2010. január 30., szombat

Prológus Balihoz

Nehezen veszem rá magam, hogy papírra vessem Bali szigetén tett utazásunk krónikáját.
Ebben nyilván szerepet játszik az anyag mennyisége is, de leginkább az, hogy nem szerettem ezt az utazást.
És az a legrosszabb, hogy hiába gondolkozom rajta már majd egy hete, még mindig nem jöttem rá, hogy pontosan miért. Miért idegesített minden és mindenki? Miért nem tudtam igazán lelkesedni, amikor három nap motorozás és a történtek után végre a Bali felé tartó kompon voltunk? Miért nem tölti el örömmel a szívemet, ha a szép tájakra és a finom ételekre gondolok? Miért nem szeretem nézegetni a majd kétezer fényképet? Miért nem fűt a vágy, hogy megosszam mindenkivel a kalandokat, amiket átéltünk?

Az utazás három jól elkülöníthető részre osztható.
Az első a Yogyától Denpasarig tartó motorozás Tündével, a második a Balin töltött idő és végül a Jáván való bóklászás Péterrel. Először arra gondoltam, hogy a problémát az útitársak létszáma jelentette, mert az biztos, hogy az első és utolsó szakaszra emlékszem a legjobb szívvel: amikor csak ketten motoroztunk Tündével és amikor visszafelé tartottunk Péterrel.
Még mielőtt bárki személyében érezné sértve magát, szeretném előre leszögezni, hogy alapvetően semmiféle emberi vagy szimpátiabeli problémám nincs se Anettel, se Eszterrel, se Gergővel! A Balin töltött időt nyilván megnehezítette, hogy hat ember között óhatatlanul felmerülnek nézeteltérések. Hogy pontosan mik? Hát ez az! Ha megpróbálnék részletesen írni róla, hamar csődöt mondanék! Mi volt a baj? Már ki tudja? Az egyik azt mondta, a másik így emlékezett, én nem mondtam, vagy úgy mondtam, erre várni kellett, azzal meg elmentem, majd e mellé álltam, vagy éppen nem álltam senki mellé, mikor ez is és az is azt gondolta, hogy neki van igaza ... Konkrétumok? Persze, össze lehetne szedni, de ha megtartja ígéretét, akkor ezt megteszi majd Tünde. Mert velem ellentétben, ő átélte ezt az utazást!

Én is ott voltam, többen tanúsíthatják, vannak róla fotók, videók és persze emlékeim is, de mégis úgy rémlik az egész, mintha csak egy filmet néztem volna végig. Tudom, hogy én vezettem végig az egyik motort, 700 km-en át, én voltam ott Tündével a kórházban, én ereszkedtem le majd másztam fel Tündével és Péterrel az Ijen-kráter tüdőbe markoló kénfelhőjében, és én küzdöttem le magam zuhogó esőben Sukamade tengerpartjára, csak éppen semmit nem érzek a lelkemben, ha mindezekre gondolok. Nem érzem a kiállt erőpróba feletti büszkeséget, a baleset utáni ijedtséget, a krátertóban való gyönyörködés örömét vagy a kén maró szagát, vagy hogy már a tököm tele van a vaksötétben a bokáig érő vízzel és sárral. Nem érzem a szelet, a hűvöset vagy a meleget, se a nedvességet. Az egész csak két dimenzióban pereg lelki szemeim mozivásznán. Ha rányomok egy "Régi film"-effektet, akár a harmincas években is játszódhatna, csak nem korhűek a jelmezek.

És még mindig ott van a kérdés: miért? Hisz szép volt, jó volt, kalandos volt! Alapvetően semmi baj nem volt az útitársakkal sem, a kisebb nézeteltéréseket kivéve, és mégis ... én nem vettem részt ezen az utazáson, mert ... soha nem is volt az enyém. Egy percig nem foglalkoztam vele előtte, nem készültem rá, nem én találtam ki, csak sodortattam magam az eseményekkel, nem az én utam volt, nem az én kalandjaim, nem az én életem ... Hülyén hangzik, de így van! És sajnos ez az érzés még mindig tart. Most Bandung sem az enyém, valami megváltozott, egyre inkább azt érzem , hogy nem találom a helyem, és az események, tőlem függetlenül, csak történnek, de nekem semmi közöm hozzájuk ...

Valahol elhagytam a lelkem és most nem találom. Az biztos, hogy Karácsony este a gyertyák és ajándékok környékén még megvolt, és még Yogyában is előbukkant, amikor kibéreltük a két motort ... lehet, hogy a motorozástól ijedt be, és még idejekorán lelépett?

Vagy az egész csak egy sima "monszun-honvágy-fáradtság-vitaminhiány"-szindróma?
Bármi legyen is, reméljük gyógyítható!

(10-01-30)


7 megjegyzés:

  1. Kedves edesanyam egy raklapnyi Supradynnal volt csak hajlando utnak engedni, hebe-hoba szedem is.
    Hetente tobbszor fogyasztok gyumolcsot, nehanapjan iszogatok tejet, de persze nem annyit, mint otthon.
    Es allandoan ugy erzem, vitaminhianyom van, a szervezetem tobbet kivanna. Nem vagyok beteg, de folyamatosan gyengenek erzem magam.
    Ezek szerint nem - csak - bennem van a hiba? :)

    Ja! Es Jakiba visszaterve az elso 57-es buszon meztelen pasikepeket mutogatott a mobiljan a szomszed faszi, miutan kicsit megsimogatta a combom! Nem mintha utkozben mashol nem lettek volna buzik, de az alapvetoen katolikus Floresen, Timoron es Kelet-Timorban nem volt jellemzo az effajta molesztalas... Na jo, csajok is nyomtak a segguket a Transjakartan, de ez termeszetes viszonylat, tehat nem erdemel emlitest. :)

    Csomagod biztonsagban varja az atadas-atvetel felemelo pillanatat! Talan a hazai izek...

    VálaszTörlés
  2. :-(
    :-(
    :-(
    :-(
    :-(
    kár, hogy így érzel... talán tényleg elhagytad a leked valahol... vagy többet vártál, vagy mást az egész úttól...
    és nem tudom kifejezni, mennyire fáj, hogy ezt gondolod az egész utazásról... ilyen prológus után még kedve sincs az embernek elolvasni a krónikát...
    :-(
    :-(
    :-(
    :-(
    :-(

    VálaszTörlés
  3. Pont azért írtam meg a prológust, hogy felszabadultan írhassam le az eseményeket. Hogy ne kelljen végig azon gyötrődnöm, mit és hogyan fogalmazzak meg. Azért írtam a prológust, mert nem volt kedvem és erőm olyannak beállítani ezt az utazást, amilyen nem volt. És hogy nem ez volt életem legfelhőtlenebb útja, annak nem csak az esős évszak, és nem is az útitársak az oka, hanem én magam. Mert én nem tudok alkalmazkodni, én nem tudok lemondani, én nem tudok kompromisszumot kötni, én ragaszkodok féltékenyen az elképzeléseimhez. Nem miattatok, hanem csakis magam miatt nem tudtam ott lenni.
    És elképzeléseimet nyilván utunk utolsó szakaszán éreztem a legkevésbé veszélyeztetve.
    De a jakartai hang talán igazat szól! Majd a hazai ízek ezen is segítenek! :)

    VálaszTörlés
  4. Péter Prológus

    Azt beszéltük Ildivel, hogy a blogjában, a megjegyzésekben, párhuzamosan én is leírom az eseményeket, egészen a Denpasar-i hotel udvarán történt találkozásig…
    Szóval: Tünde legjobb barátnője, barátjával, szilveszter tájékán meglátogatják őt Balin, és eltöltenek együtt néhány napot. Ez volt a kiindulási ötlet, hogy én is meglátogathatnám Ildit, mert majd jót motorozunk, meg hegyet mászunk, meg fürdünk az óceánban. Ennek gazából egy akadálya volt. Éspedig az, hogy a Magyar Televítió erdélyi tudósítójaként nehezen tudtam elszabadulni hosszabb időre. Mert, ha az ember elmegy Indonéziába, akkor ne egy hetet üljön, ugyebár, hanem legalább hármat :D Ezért aztán, amikor a magyar parlament mindig összezáró szocialista-szabaddemokrata többsége még az utolsó kis pénzforrást is elvonta a köztévétől, a szerkesztőség minden külföldi tudósítóval szerződést bontott, mit mondjak: nagyon nehezen bírtam palástolni ujjongásomat, miközben borzasztóan szomorúnak kellet mutatnom magam, merthát, ugye, munkanélküli lettem (igen, tudom, egyesek szemében ez őrültségnek hangzik, de én boldog voltam, hogy „kirúgtak”).

    VálaszTörlés
  5. Nos, be is indult a jegyvásárlási gépezet. Novemberben túltermeltem magam riportokkal, és azt számoltam, hogy az egyhavi fizetésem az elég lesz a repcsijegyre. Nyilván a legolcsóbb árakat néztem, végül Emirates-el repültem Larnaca-Dubai-Jakarta útvonalon (673 EUR adóval, illetékkel együtt). Ráadásul december 31-én, mert az is eltökélt szándékom volt, hogy a szilvesztert, az éppen aktuális helyi idő szerint, a levegőben töltöm. Két alapvető kérdése volt még az utazásnak: hogy jutok el Marosvásárhelyről Larnaca-ba, illetve Jakarta-ból Bali fővárosába, Denpasar-ba? Az első akadályt viszonylag könnyen vettem: autóval Kolozsvár, onnan pedig repcsi Bukarestbe, majd Larnaca-ba. Eufórikus állapotomban nem is törődtem azzal, hogy mikor, hol, mennyit kell majd várni a következő járatra (a Kolozsvár-Bukarest-Larnaca oda-vissza jegy 241 EUR adókkal, illetékekkel).
    A második akadály aztán majdnem mindent elrontott. Az indonéz belföldi járatú légitársaságok egyikének honlapján sem tudtam sehogy se megvenni a Jakarta-Denpasar jegyet. Hiába voltak olcsóbbnál olcsóbbak, még dombornyomott kártyámmal is képtelen voltam kifizetni az összeget. Kétségbeesésemben Ildit próbáltam meg elérni, aki természetesen egyszer sem volt gép előtt, mert éppen a Bandung-i karácsonyt készítette elő (meg lelkének elhagyását…), ezért mikor végre sikerült vele kommunikálni, akkor meg közölte, hogy nincs ideje ezzel foglalkozni. Legvégső kétségbeesésemben aztán a facebook Mafia Wars játékában megismert indonéz haverom (aki azóta baráti státusba emelkedett) segítségét kértem. Éjszakákba – neki, szegénynek, hajnalokba – nyúló chat-elések után aztán megvette nekem a vágyva-várt utolsó szakaszra is a jegyet (25 EUR).

    VálaszTörlés
  6. Így aztán az utolsó Kárpát Expressz riport elkészítése után, kellemes ünnepi hangulatban, izgatottan várhattam az indulás pillanatát. Mindig is vonzott az, hogy különböző emberek, különböző helyekről indulva, egyszercsak összetalálkoznak valahol. Párhuzamos életek, párhuzamos történések, amelyek összefonódnak a megfelelő pillanatban.
    És itt kell újfent megjegyeznem, hogy az út, az utazás fenomenális volt. Nem tudom, Ildinek mik voltak az elvárásai, reményei, elképzelései. Utaztunk, nagyjából úgy, mint Krétán, előző este kitaláltuk, mit csinálunk másnap, aztán ez a legtöbbször nem úgy lett. Sokan voltunk, ez elkerülhetetlenül feszültségeket okozott, néha vitákat is. Az is tény, új barátságok nem kötődtek az úton. De motoroztunk szólóban, párban, autóztunk, hegyet másztunk, majdnem megfulladtunk, ettünk halat, rákot, fürödtünk az óceánban, caplattunk órákat sötétben, sárban; igazi kaland volt a 21 nap. Ildi az utazás előtt hagyta el a lelkét (pedig mondtam neki, ne tegye :P), nekem a Bandung-i vasútállomás és a Jakarta-i reptér között veszett el valahol, az utazás után. Ennél nehezebb szívvel csak Wellington-ból, Új Zéland fővárosából, tértem vissza Európába.

    VálaszTörlés
  7. Sokan kérdezték, kérdezik, miért éppen Indonézia? Nem tudom. Csak. Mert Ildivel jó utazni, mindig „különös” dolgok történnek velünk, miközben valaki ott fenn nagyon szeret minket. Ekkora mázlija nincs senkinek, mint amennyiben kettőnknek része volt a három hét alatt. Volt, hogy nem tudtuk, miért történik most ez, vagy az, és éppen velünk, de aztán kiderült: mindennek megvolt a maga oka. „Minden pontosan úgy van, ahogy lennie kell.” Még akkor is, ha Ildi gyűlöli ezt a mondatot.

    Folyt. köv. a 2009. december 30-ai bejegyzésnél…

    VálaszTörlés