Prológus Balihoz

Nehezen veszem rá magam, hogy papírra vessem Bali szigetén tett utazásunk krónikáját.

Ebben nyilván szerepet játszik az anyag mennyisége is, de leginkább az, hogy nem szerettem ezt az utazást.

És az a legrosszabb, hogy hiába gondolkozom rajta már majd egy hete, még mindig nem jöttem rá, hogy pontosan miért. Miért idegesített minden és mindenki? Miért nem tudtam igazán lelkesedni, amikor három nap motorozás és a történtek után végre a Bali felé tartó kompon voltunk? Miért nem tölti el örömmel a szívemet, ha a szép tájakra és a finom ételekre gondolok? Miért nem szeretem nézegetni a majd kétezer fényképet? Miért nem fűt a vágy, hogy megosszam mindenkivel a kalandokat, amiket átéltünk?

Az utazás három jól elkülöníthető részre osztható.

Az első a Yogyától Denpasarig tartó motorozás Tündével, a második a Balin töltött idő és végül a Jáván való bóklászás Péterrel. Először arra gondoltam, hogy a problémát az útitársak létszáma jelentette, mert az biztos, hogy az első és utolsó szakaszra emlékszem a legjobb szívvel: amikor csak ketten motoroztunk Tündével és amikor visszafelé tartottunk Péterrel.

Még mielőtt bárki személyében érezné sértve magát, szeretném előre leszögezni, hogy alapvetően semmiféle emberi vagy szimpátiabeli problémám nincs se Anettel, se Eszterrel, se Gergővel! A Balin töltött időt nyilván megnehezítette, hogy hat ember között óhatatlanul felmerülnek nézeteltérések. Hogy pontosan mik? Hát ez az! Ha megpróbálnék részletesen írni róla, hamar csődöt mondanék! Mi volt a baj? Már ki tudja? Az egyik azt mondta, a másik így emlékezett, én nem mondtam, vagy úgy mondtam, erre várni kellett, azzal meg elmentem, majd e mellé álltam, vagy éppen nem álltam senki mellé, mikor ez is és az is azt gondolta, hogy neki van igaza ... Konkrétumok? Persze, össze lehetne szedni, de ha megtartja ígéretét, akkor ezt megteszi majd Tünde. Mert velem ellentétben, ő átélte ezt az utazást!

Én is ott voltam, többen tanúsíthatják, vannak róla fotók, videók és persze emlékeim is, de mégis úgy rémlik az egész, mintha csak egy filmet néztem volna végig. Tudom, hogy én vezettem végig az egyik motort, 700 km-en át, én voltam ott Tündével a kórházban, én ereszkedtem le majd másztam fel Tündével és Péterrel az Ijen-kráter tüdőbe markoló kénfelhőjében, és én küzdöttem le magam zuhogó esőben Sukamade tengerpartjára, csak éppen semmit nem érzek a lelkemben, ha mindezekre gondolok. Nem érzem a kiállt erőpróba feletti büszkeséget, a baleset utáni ijedtséget, a krátertóban való gyönyörködés örömét vagy a kén maró szagát, vagy hogy már a tököm tele van a vaksötétben a bokáig érő vízzel és sárral. Nem érzem a szelet, a hűvöset vagy a meleget, se a nedvességet. Az egész csak két dimenzióban pereg lelki szemeim mozivásznán. Ha rányomok egy "Régi film"-effektet, akár a harmincas években is játszódhatna, csak nem korhűek a jelmezek.

És még mindig ott van a kérdés: miért? Hisz szép volt, jó volt, kalandos volt! Alapvetően semmi baj nem volt az útitársakkal sem, a kisebb nézeteltéréseket kivéve, és mégis ... én nem vettem részt ezen az utazáson, mert ... soha nem is volt az enyém. Egy percig nem foglalkoztam vele előtte, nem készültem rá, nem én találtam ki, csak sodortattam magam az eseményekkel, nem az én utam volt, nem az én kalandjaim, nem az én életem ... Hülyén hangzik, de így van! És sajnos ez az érzés még mindig tart. Most Bandung sem az enyém, valami megváltozott, egyre inkább azt érzem , hogy nem találom a helyem, és az események, tőlem függetlenül, csak történnek, de nekem semmi közöm hozzájuk ...

Valahol elhagytam a lelkem és most nem találom. Az biztos, hogy Karácsony este a gyertyák és ajándékok környékén még megvolt, és még Yogyában is előbukkant, amikor kibéreltük a két motort ... lehet, hogy a motorozástól ijedt be, és még idejekorán lelépett?

Vagy az egész csak egy sima "monszun-honvágy-fáradtság-vitaminhiány"-szindróma?

Bármi legyen is, reméljük gyógyítható!

(10-01-30)