A sikeres motorbérlés után lementünk Parangritisre, egyrészt, hogy halat együnk, másrészt, hogy a nagy út előtt kipróbáljuk a gépeket. Deby, egy barátnője, ill. Ria és Eriko, aki aznap délelőtt érkezett Japánból Riához, autóval mentek elöl, mi meg utánuk a motoron. Parangritisre lejutni nem ördöngősség, Ria kostjától csak egyenesen kell menni vagy negyven percig, amíg bele nem ütközöl egy nagy kapuba. Ott le kell térni jobbra egy kisebb útra, ami a tengerpartra vezet.
Én mentem elöl, Tünde utánam. Nem próbáltam követni az autót, hisz nehéz lett volna lépést tartani vele. Ráadásul nem volt energiám még arra is figyelni, hogy vajon az előttem haladó dzsip Deby kocsija-e. Egy benzinkútnál megálltunk tankolni. Már Tünde tankja is tele volt, amikor eszébe jutott, hogy az ő gépét este még kicserélik, így fölösleges volt fullra töltetni. Ezért aztán előre jeleztük a kölcsönzőnek, hogy a cseremotort is teli tankkal kérjük szépen.
Az út persze nem telt eseménytelenül. Egy piros lámpa után megálltam bevárni Tündét, és túl lassan sikerült tovább indulnom, ami miatt ő megcsúszott az út melletti homokban és eldőlt a motorral. Szerencsére nem lett semmi baja, mert a menő műanyag motoros nadrágját vette fel. Csak a lábfejét horzsolta le egy kicsit. A bal oldali, váltónál lévő lábtartó viszont elgörbült. Deby segített valami vasrúddal visszahajlítani a helyére.
Eközben én kicsit előrébb várakoztam az út szélén Riával, aki elmondta első benyomásait. Eszerint elég szarul mutatunk a motoron: Tünde nagyon bizonytalannak tűnik, és meg mereven nézek csak előre, mintha semmi mást nem látnék, csak az utat magam előtt. És rémesen lassúak vagyunk. Így egy hétbe fog telni, mire eljutunk Baliig. Nem hangzott túl biztatón, de a későbbi tények bizonyítják, hogy csak a kezdők megszeppentsége látszott rajtunk.
Parangritis homokos strandja szélesen húzódik az Indiai-óceán partján. Állandóan erős szél és hatalmas hullámok ostromolják. Az öböl keleti végén zöld növényzettel borított hegy zuhan a tengerbe, és szikláit áttetsző függönyként takarja el a partnál megtörő hullámokból felszálló állandó vízpára. Az óceán itt erős, kíméletlen, félelmetes.
A strandon hatalmas "Dilarang renang" - "Tilos úszni" tábla fogadott.
A parton sorakozó warungok egyikében megtaláltuk Tari Esztert és férjét, Attilát. Eszter festő, és Solo-ban töltötte darmasiswa évét 1998-99-ben. Aztán majd tíz évre rá sikerült visszajönnie, és 2007-ben vendégelőadóként a kortárs magyar festészet rejtelmeibe avatta be a Soloi Indonéz Művészeti Intézet hallgatóit. Most Yogyában laknak, és az Állami Eötvös Ösztöndíj keretében munkálkodnak valamin, de szégyenszemre elfelejtettem, hogy pontosan mivel foglalkoznak.
Már lógott az eső lába, amikor kiválogattuk a halakat, kagylókat és rákokat a parti piacon. Zsákmányunkkal aztán visszavonultunk a warungba, ahol azt akkurátusan elkészítették nekünk. A fésűkagylót megfőzték és a héja nélkül, finom szószban tálalták. Hát, az valami isteni volt!
A grillezett hal mellett pedig a garnéla nem tudott labdába rúgni!
Tünde közben vásárolt egy (műanyag) papírsárkányt, vacsi után még eregette az egyre lankadó szélben, amelyről én készítettem néhány nagyon béna fotót.
Teli hassal és elégedetten indultunk el hazafelé. A lányok a kocsiban, Attila és Eszter a saját motorjukon, mi meg újdonsült kis barátaink nyergében. Induláskor még csak csöpögött, aztán rendesen eleredt az eső. Mi persze se pulcsit, se esődzsekit nem hoztunk. Hát, igen, nem csak a motorvezetésben, de a motoros öltözködésben is szert kell tennünk még némi rutinra!
Útközben megálltunk egy keresztény templomnál, amely jávai stílusban épült. A neve Ganjuran. Hatalmas, három oldalán nyitott csarnok, amelynek színes faragásokkal díszített tetőszerkezetét számtalan oszlop tartja. Valószerűtlen látvány volt a keleti stílusú épületben az oltár mellett felállított jászol, szabályszerűen tehénkékkel és báránykákkal. Már az oltár két oldalán elhelyezett angyalokban is volt valami furcsa, de az igazi meglepetés akkor ért, amikor egy mellékoltáron megpillantottuk Máriát a kis Jézussal. Előbbi ugyanis kendő és glória helyett a jávai királyok fejdíszét viselte, és az ölében tartott gyermek fejét is hasonló fejfedő borította göndör fürtök helyett. Természetesen készültek fotók, de sajnos Ria gépével, ezért megint a türelmeteket kérem. Legközelebbi yogyai kiruccanásom alkalmával feltétlenül begyűjtöm őket.
A templom mögött hindu szentély áll, mellette néhány csapból szent víz folyik, amelyben megmostuk kezünket, lábunkat és az összes hindu isten áldását kértük utazásunkra.
A hazaút rémes volt! A motorral már nem volt gond, addigra ráéreztem, szépen futott alattam a gép, csak az egyéb nehezítő tényezők ne lettek volna! Egyrészt sötét volt már, másrészt esett az eső. Az esőben való motorozásban nem az a legrosszabb, hogy csurom víz leszel, hiszen hazaérve mind a ruháid, mind a bőröd szépen megszárad. Nem, a legszörnyűbb az, hogy vizesen még a trópusokon is jéghidegnek érzed a menetszelet, és a szemét kis esőcseppek apró tűkként szurkálják a nyakadat, a mellkasodat és a pucér karodat ... ha vagy olyan dőre, hogy egy szál ujjatlan pólóban nyomulj a motoron. Ha lehajtottam a bukó műanyag ellenzőjét, semmit nem láttam a szembe jövők lámpáinak repedéseken és vízcseppeken megtörő fényétől. Ha felhajtottam az ellenzőt, akkor pedig a szemgolyómba fúródó szúrós esőcseppek vakítottak el. Nem volt egy kéjutazás, az biztos! De hazaértünk, épségben és egy darabban.
Este még volt egy utunk a kölcsönzőbe, ahol kicserélték Tünde motorját. A járgányokat beállítottuk Deby nappali-előszobájába, mert az eső és a tolvajok miatt nem volt tanácsos az udvaron hagyni, majd lassan nyugovóra tértünk.
A puha matracon fekve enyhe aggodalommal gondoltam a másnapra, amikor az összes csomagunkkal a Hondákon fogunk ülni Jáva forgalmas országútján, és valóra válik az, amitől minden barátunk és ismerősünk óvva intett minket: elindulunk motorral Balira!
(09-12-27)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése