A Darmasiswa Záróelőadások

A Darmasiswa Closing Ceremony harmadik, és egyben utolsó napjának estéje a 2009-2010-es Darmasiswa Program hivatalos záróceremóniájával és a résztvevő külföldi diákok záróelőadásaival telt. Előbbire, mármint a záróbeszédekre, nyilvánvalóan nem emlékszem már. Lehet, hogy nem is hallgattam meg őket, mert épp az épület melletti külső kupaktanácson vettem részt, amelynek keretében eldőlt az STSI-s záróperformance sorsa. 

Korábban említettem, hogy minden iskolának készülnie kellett egy kis előadással, amellyel megmutatja, hogy mi minden szép és jót tanult az elmúlt majdnem egy évben. Ezt a darmasiswák vagy nagyon komolyan vették, vagy tojtak rá. Előbbire bizonyíték az a számos tradicionális táncelőadás, amelyet a záróestén a változatosság kedvéért a külföldi diákok előadásában láthattunk. Volt, aki egyedül lépett fel, volt aki többedmagával, egyes zenét tanulók kis koncertet adtak, de az mindenkire jellemző volt, hogy csodás tradicionális ruhában virított, és tényleg sokat gyakorolhatott, mert egész jó és színvonalas előadások születtek. Persze ez nem volt elég arra, hogy feledtesse a közönség ezerkétszázötvenharmadik tradicionális tánc után érzett veséig hatoló unalmát, de becsületükre legyen mondva, felkészültek.

Bandung nem volt ilyen szorgalmas. A mi tervezett Unpad-os előadásunkból végül az lett, hogy Gabriel tartott egy nagy sikerű pencak silat bemutatót. Samarindába megérkezve hamar megbeszéltük Robbal, hogy átruházzuk Gabyra a performance felelősségének terhét, mi pedig angolosan kiszállunk.

Az STSI ugyan még Bandungban is készült, próbált, egy ismert indonéz dal dallamára írtak egy szöveget, Anna és Daniel ukulelén és kecapi-n terveztek játszani, és mintha már kezdetben is meglett volna a darmasiswák kulturális sokkját bemutató kis performance koncepciója ... Igen, megvolt, Tünde még Bandungban mesélte nekem, hogy mit talált ki, és kedvesen meg is kérdezte, hogy ha az Unpad nem csinál semmit, nem akarok-e velük fellépni. Él bennem a gyanú, hogy nagylelkűsége mellett abban reménykedett, hogy ha ketten nyomjuk a bandát, akkor könnyebb lesz összehozni a dolgot. Nem éltem a felkínált lehetőséggel, így nem voltam ott a próbákon, és nem tudom pontosan leírni a történteket. 

A lényeg az, hogy miután ezerféle feszültség támadt a banda tagjai között, és az egyik lustaságból, a másik meg sértődöttségből mondta le a szereplést, a záróestén ott ültünk a tornacsarnok verandáján és az utolsó pillanatokban még gyors taktikai megbeszélést tartottunk. Anna és Daniel hajlandó volt a hangszerén eljátszani az összepróbált dalt, de Anna nem akart szerepelni, mondván, hogy nem tud improvizálni, Daniel pedig azért, mert a popzenére táncolt tari topeng (maszkos tánc) szerinte megcsúfolja az indonéz kultúrát. Fura kifogás volt, hiszen az indonézek is számtalanszor keverik a modernt a tradicionálissal, hogy csak a Sambasundát, a Saratuspersent vagy az angklungokkal előadott Michael Jackson számot említsem. Gordon még hajlott volna a dologra, de aztán mégis nemet mondott. Így maradt Tünde, Rene, BT ... és én, mivel Pak Iip (az STSI tanulmányisa, aki a darmasiswák ügyeit intézi, és aki elkísérte a diákokat Kalimantanra) az utolsó pillanatban kitalálta, hogy mégsem akarja a tanár úr szerepét alakítani. Pedig csak a zenét kellett volna kezelnie, és néhány indonéz mondatot mikrofonba mondania. Így a lányok engem kértek meg, hogy legyek a tanárnő hangja, és még a hotelben gyorsan összedobtuk egy mappába a zenéket, illetve vázlatosan leírtam a szövegemet. Tulajdonképpen örültem a dolognak, mert egyrészt izgibb volt fellépni, mint csak nézőként szenvedni hosszú órákon át a teremben és környékén (mert ugye mondanom se kell, hogy az egész kb. este 7-től hajnali 1-ig tartott), másrészt így méltán zártam Darmasiswa évemet egy utolsó bohóckodással a színpadon (illetve én a színpad mellett), amely során azt mutattam meg, amit tanultam: indonéz szavakat formálni értelmes mondatokká.

A zene és egyéb effektek beüzemelése nem ment zökkenőmentesen, de valahogy csak sikerült, és a kellő pillanatban egy mikrofonnal a kezemben vártam, hogy Tünde, Rene és BT felvonuljon a színpadra. Nem volt szabad látszanom, csak a tanárnő égi hangja voltam, így kezdetben megpróbáltam lebukva elbújni a színpad melletti emelvényen. De hamar rájöttem, hogy így nem látom a lenti eseményeket, és színésztársaim sem engem, ami egy nagyrészt rögtönzéses előadásnál kifejezetten káros. A jó színész egyik ismérve egyébként is az, hogy figyel a partnerére, így végül nem bujkáltam. Ez nem volt baj, mert Anett elmondása szerint senki nem jött rá, hogy az emelvényről szólók újdonsült diákjaimhoz.

A performance, szakítva a szokásos "járjunk el egy indonéz tradicionális táncot"-koncepcióval, a külföldi diákok kulturális sokkját és a tánctanulás nehézségeit dolgozta fel vicces formában. Tünde, Rene és BT, a három kis darmasiswa, épp csak, hogy megérkezett Bandungba. Tanárnőjük, Ibu Ildi, megtartja nekik az első nyelvórát.

1. Egy utcai forgalomban felvett hatalmas hangzavar lejátszása.

- Első lecke: MACET - kezdi a tanárnő.

- Apa itu? Mi az, hogy macet? - kérdezgetik a diákok.

A tanárnő megadja a definíciót:

- Macet: amikor túlságosan sok jármű van túl kicsi helyen, és hiába próbálnak bármerre is indulni, nem tudnak semerre sem mozdulni. Forgalmi dugó. Indonézül: macet. Ismételjük el együtt: ma-cet.

2. Szintén forgalom zaja, miközben a diákok az angkotsofőrök kurjantásait utánozzák: 

"Kelapa-kalapa-lapa-lapa"

"Batu-Batu-Buah-Batu"

(ezzel hívják fel magukra a leendő utasok figyelmét a sofőrök, viccesen ismételgetve célállomásuk nevét)

- Második lecke: ANGKOT, angkutan kota. Tömegközlekedésre használt jármű. Sokkal rövidebb, mint a metró, de utasszámát tekintve megegyezik azzal. Ismételjétek velem: ang-kot.

- Ang-kot. - hangzik fel a diákkórus.

3. Hangos eső-effekt.

- Harmadik lecek: HUJAN. Rengeteg víz felülről. Ismételjük: hu-jan.

4. Vinnyogás és cincogás-effekt, miközben Tünde, Rene és BT úgy tesz a színpadon, mintha nagyon megörülne egy aranyos kis állatkának, és megpróbálják megsimogatni.

- Negyedik lecke: TIKUS. (itt persze röhögés, mert ezt a szót már mindenki ismeri) Tikus angolul annyit jelent: RAT (patkány). - mire sikítva hátrálnak, és Rene BT karjaiba ugrik!

A következő pillanatban mindhárman előkapják a mobiljukat, és össze-vissza kiabálva követelik anyutól-aputól, hogy azonnal rakassa át a repjegyet, mert haza akarnak menni, itt aztán nem maradnak egy perccel sem tovább.

- Stop! - hangzik a tanárnő szava. - Ötödik lecke: HP ... hand phone.

Majd így folytatja a szigorú tanárnő:

- Gyermekeim! Senki nem megy sehová. Szépen itt maradtok egészen júliusig. Addig várnotok kell! Hatodik lecke: TUNGGU! Ez angolul annyit jelent: WAIT (várni).

(Itt meg kell jegyeznem, hogy ez a kalimantani várakozás-kínzások után extrán vicces volt, mégsem röhögött senki. Ah, dilettánsok! Nem értenek a művészethez!)

- Ah, igen, most jut csak eszembe! Hetedik, és egyben legfontosabb lecke:

VIGYÁZAT AZ INDONÉZ PACAR-OKKAL!

(A pacar ugye barátot vagy barátnőt jelent boyfriend/girlfriend értelemben, és itt nyilván mindenki nevetett.)

Ezután Rene feltesz egy fontos kérdést:

- És tanárnő kérem, mi van akkor, ha az angkotban, ahol ugye sosincs elég hely, mindig össze vagyunk zsúfolódva, szóval ha ott van egy jóképű srác ...

- ... vagy egy csinos lány ... - így BT.

- Igen, igen, egy csinos lány, ... na de ha ott van egy helyes srác ... szóval akkor mi a teendő, hogyan is legyünk óvatosak pacar ügyben?

Eközben már felcsendül a zene, BT átveszi a mikrofont és lenyomja híres "Kiri-kiri" című rap-számát, amely Bandungban állandó része volt az STSI-s előadások repertoárjának. "Kiri" az jelenti "bal", és ezt kell bemondanod, ha ki akarsz szállni az angkotból, amelynek mint tudjuk, nincsenek kijelölt megállói.

- Kiri ... kiri-kiri ... blablabla ... - énekli BT, miközben Rene és a fekete srác helyszűke miatt összesimul egy angkotban, majd beszáll Tünde is és megpróbálja elhódítani BT-t Renétől, de végül hoppon marad.

Ezután egy tari topeng táncórával zárjuk az első napot. Anna és Daniel zenéjétől kísérve Tünde és Rene ügyetlenkedve felölt egy-egy sarungot, majd a tanárnő kedvesen közli, hogy a könnyebbség kedvéért első alkalomra olyan zenét választott, amely minden bizonnyal közel áll az új diákokhoz. Erre felcsendül egy popszám (mivel zenei analfabéta vagyok, fogalmam sincs, hogy kinek a milyen című száma, de ha megnézitek a videót, rájöttök, hogy ismeritek), amire a lányok elkezdenek disco-stílusban táncolni. A tanárnő azonban rájuk parancsol, hogy a tari topenget járják, szigorúan a tari topenget! Tünde és Rene pedig lenyom egy light-os és kicsit béna tari topeng koreográfiát.

 

A közönség tapsolt, kurjongatott, határozottan úgy tűnt, hogy kicsit felébredtek. Már azok, akik ekkor még egyáltalán a teremben voltak. Lezárásként, hogy kicsit nyaljunk a darmasiswának, megpróbálkoztunk egy ütemes "Darmasiswa! Darmasiswa!" kántálással, amire azonban már nem futotta a félholt közönség erejéből. Így diákjaim levonultak a színpadról, és pedig elbúcsúztam azzal a figyelmeztetéssel, hogy el ne késsenek holnap!

A körülményekhez képest egész nagy sikerünk volt, és itt kellett volna abbahagyni az egészet, de utánunk még volt pár előadás. Így mire hajnali egy felé vége volt az egésznek, már mindenki felvágta az ereit, szép lassan elvérzett, és a buszok már csak 200 élettelen tetemet szállítottak vissza a Hotel Mesrába.

https://picasaweb.google.com/tartaruge/DesaPampangEsADarmasiswaZaroeloadasokDCC#

(10-05-15)

TravEx - Tortúra No. 2 (A DCC folytatása, Tenggarong)

Travel Express / Kultúra 

MEGKÍNZATÁSUNK NO. 2 (A DCC FOLYTATÁSA, TENGGARONG)

Leírás: Újabb táncok és beszédek után a Museum Mulawarman megtekintése

(10-05-14)

Újabb táncok és beszédek után a Museum Mulawarman megtekintése

Miután a jónép elvégezte kötelező péntek déli imáját, megtelt újra a Kraton díszterme. Utólagos kutatásaim során derítettem ki, hogy valójában a Kutai Kartanegara Szultánság legújabb építésű kratonjában várakoztunk, amelyet a 2001-ben hagyományőrzési célokból újra megkoronázott és reprezentatív hatalomra emelt Aji ... szultán jelképes lakóhelyéül építettek, de valójában kulturális eseményeknek ad otthont. Erre volt példa a Darmasiswa-rendezvény is. Miközben kiosztották az ebédet, újabb beszédek és tradicionális táncok következtek. Az első táncot világoskék és rózsaszín ruhában, henger alakú kis kalapban és apró dobokat verve járták. A második fellépő pedig egy újabb dayak harcos volt, akinek egyetlen zenész pengette a talpalávalót. A legtöbben becsülettel figyeltek, de a hátsó sorban elhelyezett kényelmes fotelek egyeseket álomra csábítottak.

A műsor végeztével áttereltek minket az út túloldalára, a Museum Mulawarman megtekintésére. A múzeum az utolsó olyan szultáni palotában kapott helyet, amelyet még a szultánság valódi fennállása alatt is használtak. A szultáni palota indonéz neve Kraton vagy keraton, amely a "keratuan" szóból származik. Ez utóbbi jelentése olyan palota, ahol a királynő (ratu) lakik. Az épületet sokszor "kedaton" néven is emlegetik, amely a "kedatuan" szóból ered, amelynek jelentése királyság (datu = király, királynő). Egészen 1936-ig a Kutai királyok és később szultánok palotái fából készültek, egyszerű formában. 1936-ban Sultan Parikesit modern palotát építtetett egy sokkal időtállóbb anyagból, betonból, a HBM (Hollandsche Beton Maatschappij) kivitelezésében. Az építész, Estourgie, Bataviából érkezett a munka elvégzésére. 1938-ban költözött be a királyi család, és az új lakás örömére az előző szultán kétszintes fa kratonját felszámolták (ezt az adott szultán építtette a 20. század elején). A szultanátus története 1960-ban ért véget, de Aji Parikesit 1970-ig még a kratonban lakott. Ezután azt átadták az államnak és 1976-ban nyílt meg benne a Museum Mulawarman. Miután hagyományőrzési célból újra megkoronázták a soron következő szultánt, építettek egy új kratont is, amely e jelképes uralkodó jelképes lakhelye lett. Eme új palota formája Sultan Alimuddin kratonját idézi, az utolsó fakratont a betoncsoda előtt. Itt időztünk, köszönttettünk, néztünk táncot  és ebédeltünk az imént.

Mielőtt bejutottunk volna a múzeumba a hátsó vagy oldalsó bejáraton, mert az új kraton felől érkezve a régi hátuljához jutottunk, betévedtünk az épület kertjében létrehozott bazársorba. Itt néhány warung és színes portékával teletömött boltocska várta a helyi és külföldi turizmókat. A szokásos sarungok, gyöngy- és faékszerek, szobrocskák és szuvenírek mellett számtalan színes hagyományos kalap közül választhattunk. Apura gondolva megvizsgáltam a kínálatot és rögtön beleszerettem az egyik típusba. Ez tulajdonképpen egy hatalmas, kb. 70 centi átmérőjű bambuszból szőtt tálhoz hasonlított leginkább, amelynek alsó részén középen egy 5 centi széles bambusz-szalag formált egy kört, amelybe beledugva a fejemet a kalap szépen megült a kobakomon. Úgy képzeljétek el, mintha egy merev homlokpántra felül egy hatalmas lefelé fordított sekély tál lenne ráerősítve. A kalapok felső része színes anyagokkal volt bevonva, tarka cikkelyeket képezve a felületen, és a közepéről pár bambuszrost lógott, a végén egy-egy színes masnival. Őrülten vicces volt! Egy másik fajta pedig fekete plüss anyaggal volt bevonva és azon a szokásos apró gyöngyökből kialakított dayak ornamentika. Az első dilemmát az jelentette, hogy a gyöngyöset vagy a pomponosat vegyem-e meg. Utóbbinál alacsonyabb árról indult az alkudozás, meg hát a pompon amúgy is mókásabb volt, így végül 90ezerről 50ezerre alkudva az árat, elhoztam a zsákmányt. Tünde is vett egy sokkal használhatóbb kalapot, amelynek formája egy sima férfikalapé, de különlegessége, hogy faháncsból vagyis fakéregből készült. Nagyon szép darab.
A bazár másik kuriózuma egy állati szerv volt, szárított formában. El sem tudtuk képzelni, hogy mik lehetnek azok a kb. 1,5 centi átmérőjű, 15 centi hosszú, világosbarna pálcák, amelyeket fehér dudorok pettyeztek és a végükön három kis csáp meredezett. A velünk nézelődő srác (aki mellesleg magyar volt, és szintén magyar barátnőjével már három éve élnek Balin darmasiswa ösztöndíjasként, csak nem tudtunk róluk), elárulta, hogy ez a krokodil nemesebbik szerve szárított formában, magyarul egy krokodilpöcs. Elnézést a vulgáris kifejezésért, de ennek a dolognak az abszurdumát a finomkodó szavak nem adják vissza. Hogy egy múzeum mögötti bazárban a nyakláncok és kulcstartók között egy köteg krokodilpénisz fekszik! És bűzlik, mert a kezemben tartva hamar megéreztem a fura szagot, amit árasztott.

A múzeum vagyis a kraton mögött találhatóak a kutai szultáni családok tagjainak sírjai. Fejfáik többnyire vasfából (nem vasbetonból! :) készültek, és faragott arab betűk hirdetik az elhunyt nevét, címét és a még el nem távozottak jókívánságait. A vasfa nagyon jó fejfa-alapanyag, mert sokáig bírja a párás, nedves éghajlaton. A sírok fölé faszerkezetű tetőzet borul, hogy megvédje azokat a naptól és esőtől. Ezeket tekintettük meg először, majd bementünk a múzeumba. Az itt kiállított tárgyak illusztrálják a Kutai Kartanegara Szultánság történetét. Megtekinthetjük a szultáni koronát és egyéb felségjelvényeket, a szultán és hitvese trónját, hagyományos ruhákat, egy gyűjteménnyi kínai porcelánt, egy jávai gamelán teljes hangszerkészletét, és hasonlókat.
A Kutai szultánok majdnem 2 kg-os, sisak szerű aranykoronája és tömör aranyból készült kardja ma a jakartai Nemzeti Múzeumban látható, mint ahogy a híres szanszkrit feliratú kő is. Tenggarongban csak a másolatokat állították ki.

A Mulawarman Múzeum értékes és érdekes tárgyai közül kettőt emelnék még ki. Az egyik egy nyaklánc, a "Kalung Uncal", amely a Kutai Martadipura Királyságból származik, de miután az egyesült a Kutai Kartanegara Királysággal, annak feje használta hatalmi jelvényként. Ez egy 18 karátos aranyból készült 170 grammos lánc, amelyet a Ramayana-ból vett történetek reliefjei díszítenek. A hagyomány szerint ez a lánc Indiából származik, és van egy párja. Az egyik a női, a másik a férfi, de azt nem tudom, hogy melyik volt a Kutai szultánok tulajdonában. Az biztos, hogy ma Indiában is csak egy darab található, és egy indiai követ elmesélése szerint, aki 1954-ben tett látogatást Tenggarongban, az indiai darab formáját, díszítését és méretét tekintve is megegyezik a kalimantanival. Ezért él az a hagyomány, hogy Mulawarman király indiai királyok leszármazottja, és ő hozta a láncot Borneó távoli szigetére.
A másik érdekes tárgy az ún. "Tali Juwita". Ez a zsinór (tali = zsinór) a Mahakam folyót jelképezi. A folyó széles deltatorkolatában 7 ágra szakad és három nagy mellékfolyója van, a Kelinjau, a Belayan és a Kedang Pahu. A Tali Juwita ezért egy olyan fonálból készült, amelyet 3 x 7 szálból fontak össze, és kurkumával színeztek sárgára, hogy a szultán aztán a "Bepelas" nevű szertartáson viselje. Ennek a szertartásnak valami olyasmi a célja, hogy erőt és hatalmat adjon a szultánnak, hogy mint jó uralkodó felelősséggel ápolja és tartsa fenn a szokásokat.

Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy lett volna türelmem végigolvasni a kiállított tárgyak melletti feliratokat. Minden érdekes információ utólagos kutatómunka eredménye. Ezt persze már sajnálom, mert sokkal érdekesebb lett volna mindezt már a helyszínen, a megtekintés pillanatában magamba szívni, de a reggel óta tartó tortúra ezt nem tette lehetővé. És ha akartam volna, se lett volna időm olvasgatni, mert a bő két órás fölösleges várakozás (amíg a muszlimok persze imával hasznosan töltötték az idejüket) és a beszédek meg táncok miatt nem maradt sok idő a múzeumra. Pláne, hogy a bazárban is eltöltöttünk jó fél órát. Tündével épp a múzeum alagsorában, valami pihenőhely félénél fotózkodtunk, amikor megjelentek a sárga zakós kis manók, és elkezdték a fülünkbe sutyorogni, hogy "sorry, miss, we have to go". Na, ekkor eldurrant az agyunk, és ha én még hajlottam volna is arra, hogy elinduljak a busz felé, Tünde kereken kijelentette, hogy márpedig most ők fognak várni, amíg mi megtekintjük kulturális értékeiket. Ha mi órákat vártunk nagy semmittevésben rájuk, akkor ők is tartsák tiszteletben a mi vallásunkat. Utóbbi jelen esetben nem annyira a kultúra szeretete, mint a dac és bosszú agamája volt. A pihenőhelyen egyébként betonból készült térplasztika állt, amely egy folyót formált, és ennek partján egy kopott és törött kezű asszony mosott egy hatalmas edényt, hogy már a vas is kilógott betonkezéből. Hiába, a mosónők korán halnak! :) A parton vörösre festett "fadarabok" imitálták a tüzet, amely mellett az ebédhez odakészített edények álltak. Odabiggyesztettek egy őzet is és a háttérben ott zöldellett a dzsungel és egy sziklákon lezúduló vízesés. Mindezt a lehető legkopottabb, kontraszt nélküli színekkel képzeljétek el. Szóval itt hódoltunk fotózási szenvedélyünknek, és innen már kérlelően sutymorgó díszkíséretünkkel mentünk tovább. Tünde következetesen kitartott a "már pedig és végignézem a múzeumot"-akció mellet, de én már nem tudtam élvezni a dolgot. Halálra idegesített, hogy a nyomomban vannak. Tünde végül valóban végigfutott minden termen, én még gyorsan lefotóztam a sisak-koronát, és megint a szabadban voltunk, az épület főbejáratánál. A "Lembu Swana" magas talapzaton álló arany színű szobrát már körbevették a gyűlölt buszok. Alig várták, hogy megint bekebelezzenek minket és elvigyenek egy újabb díszterembe, ahol beszédek és tánc vár ... illetve előtte megint biztos mi várunk vagy egy órát ...

A Mulawarman Múzeum előtt álló szobor a "Lembu Swana", a Kutai szultánság címerállata. Habár ez is csak másolat, mégis csodásan mutatott a kék égen gyülekező haragos felhők hátterével. Úgy tartják, hogy ez a lény az istenek tanítójának járműve (Kendaraan Tunggangan Batara Guru). Az eredeti 1850-ben készült Burmában és 1900-ban került a kratonba. A Lembu Swana másik neve "Paksi Liman Janggo Yoksi" vagyis "szárnyas elefántfejű ökör, amelynek tehénszarvai vannak és sarkantyús, mint a kakas".

Fotót csak hátulról tudtam készíteni, megnézni meg csak oldalról, mert már tuszkoltak is be a buszba, ezért álljon itt egy "kölcsönvett" fotó.

A Lembu Swana

A "dac és bosszú"-szektába való belépésemnek aztán az lett a következménye, hogy már csak a legkisebb, légkondi nélküli buszban volt hely, ahol kényelmetlen volt az ülés, az úton lezúduló eső befolyt a tetőn (vagy lehet, hogy az a víz a mégis létező, de nem működő légkondiból csöpögött a fejemre?), és ahol a már említett beszélgetést kezdeményező diákok csúnya erőszakot tettek rajtam Tünde kárörvendő félmosolyától kísérve. (Na jó, lehet, hogy sajnált, erre már nem emlékszem, illetve ő biztosan azt állította, hogy sajnált, de szerintem igenis direkt hagyott megkínzatni, bosszúból a bandungi nagymecsetben történt árulásomért. :)

https://picasaweb.google.com/tartaruge/MegnyitoUnnepsegEsTenggarongDCC#

(10-05-14)

TravEx - Tortúra No. 1 (A DCC megnyitója)

Travel Express / Tortúra

 

MEGKÍNZATÁSUNK NO. 1 (A DCC MEGNYITÓJA, SAMARINDA)

Leírás: A Darmasiswa Closing Ceremony megnyitója

(10-05-14)

A Darmasiswa Closing Ceremony megnyitója

Reggel kellemes meglepetés ért minket a Hotel Mesra éttermében. Reggelihez felsorakozva nem a Jakartából ismerős dobozt nyomták a kezünkbe, amely általában sült csirkét, rizst és valami zöldséget rejtett, hanem öt csillagos szállodához méltó választék várt minket. Ha valakinek főétkezni támadt kedve reggel 7-kor, talált itt nasi goreng-et, sült húst és levest is, de egy hosszú asztalon egy igazi európai reggeli kellékei sorakoztak: friss zsemle, lekvár, méz, vaj (nem margarin, hanem VAJ!), friss zöldség, felvágott, sajt (hangsúlyozom még egyszer: SAJT!), tej, és natúr ill. csokis zabpehely. Nem vagyok reggelizős fajta, de akkor és ott jól bezabáltam a lekváros-vajas zsömléből, és még felvágottat és sajtot is ettem utána (persze egy másik zsömlével). Jaj, az a vaj! Igazi, finom, zamatos teavaj! Hát ennél csodálatosabb dolog nem is történhetett volna velem kora reggel egy indonéz szervezésű programon. Ha ama vajra gondolok, meglágyul a szívem, és nem is érzem olyan nagy árnak a sok szenvedést, amit aztán napközben kellett átélnünk.

Mert a fenséges, tejben ázott csokis zabpehellyel és kávéval zárt reggeli után nem sokkal már szállhattunk is be a buszba és 9 óra körül már a Mulawarman Egyetem tágas, sportcsarnokhoz hasonló rendezvénytermében ültünk talpig batikban egy alacsony színpad előtt. A pódium felett ott terpeszkedett a Garuda, Indonézia címere, alatta pedig fehér molinó hirdette ékes betűkkel, hogy épp milyen címen kínoznak minket beszédekkel és tradicionális táncelőadásokkal:

"Acara Pembukaan Kegiatan Pembekalan Kepulangan Program Darmasiswa RI"

"Az elutazásotokat megünneplő programsorozat megnyitója ünnepsége"

Akkor és ott kellett volna elhatároznunk, hogy másnap már nem szállunk be reggel a buszba, hanem felfedezzük magunkban a várost. De naívan még bíztunk a napirendben szereplő kulturális programok, a tenggarongi múzeum és másnap a dayak falu érdekességében. Ez súlyos hiba volt. De megint egy tapasztalattal gazdagabbak lettünk.

Reggel az egyetem nagytermében végignéztük a tradicionális táncelőadásokat, és meghallgattuk a megnyitó és üdvözlő beszédeket. Az utóbbiakra kár is szót vesztegetni, mert a rossz hangosítás miatt végképp semmit nem lehetett érteni a szövegekből. Néhányan ráadásul angolul beszéltek, ami még inkább gátolta a megértést furcsa akcentusuk miatt. Biztos, hogy az egyetem rektora, a Darmasiswa program ki tudja milyen fejese és hasonló személyek üdvözöltek minket, elmondták, hogy ez a program milyen szép és jó, és hogy Indonéziában rengeteg nyelv és kultúra van. Meg rengeteg sziget, ha eddig még nem vettük volna észre.

A táncbemutatókról már több szépet lehet mondani, mert a Kelet-Kalimantanon élő dayak kenyah törzs hagyományos ruházata és életmódja erősen eltér a jávai népcsoportokétól. Öltözetüknek két jellegzetessége van. Az egyik a szarvcsőrű madár tollából készült fejdísz és legyezők, a másik pedig az apró színes gyöngyökből szőtt (vagy fűzött?) ruhadarabok. A gyöngyöket alkalmazzák úgy is, hogy rávarrják a kalapra, mellényre vagy szoknyára, de van olyan darab is, főleg mellények, amelyek konkrétan a kis gyöngyökből vannak összefűzve textil nélkül. Az első tánc során a táncosnő arcát nem láthattuk, mert teljesen eltakarta egy ilyen gyöngy-fátyol. A második táncban férfiak is részt vettek. Vállukat tigrisbőr mintás köpeny borította, fejükön méteres tollak, kezükben kard és dayak faragásokkal díszített hosszúkás, téglalap alakú pajzs, amelynek rövidebb oldalai háromszög csúcsában végződtek. Valamiféle harci táncot járhattak. A harcosokhoz később női táncosok is csatlakoztak, kezükben toll-legyezővel, fejükön a szarvcsőrű madarat formáló fejdísszel. Ruhájuk felső részét színes gyöngyök borították, vastag anyagból készül súlyos szoknyájukon pedig csillogó flitterekből kialakított motívumok kígyóztak. El kell ismerni, hogy megjelenésük és táncuk érdekes volt, olyan igazi bennszülöttes, amilyet a turizmó vár, ha a világnak ilyen távoli és képzetei szerint civilizálatlan vidékére vetődik. A zene is az őserdő hangjait idézte, mert néha madárhanghoz hasonló kurjantások keveredtek a dallamba. Mindezzel nem is lett volna baj, ha a dzsungel közepén nézzük a bemutatót, de az a helyzet, amelyben mi élvezhettük az előadást, vészterhesen emlékeztetett az Orientasi öt napjára. Ha egy nagy sportcsarnokban nézel hagyományos táncelőadást, legyen az akár Kelet-Borneón, az csak egyet jelenthet. Egy indonézek által szervezett sokfős programon veszel részt, és napokig semmi mást nem csinálsz majd, csak különböző helyszíneken vársz és unalmadban lassan majszolod a papírdobozban kiosztott ételt. A néha elvétve kínálkozó érdekességek pedig nem elegendőek, hogy megváltoztassák a rendezvényről alkotott összbenyomásodat.

https://picasaweb.google.com/tartaruge/MegnyitoUnnepsegEsTenggarongDCC#

(10-05-14)

TravEx - Tari Kecak

Travel Express / Kultúra

TARI KECAK

Leírás: Egérút Tanah Lot felé

(10-01-04)

Egérút Tanah Lot felé

Tanah Lot tengerparti szentélye Denpasartól 30 kilóméterre nyugatra található, és hogy eljuss odáig, el kell hagynod a várost!

Hogy miért említek meg külön egy ilyen nyilvánvaló tényt? Csupán azért, mert a tapasztalat egyre inkább azt mutatta, hogy Denpasar esetében ez nem olyan könnyű feladat. Amikor végre el akartunk indulni, bedöglött a motor. Amikor azt mondtuk, nem baj, mi megyünk motor nélkül is, akkor elveszett a kulcs ... csak hogy újra és újra vissza kelljen térni ugyanarra a pontra, a Jalan Diponegoro Mágnes közelébe.

De mi nem adtuk fel és a 2010. esztendő 4. napján valamikor 4 óra után végre megtörtént a csoda! Elhaladtunk egy tábla mellett, amelyen a Denpasar feliratot egy átlós vonal szelte át. Péterrel nagyot kurjantottunk a motoron. A város szabadon engedett, már nem volt ötlete vagy ereje kitalálni valami újabb fondorlatot, amivel megköthet minket. Ahogy távolodtunk úgy csökkent a bűverő, majd az első zöld rizsföldek táján teljesen megtört a gonosz varázs, kívül kerültünk a mágnes hatósugarán. Irány az Édenkert!

Pura Tanah Lot a balinézek egyik legfontosabb, hogy úgy mondjam legszentebb szentélye. Alapítása egy szent hindu ember nevéhez fűződik. Dang Hyang Dwi Jendra vagy más néven Dang Hyang Nirartha a 15. században kolbászolt a környéken és terjesztette a nép körében a hinduizmus tanait. Egy napon, amikor Rambut Siwi szentélyében ücsörgött, kelet felé szent fényt pillantott meg és azt követve elérkezett egy forráshoz. A forrás közelében talált egy csudaszép sziklát, amelyet a helyiek "Gili Beo" néven emlegettek. A "gili" szót már ismerjük a Lombok melletti fehérhomokos szigetecskék révén. De "gili" nem csak szigetet, hanem "korallzátonyt, korallsziklát" is jelent. A beo pedig egy madár. Nos, a szép szikla, a korall és a beo között az a kapcsolat, hogy a mester által felfedezett szikla madár alakú volt (nyilván tele korallal). Szent emberünk elidőzött itt egy kicsit, meditált és imádkozott a tenger istenéhez, majd elkezdte megtéríteni a közeli Beraban falu addig monoteista lakóit. Sokan a tanítványává váltak, ami kevéssé tetszett addigi szellemi vezetőjüknek, Bendesa Beraban Sakti-nak. Ez utóbbi összehívta hát híveinek maradékát és valami randa dolgot terveztek Nirartha ellen, mert annak az egész sziklát fel kellett emelnie és a tengerbe menekítenie előlük. A szent ember kendőjéből kígyókat is varázsolt, hogy azok védjék ezután a szentélyt. Menedékének a "Tengah Lot" nevet adta, amely annyit jelent: "föld a tenger közepén".

Dagálykor a sziklára épült szentély valóban úgy néz ki, mintha a vízen úszna, de ezt mi nem láthattuk, mert a délután az apály ideje. Az eredeti sziklának jó része már eltűnt, lecsiszolta, elmorzsolta, bekebelezte a tenger. A most ott álló szikla több mint egyharmada mesterséges rekonstrukció. Bali négy nagy tengerparti szentélye, Pura Gede Perancak, Pura Rambut Siwi, Pura Tanah Lot és Pura Luhur Ulu Watu őrtornyokként állnak a sziget délnyugati partján, és elméletileg olyan távolságra vannak egymástól, hogy az egyikből el lehessen látni a másikig.

Tanah Lothoz érkezve az embert korántsem a hely szelleme vagy szent lehelete fogadja, hanem egy rakás szuvenírbolt és warung. A helyiek szemében ugyanis a hazai és külföldi turisták száma indokolttá tette a szent hely infrastruktúrájának kiépítését és ezáltal varázsának csökkentését.

Miután megérkeztünk a bejárathoz és sikerült letenni a motort a parkolóövezeten kívül, megvettük a 7.500 rúpiás helyieknek járó belépőt, áthatoltunk a bódésoron, leereszkedtünk a kapu utáni dombon és megpillantottuk a sziklán álló szentélyt. A délutáni apály miatt azonban nem víz, hanem a turisták tengere vette körül. A szárazra került sziklák mélyedéseiben tengervíz csillogott és a kis tavacskák között számtalan helyi és külföldi, hindu és egyéb vallású turizmó sétálgatott, ücsörgött és persze fotózkodott.

Igen, ez volt az az időszak, amikor a legtöbben keresik fel Tanah Lot-ot, hogy innen csodálják a naplementét. Amikor élelmet keresve Péterrel felsétáltunk a szentéllyel szembeni dombra, majd a legutolsó vendéglátóipari egység előtti füves teraszról visszanéztünk az építményre, megértettem miért e nagy lelkesedés. A lemenő nap fénye még hiányzott, de a természetes sziklán álló jellegzetes balinéz tornyocskák, egyik oldalon a tenger által nemrég elhagyott, hínártól zöldellő, nedves kövezettel, másik oldalon pedig a nyílt tengerrel, több mint tökéletes

szkénét jelentett.

Kisétáltunk a szentély mellé, ahol a tenger hatalmas hullámokkal ostromolta a sziklákat. Időnként egy hegyi patak erejével tört be a víz a sziklák közötti járatba, hogy pár pillanatra egész kis folyamot képezzen, majd kissé már szelídebben visszahúzódva helyet adjon egy újabb rohamnak. Az alattunk lévő kőzet tele lehetett üregekkel, mert egy-egy nagyobb hullám nyomán számtalan kis gejzír tört elő a sziklából.

Magába a szentélybe csak hinduk léphetnek be. A turizmóknak marad a szent forrás és a szent kígyók lyuka. A szent forráshoz lépve meg kellett mosni háromszor az arcunkat és egyszer végigsimítani nedves kezünkkel a hajunkat, majd kaptunk egy virágot a fülünk mellé és pár rizsszemet a homlokunkra. Cserébe persze adakozni kellett. Miután kifizettem a belépőt, úgy gondoltam, hogy ez az adakozás csak jelképes dolog, tehát beledobtam egy ezrest a kosárba. A férfi, aki az előbb rizst nyomott a homlokomra, nem talált túl bőkezűnek, mert látványosan meglobogtatott az orrom előtt egy tízezrest. Miután kifejtettem, hogy szerintem három nulla is épp elég, kivette adományomat a kosárból és zsebre vágta. Nehogy valaki másnak is eszébe jusson ilyen keveset adni. Ahogy visszafordulva egy pillantást vetettem a kosárra, meg kellett állapítanom, hogy abban valóban csak tíz- és húszezresek figyelnek. A kisebb értékű bankjegyek nyilván már mind a templomszolga zsebébe jutottak. Ezután nem volt sok kedvem bemászni a szent kígyók üregébe, mert valószínűleg ott is lehúznak majd pénzzel és egy darab kígyót nem látok.

Lassan eljött a naplemente ideje is, a táj narancssárgába öltözött, mi meg alkudozásba kezdtünk, hogy ne 50ezerért kelljen megnéznünk a kecak táncelőadást. Őszintén szólva semmit nem tudok a kecak-ról, de amikor Jakartában az Orientasi alkalmával az előadó bácsi megpróbálta velünk átéreztetni a kecak ritmusát, és én megtudtam, hogy ez a tánc Baliról származik, felvettem a kecak-nézést az Indonéziában megvalósítandók listájára. Valószínűleg keveseknek mond bármit is a tánc neve, de ha azt mondom, hogy ezt láthattuk a "Világok arca: Baraka" című filmben, amikor félmeztelen férfiak többsoros körben ülve ritmikus felsőtest-, kar- és kézmozdulatokkal artikulálatlannak tűnő hangokat adtak ki, olyan hatást gyakorolva a nézőre, hogy az tátott szájjal, mozdulatlanul és lélegzetvisszafojtva ült ... na, az a kecak volt.

Az alkudozás nehezen ment. Nem akartak minket fejenként 30ezerért beengedni. Végül elindultunk kifelé, és félúton be is ért minket a hapsi. Nyilván jobb volt hat néző 180ezerért, mint ha az a hat egyáltalán nem fizet semmit. Csak ezt mindig lassan értik meg. Egy pillanatra még megtorpantunk, mert volt, aki menni akart már, mondván, hogy késő van és nem olyan jó sötétben utazni illetve megérkezni Ubudba. Végül szavaztunk, de 3-3 lett az eredmény. Én először azon voltam, hogy induljunk el, mert úgy legalább nem kell végig sötétben motorozni, és később Ubudban is meg lehet nézni a kecak-ot. De aztán Tünde kimondta a döntő érvet. Kb. negyed óra múlva úgyis sötét lesz, és ha az út nagy részét ígyis-úgyis sötétben kell majd megtenni, akkor legalább ne hagyjuk ki a kecak-ot egy ilyen szép helyen. Igaza volt, így átvonultunk a következő tengerbe nyúló sziklára és helyet foglaltunk a nézőtéren.

Hamarosan teljesen besötétedett, a színpad közepén fáklya gyúlt és a fekete-fehér kockás sarungot és vörös övet viselő férfiak a szöveget ritmikusan kántálva bevonultak. Ez a kecak teljesen más volt, mint amit a Baraka-ban láttam, és nem csak a kameraállások váltakozásának hiánya miatt. Itt nem csak a kántáló férfiak szerepeltek, hanem volt két táncosnő is, akik különböző lényekkel és szörnyekkel küzdöttek. Határozottan fel lehetett ismerni egy majmot és egy óriást, illetve volt egy nagyon hosszú körmű csávó is. Én végig azt vártam, hogy a férfiak egyszer csak rákezdenek, egyre hangosabban, egyre gyorsuló ritmusban üvöltik majd, hogy "cak-cakcak cak-cakcak cak-cakcak cak-cakcak" ... de csalódnom kellett. Amikor éppen kicsit energikusabb lett a kántálás, mindig megjelent egy szörny vagy a táncosnők, és a lendület hamvába holt.

Az előadás záróaktusaként Pétert kiragadták az első sorból, adtak rá egy díszes mellényt és egy fejdíszt, a kezébe nyomtak egy kardot, és meg kellett küzdenie a szörnyekkel és a majommal. Egy férfi sugdosta a fülébe, hogy miről is van szó éppen és mit kell csinálnia, de erről remélem majd ő maga számol be részletesebben. Sorban legyőzött mindenkit, de a végén az egyik istennő lenyilazta. Így derült ki, hogy ő volt a rossz fiú, a gonosz kormányzó, aki a végén megkapta méltó büntetését.

Az előadást a szokásos Photo Session zárta, amely során Péternek is aktívan osztoznia kellett a szereplők sorsában. :)

A közvetlen ubudi start előtt még mindenki vacsorára vágyott, így megbeszéltük, hogy útközben találkozunk egy warungban. Számomra ez teljesen logikátlan meeting point volt, mivel egyrészt, merre is van az az út, másrészt százegy warung mellett lehet elmenni, anélkül, hogy észrevennénk a bent ülőket. Ezért én a parkoló kijáratának közelében akartam a kocsit megvárni, amíg Péter meg nem győzött arról, hogy félreértettem a dolgot, el kell indulnunk és útközben megtaláljuk a többieket valamelyik útszéli étkezdében.

Persze nem ment egyszerűen. Végig ott volt a kérdés, hogy vajon jó úton haladunk-e. Megállva egy ház előtt véletlenül megütötte a fülemet két szó: mahasiswa és Bandung.

"Micsoda?" - csodálkoztam el - "Ilyen gyorsan terjed a hírünk? Már az egész sziget tudja, kik vagyunk és honnan jöttünk?"

Amikor a ház előtt ücsörgő alakok közül az egyik közelebb jött és barátságosan mosolyogva közölte, hogy a barátaink még odébb vannak, ő látta őket egy warungban pár száz méterre előre, akkor ismertem fel a lányt, aki a kecak-előadás jegyeit árulta. Otthon nem hordta a fejkendőt, így Péter avatatlan szemének esélye sem volt felismerni. :)

A vacsora utáni találkozóhely már Ubudban volt a piac mellett. Amikor odaértünk üres, kihalt utca fogadott. A többiek persze megelőztek minket és a várakozás ideje alatt elindultak szállást keresni. Mire mi megérkeztünk a piachoz, ők már elküldték az sms-t, hogy találtak szállást, kell-e nekünk is. Ez azért merült fel kérdésként, mert Péternek volt egy sátra, és azt terveztük, hogy sátrazunk, ha találunk megfelelő helyet. De Ubud a sziget közepén van, nem a tengerparton, körbe hegyek és rizsföldek, nem az a kifejezett parton vadkempingezős hely. Kicsit bosszúsan nevettem ezen az sms-en.

"Persze, hogy kell a szállás, itt nem lehet sátrazni, de ha tudnánk, akkor is találkozni kéne, hiszen a kocsiban van a sátor és a csomagok. Szóval ha megosztanátok velünk a hotel címét ..."

Egy jó fél óra múlva meg is kaptuk a hasznos információt és hamarosan egy 50 centi széles, illetve szűk kapunyíláson préseltem át a motort, hogy beálljak egy növényektől zöldellő, háziszentélyek tornyaival és szobrokkal díszített igazi balinéz ház udvarába. A szobákba szépen faragott ajtók vezettek és a fürdőszobák fala mesterséges sziklának volt kiképezve. Anették fürdőjébe még egy műmadarat is betettek.

Lehet-e máshol nyugodtabb álmunk?

(A Tanah Lot-ra vonatkozó történeti ismeretek forrása: http://tanahlot.net/home/ )

http://picasaweb.google.com/kenildem/PuraTanahLot#

(10-01-04)

A jaipongan-koreográfia kálváriája

December 4-én, pénteken, vizsgáznunk kellett az eddig megtanult jaipongan-koreográfiából. Ez csak ránk, külföldiekre vonatkozott, mert a többiek letették a vizsgát két héttel korábban, még az Idul Adha előtti utolsó órán.

3 héttel a nevezett vizsga előtt elvittem a kamerát az órára és felvettem a koreográfiát, hogy otthon meg tudjuk tanulni. Megpróbáltam feltenni a felvételt Tünde gépére, de a Premier-rel nem tudtam behúzni, ezért haza kellett vinnem, hogy rárakjam az én gépemre a Studio-val. Amikor ezt megpróbáltam, rémülten láttam, hogy nincs meg a felvétel! Letöröltem az egészet, mert a sikertelen Premier-akció után nem tekertem vissza a kazettát, és utána filmeztünk az ITHB-n. Meg kellett hát várni a következő órát, amikor újra felvehettem a koreográfiát. Ez volt az indonéz diákok vizsgaórája, és Hajidah ekkor közölte, hogy nekünk nem most, de két hét múlva ugyanúgy kell vizsgáznunk.

Elkészült az új felvétel és aznap Tünde hazajött velem, hogy bejátsszuk a Studio-val és rögtön el is vigye a MyBook-ot, hogy meglegyen neki és Hajidah-nak is az anyag. Aztán egy hétig nem történt semmi, mert nem volt érkezése foglalkozni a dologgal, így csak következő pénteken kaptam vissza a dobozt, miután megültük az Idul Adhát. Este Riával és Rebekával még átmentünk Tünde kostjába, ahol ő gyorsan feldobta a gépére a jaipong-ot.

Vasárnap reggel 6-kor, a Cirebonba induló buszra várva Hajidah mosolyogva mesélte, hogy megint történt egy aprócska malőr. Mivel a jaipong az STSI-mappában volt, Tünde nem találta meg rögtön, és kissé kómás állapotában kiválasztott egy másik J-vel kezdődő avi-t, a jatinangor-i felvételt. Hát, az is egy koreográfia, de ahogy a "Halo-Halo Bandung" soraira rázzuk az öklünket, az semmiképpen sem olyan kecses és tradicionális, mint a jaipong.

Így következő hét kedden Tündét is odarendeltem a BIP-hez, ahol Teguh-val és a barátnőjével találkoztam, hogy újra átadjam neki a dobozt. Közben ő készített felvételeket, amelyeket a latin táncórájához készülő prezentációhoz akart felhasználni. Így Tündéé lett a MyBook, enyém a kamera, hogy behúzzam neki a latint. Ez fontos volt és sürgős, így megbeszéltük, hogy másnap, szerdán, átjön hozzám, hogy elvigye a prezentációs anyagot. Szerdán este tízig vártunk Harolddal, hogy Tünde megérkezzen vagy jelentkezzen, és közben próbáltuk elérni, de lemerült a telcsije. Én fel voltam ajzzva, hogy ez milyen fontos neki, és Harolddal lementünk a Buah Batura, hogy odaadjam neki a cuccot. Ott azonban csak Yuniékat találtam, akik nem tudtak semmit drága barátnőmről. Másnap kiderült, hogy egy jazzkoncerten volt, és kb. fél órával utánunk ért haza, ahol végre fel tudta tölteni a telefonját.

Száz szónak is egy a vége: habár három héttel a vizsga előtt csináltuk az első felvételt, mégis utolsó nap este 7-kor álltunk neki megtanulni a koreográfiát.

Én ugyan lelkesen megpróbáltam otthon gyakorolni, de pár óra után feladtam, mert a felvételen túl gyors volt a tánc, ráadásul mindent tükörben kellett volna leutánoznom, és a végére teljesen elfáradtam, habár semmit nem tanultam meg. Tündével könnyebb volt, mert neki egy fokkal gyorsabban ment, hogy egyáltalán felfogja, milyen mozdulatokat csinálnak a lányok a videón.

Egy félreértés miatt Hajidah nem gyakorolt velünk, mert Tünde úgy értette, hogy aznap este nem ér rá. SMS-ben megkérdeztük tőle, hogy jön-e holnap, mire kiderült, hogy jönne, de nem tudja a koreográfiát, és akart volna csatlakozni hozzánk. Átugrott motorral az STSI-re, ahol gyakoroltunk, és lemásoltuk neki a felvételt. Valószínű, hogy kicsit haragudott, amiért nem szóltunk neki, ill. félreértettük, hogy ráér-e, de ezt is a maga kedves, keleti módján csinálta. Haragja inkább a holnapi vizsga feletti aggodalomnak tűnt.

És az egész történet lezárásaként - gondolom senkit nem fog meglepni - másnap nem kellett levizsgáznunk. Pedig mi betanultuk a koreográfiát, felöltöttük a jaipongan-ruhát, izgultunk, meg minden ... de a tanár nem hozta el a zenét, és egyébként is haladni kellett tovább az anyaggal, így nem prezentálhattuk jaipong-tudományunkat.

Nem szakadt meg a szívem miatta.

(09-12-04)

A Tari Topeng Cirebon ...

... annyit jelent, mint "cireboni maszkos tánc".

A tari topeng jellegzetessége, mint nevéből is kiderül, hogy a táncos maszkot használ tánc közben (tari indonézül táncot, míg topeng maszkot jelent). A maszkok különböző színűek és különböző emberi karaktereket, belső tulajdonságokat, érzelmeket jelenítenek meg. A tari topeng egész Jáván és Balin is elterjedt, ezért nagyon sok fajtája van. Sokszor egyedül adja elő a táncos, de egyszerre többen is táncolhatják. A maszkok egy dobozban vannak a zenekar előtt, és a táncos mindig egy kendőbe burkolja az éppen használni kívánt álarcot, hogy a közönség csak a felöltés pillanatában láthassa meg. A táncok sokszor történeteket mesélnek el, és az előadó a különböző maszkokkal jeleníti meg az egyes szereplőket. A cireboni tari topeng-nek például van egy története, amely Kencana Wungu királynőről szól, akit egy férfi, Menakjingga üldöz a szerelmével. Kencana Wungu-t, mint előkelő és energikus asszonyt egy kék maszk jeleníti meg, míg Menakjingga vörös maszkja az indulatos, temperamentumos, türelmetlen ember jelképe. A tari topeng-hez egy fekete, félgömb alakú, a szegélyénél arany díszítéssel, a tetején pedig felfelé meredő sörtékkel ellátott kalapot használnak, amelyen kétoldalt két-két pompom-füzér lóg.

Cirebon megye az azonos nevű várossal Bandungtól észak-keletre található a tengerparton. Mi is ide igyekeztünk november 29-én, mert itt tartották az STSI egyik tanárnőjének (Ibu Nani vagy Nuni, már elfelejtettem a nevét) tari topeng-mestervizsgáját. Mindez persze csak az indulás reggelén derült ki. A hét közepén Hajidah szólt Tündének, ő meg nekem, hogy van még két hely a buszban, amellyel az STSI-sek vasárnap Cirebonba mennek kirándulni. Csak a benzinbe kellett beszállni, tehát jó lehetőségnek ígérkezett. Végül Cirebonból nem láttunk semmit, de a városnézésnél valami sokkal érdekesebb programon vehettünk részt.

Én hajnali négykor keltem, hogy 6-ra leérjek a Buah Batu-ra, ahol aztán másfél órát vártunk egyetlen emberre. Hajidah-val azon nevettünk, hogy erről valahogy mindkettőnknek a jakartai Orientasi napjai jutottak eszünkbe.

Bandungból Cirebonba kanyargós, de gyönyörű hegyi út vezet. Hatalmas hegyek között megbúvó rizsteraszok, pálmák, mély völgyek és egy a síkság felé egyre szélesebb és hordalékosabb folyó kísért utunkon. Sumedangban megálltunk tahu-t venni, ami nem más, mint szójababból készült túrószerű étel, amelyet olajban sütnek ki. Általában elég ízetlen valami, de a sumedangi fajta méltán híres. Nem tudom, hogy pontosan milyen, de nagyon jól kiválasztott fűszerekkel ízesítik. Persze ennek sem a belsejébe, vagyis nem a tahu anyagába keverik a fűszert, mint ahogy mi összekeverjük a túrót a sóval, hanem a külsejét ízesítik. Aztán kisütik és így keletkezik rajta egy fűszeres, barnára sült réteg. Nyammm ...

11 óra körül értünk Cirebonba, ahol a busz kirakott minket egy nagyon szűk, ellenben batikboltokkal teli utcában. Egy órája volt mindenkinek, hogy minél többet beszerezzen a híres cireboni batikból. Batiknak nevezik az Indonéziában készített jellegzetes mintás anyagokat. Eredetileg nagyméretű anyagdarabokat csináltak batikból, amelyet az indonéz nők és férfiak a derekukra tekerve szoknyának használtak. Ma már mindenfélét készítenek belőle, az ingektől kezdve a pénztárcán át a táskákig. Minden vidéknek megvan a maga batik-stílusa. Hogy mi a cireboni batik jellegzetessége, az behatóbb kutatómunkát igényel, így itt most nem áll módomban kitérni rá. Legyen elég annyi, hogy Cirebon városa tele van ízléses batikboltokkal, ahol szebbnél szebb anyagokat és ruhákat lehet kapni. Mivel a jaipongan-hoz úgyis kellett sarung, hát vettünk egyet-egyet. Tündéé vicces, mert azon fehér alapon barna és kék színű figurák vannak, s az emberkék, állatkák és házikók között megbújik egy-két tank is.

A shopping után ebéd következett, majd tovább mentünk a vizsga színhelyére. Ha egy főiskolai tanár mestervizsgájára külön busszal vonul a tanári kar nagy része, akkor azt hinné az ember, az esemény legalábbis egy színházban vagy egy művelődési házban kerül megrendezésre a város központjában. Ezzel szemben a mi buszunk egyre szűkebb és göröngyösebb utakon haladt kifelé a városból, míg végül egy szabályos dűlőút végén megálltunk egy kis faluban. Ez volt a vizsga helyszíne. Betessékeltek minket egy üres, félkész házba, ahol az egyik szobában a földön ücsörgött és fetrengett egy adag diák, míg a másik szobában a tanárok tették ugyanezt. Ittunk kávét, ettünk banánt és vártuk a vizsga kezdetét.

Nagyjából ekkorra állt össze a kép, hogy mit is csinálunk itt. A falucska, Desa Slangit, a táncos Ibu szülőfaluja volt, családja pedig többgenerációs topeng-táncos família. A régebbi időkben, amikor a rizsföldeken éppen nem volt munka, a topeng táncosok felkerekedtek és faluról-falura jártak haknizni. Végigvonultak az utcákon színes jelmezükben, miközben a zenekar cipelte utánuk a hangszereket, és táncoltak azoknak a házaknak az udvarán, ahová behívták őket. A nézősereg pénzt dobált nekik elismerése jeléül és a táncosok így egészítették ki jövedelmüket. A vizsgázó Ibu ezt a hagyományt akarta feleleveníteni azzal, hogy a vizsga előtt végigjárja a falut és táncol néhány ház előtt.

Összegyűltünk a családi ház udvarán, ahol egy öreg indonéz köszöntötte a jelenlévőket, majd gyümölcsöket és magokat ajánlottak fel (nem igazán tudom, milyen istennek) és miközben szállt az áldozati tűz füstje, áldást kértek a vizsgára.

Aztán elindult a menet, vonult a tömeg a táncos és a zenekar után. Amikor megálltak, az Ibu felöltötte topeng-kalapját, megszólalt a zene és elindult a tánc. Az emberek dobálták be az aprópénzt és a papír ezreseket, amelyet két idősebb férfi szedett össze a földről egy kosárba, sokszor közelharcot vívva a pénz után kapkodó rengeteg gyerekkel. Az utolsó állomáson nem az Ibu táncolt, hanem két férfi, akik valamiféle paródiát adhattak elő, mert a közönség nagy része jókat nevetett. Az egész olyan volt, mint a vásári komédiások előadása. A tánc, a zene és a humor forrása mit sem változott az idők során. Nem tudom pontosan, milyen régi a cireboni tari topeng, de biztos, hogy az emberek ugyanezeken a poénokon nevettek a kezdetektől fogva. Hogy eltéveszti, hogy nem veszi észre, hogy elesik, hogy beveri ... azokon az igazi bohócpoénokon, ami az otthoni cirkuszban csak a gyerekeknek vicces. Itt együtt nevet rajta öreg és fiatal egyaránt. És ez nem csak a falura jellemző jelenség. Amikor a Sambasunda koncerten voltunk Bandung egyik legnagyobb plázájában, és a színpadon megjelent egy testesebb hapsi, hogy ott bénázzon a szép és profi énekesnő mellett, mindenki visítva nevetett. Tele torokból, teli tüdővel. Még Yuni is, aki egy negyvenes, komoly, értelmes nő. Van bennük valami gyermeki, ami néha infantilizmus, de néha talán csak gyermeki gondtalanság. Az biztos, hogy nem bonyolítják túl az életet.

 A maszkos bohócok

Ahogy vonultunk végig a falun, egyre nagyobb lett a tömeg, és kezdtük észrevenni, hogy a körülöttünk álló gyerekek figyelmét sokkal jobban leköti fehér bőrünk és fura arcberendezésünk, mint a táncművészet. Egyik kölyök sem szólt hozzánk, csak bámultak tágra nyílt szemekkel, és amikor Tünde megpróbálta felvenni velük a kapcsolatot, szégyenlősen vagy ijedten elfordultak. Csak lassan bátorodtak fel, és végül, amikor Tünde elrikkantotta magát, hogy "photo, photo" egy pillanat alatt körbevettek minket gyerekek, nők, férfiak. Tünde leguggolt, én már nem is láttam a tömegtől, s mire észbe kaptam már a kezembe nyomtak egy gyereket, hogy tartsam. Nos, tudjátok, mennyire odavagyok a gyerekekért. Kb. 5 percig érdekelnek és akkor is csak három méter távolságból. Az unokatesóim kisbabáit sem mertem soha megfogni, erre most ott ficánkolt a kezemben egy ilyen pici barna izé! Túladtam rajta, amilyen gyorsan csak lehetett! :)

Amikor kijöttünk a ház udvaráról, az egész csapat jött utánunk visítozva, vihogva. Annyira abszurd volt a szituáció, hogy mi is nevetésben törtünk ki. Aztán elindult a privát "Photo Session" jobban mondva a szokásos photo-attack! Egy csomó emberrel kellett fotót csinálni, különböző variációkban, míg végül Hajidah kimentett minket azzal, hogy mennünk kell.

A vizsga maga csak este 7-kor kezdődött. Addig mi spannoltunk az STSI operatőreivel, majd megnéztünk néhány wayang kulit bábfigurát. Ezeket egy öreg bácsi készíti papírból, gondosan kis lyukakkal díszítve a báb ruháját, haját és fejdíszét, majd kifestve az egészet. Egy nagyobb, kb. 40 centis papírbáb elkészítése állítólag 10 napig is eltart.

A vizsga előtt még bekéredzkedtünk az egyik házba vécézni, ahol enni kellet egy kis krupukot, majd először az Ibuval, aztán az egész családdal képet kellett készíteni, miközben Tünde idegbeteg volt, mert az előadás előtt még akart inni egy kávét. A kisboltban is fotózkodni kellett, miközben megvettük a kávét, és mire a vizsga színhelyéül kijelölt sátortetőhöz értünk, már minden fedél alatti hely foglalt volt. Az eső meg esett. Először nagyon kényelmetlenül ülve és ázva, majd esernyő alatt a hátsó sorból végigszenvedtem a vizsgát. Tündének szerencsére jutott hely a fedél alatt, így ő legalább szárazon szenvedett. Mert a tari topengnek ez a változata bődületesen unalmas. Engem egy ideig lekötött a maszk bámulása, de ezen a fázison a körmenet alatt már túljutottam. A zene a nyugati fülnek sokszor egy nagy tohuvabohu, ráadásul itt két zenekar is volt, akik néha külön zenét játszottak, de egyszerre, hogy a két táncos külön mozoghasson. A vizsgán az Ibu egy nagy topeng-guru nővel táncolt együtt, aki, mint kiderült, a saját anyja volt, aztán jöttek megint a bohócok és végül az új generáció, négy fiatalabb lány, köztük egy kisgyerek is. A jaipongan osztályban van egy lány, aki Tündének valamiért kezdettől fogva nem volt szimpatikus. Ezen az estén megtalálta a megfejtést, hogy miért. A kiscsaj volt a négy fiatal táncos egyike és nem más, mint a vizsgázó Ibu lánya és a topeng-guru unokája, aki a felmenőit próbálja utánozni a mozdulataival, talán nagyrészt csak tudat alatt, de biztosan erős megfelelési kényszertől hajtva, ami mellett nem tud kifejezésre jutni a saját egyénisége és stílusa. Az biztos, hogy nem lehet könnyű ilyen topeng-mesterek árnyékában felnőni. Mert persze Ibu is kitűnő minősítést kapott a vizsgájára, így ő is topeng-nagymester lett. (Komolyan mondom, úgy hangzik, mint valami szekta!)

A műsor még folytatódott, amikor mi elindultunk hazafelé valamikor este 9 után. Sumedangban megálltunk egy gyors éjszakai tahu-vételezésre, majd éjfél körül érkeztünk meg az STSI-re.

http://picasaweb.google.hu/kenildem/TariTopengCirebon#

(09-11-29)

2009. november 24.

Születésemnek 30. évfordulóján az első köszöntést Marosvásárhelyről kaptam itteni idő szerint éjjel fél 1-kor sms-ben. Péter abbéli törekvése, hogy ő legyen az első, aki a nevezetes napon gratulál, teljes sikerrel járt! Köszönöm! :)

Közvetlenül ébredés után egy másik üzenet várt a telefonon, amelynek szintén van némi köze Új-Zélandhoz. Csipáimon keresztül hosszú másodpercekig pislogtam a kijelzőre, és álomittas agyammal próbáltam beazonosítani az országot, amely 64-es előhívóval rendelkezik. Indonézia 62, Magyarország 36, Olaszország 39, Románia 40, Németország 49, máshonnan meg nem kaphatok üzenetet, mert nincsenek ismerőseim ... na, az a lényeg, hogy az új-zélandi szörfös gyerek, gondolom két hullámlovaglás között, végignézte a gépén a fotókat, megtalálta a lomboki képeket és erről eszébe jutott az az ígérete, hogy a közös fotónkat elküldi nekem email-ben. Már több, mint egy hónapja visszatért a szigetére, és azóta sem kaptam levelet, így már lemondtam arról, hogy otthoni drága barátnőimnek megmutassam, milyen kincsekre lelhet az ember az indonéz szigetvilágban bolyongva. Ha bárki bármilyen romantikus fordulatban reménykedik, azt gyorsan felejtse el. Csak annyi állt az üzenetben, hogy hazatérése óta Új-Zélandon utazgat, még nem látta a saját komputerét, de el fogja küldeni a képet. Ez utóbbi aktust persze bármelyik internet kávézóban végre lehet hajtani, vagyis jól elfelejtette az egészet, csak azon csodálkoztam, hogy miért ír nekem másfél hónap után. Én magasról tojnék az egészre, azt gondolva, hogy már a másik is rég elfeledte az ígéretet.

Nyilván nem a szülinapom alkalmából írt, hisz azt nem tudhatta. A dolog puszta véletlen. De pontosan az ilyen véletlenek miatt nem hiszek a véletlenekben. Az ezzel a szóval jelölt esemény egy olyan ok-okozati láncolat eredménye, amelynek (sokszor a logikának is ellentmondó) lépéseit nem látja világosan az ember, ezért nem számít a végeredményre, így hajlamos azt a sors előre nem látható játékának vagy fintorának tartani. Pedig minden véletlennek oka és célja van. Jelen véletlen célja még homályos, okánál pedig sokkal fontosabb volt az eredménye, amely tökéletesen betöltötte feladatát azzal, hogy aznap reggel álmos ajkamra örömteli mosolyt csalt. Sose árt egy filmes kontakt a világ túlsó végén!

Ha az ember a 30. szülinapján ilyen távol van a szeretteitől, minden apró jókívánság felértékelődik. Reggel felhívott Ista, az angolcsoport agilis "főnökasszonya", hogy az összes angol időbeli és módbeli segédigét néhány szívélyes Happy Birthday-el kombinálja. Az iskolában Milena meglepett egy csomag isteni finom banános keksszel, mert tudja, hogy nagyfokú szenvedély fűt minden nenű banánt feldolgozó édes étellel kapcsolatban.

Tanítás után elmásztam a kampuszra, hogy megvárjam az 1 órát, ami otthon reggel 7, és beszéljek skype-on Anyuékkal. Az utóbbi napokban nem szeret engem az internet, mindig volt valami problémám. Jelen alkalommal az, hogy az egyetem wifi hálózata karbantartás miatt nem volt elérhető. Egy ideig próbálkoztam kapcsolódni, aztán rájöttem, hogy a hálózat nem kapcsolódik a nethez, erre idegbeteg lettem, de mielőtt még bosszút álltam volna ártatlan (és imádott) gépemen, segítséget kértem az előttem rohangászós-gyilkolós játékot játszó fiútól. Ő elárulta a titkot, hogy a közgáz épülete előtti területen fel lehet csatlakozni a dékáni hivatal hálózatára. Áthurcolkodtam oda, de ott nem volt konnektor, így hibernált géppel vártam az 1 órát, nehogy lemerüljön az aksi a beszélgetés előtt. Anya- és Apamanó olyan aranyos levelet küldött, hogy jól elsírtam magam, még szerencse, hogy addigra beborult az ég és eleredt az eső, jótékony homályba burkolva az arcomat. Amikor létrejött a skype-os videókapcsolat, először megpillantottam a szkennerünket, majd miután elfordították a webkamerát, Anyut és Aput is. Ott ültek a gép előtt álmosan, pizsiben és cukin, hogy felköszöntsenek! :)

Kettőre visszamentem a nyelviskolába a táncórára, útközben bokáig gázolva az utcán hömpölygő esővízben. Még jó, hogy a műanyag szandálom volt rajtam, és a tánchoz vittem váltógatyát, mert hosszú szoknyám térdig vizes lett. Aztán lefagyott a talpam a hideg padlón, meg csomót bénáztam, mert a legutóbbi órát ellógtam.

Közben mondtam Chloé-nak és Nanának, hogy ma van a szülinapom, és pénteken tartok egy kis bulit valamelyik "kocsmában", örülnék, ha eljönnének. Milenának is mondtam már a pénteket, de nem küldtem még szét sms-ben, mert nem tudtam megjelölni a pontos helyet, és nem akartam két sorozat üzenetet küldeni. Úgy voltam vele, hogy aki ráér és van kedve, az eljön, aki épp másfelé jár, az nem. Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak, hisz úgysem lesz olyan igazi szülinapi buli sok, igazából ismeretlen, emberrel.

Tündével a jeles napra annyit terveztünk, hogy 19.30-kor találkozunk az STSI előtt, átmegyünk Hajidah-hoz (mert helyesen így írják a nevét) egy órácskára gyakorolni a jaipongant, mert múltkor felvettük videóra és jövő pénteken vizsga lesz belőle, addigra meg kéne tanulnunk a koreográfiát. Utána vissza a suliba, mert egy nagyon jó színházi előadás lesz, nem olyan szedett-vedett, mint általában az STSI-n. Egy komolyabb társulat jön Bandungba, és őket nem érdemes kihagyni, mert nagyon jók. Tünde még azt is külön kiemelte, hogy vegyek fel valami csinibb ruhát, mert ez igazi színház lesz, nem lepukkant rock-koncert. Én már előre vártam az estét, nagyon jó szülinapi programnak ígérkezett, hogy látunk valami igazán jó színházat, és utána megkeressük azt a kiskocsmát, amit egyszer az angkotból fedeztünk fel, és ott jól iszunk egy ünnepi sört!

Otthon indulás előtt a lakótársaim is hozzám vágtak egy-egy "Selamat Hari Ulang Tahun!"-t, én megkínáltam őket a banános kekszből, és már robogtam is az angkottal a Buah Batu felé.

Jó kedvem volt! 30 évesen ott ültem egy koszos kisbuszban egy indonéz nagyváros piac melletti forgalmi dugójában, egy olyan kaland részeseként, amilyenre mindig is vágytam. Nem volt okom panaszkodni! :)

Tünde a kampusz felől érkezett a találkozóhelyre teljesen szétzuhanva. Körbefutotta az egész épületet, hogy megvegye a színházjegyeket, mert Rene azt mondta, teltház lesz, jobb ha nem közvetlenül az előadás előtt akarunk jegyhez jutni. Már kezdtem volna mesélni neki, milyen napom volt, meg hogy kaptam sms-t Brenttől, és ez milyen vicces, mire ő megelőzött, és rám zúdította borzalmas napjának minden rémségét. Látszott, hogy úgyse tud koncentrálni az én mondandómra, amíg ki nem önti a szívét, így övé volt az elsőbbség. A tánciskolában, ahol latin táncot fog tanítani, kiállították húsz ember elé, hogy tartson nekik bemutató órát "latin aerobic"-ból. Meg ne kérdezzétek, hogy ez mit jelent, igazából Tünde se tudja. Ő ugyan készült bemutatóra, de nem egy húsz fős csoportnak, és miközben megpróbálta a programját átkonvertálni az új szituációnak megfelelően, küzdött azzal, hogy a feladatokat kevert angol-indonéz nyelven megértesse a résztvevőkkel. Ezután rohant vissza pencak silat vizsgára, ahonnan elkésett és nem vitt egyenruhát, ezért a tanár jól leszidta, és a négy fős vizsgacsoportban beállították előre. És mindennek tetejébe még a volt a barátja is zaklatja email-ben és sms-ben. Ezen a ponton el is sírta magát szegény, én meg gondolkoztam, hogy jó kis szülinapi este lesz, ha Tünde idegei romokban hevernek. Se kedve, se energiája nem volt már a jaiponganhoz. Csak ezért mentünk továbbra is Hajidah háza felé, mert jól esett sétálni és úgyis fel kellett őt szednünk a színházhoz, mert nálunk volt az ő jegye is.

Vajon Tünde mit kamuzott volna, ha bármilyen részletet megkérdezek a színházzal kapcsolatban? Ha mondjuk elkérem a jegyeket megtekintésre? Vagy ha kitalálom, hogy akarok még venni valamit az előadás előtt, és ha nem gyakorlunk jaipongant, akkor nem is kell Hajidah-hoz mennünk?

De én jó kislány voltam, nem tettem fel kínos kérdéseket. Azt sem vettem észre, hogy a laptoptáska alatt stikában sms-t ír a későn érkezőknek. Sőt, még akkor sem fogtam gyanút, amikor Hajidah házához érkezve ott találtam Yuni autóját, és kb. 20 emberre való cipőt az ajtó előtt. (Ez mondjuk azért kicsit ijesztő, hogy mennyire hülye vagyok. Sherlock utódja nem leszek, az tuti.) Tünde cipőlevétel közben hangosan szólongatta Hajidah-t (nyilván jelzésként), majd feltárult az ajtó, és a hosszú nappaliban félkörben ott állt szinte mindenki, akit csak ismerek Bandungban! Ista és a srácok az angolcsoportból, az International Day szervezői az Unpadról, Yuni a két kisfiával, Rene és Tünde egyéb lakótársai, Chloé, Nana és Evelyn a Pusat Bahasából, Milena, Elisa és Rob, sőt Harold is, akit már ezer éve nem láttam. Meg persze Hajidah, fejkendősen, mosolygósan, mint mindig. Minden torokból szólt a Happy Birthday, középen az asztalon 3 gyertya égett egy pici tortán, én meg alig kaptam levegőt a meglepetéstől, meg amúgy is olyan ijesztő volt az a sok ember, ahogy mind rám mosolyog, úgyhogy nem volt jobb ötletem, elbőgtem magam, hogy tökéletes legyen az összhatás. :) Miután elénekeltek egy indonéz szülinapi köszöntő dalt is, a kezembe nyomtak egy kést, hogy vágjam fel a tortát, miközben Tünde hozta a laptop-ját és lejátszotta nekem az otthonról küldött videót. Annyira meg voltam zavarodva és a videó hatására újra előtörő könnyek is annyira gátoltak a fókuszálásban, hogy csak lassan fogtam fel, mit látok. Hogy Anyuék, Keriék és Muciék, bátyám és sógorom, a legjobb barátaim és az egész színjátszó, sőt még a kedvenc kocsmám pincérnője is ott vigyorognak a kamera előtt és éneklik Halász Judit dalát, miközben a tesóm dézsmálja a ruhásszekrényemet és számítógépparkot telepít az íróasztalomra. Csak azt tudnám, hogy Anyu és Apu miért a sufni előtt fakadt dalra!? ...

Annyira-annyira nagyon-nagyon meglepődtem, mert annyira-annyira nagyon-nagyon nem számítottam ilyen köszöntésre! Eszembe se jutott, hogy Tünde feltúrja a facebook-ot, hogy összeszedje az itteni ismerőseimet. Még akkor sem suhant át az agyamon egy meglepi buli gondolata, amikor mondtam neki, hogy 24-én csináljunk valami különlegeset, menjünk fel a Nagy Mecset tornyába, mire ő megjegyezte: "Mindig ilyen sok teret engedsz a barátaidnak?"

És rendben van, hogy én énekes videót tettem fel a youtube-ra Anyu 60. szülinapja alkalmából, de meg se fordult a fejemben, hogy ez az otthoniaknak is eszébe jut.

Kaptam virágot, naplófüzetet, édességet, medált, jókívánságot és egy batik blúzt, amit az International Day női szervezőtagjai hordtak, és egész nap azt néztük, milyen csinos. Tünde most irigyel is érte buzgón. Volt spagetti, mangó, banános édességek és üdítő. Több üveg sörrel is megleptek, de azt nejlonzacskóba bújtatva dugtam el a hűtőben és csak a buli után, Tündééknél ihattuk meg, mert a muszlim Hajidah házában szigorúan tilos az alkohol.

Hamarosan elkezdődött a karaoke-party! Vonyított magyar és indonéz együtt, táncoltunk, nevettünk, tetőfokára hágott a hangulat! A party végére befutott Gitta is, a Semarangban élő magyar darmasiswa lány, aki pont most jött Bandungba látogatóba.

Jó volt látni, ahogy mostani életem sok kis elszeparált részlete egybefolyik, egyetemek és házak, fehérek és indonézek találkoznak. Tényleg mindenki jól érezte magát!

Nagyon köszönöm mindenkinek, aki eljött és aki otthon gondolt rám!

Tündének mindenképpen megajánlok egy Oscar-t az elterelő hadműveletben nyújtott alakításáért. Állítólag tényleg ilyen szar napja volt, de azért nem élte meg olyan tragikusan, mint ahogy előadta. Az ő személyében a legjobb embert adta a sors nekem Bandungba! És nem csak a szülinapom megszervezése miatt! :)

És, hogy az utolsó pillanatig nem sejtettem meg semmit? ... Nos, a szellemi képességeimmel kapcsolatban valóban komoly kétségeim támadtak, de sebaj, megvan rá a mentségem: öregszem! :)

http://picasaweb.google.hu/kenildem/Ildi30Eves#

(09-11-24)