világ szintjén. A szentély egy természetes dombon épült, tetejéről párás kilátás nyílt a környező hegyekre és a hatalmas fákkal borított régészeti parkra.
Gyerekkorom egyik álma valóra vált, ott álltam Borobudur sztúpái között és lassan eggyé váltam velük, ahogy a helyi látogatók legalább olyan lelkesedéssel fotóztak minket, mint a műemléket. A bátrabbak közös fotót kértek, a félénkebbek a sztúpák jótékony takarásából, stikában kattintgatták mobiljukat. :)

Még alkonyat előtt sikerült elhagynunk az objektumot (nem úgy, mint előző nap Prambanant) és siettünk haza, mert megígértük, hogy este mi főzünk valami magyaros kaját a háziaknak. Ez a tervünk meghiúsult, mert Ibu elkészítette a vacsorát, így egy saját összeállítású ajándékcsomaggal leptük meg hálánk jeléül. A csomag rengeteg édességet, egy Budapest CD-Romot és egy rubikkockát tartalmazott. :)


(09-09-17)

2009. október 6., kedd

TravEx - Prambanan tornyai


Travel Express / Kultúra

  
 PRAMBANAN TORNYAI


Roro Jonggrang, a kővé vált hajadon

Vonatunk csupán 20 perces késéssel futott be Yogyakarta központi pályaudvarára, ahol Ria és vendéglátója, Robert vártak minket. Mindez hajnali öt előtt történt, és mindenki ennek megfelelő kómás állapotban üdvözölte egymást.
Ria egy régi Taizé-s ismerősének a családjánál lakik Yogyában. Ibu Martina nagyon kedves és vendégszerető, főleg, ha a gyerekei bulé barátairól van szó. A városi legenda szerint egyszer lakott náluk két norvég, vagy svéd, vagy valamiféle skandinávok, akik eltévedtek a közelben lévő pláza környékén, és nem találtak haza. Kétségbeesésükben egy fiatal fiútól kértek segítséget, aki szó nélkül elvezette őket Ibu Martina házához, mondván, ha két bulé a környéken lakik, akkor biztos náluk szállnak meg.
A reggeli életmentő süti és kávé után Ria elment vizsgázni az egyetemre, mi meg egy órácska alvás után felkerekedtünk, hogy felfedezzük a Prambanan szentélyegyüttes szoborkavalkádját. Ria útbaigazítása alapján elindultunk az UGM kampuszához, ahonnan állítólag mindig indulnak buszok a műemlékhez. A kampuszt szerencsésen meg is találtuk, de egy árva sofőr sem kiabálta felénk, hogy "Prambanan, Prambanan!". Többszöri kérdezősködés és irányváltoztatás után végül találtunk egy minibuszt, ami Prambananba ment. 5000 rúpiába került egy út, ami gyanús volt, mert Tünde lakótársa 3000-et írt fel nekünk a Lonely Planetbe. Próbáltunk alkudozni, mutogattuk a könyvet, és kerestük a busz oldalán vagy elején a TransYogya feliratot (mert azt is felírta Anna), de hiába. Közben a sofőr alig engedett kiszállni a buszból, amikor át akartam menni egy másikhoz megkérdezni, az hová megy és mennyiért. Végül úgy döntöttünk, elmegyünk vele, és a végén csak 3000-et fizetünk. A végállomáson aztán dühösen követelte a sofőr a maradék 4000 rúpiáját, mi meg tovább mutogattuk a könyvünkbe írt instrukciót. Most már persze megértették, és világosan elmagyarázták, hogy ha TransYogyával jövünk, ami ott az a nagyobb sárga busz, az valóban csak 3000, de mivel mi ezzel a kisebb zölddel jöttünk, így 5000-et kell fizetnünk. Odaadtuk a pénzt és az első átverésérzéssel a gyomrunkban elindultunk Prambanan bejárata felé. Isten hozott újra a turizmók világában!

A rossz szájízt azonban hamar elnyomta az izgalom, ahogy közeledve a fák közül elő-előbukkantak a hindu szentély jellegzetes tornyai. Habár már dél felé járt az idő, alig volt néhány turista a környéken, csak a warungosok és a szuvenírárusok ásítoztak a melegben.
A jegypénztárnál megmutattuk az indonéz diákigazolványunkat, ill. Tünde az igazolását az egyetemről, és a pénztáros szó nélkül átvitt minket a helyieknek fenntartott bejárathoz. Így a 120ezres turistabelépő helyett elég volt a 12.500 rúpiás bennszülött-jegyet megvenni. Nem kis különbség! A turistajegynél még a diák is 50ezerbe kerül!

A Yogya környéki templomegyüttesek történetében elég nagy összevisszaság uralkodik. Annyit sikerült kibogoznom, hogy a Kr. u. 8-9. században Közép-Jáván két jelentős dinasztia kezében volt a hatalom. A történészek még abban sem tudtak teljesen megegyezni, hogy melyik dinasztia volt a buddhista és melyik a hindu. A legelterjedtebb variáció szerint Kr. u. 732-ben egy hindu nemes, Sanjaya, elfoglalta a Progo és Opak folyók közti termékeny síkságot és megalapította a Sanjaya-dinasztiát. Kr. u. 750-ben azonban a buddhista Sailendra család átvette a hatalmat a Sanjayáktól. Egy évszázaddal később a Sanjayák egy leszármazottja, Rakai Pikatan, beházasodott a Sailendra dinasztiába és a ő uralmával újra felvirágzott a hinduizmus Közép-Jáván. Az ismertető füzetke szerint Rakai Pikatan Kr. u. 856-ban kezdte építtetni Prambanant, hogy méltó emléket állítson a Sanjaya-dinasztia újbóli hatalomra jutásának. A templomegyüttest a következő században elhagyták, amikor a királyi udvar és a lakosság nagy része Kelet-Jávára költözött. A 16. században földrengések, a 19. század végén pedig dilettáns régészek és az ezek nyomában járó fosztogatók rongálták az épületeket. A tulajdonképpeni restauráció csak 1930-ban kezdődött és napjainkig tart. Ez legjobban a fő tornyoktól kb. 800 m-re északra található Candi Sewu (a candi buddhista szentélyt jelent) esetében figyelhető meg, amely egy hatalmas három dimenziós kirakós játék látszatát kelti. A Candi Sewu tulajdonképpen egy buddhista emlékmű, amelyet a hagyomány szerint szintén Rakai Pikatan emeltetett, miután beházasodott a buddhista dinasztiába. A központi húszszög alaprajzú szentélyt 240 andezitből készült sztúpa veszi körül, amelyek jó része jelenleg kőkupac formájában várja, hogy szorgos kezek újra sztúpát formáljanak belőlük.
Prambanan jellegzetes tornyai közül a legnagyobb, a Roro Jonggrang, Shivának van szentelve, míg a két kisebb tornyot Vishnu és Brahma tiszteletére emeleték. A szentélyeken körbefutó domborművek a Ramayana történetét mesélik el. A templomtól északra a 60-as években színházat emeltek, ahol szezonális Ramayana-táncelőadásokat tartanak. Ez az első ok, amiért még vissza kell mennünk Yogyába! Látnunk kell, ahogy a hindu eposz történetei megelevenednek a kivilágított szentélytornyok előterében!

És hogy ki volt Roro Jonggrang?
Boko király karcsú leánya, aki a mitológiai idők asszonyi praktikáját alkalmazva lelkes kérőjét lehetetlen feladattal bízta meg abban a reményben, hogy így nem kell majd hozzámennie. Bandung Bondowoso, egy gazdag és hatalmas nemes, szemet vetett a lányra és megkérte a kezét. Roro Jonggrang feltétele az volt, hogy a férfi készítsen ezer szobrot egyetlen éjszaka alatt. Lehetetlen feladat, de amint ez lenni szokott, jó szellemek siettek a kérő segítségére. A lánynak cselhez kellett folyamodnia, hogy meghiúsítsa a nászt. Összehívta a falubeli asszonyokat, hogy kezdjenek rizst őrölni, amely tevékenységet hagyományosan hajnalban végzik. Az asszonyok ehhez hatalmas tüzet gyújtottak, amelytől piroslani kezdett a keleti horizont. A szellemek azt hitték, megjött a hajnal és elmenekültek, mielőtt befejezték volna a munkát. Roro Jonggrang kirángatta révületéből a meditáló Bandungot, hogy diadalittasan közölje vele: kudarcot vallott, mehet amerre lát! Bandung persze átlátott a szitán, jól megátkozta a gerinctelen fehérnépet, aki azon nyomban kővé vált. Vele lett befejezve a lehetetlennek tűnő feladat. Shiva rettentő hitvese, Durga alakjában ő maga lett Bandung Bondowoso művének ezredik szobra.
Tanulságos történet! Lányok, ha nem kívánatos kérő érkezik a házhoz, csak egyszerűen mondjatok neki nemet, ha nem akarjátok, hogy utána évszázadokig vigyorgó japán turisták fotózzanak titeket! :)

De megint az dobja rájuk az első követ, aki soha ... Mi is őrülten fotóztunk és filmeztünk, mert olyan szép volt, mint a mesékben! És rajtunk kívül alig kóborolt ott más! Meginterjúvoltak minket félénk muszlim iskoláslányok, kávéztunk a szép kis vendéglőben, ettünk fura zöld gyümölcsöt, amit a helyi srácok szedtek a park fáiról, futottunk egy birkacsalád után, amit egy öreg indonéz pásztor hajtott bicikliről a romok között ... és fenségesen szórakoztunk!
A Candi Sewu-nál ránk ragadt egy kicsit bolondnak tűnő ürge. Kezében cirokseprűvel, mezítláb rohangált a kőhalmok között, bevitt minket a restaurálás alatt álló épületrészbe, a falak előtt hadonászva magyarázta, hogy Mandala és Siddharta és Nirvana, mutogatta a szétszórt köveket, hogy ez eredeti és ide passzol, ez is eredeti és oda passzol, de nem ide, és a végén mindegyikből sztúpa lesz. Nem lehetett levakarni és a végén persze nyújtotta a markát. Én kedvesen és hálásan kezet fogtam vele, de ő más fizetségre várt. Adtunk neki két darab ezrest, amit ide-oda forgatott, csodálkozva, hogy csak ennyi. Végül még egy ötössel boldogabb lett, mi meg egy tapasztalattal gazdagabbak. A turizmó-övezetben nincs önzetlenség!
Hazafelé szigorúan sárga buszra szálltunk, mert úgy éreztük, két lehúzás elég egy napra.

Vacsora után Robert elvitt minket az Alun-Alunra, a szultáni palota előtti poros főtérre, ahol a sok vásárlóra váró villogó műanyag vacaktól teljesen karácsonyi hangulat fogadott. A téren áll két hatalmas fa, külön-külön fehér kerítéssel övezve. A hagyomány szerint kívánhatsz egyet, ha bekötött szemmel sikerül átsétálnod közöttük. Meg kellett próbálnunk! Habár a két fa közti távolság több tíz méter, messziről indulsz és rengeteg zavaró tényezővel találkozol útközben, úgy mint botlást okozó fűcsomók, céltalanul lődörgő bámészkodók és a bajtársaid, akik ugyanúgy bekötött szemmel kóvályognak össze-vissza a téren.
Talán hatodjára-hetedjére sikerült? De sikerült! :)


(09-09-16)