Travel Express / Portrait
KRAMPUSZ-PORTRÉ
(10-12-24)
2010. december 24., péntek
2010. június 19., szombat
A Darmasiswa Záróelőadások
A Darmasiswa Closing Ceremony harmadik, és egyben utolsó napjának estéje a 2009-2010-es Darmasiswa Program hivatalos záróceremóniájával és a résztvevő külföldi diákok záróelőadásaival telt. Előbbire, mármint a záróbeszédekre, nyilvánvalóan nem emlékszem már. Lehet, hogy nem is hallgattam meg őket, mert épp az épület melletti külső kupaktanácson vettem részt, amelynek keretében eldőlt az STSI-s záróperformance sorsa.
Korábban említettem, hogy minden iskolának készülnie kellett egy kis előadással, amellyel megmutatja, hogy mi minden szép és jót tanult az elmúlt majdnem egy évben. Ezt a darmasiswák vagy nagyon komolyan vették, vagy tojtak rá. Előbbire bizonyíték az a számos tradicionális táncelőadás, amelyet a záróestén a változatosság kedvéért a külföldi diákok előadásában láthattunk. Volt, aki egyedül lépett fel, volt aki többedmagával, egyes zenét tanulók kis koncertet adtak, de az mindenkire jellemző volt, hogy csodás tradicionális ruhában virított, és tényleg sokat gyakorolhatott, mert egész jó és színvonalas előadások születtek. Persze ez nem volt elég arra, hogy feledtesse a közönség ezerkétszázötvenharmadik tradicionális tánc után érzett veséig hatoló unalmát, de becsületükre legyen mondva, felkészültek.
Bandung nem volt ilyen szorgalmas. A mi tervezett Unpad-os előadásunkból végül az lett, hogy Gabriel tartott egy nagy sikerű pencak silat bemutatót. Samarindába megérkezve hamar megbeszéltük Robbal, hogy átruházzuk Gabyra a performance felelősségének terhét, mi pedig angolosan kiszállunk.
Az STSI ugyan még Bandungban is készült, próbált, egy ismert indonéz dal dallamára írtak egy szöveget, Anna és Daniel ukulelén és kecapi-n terveztek játszani, és mintha már kezdetben is meglett volna a darmasiswák kulturális sokkját bemutató kis performance koncepciója ... Igen, megvolt, Tünde még Bandungban mesélte nekem, hogy mit talált ki, és kedvesen meg is kérdezte, hogy ha az Unpad nem csinál semmit, nem akarok-e velük fellépni. Él bennem a gyanú, hogy nagylelkűsége mellett abban reménykedett, hogy ha ketten nyomjuk a bandát, akkor könnyebb lesz összehozni a dolgot. Nem éltem a felkínált lehetőséggel, így nem voltam ott a próbákon, és nem tudom pontosan leírni a történteket.
A lényeg az, hogy miután ezerféle feszültség támadt a banda tagjai között, és az egyik lustaságból, a másik meg sértődöttségből mondta le a szereplést, a záróestén ott ültünk a tornacsarnok verandáján és az utolsó pillanatokban még gyors taktikai megbeszélést tartottunk. Anna és Daniel hajlandó volt a hangszerén eljátszani az összepróbált dalt, de Anna nem akart szerepelni, mondván, hogy nem tud improvizálni, Daniel pedig azért, mert a popzenére táncolt tari topeng (maszkos tánc) szerinte megcsúfolja az indonéz kultúrát. Fura kifogás volt, hiszen az indonézek is számtalanszor keverik a modernt a tradicionálissal, hogy csak a Sambasundát, a Saratuspersent vagy az angklungokkal előadott Michael Jackson számot említsem. Gordon még hajlott volna a dologra, de aztán mégis nemet mondott. Így maradt Tünde, Rene, BT ... és én, mivel Pak Iip (az STSI tanulmányisa, aki a darmasiswák ügyeit intézi, és aki elkísérte a diákokat Kalimantanra) az utolsó pillanatban kitalálta, hogy mégsem akarja a tanár úr szerepét alakítani. Pedig csak a zenét kellett volna kezelnie, és néhány indonéz mondatot mikrofonba mondania. Így a lányok engem kértek meg, hogy legyek a tanárnő hangja, és még a hotelben gyorsan összedobtuk egy mappába a zenéket, illetve vázlatosan leírtam a szövegemet. Tulajdonképpen örültem a dolognak, mert egyrészt izgibb volt fellépni, mint csak nézőként szenvedni hosszú órákon át a teremben és környékén (mert ugye mondanom se kell, hogy az egész kb. este 7-től hajnali 1-ig tartott), másrészt így méltán zártam Darmasiswa évemet egy utolsó bohóckodással a színpadon (illetve én a színpad mellett), amely során azt mutattam meg, amit tanultam: indonéz szavakat formálni értelmes mondatokká.
A zene és egyéb effektek beüzemelése nem ment zökkenőmentesen, de valahogy csak sikerült, és a kellő pillanatban egy mikrofonnal a kezemben vártam, hogy Tünde, Rene és BT felvonuljon a színpadra. Nem volt szabad látszanom, csak a tanárnő égi hangja voltam, így kezdetben megpróbáltam lebukva elbújni a színpad melletti emelvényen. De hamar rájöttem, hogy így nem látom a lenti eseményeket, és színésztársaim sem engem, ami egy nagyrészt rögtönzéses előadásnál kifejezetten káros. A jó színész egyik ismérve egyébként is az, hogy figyel a partnerére, így végül nem bujkáltam. Ez nem volt baj, mert Anett elmondása szerint senki nem jött rá, hogy az emelvényről szólók újdonsült diákjaimhoz.
A performance, szakítva a szokásos "járjunk el egy indonéz tradicionális táncot"-koncepcióval, a külföldi diákok kulturális sokkját és a tánctanulás nehézségeit dolgozta fel vicces formában. Tünde, Rene és BT, a három kis darmasiswa, épp csak, hogy megérkezett Bandungba. Tanárnőjük, Ibu Ildi, megtartja nekik az első nyelvórát.
1. Egy utcai forgalomban felvett hatalmas hangzavar lejátszása.
- Első lecke: MACET - kezdi a tanárnő.
- Apa itu? Mi az, hogy macet? - kérdezgetik a diákok.
A tanárnő megadja a definíciót:
- Macet: amikor túlságosan sok jármű van túl kicsi helyen, és hiába próbálnak bármerre is indulni, nem tudnak semerre sem mozdulni. Forgalmi dugó. Indonézül: macet. Ismételjük el együtt: ma-cet.
2. Szintén forgalom zaja, miközben a diákok az angkotsofőrök kurjantásait utánozzák:
"Kelapa-kalapa-lapa-lapa"
"Batu-Batu-Buah-Batu"
(ezzel hívják fel magukra a leendő utasok figyelmét a sofőrök, viccesen ismételgetve célállomásuk nevét)
- Második lecke: ANGKOT, angkutan kota. Tömegközlekedésre használt jármű. Sokkal rövidebb, mint a metró, de utasszámát tekintve megegyezik azzal. Ismételjétek velem: ang-kot.
- Ang-kot. - hangzik fel a diákkórus.
3. Hangos eső-effekt.
- Harmadik lecek: HUJAN. Rengeteg víz felülről. Ismételjük: hu-jan.
4. Vinnyogás és cincogás-effekt, miközben Tünde, Rene és BT úgy tesz a színpadon, mintha nagyon megörülne egy aranyos kis állatkának, és megpróbálják megsimogatni.
- Negyedik lecke: TIKUS. (itt persze röhögés, mert ezt a szót már mindenki ismeri) Tikus angolul annyit jelent: RAT (patkány). - mire sikítva hátrálnak, és Rene BT karjaiba ugrik!
A következő pillanatban mindhárman előkapják a mobiljukat, és össze-vissza kiabálva követelik anyutól-aputól, hogy azonnal rakassa át a repjegyet, mert haza akarnak menni, itt aztán nem maradnak egy perccel sem tovább.
- Stop! - hangzik a tanárnő szava. - Ötödik lecke: HP ... hand phone.
Majd így folytatja a szigorú tanárnő:
- Gyermekeim! Senki nem megy sehová. Szépen itt maradtok egészen júliusig. Addig várnotok kell! Hatodik lecke: TUNGGU! Ez angolul annyit jelent: WAIT (várni).
(Itt meg kell jegyeznem, hogy ez a kalimantani várakozás-kínzások után extrán vicces volt, mégsem röhögött senki. Ah, dilettánsok! Nem értenek a művészethez!)
- Ah, igen, most jut csak eszembe! Hetedik, és egyben legfontosabb lecke:
VIGYÁZAT AZ INDONÉZ PACAR-OKKAL!
(A pacar ugye barátot vagy barátnőt jelent boyfriend/girlfriend értelemben, és itt nyilván mindenki nevetett.)
Ezután Rene feltesz egy fontos kérdést:
- És tanárnő kérem, mi van akkor, ha az angkotban, ahol ugye sosincs elég hely, mindig össze vagyunk zsúfolódva, szóval ha ott van egy jóképű srác ...
- ... vagy egy csinos lány ... - így BT.
- Igen, igen, egy csinos lány, ... na de ha ott van egy helyes srác ... szóval akkor mi a teendő, hogyan is legyünk óvatosak pacar ügyben?
Eközben már felcsendül a zene, BT átveszi a mikrofont és lenyomja híres "Kiri-kiri" című rap-számát, amely Bandungban állandó része volt az STSI-s előadások repertoárjának. "Kiri" az jelenti "bal", és ezt kell bemondanod, ha ki akarsz szállni az angkotból, amelynek mint tudjuk, nincsenek kijelölt megállói.
- Kiri ... kiri-kiri ... blablabla ... - énekli BT, miközben Rene és a fekete srác helyszűke miatt összesimul egy angkotban, majd beszáll Tünde is és megpróbálja elhódítani BT-t Renétől, de végül hoppon marad.
Ezután egy tari topeng táncórával zárjuk az első napot. Anna és Daniel zenéjétől kísérve Tünde és Rene ügyetlenkedve felölt egy-egy sarungot, majd a tanárnő kedvesen közli, hogy a könnyebbség kedvéért első alkalomra olyan zenét választott, amely minden bizonnyal közel áll az új diákokhoz. Erre felcsendül egy popszám (mivel zenei analfabéta vagyok, fogalmam sincs, hogy kinek a milyen című száma, de ha megnézitek a videót, rájöttök, hogy ismeritek), amire a lányok elkezdenek disco-stílusban táncolni. A tanárnő azonban rájuk parancsol, hogy a tari topenget járják, szigorúan a tari topenget! Tünde és Rene pedig lenyom egy light-os és kicsit béna tari topeng koreográfiát.
A közönség tapsolt, kurjongatott, határozottan úgy tűnt, hogy kicsit felébredtek. Már azok, akik ekkor még egyáltalán a teremben voltak. Lezárásként, hogy kicsit nyaljunk a darmasiswának, megpróbálkoztunk egy ütemes "Darmasiswa! Darmasiswa!" kántálással, amire azonban már nem futotta a félholt közönség erejéből. Így diákjaim levonultak a színpadról, és pedig elbúcsúztam azzal a figyelmeztetéssel, hogy el ne késsenek holnap!
A körülményekhez képest egész nagy sikerünk volt, és itt kellett volna abbahagyni az egészet, de utánunk még volt pár előadás. Így mire hajnali egy felé vége volt az egésznek, már mindenki felvágta az ereit, szép lassan elvérzett, és a buszok már csak 200 élettelen tetemet szállítottak vissza a Hotel Mesrába.
(10-05-15)
TravEx - Tortúra No. 4 (A kísérlet fedőneve: "DARMASISWA")
Travel Express / Tudomány
MEGKÍNZATÁSUNK NO. 4 (A KÍSÉRLET FEDŐNEVE: "DARMASISWA")
(10-05-15)
A kísérlet avagy a DCC mélypontja
Desa Pampangból Samarinda felé menet a vacsorát útközben kaptuk, de nem a buszban kiosztott papírdobozban, hanem egy vendéglőnél. Ez egy állatkert mellett állt, szép zöld, erdős környezetben. Az állatokat csak tovább induláskor láttuk egy pillanatra a buszból. Meglepett, hogy majmok és néhány apró barna medve közvetlen közelében költöttük el vacsoránkat.
Az épület előtti sörsátrak alatt a megszokott ételek sorakoztak: nasi goreng, párolt zöldség, sült csirke, sült hal, grillezett kukorica, gyümölcsök, édességek és víz. Mindezzel nem is lett volna baj, mert finom volt az étel, mi meg eléggé éhesek. Valami mégis csökkentette a komfortérzetünket. Bennem csak lassan tudatosult, hogy jobban esne az étel, ha nem szakadna ki a dobhártyám a mikrofonba vonyító Ibu és Bapak duójától. Azt hittem, a gyaloglásos lázadásunkat már nem lehet überelni, de tévedtem. Ez volt a csúcspont! Vagy inkább a mélypont. Azt már megszoktuk, hogy szeretnek énekelni, és bárki magához ragadhatja a mikrofont, de azt is megszoktuk, hogy ezek a magamutogatók általában énekelni is tudnak. A vacsi közben virnyogó nő és férfi azonban nem tartoztak közéjük. Rémes volt! Tényleg! De mi már csak röhögtünk az egészen. A szituáció annyira abszurd volt, hogy más reakciót nem válthatott ki.
Tünde azon nyomban ki is fejtette a kamerának, hogy a darmasiswa tulajdonképpen egy szociológiai (bár szerintem inkább pszichológiai) kísérlet, amely során a kedvező ösztöndíjjal Indonéziába csábított külföldi egyedek tűréshatárát vizsgálják, illetve Indonézia és az MSG egy éves dózisának agyukra és lelkükre gyakorolt hatását. Kalimantan után úgy gondolom, hogy e kísérlet létezése nem csak hülye vicceink egyike, hanem bizonyított tény.
A vacsora és a vonyítás végeztével két lehetőségünk volt. Szállhattunk olyan buszba, amely valami shopping centerbe tartott, hogy a lelkes külföldiek és indonézek vásárolgathassanak. Vagy szállhattunk olyan buszba, amely egyenesen a szállodába vitt vissza minket. Ugye nem kérdés, melyiket választottuk? Kb. másfél óra múlva megint a hotelben voltunk, hogy egy rövid pihenő után újra buszba szálljunk a Mulawarman Egyetem felé, ahol újabb, de most már az utolsó tortúra kezdődött a Darmasiswa Záróelőadások formájában.
(10-05-15)
Desa Pampang, a dayak falu
Öntörvényű sétánknak köszönhetően, mire megérkeztünk, a dayak faluban már állt a bál. Jobban mondva folyt a tradicionális táncok és szertartások bemutatója. A kis busz egy hagyományos épület udvarán tett ki minket. Ez volt a falu közösségi háza, ahol a lakosok összegyűltek a közös táncra, tanácskozásra, szertartásokra, és manapság a turizmóknak tartott bemutatókra. Ha hihetünk a Lonely Planetnek, Desa Pampang lakói minden vasárnap délután 2-kor tartanak hagyományos szertartást zenével, énekkel, tánccal, amely nem egy hamis, a turistáknak kialakított program, hanem az eredeti hagyományok alapján megtartott szertartás. Tekintve, hogy aznap szombat volt, feltételezem, hogy a dayak táncosok és lógó fülcimpájú nénik-bácsik a darmasiswák kedvéért gyűltek össze és produkálták magukat. Ez ránk nézve nagyon megtisztelő, rájuk nézve meg nagyon jövedelmező, mert tuti nem ingyér nyomták le a műsort. De az is lehet, hogy 2007 óta áttették szombatra a szent rituálékat.
A dayak kenyah törzs Sarawak Baram nevű területéről származik, amely ma Borneó szigetének Malajziához tartozó része. A dayakok vándorló életmódot folytatnak. Ha egy területen már elég sokáig életek, és úgy érzik, hogy az ottani föld és folyók már nem tudják kielégíteni a szükségleteiket, tovább állnak új, földművelésre alkalmas területet keresve. Így jutottak el szépen lassan Kalimantan északi részéről az Iwan folyó mentén keletre. A sokféle dayak törzs közül a kenyah-ok Pampang területén, Samarinda közelében telepedtek le, és ma is itt élnek. Ezt nyilván megint utólagos kutatómunka során tudtam meg. Az interneten találtam egy blogbejegyzést, amely a dayak kenyah törzs szokásait taglalja. 1995-ben az Indonéz Földművelési Minisztérium részéről az a vád érte a dayakokat, hogy költöző életmódjuk ártalmas az ország erdeire nézve, mert a törzs, mint ahogy az élelmet kereső majomcsapat vonul fáról-fára, úgy vándorol területről területre, hogy kiirtsa az erdőket termőföldszerzés céljából. A dayak kenyah törzsfő erre frappáns választ adott. Kifejtette, hogy törzsének életmódja kezdettől fogva szorosan összefügg az erdővel, természeti népként környezetükkel összeforrva, azzal tökéletes harmóniában élnek. Esetükben megvalósul az, amit a mai modern Indonéziáról még nem mondhatunk el, nevezetesen, hogy környezettudatosan élnek. Ha költöznek, nem önkényesen választják ki az új területet, hanem bizonyos madarak hangjait hallgatva és iránymutatásul felhasználva vonulnak újabb erdőségek felé. Ha a madár rosszat csiripel a területről, akkor nem állnak meg ott, hanem mennek tovább. Hiszen az állatok, mint az erdő lakói, jól tudják, hogy melyik terület készült fel ás alkalmas egy törzs eltartására. És mindezt a dayak területek határán belül teszik a törzsek. Többes számban írom, mert valójában nem csupán egy dayak törzs létezik. Így a dayakok sosem hatoltak be a törzsi területeken kívül eső, kelet- vagy nyugat-kalimantani erdőségekbe. Mindez azonban nem mondható el bizonyos jakartai tehetősebb majmokról, akik fittyet hányva természet és ember harmóniájának, bőven territóriumukon kívül, egészen Borneóig vagy Szumátráig elhatolnak, hogy kiszipolyozzák más törzsek területeit és erdőit. Nagyon finom, ironikus, de konkrét utalás ez az Indonéziában a függetlenség kikiáltása óta az erdőgazdálkodás területén elharapódzott korrupcióra, amely nagyarányú erdőirtásban, és a területek parlagon hagyásában ölt formát.
A dayak kenyah törzs közösségi háza egyszintes, és kb. másfél méter magas farönkökből képzett oszlopcsarnok tartja alul. Számos oszlopon emberi arc vagy egész emberalak faragása látható. Az épület első traktusa tulajdonképpen egy fedett terasz, amelynek tömör mellvédjét színes ornamentális faragások díszítik. Ezek a motívumok köszönnek vissza a férfiak pajzsáról és a nők ruhájáról is. Ezen a verandán padokat helyeztek el, és a hátsó fal középső részét szintén színes faragások borítják a padlótól a mennyezetig. A fal alapszíne fekete, azon sárga, vörös és fehér színű motívumok tekergőznek, és a faragások tulajdonképpen rá vannak applikálva a falra. Középen egy oszlopon dayak harcos egyszerű szobra áll a fal előtt, és az ornamentális motívumok között felfedezhetjük a szarvcsőrű madarat, a dayak életmód jelképét. A kiálló és tekergőző sárga csápok és fehér agyarak közül nehéz kivenni az egyéb, sárkány vagy madár szerű lényeket.
E fal előtt járták a dayak nők és lányok hagyományos táncaikat a darmasiswa közönségnek. Mindenki vadul fotózott és filmezett, a lányok néha elrontották az irányt, rossz felől kerülgették egymást, és majdnem végérvényesen belebonyolódtak a tetőről lógó, fából faragott szarvcsőrű madár tartotta színes szalagok tekergetésébe. Később a darmasiswák is csatlakozhattak a szalagtekerős tánchoz, miközben a nagy színes fal tövében három férfi játszott egy-egy gitár szerű húros hangszeren, illetve egy bambuszból készült xilofonon. A színpadtól kicsit távolabbi sorokban a falu lakói ücsörögtek, öregek és fiatalok egyaránt. Nem tudom eldönteni, hogy a kíváncsiság vonzotta oda őket, vagy a fotókért remélt borravaló. Én elhiszem, hogy hamisítatlan tradicionális táncokat jártak a lányok, és igazi dayak közösségi házban ücsörögtünk, de az egésznek menthetetlenül turizmó-attrakció szaga volt. Az sem segített, hogy kétszázan voltunk, hogy a ház előtt a totemoszlop mellett bazársor virított és hogy megint semmit nem mondtak el a dayakokról, csak odavittek minket, megnéztük a táncokat, bevásároltunk a bazárban és már indulni is kellet vissza.
Engem a bazárnál sokkal jobban érdekelt a lányok ruhája. Tényleg az egész mellény gyöngyből van fűzve? Bekukkantottunk hát a színes faragott fal mögé, egyrészt abban a reményben, hogy a ház mögött feltűnik a valódi dayak falu a dzsungel közepén, amelynek ez az előadásokra kialakított ház csupán az elfedő kulisszája. De a fal mögött csak egy hosszú helyiség volt néhány asztallal és padokkal, na meg a lányokkal, akik már épp levetették jelmezüket és visszavedlettek pólós, rövidnacis, állandóan a mobiljukat nyomogató tinédzserekké. Megkérdeztük, hogy megnézhetjük-e közelebbről a ruhákat. Szégyellősen kuncogva mondtak igent, és még fel is próbálhattuk a gyöngyös-fogas fejdíszeket, a szoknyát, a valóban pusztán gyöngyökből fűzött mellénykét, és kezünkben a szarvcsőrű madár tollából készült legyezővel elkészítettük eredeti dayak-fotóinkat.
A dayak házról még azt mondanám el, hogy a Taman Mini-ben látott rumah lamin-nal ellentétben ez határozottan közel volt a földhöz. A Taman Mini beli házban egy egyetlen farönkből kifaragott keskeny lépcső-létra keveréken lehetett felmászni a terasz részre, amely kb. 5 méter magasan volt. Amikor megláttam a Desa Pampang beli rumah lamin-t, csalódottan konstatáltam, hogy nem olyan magas, mint a skanzenben. Pedig előre örültem, hogy milyen jó móka lesz, amíg mindenki felmászik az életveszélyes lépcsőn. Először azt gondoltam, hogy a turisták miatt tették alacsonyabbra a teraszt, mert az eredeti magasság és az eredeti lépcső gyakorlatlanoknak valóban csak védőhálóval javasolt. De aztán kiderült, hogy nem csak egy dayak törzs létezik, így a magas verzió biztos egy másik törzs hagyományos közösségi háza.
A rumah lamin előtti kis térségen egy oszlop áll, amelynek tetején a szarvcsőrű madár (burung enggang) szobra csücsül. Ez a Borneón honos madárfaj a dayak nép egyik szimbóluma. A madár életmódja párhuzamba állítható a dayak törzs értékvilágával. A szarvcsőrű madár hímje folyamatosan gondoskodik a tojóról, amíg az a tojásokon csücsül egy faodúban, és a fiókák kikelése után azokat nagykorúságukig táplálják a szülők. Így tesznek a dayakok is gyermekeikkel. Szeretetben nevelik őket, amíg azok önálló, felnőtt tagjai lesznek a törzsi a társadalomnak. A másik párhuzam kevésbé ősi, mivel a modern kor eredménye: ahogy a burung enggang egyre ritkábban található meg Borneó erdeiben, úgy a dayakok életfeltételei is egyre nehezebbek, életterük egyre szűkül. Mindezt a "Komunitas Blogger Dayak" nevű blogon olvastam. Mókás anakronizmus ősi és modern, kihalás és túlélés kavalkádjában! :)
Amíg mi a dayak ruhákban és a ház előtt fotózkodtunk, már folyt a darmasiswák visszaszállítása a nagy buszokhoz. A photo session végeztével megint gyalog indultunk el, azt javasolva a szervezőknek, hogy alkalmazzuk az idejutás metódusát. Amikor kiürült a falu, vegyenek fel minket útközben. Most Gitta is csatlakozott hozzánk, ám a felhők kevésbé szántak meg minket, még kevesebb árnyék volt az úton, mint idefelé, így szegény nem osztozott a séta feletti osztatlan lelkesedésünkben. Útközben készítettünk néhány kedves fotót a helyiekről, ahogy házuk előtt ücsörögtek, az ajtóban álltak vagy az ablakon kukucskáltak ki éppen. Az utolsó busz nagyjából ott vett fel minket, ahol idefelé jövet is, így elmondhatjuk, hogy teljes hosszában bejártuk a főúttól a dayak faluba vezető utacskát.
A dayak házról még azt mondanám el, hogy a Taman Mini-ben látott rumah lamin-nal ellentétben ez határozottan közel volt a földhöz. A Taman Mini beli házban egy egyetlen farönkből kifaragott keskeny lépcső-létra keveréken lehetett felmászni a terasz részre, amely kb. 5 méter magasan volt. Amikor megláttam a Desa Pampang beli rumah lamin-t, csalódottan konstatáltam, hogy nem olyan magas, mint a skanzenben. Pedig előre örültem, hogy milyen jó móka lesz, amíg mindenki felmászik az életveszélyes lépcsőn. Először azt gondoltam, hogy a turisták miatt tették alacsonyabbra a teraszt, mert az eredeti magasság és az eredeti lépcső gyakorlatlanoknak valóban csak védőhálóval javasolt. De aztán kiderült, hogy nem csak egy dayak törzs létezik, így a magas verzió biztos egy másik törzs hagyományos közösségi háza.
A rumah lamin előtti kis térségen egy oszlop áll, amelynek tetején a szarvcsőrű madár (burung enggang) szobra csücsül. Ez a Borneón honos madárfaj a dayak nép egyik szimbóluma. A madár életmódja párhuzamba állítható a dayak törzs értékvilágával. A szarvcsőrű madár hímje folyamatosan gondoskodik a tojóról, amíg az a tojásokon csücsül egy faodúban, és a fiókák kikelése után azokat nagykorúságukig táplálják a szülők. Így tesznek a dayakok is gyermekeikkel. Szeretetben nevelik őket, amíg azok önálló, felnőtt tagjai lesznek a törzsi a társadalomnak. A másik párhuzam kevésbé ősi, mivel a modern kor eredménye: ahogy a burung enggang egyre ritkábban található meg Borneó erdeiben, úgy a dayakok életfeltételei is egyre nehezebbek, életterük egyre szűkül. Mindezt a "Komunitas Blogger Dayak" nevű blogon olvastam. Mókás anakronizmus ősi és modern, kihalás és túlélés kavalkádjában! :)
Amíg mi a dayak ruhákban és a ház előtt fotózkodtunk, már folyt a darmasiswák visszaszállítása a nagy buszokhoz. A photo session végeztével megint gyalog indultunk el, azt javasolva a szervezőknek, hogy alkalmazzuk az idejutás metódusát. Amikor kiürült a falu, vegyenek fel minket útközben. Most Gitta is csatlakozott hozzánk, ám a felhők kevésbé szántak meg minket, még kevesebb árnyék volt az úton, mint idefelé, így szegény nem osztozott a séta feletti osztatlan lelkesedésünkben. Útközben készítettünk néhány kedves fotót a helyiekről, ahogy házuk előtt ücsörögtek, az ajtóban álltak vagy az ablakon kukucskáltak ki éppen. Az utolsó busz nagyjából ott vett fel minket, ahol idefelé jövet is, így elmondhatjuk, hogy teljes hosszában bejártuk a főúttól a dayak faluba vezető utacskát.
(10-05-15)
TravEx - Gyalog a dayak falu felé
Travel Express / Indonesia User Guide
GYALOG A DAYAK FALU FELÉ
(10-05-15)
Gyalog a dayak faluba avagy betelik a pohár
Buszaink vígan robogtak Samarindából a Desa Pampang nevű dayak falu felé. A konvojt három nagy turistabusz és egy vagy két kisebb, kb. 20-25 személyes járgány alkotta. Elméletileg be voltunk osztva a buszokba, hogy kinek hová kell szállnia, de ennyi embernél ez nyilván nem volt felügyelhető, így mindig máshová szálltunk. Ekkor épp az egyik nagy busz ülésén szenderegtem, mert az egyenletes rázkódás a jeges kávé ellenére is menthetetlenül álomba ringatott. Csak akkor ébredtem fel, amikor érzékeltem, hogy a busz megállt és a tartalma megbolydult. Szálltak le az emberek, hát én is hátamra vettem a kis hátizsákot, nyakamba akasztottam a kamerát, hogy kéznél legyen, majd lekászálódtam a buszról. Körülnézve azonban egy szem dayakot sem láttam, csak egy csomó darmasiswát, amint tanácstalanul áll az országút szélén a busza mellett. Az élelmesebbek már egy vegyeskereskedést ostromoltak, vizet, üdítőt, kávét, chips-et vagy cigit vételezve. Miután megállapítottam, hogy még nem érkeztünk meg a dayak faluba, hanem pihenőt tartunk az út alatt, jobb híján én is vettem egy flakon vizet és leültem a bolt előtti padra. Nem gondoltam, hogy ilyen messze van ez a Pampang falu, és az is furcsa volt, hogy ilyen rövid idő után rögtön pihenőt tartunk, és azt sem egy tágas parkolóban, hanem konkrétan az országút szélén, de ilyen apróságokkal nem volt érdemes foglalkozni.
Egy idő után a szervezők elkezdtek minket visszaterelni a buszokba. Felszálltunk hát, elfoglaltuk ülőhelyeinket és vártuk, hogy mindenki ezt tegye, majd induljunk tovább. A busz hamarosan megtelt, de várakozásunkkal ellentétben veszteg maradt. Az út szélén és a bolt előtt már nem állt senki, tehát logikusan már nem volt szabadon kószáló darmasiswa a környéken, de a járművek mégsem indultak sehová. Ott ültünk tehát a buszban, akkor éppen Tünde, Ria és én, ment a légkondi, a busz ennek megfelelően árasztotta magából a kipufogógázt, de nem végzett helyváltoztató mozgást. Ott ültünk az álló buszban, nem történt semmi, nem mondtak semmit, csak azt tudtuk, hogy megint várunk. Várunk, mint első nap a balikpapani városházán, aztán előző nap a tenggaronggi kratonban, és most ez a legújabb, amit kitaláltak, nehogy véletlenül elmaradjon a napi 1-2 órás várakozás, amelyet a reggeli és esti beszédekre való rövidebb várakozás-egységek fűszereznek. Most már arra sem veszik a fáradtságot, hogy betereljenek egy terembe, most már egyenesen a buszban várunk. A többi darmasiswát ez láthatólag kevésbé zavarta, ők szép csendben beszélgettek, vagy rögtön visszaaludtak az üléseken. Ez még ingerszegényebbé tette a környezetet. A hely is kicsi volt, a türelmünk és a toleranciánk sem a régi, hát nem meglepő, hogy kb. negyed óra alatt elszakadt a cérna. Leszálltam, és becserkésztem majd letámadtam egy szervezőt.
- Mire várunk? Miért nem megyünk tovább? Messze van még? És egyébként is hol vagyunk? És főleg, meddig kell még várni???
Drága indonézeink mosolyogva elmagyarázták a tényállást. A dayak falu itt van már a közelben. Tulajdonképpen már majdnem megérkeztünk, a nagy buszok pedig teljesen célba értek, mivel innen egy keskeny utacska vezet a faluig, és a végén a nagy böhöm járgányok nem tudnak megfordulni. Ezért a nagy buszok itt várnak meg minket, és az egész bandát a két kisebb busz, illetve egy bordó kis transzporter szállítja fel a faluba.
Megvolt az első lépés. Megtudtuk, hogy miért és mire várunk. Visszamásztam Tündéhez és Riához, hogy megosszam velük az információt. Pár másodperc alatt, valószínűleg mindhármunkban egyszerre, fogalmazódott meg a nagyszerű terv, amely véget vet szenvedéseinknek és megóvja a szervezőket attól, hogy véres tömeggyilkolással teljen a várakozás hátralévő ideje. Mert hiába tudtuk meg a várakozás okát, ez akkor már nem elégített ki minket.
- Mire várunk? Miért nem megyünk tovább? Messze van még? És egyébként is hol vagyunk? És főleg, meddig kell még várni???
Drága indonézeink mosolyogva elmagyarázták a tényállást. A dayak falu itt van már a közelben. Tulajdonképpen már majdnem megérkeztünk, a nagy buszok pedig teljesen célba értek, mivel innen egy keskeny utacska vezet a faluig, és a végén a nagy böhöm járgányok nem tudnak megfordulni. Ezért a nagy buszok itt várnak meg minket, és az egész bandát a két kisebb busz, illetve egy bordó kis transzporter szállítja fel a faluba.
Megvolt az első lépés. Megtudtuk, hogy miért és mire várunk. Visszamásztam Tündéhez és Riához, hogy megosszam velük az információt. Pár másodperc alatt, valószínűleg mindhármunkban egyszerre, fogalmazódott meg a nagyszerű terv, amely véget vet szenvedéseinknek és megóvja a szervezőket attól, hogy véres tömeggyilkolással teljen a várakozás hátralévő ideje. Mert hiába tudtuk meg a várakozás okát, ez akkor már nem elégített ki minket.
A tények ismeretében a szervezők két lehetőség közül választhattak. Az egyik verzió, hogy ha a nagy buszok nem tudnak felmenni a faluhoz, logikusan a kicsikkel kell mindenkit felvinni. Ez bizonyos mennyiségű várakozást szül megint, de hát mit lehet tenni. Nyilván érdekesebb várakozni a faluban, mert ott lehet nézelődni, míg ha az utolsó etappban visznek fel, akkor majd egy órát töltesz a buszban. De ez a dolog elkerülhetetlen velejárója. Ha mi történetesen pont a legelső csoportban vagyunk, akiket felvisznek a faluba, valószínűleg nem kerül sor lázadásra. De ki gondolta volna a békés kis indonézek közül, hogy időzített bombákat nem érdemes sokáig buszban tárolni ...
Rövid eszmecsere után Tünde, Ria és én a faluba jutásra kínálkozó második lehetőséget választottuk: elindultunk gyalog.
Rövid eszmecsere után Tünde, Ria és én a faluba jutásra kínálkozó második lehetőséget választottuk: elindultunk gyalog.
Leszálltunk a buszról, megkérdeztük a szervezőket, hogy merre van a falu, majd átkeltünk az országúton és elindultunk a kis bekötőúton felfelé. Az utacska felett egy kapuzat ívelt át, az azt tartó oszlopok tövében ojek-ek sorakoztak arra várva, hogy felszállíthassák a turizmókat. Nekünk is ajánlgatták szolgáltatásukat, de mi kedvesen integetve elhaladtunk mellettük. A kapunál még megállított minket az egyik szervező Bapak, megkérdezve hová megyünk, de mi nagy lendülettel haladtunk tovább, és vidáman közöltük, hogy a dayak faluba. Erre jött az intelem, hogy nagyon messze van, és várjunk csak, mert a buszok felvisznek, de mi csak kényszeredetten röhögtünk és sebtében kifejtettük, hogy pont ezt akarjuk elkerülni. A várakozást és a buszt.
Nem volt mit tenni, hagyni kellett minket, hiszen nem foghattak meg és nem tuszkolhattak vissza erőszakkal a buszba. Gyorsan mellénk rendeltek három diákot, akik pár méter távolságból követtek minket, nehogy elvesszünk a nagyon hosszú és veszélyes úton.
Minderre visszagondolva alapvetően nevetséges volt az egész dacos lázadás, mint amikor kisgyerekek hisztiznek, mert nem kapják meg anyutól a lufit, amit kinéztek. És nem értik, hogy anyu miért nem akarja megvenni nekik, hiszen olyan szép színes és olyan szabadon röpköd a levegőben. Mi sem értettük, hogy miért jobb sok fordulóval buszokban szállítani és közben váratni az embereket, amikor az aszfaltozott, forgalom nélküli kis úton szépen felsétálhatna az egész banda a dayakokig. Lehet, hogy kicsit tovább tartana, de mindenképpen izgalmasabb lenne, mint az a rohadt buszbelső! A szervezők által választott megoldásnak is kétségkívül megvannak az előnyei, de ezeket akkor nem vettük számba. Nem volt már más igazság, csak a miénk! Eddig tartott a türelem, betelt a pohár és túlbuggyant. Diadalmasan és szabadon lépdeltünk az úton, a kis indonézek loholtak mögöttünk, és nem tudhattuk, hogy utálnak minket azért, mert most nekik is a tűző napon kell gyalogolniuk, vagy jó mókának tekintik, hogy pont őket rendelték a lázadó bulék mellé őrző-védő díszkíséretnek. Ha hátranéztünk, csak mosolygó arcokat láttunk, a kamerának kicsit még énekeltek is.
Nem volt mit tenni, hagyni kellett minket, hiszen nem foghattak meg és nem tuszkolhattak vissza erőszakkal a buszba. Gyorsan mellénk rendeltek három diákot, akik pár méter távolságból követtek minket, nehogy elvesszünk a nagyon hosszú és veszélyes úton.
Minderre visszagondolva alapvetően nevetséges volt az egész dacos lázadás, mint amikor kisgyerekek hisztiznek, mert nem kapják meg anyutól a lufit, amit kinéztek. És nem értik, hogy anyu miért nem akarja megvenni nekik, hiszen olyan szép színes és olyan szabadon röpköd a levegőben. Mi sem értettük, hogy miért jobb sok fordulóval buszokban szállítani és közben váratni az embereket, amikor az aszfaltozott, forgalom nélküli kis úton szépen felsétálhatna az egész banda a dayakokig. Lehet, hogy kicsit tovább tartana, de mindenképpen izgalmasabb lenne, mint az a rohadt buszbelső! A szervezők által választott megoldásnak is kétségkívül megvannak az előnyei, de ezeket akkor nem vettük számba. Nem volt már más igazság, csak a miénk! Eddig tartott a türelem, betelt a pohár és túlbuggyant. Diadalmasan és szabadon lépdeltünk az úton, a kis indonézek loholtak mögöttünk, és nem tudhattuk, hogy utálnak minket azért, mert most nekik is a tűző napon kell gyalogolniuk, vagy jó mókának tekintik, hogy pont őket rendelték a lázadó bulék mellé őrző-védő díszkíséretnek. Ha hátranéztünk, csak mosolygó arcokat láttunk, a kamerának kicsit még énekeltek is.
Őszintén szólva a táj nem volt különösebben érdekes, a terep kicsit emelkedett-lejtett, az út két oldalát cserjék szegélyezték, és néha felbukkant egy-egy hosszú gazdasági épület vagy kis fakunyhó. A környező dombokon haszonnövényeket termesztettek, itt már híre-hamva sem volt a dzsungelnek, így nem borultak fölénk árnyékot adó fák. Néha egy-egy felhő vonult át felettünk, kicsit enyhítve a nap hevét. Mi mégis lelkesen és tele energiával meneteltünk az úton. Közben el-elhúztak mellettünk a darmasiswákat szállító kisebb buszok, és persze mindegyik lassított, majd megállt, hogy felvegyen minket. Az egyik elől konkrétan elfutottunk, miután Tünde szájából felharsant a "Fuss, Ildi, fuss!" felkiáltás. Az életünk múlott azon, hogy ne kerüljünk újra buszba, így valóban futásnak eredtem, miközben azt hittem, hogy Riát már el is ragadták és betuszkolták a járműbe. De az aztán továbbment és még ott voltunk mind a hárman! Gyerekes és butus, de iszonyú jó móka volt az egész!
Útközben láttunk egy döglött kígyót, egy cserepes növényekkel megrakott kis teraszos faházból metálzene szólt, lelkesen integettünk a mellettünk elhúzó motorosoknak és Tünde kifejtette, hogy csak két taktika van az indonézek szervezett programon való elviselésére: az egyik, ha meg se hallod őket, a másik pedig az, ha buszba tuszkolás előtt ugyanazt hajtogatod nekik, amit ők is mindig mosolyogva ismételgetnek: "sebentar lagi" = "csak még egy pillanat"
Egy idő után a főúton várakozó buszok kiürültek, a darmasiswák és a szervezők is elfogytak, illetve már mind a dayak faluban voltak, így az utolsó busz felvett minket is útközben. Persze először bizalmatlanok voltunk, féltünk, hogy csak átverés az egész, hogy minél hamarabb begyűjtsenek minket, hiszen az a biztos, ha mindenki buszban van, az ilyen renitens kószálók veszélyeztetik a csapatmorált és főleg az indonézek komfortérzetét. De aztán beláttuk, hogy ennyi idő és buszforduló után már valóban mi lehetünk az utolsók, így hajlandók voltunk beszállni a buszba, három kísérőnk legnagyobb megkönnyebbülésére. Akkor már nekünk is melegünk volt, jól esett a légkondi, de a faluig már simán kibírtuk volna, hiszen az út nagy része már mögöttünk volt.
Ez az eset nagyon jól példázza, hogy mi történik akkor, ha értelmes lényeket túl hosszan tesznek ki a várakozás és egyéb, számukra értelmetlen és haszontalan időtöltések okozta szenvedéseknek egy ezer élményt és izgalmat rejtő trópusi szigeten.
Ez az eset nagyon jól példázza, hogy mi történik akkor, ha értelmes lényeket túl hosszan tesznek ki a várakozás és egyéb, számukra értelmetlen és haszontalan időtöltések okozta szenvedéseknek egy ezer élményt és izgalmat rejtő trópusi szigeten.
Az eredmény biztos: lázadás az első kínálkozó alkalommal, a körülményekből adódó bármilyen idióta formában.
(10-05-15)
TravEx - Tortúra No. 3 (A DCC harmadik napja, Samarinda)
Travel Express / Tortúra
MEGKÍNZATÁSUNK NO. 3 (A DCC HARMADIK NAPJA, SAMARINDA)
(10-05-15)
A tortúra folytatódik - a DCC harmadik napjának reggele
A Darmasiswa Closing Ceremony első, "szervezett" programokkal telt napja után számtalan információ, érv és bizonyíték állt a rendelkezésünkre, amelyeket gondosan, józan ésszel mérlegelve a következő elhatározásra kellett volna jutnunk: 2010. május 15-én reggel, miután elfogyasztottuk a fenséges vajas-lekváros zsömlés és csokis búzapelyhes reggelit, NEM szállunk be a Hotel Mesra előtt várakozó buszokba, hanem szobáinkban megbújva megvárjuk, amíg tiszta lesz a terep és megejtünk egy magán városnézést Samarindában. Lehet, hogy még egy hajókázásra is alkalom nyílt volna a Mahakam folyón!
De a kialvatlanság és az előző napi válogatott tortúrák elhomályosították agyunkat és ítélőképességünket. Ezen kívül nagy reményeket fűztünk a Desa Pampang nevű dayak falu aznapra ígért megtekintéséhez. (Ez valószínűleg csak nekünk lehetett fő programpont, az indonézek biztosan inkább a beszédeket és kerekasztal beszélgetést várták türelmetlenül ...)
A számtalan intő jel ellenére (többek között, hogy az előző napi tradicionális dayak tánc záróképe határozottan egy stilizált kondérra emlékeztetett, amely biztosan arra utalt, hogy a darmasiswák folyamatos etetése tudatos hízlalási program, amely végén a dayak faluban majd elfogyasztanak minket, hiszen lehet, hogy itt még hódolnak a kannibalizmus hagyományának ... ki tudja ...) ezen a reggelen is egy buszban találtuk magunkat, útban az UNMUL nagyterme felé. Ott egy fehér egyenruhás, amerikai tengerészgyalogosokra emlékeztető kórus énekelt hazafias dalokat, miközben tőlük kicsit távolabb egy társuk állt egy szál magában egy árva szintetizátor mögött, hogy néha pöttyintsen egyet a billentyűkön. Ezután (vagy ez előtt) prezentációk és beszédek hangzottak el, majd kb. egy órán keresztül folyt egy talk-show, amely során a színpadra felállított kényelmes fotelekben és kanapékban fontos és okos indonézek terpeszkedtek. A rémes hangosítás miatt alig lehetett érteni, hogy mit mondanak, de nyilván arról volt szó, hogy milyen szép és jó dolog a Darmasiswa Program, és mennyi hasznos infóval és életre szóló élménnyel fogunk hazatérni Indonéziából. Egy percig sem vitatom, hogy ez így van, de sokkal jobban örültem volna, ha az elmélet helyett gyakorlatban szaporítják tovább a csodás élményeket, mondjuk egy mecset-nézéssel, hajókázással vagy dzsungeltúrával. Vagy legalább kirakhattak volna maguk mellé a kanapéra egy orángutánt, hogy valami lekösse a hallgatóság figyelmét.
Ekkorra a kb. 200 fős darmasiswa táborban határozottan megbomlott a fegyelem. A széksorok telítettsége a beszédek és talk-show folyamán fokozatosan csökkent, mindenki próbált menekülni a tömény unalom elől. Persze nem mehettek messzire, de jobb volt az épület előtt cigizni, vagy a kampuszon sétálni, mint a kényelmetlen székeken időzni. Mi egy ideig bírtuk a strapát, a program kezdete előtt Tündével látványos képeket vettünk fel a csarnok lelátóinak széksorai között, hogy azokat majdan elkészülő nyálas-szerelmes indonéz videóklipünkhoz használjuk fel. Így legalább a teremben várakozóknak is volt mit bámulniuk, amíg mi hangtalanul tátogva, éneklést imitálva, drámai mozdulatokkal és arckifejezésekkel fel-alá rohangáltunk a padsorok között a lelátón, és a végére egészen felébredtünk.
A beszédek kezdetével elfoglaltuk helyünket középen, az első sorokban, és frissességünk hamar elpárolgott. Egy idő után, jobbra nézve láttam, hogy a mellettem ülő Anett, Tünde és még további két darmasiswa lány hatékony és látványos védekező reakciót mutatott: a széken kissé lecsúszva, kényelmesen hátradőlve pihentették szemüket, egy-egy napszemüveg jótékony takarásában. Eljött aztán a perc, amikor mi sem bírtuk tovább, és Tündével kivonultunk a teremből. Anettet a széken hagytuk, mert napszemüvege mögött épp az igazak álmát aludta.
Éreztem, hogy kipurcanok, ha nem jutok záros határidőn belül kávéhoz. Annak ellenére, hogy állandóan etettek minket, a kávé sosem szerepelt a menüben. Nem mintha az indonézek nem innának kávét. Sőt! Rengeteget isznak! De a Darmasiswa rendezvények során egyedül előző nap, Tenggarong kratonjában állítottak fel egy kávés pultot, ahol jófajta 3 az 1-ben instant Indocafé-t osztogattak. A beszédektől elmenekülve kávét kerestünk tehát és a nagy sportcsarnokkal szemben, az út túloldalán találtunk is egy kis büfét. Az asztalnál már ott ücsörgött Gitta, Rene és Martina (egy cseh darmasiswa lány, aki Gittával jár egy suliba Semarangban). Ők még addig se bírták a dolgot, mint mi. Ebben a kellemes kis társaságban beszélgetve és életmentő jeges kávét szürcsölgetve vártuk meg a beszédek végét. Egy idő után megjelentek a szervező diákok és jelezték, hogy indulunk tovább. Kifizettük a kávét, és újra buszba szálltunk, hogy elvigyenek minket a várva várt dayak faluba.
Végre! Most talán csinálunk valami értelmeset és látunk valami érdekeset!
Ah, naívságok naívsága, Ildi a neved!
(10-05-15)
Titokban és kifogyóban avagy sör és zsebpénz Kalimantanon
A Mulawarman Múzeumból egyenesen a szállodába vittek minket, ahol annyi időnk volt, hogy lemossuk magunkról az izzadtságot, átöltözzünk és szusszanjunk egyet. A szusszanás alatt madagaszkári szobatársunk, Isa hozta a hírt, hogy az ikszedik emelet ipszilon számú szobájában osztják a Darmasiswa-zsebpénzt! 350ezer rúpiát fejenként! Azonnal megcéloztam a megjelölt szobát. Őrizzék meg a jó szokásukat! Már az Orientasi alatt is kaptunk fejenként 500ezer rúpiát az augusztusi ösztöndíjunkon felül. A pénz mindig jól jön, úgyis elköltöttem már belőle 50ezret a kalapra. Itt szeretném megjegyezni, hogy minden bénaságuk és idegesítő voltuk ellenére, a szervezők, mind az egyetem, mind a darmasiswa részéről, nagyon igyekeztek, hogy jól érezzük magunkat és jó hírét vigyük Indonéziának. Ezt mutatja az öt csillagos hotel, amely tényleg nagyon szép volt, csodás környezetben, és ennek bizonyítéka a zsebpénz-osztás is. Végül is vendégek vagyunk itt, vagy mi, hát ki kell nyalni a fenekünket, hogy jó benyomásaink legyenek. Csak az a szomorú az egészben, hogy a szállodát és a pénzosztást tudom felhozni, ha a legpozitívabb dolgokat kell felsorolnom a zárórendezvénnyel kapcsolatban. Ha csak egy kicsit ügyesebben és hatékonyabban van megszervezve ez a pár nap, olyan klassz és legfőképpen pozitív élményekkel távoztunk volna Kalimantanról, és sokan akár Indonéziából is, mert május végén és június elején a darmasiswák nagy része hazautazott. Ezért tartották a záróprogramot május közepén. Na, de így jártunk, elbénázták az egészet, és Tünde egész végig azzal tömte a fejemet, hogy kell csinálnunk egy céget, amely rendezvényeket és hasonló programokat szervez, mert itt erre nagy a kereslet, hiszen nekik nem megy, sőt nyitnunk kell egy iskolát, ahol rendezvény- és programszervezést oktatunk! Ez nem vicc, tényleg jól jönne nekik, szóval ne nyúlja le senki az ötletet!
Visszatérve az ipszilon számú szobához: bementem, bemondtam a nevem és valóban, kaptam 350ezer rúpiát egy borítékban. Máris jobb hangulatban tértem vissza a szobába. Tündét is azonnal felküldtem a pénzért, amint visszajött az STSI-s performance próbájáról. És még időben tettem, mert ha vacsora után szólok, hoppon marad. Az történt ugyanis, hogy egy idő után elfogyott a pénz. Igen, jól értitek. Elfogyott. Nem volt több. Arra már nem emlékszem, hogy szólt a hír, hogy vajon egyre kevesebbet adtak az embereknek, vagy egyszer csak közölték valakivel, hogy nincs több. A lényeg, hogy elfogyott, és a későn érkezők nem kaptak egy kanyit sem. Azt hiszem ehhez nem kell hozzáfűznöm semmit.
A röpke pihenő után újra a buszban találtuk magunkat és robogtunk a samarindai városháza felé, elfogyasztottuk a vacsorát, természetesen beszédektől övezve. Már nem emlékszem pontosan, de biztos volt tradicionális tánc is.
Visszaérve a szállásra Tünde elvonult az STSI-sekkel gyakorolni a műsorukat másnap estére, én meg Ria, Anett, Gitta és egy kis pohár sör társaságában ücsörögtem az egyik szoba teraszán a kellemesen langyos estében. Külön kiemelem, hogy kis pohár sör volt, mert Samarindában nem csak drága a sör, de szinte lehetetlen beszerezni. A bárokban és éttermekben biztos van, de a boltban nem lehet kapni. Még a nagy szupermarketekben sem. Bandungban és más nagyobb városokban Jáván, pláne Balin, csak drága e nedű. De itt illegális. Legalábbis tilos üzletben árusítani. A vendéglátóipari egységeknek valószínűleg külön engedélye lehet az alkoholra. Ez úgy derült ki, hogy amikor a lányok keresték a boltban a szokásos italos polcot, ott csak üdítőket találtak. Gitta később megkérdezte a hotel biztonsági őreit, hogy hol lehet a közelben sört kapni, és azok rögtön csendre intették. Majd közölték, hogy sehol. De Gitta nem tágított, és végül az őrök betessékelték egy kocsiba és elvitték egy helyre, ahol mégis lehetett. Ez valami titkos lerakat volt, az illegalitás szaga érződött a levegőben, és Gitta itt szerzett be két üveg Bintangot, persze még a szokásosnál is kicsit drágábban. Nagylelkűségét dícséri, hogy ezután kaptunk egy-egy, mint már említettem kis pohárral. Nem is lett volna szívem többet elinni előle! :)
A röpke pihenő után újra a buszban találtuk magunkat és robogtunk a samarindai városháza felé, elfogyasztottuk a vacsorát, természetesen beszédektől övezve. Már nem emlékszem pontosan, de biztos volt tradicionális tánc is.
Visszaérve a szállásra Tünde elvonult az STSI-sekkel gyakorolni a műsorukat másnap estére, én meg Ria, Anett, Gitta és egy kis pohár sör társaságában ücsörögtem az egyik szoba teraszán a kellemesen langyos estében. Külön kiemelem, hogy kis pohár sör volt, mert Samarindában nem csak drága a sör, de szinte lehetetlen beszerezni. A bárokban és éttermekben biztos van, de a boltban nem lehet kapni. Még a nagy szupermarketekben sem. Bandungban és más nagyobb városokban Jáván, pláne Balin, csak drága e nedű. De itt illegális. Legalábbis tilos üzletben árusítani. A vendéglátóipari egységeknek valószínűleg külön engedélye lehet az alkoholra. Ez úgy derült ki, hogy amikor a lányok keresték a boltban a szokásos italos polcot, ott csak üdítőket találtak. Gitta később megkérdezte a hotel biztonsági őreit, hogy hol lehet a közelben sört kapni, és azok rögtön csendre intették. Majd közölték, hogy sehol. De Gitta nem tágított, és végül az őrök betessékelték egy kocsiba és elvitték egy helyre, ahol mégis lehetett. Ez valami titkos lerakat volt, az illegalitás szaga érződött a levegőben, és Gitta itt szerzett be két üveg Bintangot, persze még a szokásosnál is kicsit drágábban. Nagylelkűségét dícséri, hogy ezután kaptunk egy-egy, mint már említettem kis pohárral. Nem is lett volna szívem többet elinni előle! :)
Éjszaka Gitta és Anett elmentek egy szórakozóhelyre bulizni, ahol Anett Lombokon megismert egyik kedvenc énekese és a bandája lépett fel éppen. Volt neki több kedvence is az egy év alatt, így meg nem mondom, hogy ezek kik voltak, de Anett teljesen be volt sózva és már alig várta a találkozást. Így aztán még kevesebbet aludt, mint mi, vagy egyáltalán nem is aludt és elég rosszul viselte a másnapot. De ez nem oszt nem szoroz, mert mi is. A másnapon még az alvás sem segített. Én még beszélgettem egy kicsit Riával, majd leindultam megkeresni a próbán lévő Tündét, hogy elkérjem tőle a szoba kulcsát. A másik kulcs Isánál volt a szobában, mert ő már lefeküdt aludni. Nem akartam felverni, így elkértem Tündétől a kulcsot, aki a próba stressze miatt elég paprikás hangulatban volt már. Nem volt túl nagy az egyetértés az STSI darmasiswái között a másnapi műsor kapcsán. Felmentem a szobába és újra vissza a próbahelyre, hogy odaadjam Tündének a másik kulcsot, hogy majd be tudjon jönni anélkül, hogy felkeltene minket. Addigra állítólag végeztek, de mégis elég későn vagy inkább korán jött csak fel a szobába. Így ő sem túl befogadó hangulatban nézett a másnap is folytatódó tortúra elébe.
(10-05-14)
TravEx - Tortúra No. 2 (A DCC folytatása, Tenggarong)
Travel Express / Kultúra
MEGKÍNZATÁSUNK NO. 2 (A DCC FOLYTATÁSA, TENGGARONG)
(10-05-14)
Újabb táncok és beszédek után a Museum Mulawarman megtekintése
Miután a jónép elvégezte kötelező péntek déli imáját, megtelt újra a Kraton díszterme. Utólagos kutatásaim során derítettem ki, hogy valójában a Kutai Kartanegara Szultánság legújabb építésű kratonjában várakoztunk, amelyet a 2001-ben hagyományőrzési célokból újra megkoronázott és reprezentatív hatalomra emelt Aji ... szultán jelképes lakóhelyéül építettek, de valójában kulturális eseményeknek ad otthont. Erre volt példa a Darmasiswa-rendezvény is. Miközben kiosztották az ebédet, újabb beszédek és tradicionális táncok következtek. Az első táncot világoskék és rózsaszín ruhában, henger alakú kis kalapban és apró dobokat verve járták. A második fellépő pedig egy újabb dayak harcos volt, akinek egyetlen zenész pengette a talpalávalót. A legtöbben becsülettel figyeltek, de a hátsó sorban elhelyezett kényelmes fotelek egyeseket álomra csábítottak.
A műsor végeztével áttereltek minket az út túloldalára, a Museum Mulawarman megtekintésére. A múzeum az utolsó olyan szultáni palotában kapott helyet, amelyet még a szultánság valódi fennállása alatt is használtak. A szultáni palota indonéz neve Kraton vagy keraton, amely a "keratuan" szóból származik. Ez utóbbi jelentése olyan palota, ahol a királynő (ratu) lakik. Az épületet sokszor "kedaton" néven is emlegetik, amely a "kedatuan" szóból ered, amelynek jelentése királyság (datu = király, királynő). Egészen 1936-ig a Kutai királyok és később szultánok palotái fából készültek, egyszerű formában. 1936-ban Sultan Parikesit modern palotát építtetett egy sokkal időtállóbb anyagból, betonból, a HBM (Hollandsche Beton Maatschappij) kivitelezésében. Az építész, Estourgie, Bataviából érkezett a munka elvégzésére. 1938-ban költözött be a királyi család, és az új lakás örömére az előző szultán kétszintes fa kratonját felszámolták (ezt az adott szultán építtette a 20. század elején). A szultanátus története 1960-ban ért véget, de Aji Parikesit 1970-ig még a kratonban lakott. Ezután azt átadták az államnak és 1976-ban nyílt meg benne a Museum Mulawarman. Miután hagyományőrzési célból újra megkoronázták a soron következő szultánt, építettek egy új kratont is, amely e jelképes uralkodó jelképes lakhelye lett. Eme új palota formája Sultan Alimuddin kratonját idézi, az utolsó fakratont a betoncsoda előtt. Itt időztünk, köszönttettünk, néztünk táncot és ebédeltünk az imént.
Mielőtt bejutottunk volna a múzeumba a hátsó vagy oldalsó bejáraton, mert az új kraton felől érkezve a régi hátuljához jutottunk, betévedtünk az épület kertjében létrehozott bazársorba. Itt néhány warung és színes portékával teletömött boltocska várta a helyi és külföldi turizmókat. A szokásos sarungok, gyöngy- és faékszerek, szobrocskák és szuvenírek mellett számtalan színes hagyományos kalap közül választhattunk. Apura gondolva megvizsgáltam a kínálatot és rögtön beleszerettem az egyik típusba. Ez tulajdonképpen egy hatalmas, kb. 70 centi átmérőjű bambuszból szőtt tálhoz hasonlított leginkább, amelynek alsó részén középen egy 5 centi széles bambusz-szalag formált egy kört, amelybe beledugva a fejemet a kalap szépen megült a kobakomon. Úgy képzeljétek el, mintha egy merev homlokpántra felül egy hatalmas lefelé fordított sekély tál lenne ráerősítve. A kalapok felső része színes anyagokkal volt bevonva, tarka cikkelyeket képezve a felületen, és a közepéről pár bambuszrost lógott, a végén egy-egy színes masnival. Őrülten vicces volt! Egy másik fajta pedig fekete plüss anyaggal volt bevonva és azon a szokásos apró gyöngyökből kialakított dayak ornamentika. Az első dilemmát az jelentette, hogy a gyöngyöset vagy a pomponosat vegyem-e meg. Utóbbinál alacsonyabb árról indult az alkudozás, meg hát a pompon amúgy is mókásabb volt, így végül 90ezerről 50ezerre alkudva az árat, elhoztam a zsákmányt. Tünde is vett egy sokkal használhatóbb kalapot, amelynek formája egy sima férfikalapé, de különlegessége, hogy faháncsból vagyis fakéregből készült. Nagyon szép darab.
A bazár másik kuriózuma egy állati szerv volt, szárított formában. El sem tudtuk képzelni, hogy mik lehetnek azok a kb. 1,5 centi átmérőjű, 15 centi hosszú, világosbarna pálcák, amelyeket fehér dudorok pettyeztek és a végükön három kis csáp meredezett. A velünk nézelődő srác (aki mellesleg magyar volt, és szintén magyar barátnőjével már három éve élnek Balin darmasiswa ösztöndíjasként, csak nem tudtunk róluk), elárulta, hogy ez a krokodil nemesebbik szerve szárított formában, magyarul egy krokodilpöcs. Elnézést a vulgáris kifejezésért, de ennek a dolognak az abszurdumát a finomkodó szavak nem adják vissza. Hogy egy múzeum mögötti bazárban a nyakláncok és kulcstartók között egy köteg krokodilpénisz fekszik! És bűzlik, mert a kezemben tartva hamar megéreztem a fura szagot, amit árasztott.
A múzeum vagyis a kraton mögött találhatóak a kutai szultáni családok tagjainak sírjai. Fejfáik többnyire vasfából (nem vasbetonból! :) készültek, és faragott arab betűk hirdetik az elhunyt nevét, címét és a még el nem távozottak jókívánságait. A vasfa nagyon jó fejfa-alapanyag, mert sokáig bírja a párás, nedves éghajlaton. A sírok fölé faszerkezetű tetőzet borul, hogy megvédje azokat a naptól és esőtől. Ezeket tekintettük meg először, majd bementünk a múzeumba. Az itt kiállított tárgyak illusztrálják a Kutai Kartanegara Szultánság történetét. Megtekinthetjük a szultáni koronát és egyéb felségjelvényeket, a szultán és hitvese trónját, hagyományos ruhákat, egy gyűjteménnyi kínai porcelánt, egy jávai gamelán teljes hangszerkészletét, és hasonlókat.
A Kutai szultánok majdnem 2 kg-os, sisak szerű aranykoronája és tömör aranyból készült kardja ma a jakartai Nemzeti Múzeumban látható, mint ahogy a híres szanszkrit feliratú kő is. Tenggarongban csak a másolatokat állították ki.
A Mulawarman Múzeum értékes és érdekes tárgyai közül kettőt emelnék még ki. Az egyik egy nyaklánc, a "Kalung Uncal", amely a Kutai Martadipura Királyságból származik, de miután az egyesült a Kutai Kartanegara Királysággal, annak feje használta hatalmi jelvényként. Ez egy 18 karátos aranyból készült 170 grammos lánc, amelyet a Ramayana-ból vett történetek reliefjei díszítenek. A hagyomány szerint ez a lánc Indiából származik, és van egy párja. Az egyik a női, a másik a férfi, de azt nem tudom, hogy melyik volt a Kutai szultánok tulajdonában. Az biztos, hogy ma Indiában is csak egy darab található, és egy indiai követ elmesélése szerint, aki 1954-ben tett látogatást Tenggarongban, az indiai darab formáját, díszítését és méretét tekintve is megegyezik a kalimantanival. Ezért él az a hagyomány, hogy Mulawarman király indiai királyok leszármazottja, és ő hozta a láncot Borneó távoli szigetére.
A másik érdekes tárgy az ún. "Tali Juwita". Ez a zsinór (tali = zsinór) a Mahakam folyót jelképezi. A folyó széles deltatorkolatában 7 ágra szakad és három nagy mellékfolyója van, a Kelinjau, a Belayan és a Kedang Pahu. A Tali Juwita ezért egy olyan fonálból készült, amelyet 3 x 7 szálból fontak össze, és kurkumával színeztek sárgára, hogy a szultán aztán a "Bepelas" nevű szertartáson viselje. Ennek a szertartásnak valami olyasmi a célja, hogy erőt és hatalmat adjon a szultánnak, hogy mint jó uralkodó felelősséggel ápolja és tartsa fenn a szokásokat.
A másik érdekes tárgy az ún. "Tali Juwita". Ez a zsinór (tali = zsinór) a Mahakam folyót jelképezi. A folyó széles deltatorkolatában 7 ágra szakad és három nagy mellékfolyója van, a Kelinjau, a Belayan és a Kedang Pahu. A Tali Juwita ezért egy olyan fonálból készült, amelyet 3 x 7 szálból fontak össze, és kurkumával színeztek sárgára, hogy a szultán aztán a "Bepelas" nevű szertartáson viselje. Ennek a szertartásnak valami olyasmi a célja, hogy erőt és hatalmat adjon a szultánnak, hogy mint jó uralkodó felelősséggel ápolja és tartsa fenn a szokásokat.
Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy lett volna türelmem végigolvasni a kiállított tárgyak melletti feliratokat. Minden érdekes információ utólagos kutatómunka eredménye. Ezt persze már sajnálom, mert sokkal érdekesebb lett volna mindezt már a helyszínen, a megtekintés pillanatában magamba szívni, de a reggel óta tartó tortúra ezt nem tette lehetővé. És ha akartam volna, se lett volna időm olvasgatni, mert a bő két órás fölösleges várakozás (amíg a muszlimok persze imával hasznosan töltötték az idejüket) és a beszédek meg táncok miatt nem maradt sok idő a múzeumra. Pláne, hogy a bazárban is eltöltöttünk jó fél órát. Tündével épp a múzeum alagsorában, valami pihenőhely félénél fotózkodtunk, amikor megjelentek a sárga zakós kis manók, és elkezdték a fülünkbe sutyorogni, hogy "sorry, miss, we have to go". Na, ekkor eldurrant az agyunk, és ha én még hajlottam volna is arra, hogy elinduljak a busz felé, Tünde kereken kijelentette, hogy márpedig most ők fognak várni, amíg mi megtekintjük kulturális értékeiket. Ha mi órákat vártunk nagy semmittevésben rájuk, akkor ők is tartsák tiszteletben a mi vallásunkat. Utóbbi jelen esetben nem annyira a kultúra szeretete, mint a dac és bosszú agamája volt. A pihenőhelyen egyébként betonból készült térplasztika állt, amely egy folyót formált, és ennek partján egy kopott és törött kezű asszony mosott egy hatalmas edényt, hogy már a vas is kilógott betonkezéből. Hiába, a mosónők korán halnak! :) A parton vörösre festett "fadarabok" imitálták a tüzet, amely mellett az ebédhez odakészített edények álltak. Odabiggyesztettek egy őzet is és a háttérben ott zöldellett a dzsungel és egy sziklákon lezúduló vízesés. Mindezt a lehető legkopottabb, kontraszt nélküli színekkel képzeljétek el. Szóval itt hódoltunk fotózási szenvedélyünknek, és innen már kérlelően sutymorgó díszkíséretünkkel mentünk tovább. Tünde következetesen kitartott a "már pedig és végignézem a múzeumot"-akció mellet, de én már nem tudtam élvezni a dolgot. Halálra idegesített, hogy a nyomomban vannak. Tünde végül valóban végigfutott minden termen, én még gyorsan lefotóztam a sisak-koronát, és megint a szabadban voltunk, az épület főbejáratánál. A "Lembu Swana" magas talapzaton álló arany színű szobrát már körbevették a gyűlölt buszok. Alig várták, hogy megint bekebelezzenek minket és elvigyenek egy újabb díszterembe, ahol beszédek és tánc vár ... illetve előtte megint biztos mi várunk vagy egy órát ...
A Mulawarman Múzeum előtt álló szobor a "Lembu Swana", a Kutai szultánság címerállata. Habár ez is csak másolat, mégis csodásan mutatott a kék égen gyülekező haragos felhők hátterével. Úgy tartják, hogy ez a lény az istenek tanítójának járműve (Kendaraan Tunggangan Batara Guru). Az eredeti 1850-ben készült Burmában és 1900-ban került a kratonba. A Lembu Swana másik neve "Paksi Liman Janggo Yoksi" vagyis "szárnyas elefántfejű ökör, amelynek tehénszarvai vannak és sarkantyús, mint a kakas".
Fotót csak hátulról tudtam készíteni, megnézni meg csak oldalról, mert már tuszkoltak is be a buszba, ezért álljon itt egy "kölcsönvett" fotó.
A Lembu Swana
A "dac és bosszú"-szektába való belépésemnek aztán az lett a következménye, hogy már csak a legkisebb, légkondi nélküli buszban volt hely, ahol kényelmetlen volt az ülés, az úton lezúduló eső befolyt a tetőn (vagy lehet, hogy az a víz a mégis létező, de nem működő légkondiból csöpögött a fejemre?), és ahol a már említett beszélgetést kezdeményező diákok csúnya erőszakot tettek rajtam Tünde kárörvendő félmosolyától kísérve. (Na jó, lehet, hogy sajnált, erre már nem emlékszem, illetve ő biztosan azt állította, hogy sajnált, de szerintem igenis direkt hagyott megkínzatni, bosszúból a bandungi nagymecsetben történt árulásomért. :)
https://picasaweb.google.com/tartaruge/MegnyitoUnnepsegEsTenggarongDCC#
(10-05-14)
Kesultanan Kutai Kartanegara - Indonézia legrégibb királysága
De visszatérve a Városháza dísztermébe, amelyről később kiderült, hogy az valójában az új Kraton díszterme, a várakozás pillanatai alatt (és nagyrészt utána is) még sötétben tapogatóztunk azzal kapcsolatban, hogy hol is vagyunk és miért. Pedig Tenggarong és a Kutai Kartanegara Szultánság története sokkal érdekesebb annál, hogy csak úgy átsuhanjunk felette.
Samarinda környékén annó találtak 7 darab ún. Pallawa-betűkkel írt szanszkrit nyelvű felirattal ellátott követ. A feliratok a Kr. u. 5. századból származnak, és azt adják hírül az utókornak, hogy Muara Kaman városával szemben található a Kutai Martadipura Királyság, amelynek királya Mulawarman, Aswawarman király fia és Kudungga maharadzsa unokája. Ezek a kövek ma a jakartai Nemzeti Múzeumban vannak. Mulawarman király birodalmától nem messze, Kutai Lama területén, a 13. század elején egy új királyság jött létre, Kutai Kartanegara néven. Első királya, Aji Batara Agung Dewa Sakti 1300 és 1325 között uralkodott.
A Kutai Martadipura és a Kutai Kartanegara Királyság elhelyezkedése
A térképen láthatjuk, hogy mindkét királyság a Mahakam folyó partján helyezkedett el. Nyilván nem viselték sokáig békében a túlzott közelséget. A 16. század háborúskodásai után a Kutai Kartanegara Királyság győzött, és uralkodója Kutai Kartanegara Ing Martadipura néven egyesítette a két birodalmat. Az iszlám a 17. században érkezett el ide, szép fokozatosan mindenki áttért és a királyi címet is felváltotta a szultán megnevezés. 1732-ben a fővárost átköltöztették Kutai Lama-ból Pemaranganba. Nem sokkal ezután a szultán, Aji Muhammad Idris, aki nem mellesleg elsőként választott muszlim nevet a kutai királyok közül, Wajoba, Dél-Sulawesi-re távozott, hogy a bugis néppel együtt harcoljon a hollandok ellen. Nem volt szerencséje, 1739-ben elesett a csatatéren, és egy kis vita támadt az utódlása körül. A trónörökös ekkor még kisgyermek volt, így Wajoba menekítették és a trónt Aji Kado foglalta el, aki nem tudom kije volt a néhai szultánnak, lehet hogy egy testvére. A jogos trónörökös, Aji Imbut, szépen megvárta Wajoban, amíg felnőtt nem lesz és aztán visszatért Kutai-ba. A bugisok és kutai hívei támogatásával megkoronáztatta magát Mangkujenangban, amely Samarindával szemben helyezkedik el. Ezután elkezdték kicsinálni a jogtalan szultánt, Aji Kado-t. Szoros embargót rendeltek el Pemarangannal szemben, és rájuk uszították a sulu kalózokat. Azok szabad prédának tekintve a várost, kifosztották és lerombolták azt. 1778-ban Aji Kado a hollandokhoz fordult segítségért, de azokat nem érdekelte, hogy a helyi kis királyságok kicsinálják egymást. Sőt, nekik az ilyen belső háborúskodás általában kapóra is jött! 1780-ban Aji Imbut visszafoglalta Pemarangant, és egy újabb, most már hivatalos koronázással szentesítette a dolgot. Aji Kado-t pedig halálra ítélték és kivégezték. 1782. szeptember 28-án Aji Imbut (most már Aji Muhammad Muslihuddin szultán) átköltöztette a királyság fővárosát a rossz emlékű és amúgy is tönkretett Pemaranganból Tepian Pandan városába. A városnak új nevet adott. Tangga Arung annyit jelent: "a király háza", amely elnevezés szép lassan átalakult a köznyelvben, és ma úgy hívják: Tenggarong.
1844-ben két hajó érkezett a területre angol zászló alatt, James Erskine Murray vezetésével. Murray kérelmezte egy kereskedelmi állomás felállítását Kutaiban és engedélyt arra, hogy két kereskedelmi gőzhajó közlekedhessen a Mahakam folyón. De mivel a szultán csak Samarinda területén engedélyezte a kereskedelmi tevékenység folytatását, Murray ágyútűz alá vette Tenggarongot. A szultán serege kiverte az angolokat a területről, és maga Murray is elesett a harcban. Az angol csapatok már készültek, hogy megbosszulják a dolgot, de a hollandok közbeléptek és kiverték az angolokat, mert Kutai az ő felosztásuk szerint már Holland Kelet-Indiához tartozott. A holland csapatok t'Hooft vezetésével megtámadták Tenggarongot, a szultán elmenekült, a maroknyi ellenállók csapatát pedig szétverték a gyarmatosítók. Kutai holland fennhatóság alá került.
1888-ban nyitották meg az első szénbányát a szultánság területén Batu Panggalban, és nem sokkal utána az olajkitermelés is megkezdődött. Ez soha nem várt jólétet hozott a szultánságnak, miután a 20. század elején létrejött a Borneo-Sumatra Trade Company. 1936-ban az akkori szultán, Aji Muhammad Parikesit, új palotát építtetett Tenggarongban, amelynek különlegessége és újszerűsége abban rejlett, hogy az épület betonból készült. 1942-ben Kutai is japán megszállás alá került, majd Indonézia függetlenségének kikiáltása (1945) után két évvel Kutai belépett a Kelet-Kalimantan Föderációba, más helyi szultánságokkal együtt, majd 1949-ben az Indonéz Köztársaság része lett. Végül 1960-ban befejeződött a szultánság története azzal, hogy területén létrejött a mai modern Indonézia három közigazgatási egysége: Kabupaten Kutai Kartanegara, amelyet kormányzóságnak lehetne fordítani, illetve Samarinda és Balikpapan városok, mint önálló közigazgatási egységek, előbbi élén egy kormányzóval, utóbbi kettő élén pedig egy-egy polgármesterrel.
1999-ben Kutai Kartanegara kormányzójának az az ötlete támadt, hogy élesszék fel újra az egykori szultánságot. Nem hatalmi célok vezérelték, hanem a hagyományőrzés, így Indonézia legrégibb királyságának újjáélesztése kulturális és turisztikai megfontolásból került napirendre. Az aktuális trónörökössel karöltve beterjesztették kérésüket a soros elnöknek, aki engedélyezte azt, és 2001. szeptember 22-én újra szultánt koronáztak Tenggarongban. Erre az alkalomra kölcsönkérték a jakartai Nemzeti Múzeumban őrzött eredeti aranykoronát is, hogy az kerüljön II. H. Aji Muhammad Salehuddin fejére, mint a szultánság legfőbb hatalmi jelképe.
Eddig a szultánság és Indonézia legrégibb királyságának története. Megfigyelhetjük, hogy minden szultánt az "Aji" előnévvel illettek. Az "Aji" cím a Kutai Kartanegara Ing Martadipura Szultánság királyi családjában használatos különleges megnevezés. Használják az illető családtag neve előtt, pl. Aji Muhammad Idris, és használják a különböző méltóságok egyéb megnevezései előtt is. A szultánt családtagjai például "Aji Sultan" néven emlegetik. A szultán felesége "Aji Ratu", amely megnevezésben a "ratu" királynőt jelent. A szultán gyerekei, vagyis a hercegek és hercegnők "Aji Pangeran" (pangeran = herceg) és "Aji Puteri" (puteri = lány) néven futnak, de a lányok egyszerűsített elnevezése senkit ne tévesszen meg, a két cím egyenértékű. A szultán külön döntése alapján az eleinte csak "Aji" címmel rendelkező férfi családtagok szintet léphetnek, és megkaphatják az "Aji Bambang" majd az "Aji Raden" címet, de szigorúan csak ebben a sorrendben.
Az "Aji" cím csak férfiágon örökölhető. A férfi Aji gyermekei, apjuk válasszon bár feleséget a kutai nemesek közül, a közemberek közül vagy akár más törzsből, jogosultak az Aji címre. Ha egy királyi családból származó lánygyermek közemberhez megy feleségül, gyerekeit nem lehet "Aji"-nak szólítani vagy akként emlegetni, kivéve, ha a férje arab származású. Ebben az esetben a gyermekek a következő címeket viselhetik: a fiúk címe "Aji Sayid", a lányoké "Aji Syarifah". Ezek a címek a normál "Aji" címmel egyenértékűek, tehát innen lehet felemelkedni Aji Bambang-nak vagy Aji Raden-nek.
(10-05-14)
(10-05-14)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)