Reggel 6-kor ébredve lebóklásztunk a lobby-ba a reggelis dobozunkért, valahogy magunkhoz tértünk, és felültünk a buszra, amely elvitt minket a Nemzeti Nevelésügyi Minisztériumba. Ekkor kaptuk az első ízelítőt abból, ami aztán rendszeressé vált a jakartai napok alatt: nevezetesen, ha felülünk a buszra, akkor átfagyaszt a légkondi, mire mind a kétszáz ember méltóztatik feltenni az ülepét a neki kijelölt busz valamelyik ülésére. És tavaly állítólag 700 darmasiswát fogadtak! Még jó, hogy idén gazdasági válság van!
A hosszú várakozás miatt a kb. 10 perces buszút két órásra nyúlt, amelyből 1 óra 50 perc azzal telt, hogy 4 busz folyamatosan bocsátotta ki a kipufogógázt Jakarta amúgy is szmoggal telített levegőjébe, hogy a már bent ülők ne főjenek puhára a melegben.
Motoros rendőr biztosította az utat a Ministry of National Education (DEPDIKNAS) épületéig, ahol a nap folyamán több előadást is meghallgattunk:
- Workshop "Inter Cultural Relations" by Dr. Irid Agoes, Director of the Indonesian International Education Foundation
- Information of Indonesian Art and Culture by Drs. Sumaryono, MA, Lecture of Indonesian Art Institute of Yogyakarta
- Information of Indonesian Tourism by Ministry of Culture and Tourism
Az első előadásnál még minden darmasiswa lelkes volt, érdeklődéssel hallgattuk a fejkendős hölgyet, aki a kulturális különbségekről, kulturális sokkról és a nyugati emberek magasabb fokú individualizmusáról beszélt.
A második előadást tartó úriember osztatlan sikert aratott. Miután egy power point-prezentáció segítségével demonstrálta, hogy milyen sokféle kultúra és népcsoport található Indonéziában, megkísérelt bevonni minket a balinéz kecak tánc rejtelmeibe. Ha láttátok a "Világok arca - Baraka" című filmet, és emlékeztek arra a jelenetre, ahol kockás kendőben, koncentrikus körökben ülnek a földön férfiak, és ritmikusan mozogva kántálják, hogy "cak-cakcak-cak-cakcak", akkor tudjátok, mi az a kecak. Én nem is olyan régen láttam először a Barakát, és teljesen rabul ejtett ez a jelenet. Képzelhetitek mekkora volt az örömöm, amikor rájöttem, hogy a Drs. Sumaryono által megtanítandó tánc ugyanaz, mint a filmben, vagyis a kecak. Azonnal felírtam a nevét, és hogy Baliról származik, majd gondolatban felvettem az Indonéziában mindenképpen megvalósítandók listájára egy kecak-nézést.
Betanításunk abból állt, hogy a bácsi megadta a ritmust a bal oldali darmasiswa-szárnynak: "ti-ti-ti, ti-ti-ti, ti-ti-ti, ti-ti-ti". Értelemszerűen nem "ti-ti-ti"-t, hanem "cak-cak-cak"-ot kellett mondanunk. A középső széktömbnek azt kellett ismételgetnie, hogy "ti-tá-ti, ti-tá-ti, ti-tá-ti, ti-tá-ti", míg a jobb szárny végtelenítve üvöltötte, hogy: "tá-tá-tá-tá-tá-tá-tá ...". Mindeközben pedig magasra kellett emelni a karunkat, és először középen kellett tartanunk, ujjainkkal kalimpálva, majd hirtelen jobbra, aztán balra csápolnunk. Először persze vérszegényre sikeredett, az egységek nem tudták tartani a ritmust. A bácsi próbálta tapssal megadni azt, de erre mindenki elkezdett vele tapsolni, amit ő nem akart, így eltelt egy kis idő, mire felfogtuk, hogy csak azt kell hajtogatni a ritmusra, hogy "cak-cak-cak", tapsolni nem kell, ritmust megtartani viszont igen, nem belezavarodni, amikor belép a többi szólam, és leutánozni a bácsi kézlóbálást. Az egészből egy rémes hangzavar lett, de mindenki nagyon élvezte, és egy kicsit felpezsdítette a bandát.
Mindez nem mondható el a harmadik előadásról, amely alatt megfogyatkozott a teremben levők létszáma, és a benn maradottak nagy része is előrebukó fejjel, csendesen szendergett
E prezentációk alatt alapvetően nem tudtunk meg túl sok új infót, de a lelkesedést díjaztuk, és mindenki tűkön ülve várta, hogy végre találkozzunk az egyetemek küldötteivel, akik talán valami hasznos újdonsággal fognak szolgálni. Például, hogy hogyan jutunk el a választott városba, hol fogunk lakni az első pár napban, mikor kezdődik a tanítás, hány óránk lesz egy nap, egy héten, stb.
Kis kavarodás után végre délután 5 felé összerendeztek minket egyetemek szerint. Ekkor ismertem meg Elisát és Robertet, a két angolt illetve Nanát és Chichit, a két kínai lányt. (Pardon, őket már ismertem, mert velük zsúfolódtunk egy szobába első éjszaka.)
Ibu Anita, az Universitas Padjadjaran (UNPAD) küldötte egy energikus harmincas muszlim nőci, aki rögtön elkezdte nekünk hadarni az infókat. Nehéz volt kiszűrni a lényeget, de megnyugodtunk, hogy kedd este, az orientáció végeztével autóval visznek át minket Bandungba. Ebből persze szerda dél lett, hiszen senki nem tudta megoldani, hogy kedden este nyolc után induljon el az egyetemére, tehát még egy éjszakát mindenki maradhatott a hotelben.
A vasárnap esti vacsora házigazdája Dr. Ing. H. Fauzi Bowo, Jakarta kormányzója volt. Ő ugyan nem jelent meg, de a szórakoztatásunkról beszédekkel, zenével, énekkel és tánccal gondoskodott. Amikor az énekesnő megkérdezte, hogy melyikünk szeretné elénekelni vagy eltáncolni népének tradicionális dalát vagy táncát, vagy ha azt nem , akkor ki szeretne vele bármilyen ismert popszámot elénekelni ... nos, ekkor még csak felsejlett elmémben egy gondolatfoszlány. Amikor másnap este ugyanez lejátszódott a Jakartai Állami Egyetem díszvacsoráján is, és egy thai ösztöndíjas lány után az egyetem diákjai, majd rektora is dalra fakadt a színpadon ... a sejtelem bizonyossággá vált, és megfogalmaztam első antropológiai szempontú megállapításomat a vizsgált kultúráról:
"Az Indonéz Köztársaság lakosságának majdnem 90 %-a muszlim, amely tény nagyban elősegíti a szigetország fennmaradását. Az Indonéziát alkotó több száz népcsoport valószínűleg egyetlen közös vonása, hogy minden kulturális egység minden egyede egy exhibicionista buliállat (abszolút pozitív értelemben). Ha a vallásuk nem tiltaná az alkoholfogyasztást, az országban minden bizonnyal elszabadulna a pokol."
(09-08-16)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése