2010. március 1., hétfő

Munkában a Ten Concerts Band

A TCB megalapítása után az együttes koncepciója állandóan változott.
Ezen a hétfőn Tündével hatalmas esőben felküzdöttük magunkat a Dagóra az Erlasba. Balin hozzászoktunk a változatos helyszínekhez, és Tünde hazaérkezése után már túl sok időt töltött a szobája magányában, így elhatároztuk, hogy kimozdulunk és beülünk egy kellemes pub-ba, ahol lehet sört inni, és beszélgetni, tervezgetni. Miután bokáig érő vízben és sűrű esőfüggönyön keresztül megérkeztünk az Erlasba, a felhőszakadás természetesen elállt, és mi éreztük, ahogy az égiek mind rajtunk röhögnek. Az Erlasban aztán valóban beszélgettünk, először a Balin és az utána történtekről és aztán újra terítékre került a még Lombokon született musical-ötlet. Akkor még nem tudtuk, mekkorára fogja kinőni magát, még kicsiben gondolkodtunk, de éreztük, hogy lassan el kell kezdeni komolyan foglalkozni a megvalósításával.

Később megérkezett Ade, teljesen felvillanyozva, mert egy ismerőse említett neki egy japán zenei fesztivált, ahol mindenféle zenei stílus felléphet. Ez beindította a kis fantáziáját, és kitalálta, hogy a TCB felléphetne ott, mint igazán új szín a palettán. A fő attrakció az lenne, hogy Tünde és én színházi elemeket alkalmazva, de új dalok és zene segítségével előadunk valami történetet, amihez a zenészek, mármint a fiúk, háttérzenét játszanak. Valami ilyesmit magyarázott. Mondtuk, hogy ez nagyszerű, mert ez majdnem ugyanaz, mint a mi egyik ötletünk, hogy a kiválasztott dalokat egy történet vonalára fűzzük fel. Az este aztán Abang, Dey és Lenny társaságában gitáros éneklésbe fordult, de a japán fesztivál ötlete és reménye elindította az "Ilma és Tünde"-akciót.

Később kiderült, hogy az említett japán csoda egy hatalmas nemzetközi zenei fesztivál, ahová nincs sok esélye kijutni egy felerészben (mármint Tünde és az én részemről) teljesen dilettáns hobbiegyüttesnek. Ennek ellenére Tündével elkezdtünk dolgozni a színházas koncert ötletén. A "Csongor és Tünde"-sztorit akartuk átírni úgy, hogy a magyar popdalok beleilleszthetők legyenek, és hogy az egész történet Tünde és Ilma szemszögéből legyen bemutatva.
Szerdán egy másik pub-ba húzódtunk be, ahol szintén utolért minket az eső, és egyik asztaltól a másikig rohangásztunk, mert egy idő után mindenhol elkezdett csöpögni a tetőről a víz. A Csongor vagyis Ilma és Tünde koncepcióról hamarosan kiderült, hogy nem is olyan egyszerű. Nem tudtuk leszedni a netről a dráma teljes szövegét, csak mindenféle összefoglalásokat találtunk. Ezekből az vált világossá, hogy a történet dramatikailag érthetetlen, Vörösmarty tuti máshol járt, amikor összedobta ...
A hét végére aztán lemondtunk a Csongor átírásáról, és visszatértünk az eredeti verzióhoz, hogy egy új történetet állítunk össze a dalok alapján. Ez sem ment túl könnyen, mert hiányzott belőle az ÖTLET! Ez főleg Tündét zavarta. Nekem megfelelt volna egy buta kis love-sztori a dalokból, főleg egy olyan együttesnek, ami deklaráltan nem veszi komolyan magát. De hát Tünde már csak ilyen! Semmire sem tud csak fele energiát fordítani! Vagy teljes gőzzel és profin, vagy sehogy! :)

Mindeközben a szerdai próbán megismerkedtünk Ademuirral, aki basszusgitáros, és miután hallott minket énekelni nagyon diplomatikusan azt mondta, hogy érdekes, egyéni szín vagyunk a zenei élet palettáján! :) Ekkor még mindig terítéken volt a japán fesztivál, és a fiúk nagyon azt erőltették, hogy legyenek saját dalaink (is). Mi ezt nem nagyon akartuk, mert úgy éreztük, hogy elég lefordítani és megtanulni a már meglévő magyar slágereket, nem akarunk még teljesen új (ki tudja, mennyire jó) dalokkal is szenvedni. Persze nem lehetett egyértelműen letörni dalszerzői ambícióikat, így kitaláltuk azt az áthidaló megoldást, hogy a kialakítandó történetbe írhatnak egy-két dalt azokra a helyekre, amelyekre nem találunk dramatikailag megfelelő magyar slágert. Mindezen nagy tervekből aztán alig valósult meg valami, de akkor még lelkesek és bohók voltunk, hiszen tudtuk, hogy "Indonéziában semmi sem biztos, de minden lehetséges!" ...

A fiúk közben megszervezték az első fellépésünket a következő hétre, hát elő kellett rukkolni valamivel. Végül két dal készült el a megfelelő körítéssel, ekkor még eredeti magyar szöveggel. Ezt a későbbiekben lesz szerencsétek megtekinteni!

(10-02-08 / 10-02-12)


Pelajaran 2 - Menyimak lagu anak-anak

avagy hétfő reggeli tortúra a Pusat Bahasában

A második szemeszter első hete az Unpad nyelviskolájában arra a reményre adott okot, hogy ez a félév szórakoztatóbb és hatékonyabb lesz az előzőnél. A második hét hétfőjén tehát lelkesen és tudásvággyal telve gördültem be az iskola udvarára Tornádó hátán. A tanárok személye igen, de rendszere nem változott. Minden nap más-más tanerő fejlesztette tudásunkat és különböző készségeinket.

Előző hét hétfőn kissé megrémültem, amikor az osztályterembe lépve Pak Kusmant pillantottam meg a tábla előtt. Ő volt az előző félévben a szerdai tanárunk, és erre a napra a "dögszagtól bűzlő unalom" a legérzékletesebb kifejezés. Miután megkaptam az órarendünket, megnyugodva láttam, hogy Pak Kusman csak helyettesít, a hétfői órákat Pak Muhammad Adji fogja tartani. A második héten meg is ismerkedtünk a tanár úrral és a dögunalom helyett a kínzásnak egy másik formájával. Na jó, erősen túlzok, hiszen alapvetően nagyon vicces volt ez a nap! A kínzás szó azért jut újra és újra eszembe, mert ez a hétfő reggel kísértetiesen emlékeztetett bizonyos általános iskolai és gimis órákra, amikor enyhe idegességgel a gyomrodban várod, hogy mikor ér utol a sorsod, mikor szólít fel a tanár, és mikor kell az egész osztály elé kiállva, mutáló vagy éppen cincogó hangodon, egymagadban énekelned!

Jól értettétek! Ez történt velünk ezen a hétfő reggelen!
Ártatlanul kezdődött. Vegyük elő a könyveket, nyissuk ki a 93. oldalon ... hupsz! itt van néhány gyermekdal! Ismerjük már őket? Nem? Na, sebaj, akkor most megtanuljuk!

A tanár úr szépen elénekelte az első dalt:

Burung kakaktua
hinggap di jendela
Nenek sudah tua
giginya tinggal dua

Tekdung tekdung tekdung la la la
Tekdung tekdung tekdung la la la
Tekdung tekdung tekdung la la la
Burung kakaktua ...



Aztán felszólított minket:
- Tessék csak! Most ti jöttök!

A próbálkozás szánalmas virnyogásba fulladt, ezért a tanár elénekelte még egyszer a dalt, majd még egyszer, és még egyszer ...
A másodiknál már mi is becsatlakoztunk és jó pár közös gyakorló alkalom után jött a meglepetés.

- Rendben, akkor most mindenki kiáll ide egyesével az osztály elé és elénekli a dalt! Tessék csak, ki lesz az első?

Döbbent csend volt a válasz. Már mindenki kinőtt abból a korból, amikor parázott az osztály előtti hangos énekléstől, de az önmagunk produkálásával és nyilvános bohóccá tevésével szembeni ellenérzés szerintem genetikusan van benne az emberben. Ez alól az indonéz nép az egyetlen kivétel. A jelenséggel már találkoztunk Jakartában az Orientasi alkalmával, amikor boldog-boldogtalan felmászott a színpadra és minden teketória nélkül dalra fakadt.
Európában, illetve Afrikában és Ázsia más részein azonban mindez nem megy ilyen könnyen, hát először ellenálltunk. Reggel volt, és hétfő, és nevetséges volt az egész szitu, de a Bapak nem tágított. Végül kiegyeztünk abban, hogy kettesével állunk ki a placcra, hogy támogassuk egymást lelkileg. Vagy talán azzal kezdtük, hogy nem kell kiállni az osztály elé, hanem elég csak a helyünkön ülve énekelnünk? Jaj, már nem is emlékszem!

Egyedül vagy párosan, az biztos, hogy elvonyítottam a dalt:

A kakadumadár
ott ül az ablakban,
A nagyi már öreg,
már csak két foga van

Tekdung tekdung tekdung la la la
Tekdung tekdung tekdung la la la
Tekdung tekdung tekdung la la la
Kakadumadár ...



Részlet a tankönyvünk vonatkozó oldalából

Ennek a dalnak egyébként van egy másik szövegváltozata is, ami így hangzik:

Topi saya bundar,
bundar topi saya.
Kalau tidak bundar,
bukan topi saya.

Tekdung tekdung ...

Magyarul:

A kalapom kerek,
kerek a kalapom.
Ha nem kerek,
nem az én kalapom.

Tekdung tekdung ...


A tanár úr nagyon örült, és jött a következő dal a szivárványról, a kidurrant lufikról és a kicsi csillagról. Azt hittem a kakaduval megelégszik, de nem, telhetetlen volt. Megtanultuk sorban a dalokat, és mindegyiket el kellett énekelni a plénum előtt!
Először zavarunkban, a végén pedig már kínunkban röhögtünk!

A csúcspont a "Bertamasya" című dal volt. Ezt egyébként nagyon szeretem, mert bár ez is egy gyerekdal, de azért egy fokkal értelmesebb a szövege és jópofa a dallama. Ennek külön leírtuk a szövegét, jópárszor elénekeltük, majd jött a felelés. Habár a szöveg fenn volt a táblán, nem segített, mert a közönség felé kellett fordulnunk. Így mindegyik "performance" hamvába holt a lelkesen elkezdett "Saya mau tamasya ..." szavak után. Ezt a szöveget senki nem tudta ötszöri eléneklés után csont nélkül megjegyezni:

Saya mau tamasya berkeliling-keliling kota,
hendak melihat-lihat keramaian yang ada.
Saya panggilkan becak, kereta tak berkuda.
Becak! Becak! Coba bawa saya!

Saya duduk sendiri sambil mengangkat kaki,
melihat dengan asyik ke kanan dan ke kiri.
Lihat becakku lari bagai takkan berhenti.
Becak! Becak! Jalan hati-hati!


Szorgosan lekörmölt dalszöveg
 

Akarok tenni egy kört a városban,
látni akarom a nyüzsgést, ami van.
Hívok egy becakot, ló nélküli kocsit,
Becak! Becak! Próbálj meg elvinni engem!

Egyedül ülök keresztbe tett lábbal,
örömmel tekintgetek jobbra és balra.
Úgy fut a becak alattam, mintha soha nem akarna megállni,
Becak! Becak! Csak óvatosan száguldozz!



Tudom, butus ez is, de inkább ez, mint a kakadu és a kalap! :)
Arról videót kellett volna csinálni, ahogy Sandy elhaló cérnahangon, June is alig hallhatóan, de egyáltalán nem hamisan, Joseph recitativo-ban, Iva erőteljesen, de távol a dallamtól, én meg mindenkit elnyomva, üvöltve, ugrálva és a többieknek vezényelve előadtam az opuszt. Mindenki becsülettel próbálkozott!

Ahogy előrelapoztam a könyvünkben, láttam, hogy pár óra múlva majd szintet lépünk, és gyerekdalok helyett a Gigi és a d'Masiv popegyüttesek nyálas szerelmes dalait fogjuk énekelni! Mint mondjak! Remegve vártam az elkövetkezendő hétfőket!

(10-02-08)


Esküvői kiállítás és az indonéz Pre-Wedding fotók jelensége

Vasárnap Tünde és René a Pusdai-ban (Iszlám Kulturális Központ) tartott esküvői kiállításon hostesskedtek (Pameran Pernikahan Tradisional PUSDAI 2010). A dolog úgy indult, hogy a lakótársuk, Mira, megkérte őket, hogy segítsenek egy fotózáson egy ismerősének. Készültek szép és vicces képek is, kalózjelmezben és nagy piros gombákként. Aztán vasárnap kisminkelték és felöltöztették őket, mondván, hogy elmennek erre a kiállításra és rajtuk lesz élőben is bemutatva, hogyan készültek a sminkek. De aztán egész délutános mosolygás és szórólapozás lett belőle, amitől Tünde arcán nem volt igazán őszinte a mosoly. Az volt a szerencse, hogy a végén azért adtak nekik valamennyi pénzt. Mindezt persze már megszokhattuk Indonéziában. Semmit nem tudnak rendesen elmondani, óvatosan és hiányosan csöpögtetik az információkat, így sokszor találja magát az ember meglepő és váratlan helyzetekben. Mint amikor kampusz-látogatásra indultunk Jatinangorba és a végén ott találtam magam egy színpadon indonéz dalokat énekelve az irodalmi fakultás összes fejese előtt.

Az esküvői kiállítás maga érdekes volt, nem is annyira a ruhák és az esküvői kellékek, hanem a fotózkodási szokások miatt. Tünde és René is egy fotóstúdiónak segítettek, így végignéztem az összes albumukat.
Az albumok kemény borítású fedele és gerince kemény kartonlapokat fog össze. Ezekre a lapokra nyomtatják a montázsszerűen összeszerkesztett képeket.

A tematika háromféle:

1. Family Photos
2. Wedding Photos
3. Pre-Wedding Photos

  1. Family Photos:
    A családi képeken három (vagy négy) generáció pózol és vigyorog a kamera előtt.

  2. Wedding Photos:
    Az esküvői képek akkurátusan végigkövetik a muszlim, hagyományos jávai, vagy balinéz menyegzők minden mozzanatát. A szertartásokban gyakran keverednek a muszlim és hagyományos elemek. A fotók elrendezésénél nagyon szeretik a képek montázsszerű egymásra halmozását, amely által az album egy-egy oldala első pillantásra egy hatalmas, színes tohuvabohunak tűnik, és másodpercek telnek el, mire az agy fel tudja fogni, mit is lát a szem.

  3. Pre-Wedding Photos:
    A legfurcsább és legperverzebb műfaj azonban a "pre-wedding photo." Nálunk ugye az dívik, hogy az esküvő alkalmával az ifjú pár a lagzi előtt vagy után vagy közben esküvői ruhában valami szép romantikus helyen fotózkodik, szerelmesen néz egymásra, ölelések, csókok, szépség, boldogság nyernek örök formát a képeken.
    Indonéziában előszeretettel örökítik meg az esküvő előtti történéseket, a találkozás pillanatát, a járás folyamatát vagy csak magát azt a tényt, hogy az adott pár mennyire szereti egymást.

    Ennek sokféle formája van:

    - képregényszerű fotósorozat arról, hogy a srác visszaszerzi a gonosz támadótól a lány plüssnyusziját és ezután egymásba szeretnek

    - romantikus fotók vízesés előtt, a Kawah Putih vulkántavának partján, zöld vagy őszi (!) erdőben

    - romantikus fotók Vespán vagy oldtimer autóval

    - közös vízalatti (!) fotók

    - fotósorozat, ahol a pár közösen fetreng a TV előtt, együtt zabálják a chips-et, ülnek a WC-n újságot olvasva, stb. és a végén azt hangoztatja a szöveg, hogy mennyi közös van bennünk és milyen jó, hogy végre rád találtam

    - fotók iskolapadban, ahol a lány odaadja a háziját a fiúnak vagy együtt mennek haza az esőben fejük fölé tartott tankönyveikkel

    - közös fotók titkosügynöknek vagy hightech akcióhősnek beöltözve (ha pasi lennék én is szeretném leendő gyermekeim anyját egy géppuskával a kezében látni, amint halomra öli az embereket)

    - közös fotók a sürgősségi osztályon (Vészhelyzet-style), ahol az ifjú pár általában az orvost és az asszisztenst alakítja, akik az épp műtendő beteg fölött szerelmesen néznek egymásra

    A tematika gyakorlatilag végtelen, de a képek egy dologban megegyeznek. Nevezetesen, hogy semmi közük nincs a valósághoz. Az persze lehetséges, hogy akik motoron, még a suliban vagy kórházban ismerkedtek meg, vagy az uszodában a víz alatt pillantották meg egymást először, azok a helyszínnek megfelelő témát választják. Aki meg pisztolyt szorongat a pre-wedding fotóján, az biztos paint ball-ozás közben találkozott jövendőbelijével, vagy egy véres akciófilm volt az első közös moziélményük.
    Érdekes jelenség, hogy a házasulandók olyan fotósorozatot készítenek magukról, amelynek nem a pillanat megörökítése a funkciója, hiszen mind a környezet, mind a szituációk mesterségesek. Olyan világban, olyan személyekként láttatják magukat, amely világ nem létezik, a sok photoshop-effekttől még a természetes környezet (mint pl. a Kawah Putih) is műterembelinek, mesterkéltnek tűnik.
    Hogy a színvilág és a beállítások giccsesnek tűnnek az európai szem számára, az érthető, hiszen elég nagy ízlésbeli különbség van a nyugati és keleti világ között. Sokkal furcsább, hogy a fotók által belehelyezik magukat egy álomvilágba, ahol marionett bábuk, Hamupipőkék, Dr. Cartel-ek vagy akcióhősök lehetnek. A képek azonban annyira mesterkéltek, hogy semmit nem fejeznek ki a pár személyiségéből, semmit nem árulnak el a kapcsolatukról. Legfeljebb annak állítanak emléket, hogy az esküvő előtt valamikor elmentek egy fotóstúdióba, ahol vicces képek készültek róluk. De lehet, hogy én bonyolítom túl a dolgot, és nincs is ennél több célja a dolognak ...


(10-02-07)


ANI 28 KVÍZJÁTÉK

Itt van a videó, amit Aninak küldtem a 28. születésnapjára. Feltöltöttem ide a játékszabályokkal együtt mindenki örömére és okulására!

Az „Ani 28 Kvíz” című filmben minden szereplő mellett megjelenik majd a neve, illetve feliratozva olvasható a saját nyelvén elmondott szülinapi jókívánság.

Az alábbi táblázat első oszlopában megtaláljátok a neveket a szereplők megszólalásának sorrendjében, míg a második oszlop a különböző nyelveket tartalmazza, természetesen összekeverve.

A játék célja, hogy összepárosítsátok a neveket és a nyelveket!

Azokat a nyelveket, amelyek eltérő írásképpel rendelkeznek, de a filmben fonetikusan szerepelnek, két kis csillag jelzi (mind a filmben, mind a táblázatban).

Van néhány nyelv, amely többször szerepel, és van egy személy, akihez két nyelv is tartozik! Ha figyeltek, ez nagy segítség lehet!

A film végén a stáblistán a szereplők országa szerepel, de ezt nyilván nem ér behatóbban tanulmányozni, csak ellenőrzés céljából, ha már kitöltöttétek a táblázatot! Az ott megjelölt országok egyébként nem fedik teljesen a nyelveket, tehát nem lehet csalni!


JÓ SZÓRAKOZÁST!


FELADATLAP




"ANI 28 KVÍZ" - Kisfilm




(10-02-05)

Heti Hírmondó

Újra a Pusat Bahasában - Búcsú Milénától - Ani szülinapi videója - Kéne már net otthonra

Ezen a héten elkezdődött az iskola, a második félév a Pusat Bahasában. Hétfő reggel Pak Udin a kezembe nyomta az új tankönyvet. Az előző félévi spirálozott példányhoz képest ez nagyon igényesen néz ki, színes borítóval, ragasztva. A borítón díszelgő nagy 2-es szám arra utalt, hogy előző félévi vizsgáim jól sikerültek, és a második osztályban folytathatom tanulmányaimat. Az osztályterembe lépve ismerős arcok fogadtak. Avril Zimbabwéból, Iva Madagaszkárról, Peun Laoszból, Maritje és Joseph Pápua Új-Guineából, Mojin Koreából. Csak a filippínó Saripo, illetve a koreai June és Sandy voltak új osztálytársak.
Majdnem mindenki októberben érkezett Indonéziába, akkor csatlakoztak be hozzánk a "Kelas 1" óráira. A legtöbben a KNB nevezetű ösztöndíjjal vannak itt, amiről egyikük sem tudja, hogy minek a rövidítése. Valami fejlődő országok közötti összefogásról van szó. A külföldi diákok három évre kapnak ösztöndíjat (havonta másfél millát ők is). Az első évben csak nyelvet tanulnak, míg a második két évben master-képzésre járhatnak valamelyik indonéz egyetemre. Nálunk mindenki az Unpad-on akar később tanulni szociológiát, pszichológiát, nemzetközi kapcsolatokat, stb. Amíg nekünk decemberben és januárban iskolai szünet volt, addig ők tovább jártak az órákra. Ezért a második félév elejére nagyjából ugyanazon a szinten voltak, mint mi. A mi engem és Milénát jelentené, ha Milena nem elégelte volna meg a Pusat Bahasa beli nyelvórákat és nem határozott volna úgy, hogy februárban végleg hazamegy Németországba.
Mivel végre mindannyian elértük azt a szintet, hogy már tudunk kommunikálni, beszélgetni indonézül, az órák sokkal izgalmasabbak és viccesebbek, mint az első félévben. A nyelvoktatási módszerek nem változtak sokat, de az órai beszélgetések kizárólag indonézül folynak, és a szünetben is igyekszünk indonézül dumálni és poénkodni, ami többé-kevésbé sikerül is.
Határozott változást jelent ez az első félévhez képest, és határozott motivációt is, hogy reggel felkeljek és bemenjek a suliba.

Kedden este az Erlasban találkoztunk, hogy elbúcsúztassuk Milénát, aki másnap indult haza. Milénával összeköt a bajtársiasság, mert együtt húztuk le az első félévet a Pusat Bahasában, néha mindketten nagyon szenvedve az unalomtól, de nem lettünk életre szóló barátok. Sőt, ha őszinte akarok lenni, sokkal szórakoztatóbb a szünetben Avrillal, Ivával és Saripóval poénkodni kezdetleges indonéz nyelven, mint Milénával beszélgetni németül arról, hogy mennyire unjuk az egészet. Szerintem, ha maradt volna a második félévre is, most ő is jobban élvezné a tanulást. De az is igaz, hogy a német alaposság és az indonéz pontatlanság sosem fognak kibékülni egymással.

Az Erlasban: Ildi, Mel-C, Florance, Milena és Avril


A búcsúbulin elkezdtem felvenni Ani szülinapi videóját. Szerencsére az történt, amire számítottam. Mindenki lelkesen közreműködött, szorgalmasan gyakorolta a mondatot, hogy a kamera előtt minél tisztább kiejtéssel gagyogja el a magyar szavakat:

Boldog születésnapot Anikó!

David és Teddy aztán rögtön látni akarták a felvételt:




A felvételek gyűjtését másnap a suliban, szerdán az UIN-en és csütörtökön a zenekari próbánkon folytattam. A magyar mondat után mindenki kifejezte jókívánságait a saját nyelvén is, ami által a film a különleges nyelveken elmondott szülinapi jókívánságok változatos tárháza lett: német, spanyol, finn, angol, holland, koreai, zimbabwei, madagaszkári, thai, filippínó, pidgen, indonéz, szunda, sulawesi ... hm, elég szép gyűjtemény!
Pénteken aztán összeraktam a filmet, és szombaton bementem a kampuszra, hogy feltegyem a youtube-ra. Persze a hatalmas eső miatt csak 4 óra felé értem oda, így csak egy órám volt beszélni a családdal és feltöltögetni a filmet, a blogot, a képeket. Aztán kidobtak az aulából, mert szombaton 5-kor bezárják az épületeket. Ekkor fordult meg először komolyabban a fejemben, hogy utána kéne nézni az otthoni internet lehetőségének. Mert az jó dolog, hogy a kampuszon ingyen van a wifi, de elég nagy macera állandóan cígölni a laptopot és állandóan külön programnak bekalkulálni az internetezést. A következő hét eseményei aztán feltették a pontot az i-re, és meg is tettem a szükséges lépéseket.

(10-02-01 / 10-02-07)