1945. augusztus 17-én kiáltották ki Indonézia függetlenségét, amelyet a holland és brit gyarmatosítók illetve a japánok elleni hosszú, véres harcok előztek meg. Augusztus 17-e azóta nemzeti ünnep és munkaszüneti nap. Minden épületet, utcát, még a keskeny sikátorokat is nemzeti színű lobogókkal, szalagokkal díszítik fel, és egész hónapban zászlódíszben ünnepel az ország. Azt ugyan senki nem mesélte el, hogy pontosan hogyan is zajlott a jelentős esemény, de a Desa Situ Babakan felé tartó buszban mi is lelkesen együtt kiáltottuk az indonéz fiatalokkal, hogy:
"Indonesia merdeka!!!" - "Indonézia független!!!"
Situ Babakan tulajdonképpen egy tó, amelynek a partján létrehoztak egy skanzen-szerű betawi falut. A betawik Jakarta eredeti lakosai és ebben a kulturális központban őrzik hagyományaikat, nyelvüket, zenéjüket, táncaikat, amelyeket előszeretettel mutatnak be az érdeklődőknek és a turistáknak.
A tó partján közvetlenül warungok sorakoznak, ahol enni-inni kaphat a jónép, majd leülhet a part szélére rakott asztalokhoz és bámulhatja a tavon csónakázókat, akik színes, állatformájú csónakokban nyomulnak.
Megérkezésünk után nem sokkal elkezdődött a műsor. Hagyományos betawi zene, zenélő fiúkórus, táncelőadás. Amikor vége lett a zenének és a táncnak, és egy nagyon lelkes, állandóan vigyorgó bácsi elkezdte felkonferálni a játékokat, elmentem felderíteni a bódésort, szerencsére még a tömeg előtt. Nagyon meleg volt, nagy por, rengeteg motor, sok bámuló arc. De csak mosolyogni kell és mindenki viszonozza a kedvességet. A tó végénél áramlottak be az emberek, és mire visszaértem a színpadhoz a játékokhoz, elég nagy lett a tömeg.
Situ Babakan tulajdonképpen olyan, mint egy művház a Városligettel kombinálva. Indonézia függetlenségének 64. évfordulója alkalmából, mint minden évben, most is ide gyűlt egy csomó ember. Együtt esznek, isznak, ünnepelnek és hagyományos játékokat játszanak. Olyan, mint a majális, és most persze még izgalmasabb volt, mert itt volt egy csomó külföldi, akik lelkesen részt vettek a játékokban.
Ez már napok óta be volt nekünk harangozva, de el nem tudtuk képzelni,hogy milyen játékok lesznek. Odafelé a buszban elmondták, hogy lesz angolna üvegbe tuszkolása és párnacsata pálmafán (ezt úgy képzeltem el, hogy a tó közepén áll két pálmafa, arra fel kell mászni, és addig kell párnákkal ütni egymást, amíg valaki bele nem esik a vízbe).
Amikor visszaértem a színpadhoz, a tömeg őrjöngése közepette épp két darmasiswa rohangált fel s alá egy vékonyka angolnákkal teli lavór és egy-egy üres szörpös üveg között. A feladat abból állt, hogy adott idő alatt minél több angolnát kellett eljuttatni a lavórból az üvegbe. Egyszerű feladatnak látszott, de az angolna vékony volt és sikamlós, és értelemszerűen menekülni próbált. Hosszú másodpercek teltek el azzal, hogy a versenyző a földet csapkodta az állat elfogásának reményében, és ha végre megragadta, az a következő pillanatban kicsúszott a kezei közül, a tömeg lába felé vonaglott, s a nézősereg sikítva és kacagva menekült előle.
A másik műsorszám az volt, hogy dinnyéket lógattak fel egy keresztbe rakott rúdra. A kerek gyümölcsbe belenyomtak pénzérméket, és az egész be volt kenve valami fekete trutyival. Három fehér srác a kezét hátratéve, csak a vállukkal és az arcukkal megtartva a forgó dinnyét, megpróbált a szájával minél több érmét kihúzni.
A kötélhúzásnál természetesen fehérek küzdöttek indonézek ellen váltakozó sikerrel.
Ezután következett a híres párnacsata a pálmán. A tó partjához közel fel volt állítva két bak pálmaszárból, amire keresztbe volt rakva még egy rúd. A két versenyző kapott mentőmellényt, egy csónak bevitte őket a rúdhoz, felültek rá, és egy-egy párnával kellett ütniük egymást, amíg valamelyikük le nem esett, bele a vízbe. A közönség megint sikítva nevetett!
A tavat kihasználva rendeztek egy bule-indo bambusztutaj-versenyt is. A vetélkedés kimenetele nem volt kérdéses.
Az utolsó versenyszámra azonban nem vállalkozott egyetlen darmasiswa sem.
Egy pálmatörzs tetejére felaggattak egy csomó üdítőt és zacskókban mindenféle nyalánkságot. De nagyon magasra ám, volt vagy 6 méter! A pálma törzse be volt kenve olajjal és valami fekete trutyival megint. Ettől persze csúszott. Erre kellett felmászni és leszedni az ajándékokat.
A bevállalós indonéz férfiak egymás vállára álltak, izmaik remegtek az erőfeszítéstől, ahogy próbáltak feljutni a csúszós törzsön, és ahogy a földön állók próbálták megtartani az emberpiramist a csúszós sárban. Jó néhány zuhanás után sikerült egy cingár fickót feltornázni olyan magasságba, ahol már nem volt annyira olajos a fa. Ő kötelekből vetett hurkot a törzs köré, abba belelépve és kapaszkodva jutott fel a csúcsra a lent álló tömeg őrjöngése közepette.
Ez tényleg jó mulatság, férfimunka volt!
Délután négy felé indultunk vissza, és a buszból kiszabadulva első utunk a szálloda medencéjéhez vezetett. Ekkorra már rutinosak voltunk! Alig nyílt ki a jármű ajtaja, Anett, Janina és én rohamléptekkel közeledtünk a szálloda, egészen pontosan a lift felé, hogy mi legyünk az elsők, akik feljutnak. Amikor 200 ember vár a liftre, az elég csúnya tud lenni, és nagyban lecsökkentette volna a fürdéssel töltött időt, hiszen kb. csak egy óránk volt a következő programig. Mire feltorlódott a tömeg a lobby-ban, mi már a swimming pool langyos vizében élvezkedtünk.
(09-08-17)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése