Ahogy az indulás, úgy az ekonomi vonat érkezésének időpontja is tágan értelmezett fogalom Indonéziában. Volt valami halvány emlékünk, hogy reggel 7-re érkezünk meg, de már 5.20-kor a Lempuyanganon voltunk Yogyában. Ezúttal elfogadtuk a becak-os bácsi ajánlkozását, aki egy tízesért elkarikázott velünk a TransJogja legközelebbi megállójáig.
Ria azóta már elköltözött Ibu és Robert házából és most Yogya déli részén, a Jl. Menukan közelében lakik egy kostban. A TransJogja csodás találmány, potom 3000 rúpiáért keresztül-kasul utazhatod a várost, bárhányszor átszállhatsz, csak ne hagyd el a megálló miniatűr épületét. A személyzet jó megérzéssel a déli Jl. Menukan felé irányított minket. Állítólag van ugyanis egy ilyen nevű utca a város északi részén is. A TransJogja buszában a Tünde által összekészített műanyagdobozba kapaszkodva és annak tartalmát pusztítva szokás szerint átfagytam a légkonditól. Öröm volt újra kilépni a kellemesen langyos és párás reggeli levegőbe.
A Jl. Parangritis-en Ria kostja felé sétálva örömmel konstatáltuk, hogy számos lehetőség nyílik motorbérlésre ... majd, ha kinyitnak a boltok és irodák. Egy koszos kis warungban, reggeli kávénk mellett vártuk Riát az útbaigazításban megjelölt szállodával szemben. Ő hamarosan be is futott és elvitt minket új lakhelyére, amely egy kellemes, zöld kertekkel és vidékies hangulattal átitatott, csendes lakóövezet.
A kost elég nagy, sok szobával. Az alsó szinten egy pici, háromszobás lakásban lakik Deby, egy Sumbáról származó, harmincas éveiben járó, belevaló nőci, akivel Ria annyira összebarátkozott, hogy az emeleten lévő kost-szobáját csak tárolásra használja. Valójában Debynél lakik az alsó szinten. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ez feledékeny vendégek esetén nagy előnnyel jár.
A kost elég nagy, sok szobával. Az alsó szinten egy pici, háromszobás lakásban lakik Deby, egy Sumbáról származó, harmincas éveiben járó, belevaló nőci, akivel Ria annyira összebarátkozott, hogy az emeleten lévő kost-szobáját csak tárolásra használja. Valójában Debynél lakik az alsó szinten. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ez feledékeny vendégek esetén nagy előnnyel jár.
A kost tehát tágas, szoba szokásosan pici, fürdő a folyosón, szomszédság lopkodós. Szó szerint! Ria egyszer nyitva hagyta a szobájának ablakát, és a folyosó végén lakó szomszédai benyúltak, valahogy kinyitották az ajtót, és elvitték a mobilját, egy-két piperecuccát, meg még ki tudja mit. Ria csak sokára vette észre, ami nem csoda, hisz a raktárszobában elég nagy káosz uralkodik. De aztán észrevette, bejelentette, balhé is lett belőle, kiderült, hogy ki volt a tettes, de aztán ennyivel le is zárult az ügy. A bulénak úgyis van pénze, attól nem bűn lopni, a szomszéd meg azóta is csak mosolyog Riára, ha találkoznak a folyosón. Hogy is fogalmazzak? Vérlázító! Én újra bedugnám a karját a nyitott ablakon, de ezúttal egy erőteljes mozdulattal be is zárnám azt, hogy csak úgy reccsenjen ... mármint a karja! Mindezen okulva állandóan zártuk a szobát, vagy mindig ott volt valaki, nehogy idejekorán megfosszanak minket fontos úti kellékeinktől, mint pl. a kamerámtól vagy a pénzünktől. Miután a fal mellé toltuk a szanaszét heverő cuccokat, és Debytől kaptunk még egy matracot, nagyon kellemesen elfértünk Ria szobájában, míg ő a szokásos módon az alsó szinten aludt.
No, de az alvás még messze van! Megfürödtünk, ittunk még egy kávét, majd elindultunk motorvadászatra. Nem kellett sokáig cserkésznünk a vadat. A Jl. Parangritis-ről a piac után befordultunk egy mellékutcába, bementünk az első "Rent a Bike" feliratú irodába, és onnan nem is engedtek minket tovább. A "Dunia Santai" főnöke akkor még nem tudta, hogy ezzel a jó üzlet mellett néhány álmatlan éjszakát is szerez magának.
Az első lépés természetesen a motorválasztás volt. Én először egy Suzukit, Tünde pedig egy szürke Hondát próbált ki. Továbbra sem értettünk a motorokhoz, csak a megérzésünkre hallgattunk, és abban reménykedtünk, hogy egy motorbérlő helyen csak nem sóznak ránk valami használhatatlan roncsot. Tünde nem szimpatizált a szürke Hondával, ezért én is mentem vele egy kört, míg ő egy másik Hondával próbálkozott. Levezetett óráink száma nem sokkal növekedett december 24-e óta. Bennem még mindig ott motoszkált az izgalom, nehogy az első pillanatban felfedezzék, hogy kezdő motorosok vagyunk, és a végén ne adják oda a motort. Az, hogy másnap egy 700 km-es útra akartunk elindulni kettesben? ... Ez a tény részletkérdésnek tűnt. A látszat volt a fontos!
Ha fel is merült bennük bármilyen gyanú, azt elaltatta az üzleti szellem és közelítően magabiztos viselkedésünk. Magam is meglepődtem, hogy a kezdeti bizonytalanság ellenére szépen róttam a próbaköröket Yogya forgalmas utcáin. Én végül a szürke Hondát választottam, Tünde pedig egy ugyanolyan gépet, csak fekete színben. Ezt aztán az este folyamán kicserélték egy másik, tökéletesen azonos példányra. Ennek okát nem kérdeztük és azóta sem derült ki.
A kölcsönző ugyanazt a módszert alkalmazta, mint Heraklionban Giorgios az autók bérbeadásánál. Bedobtak egy jó borsos árat, mint általános tarifát (30ezer rúpia/nap), majd közölték, hogy az egy hónapos bérlési időre való tekintettel megkaphatjuk 500ezerért a motort. Ez reális ár volt, mi is ennyire számítottunk, így nem alkudoztunk sokat.
Az aláírt papíron a bérlési feltételek között világosan ott szerepel:
"The Motor Bike for in midle Java only" - de ezt egyrészt nem olvastuk el, másrészt, ha megtesszük, akkor is figyelmen kívül kellett volna hagynunk, mint ahogy mélyen hallgattunk valódi úticélunkról, Bali szigetéről is. Csak azt kérdeztük meg, hogy bírják-e a gépek a hegymenetet, mert sokat akarunk velük a hegyvidéken kirándulni.
A pasas ellátott még minket egy jó tanáccsal: Ha megállít a rendőr, és elkéri a jogsinkat, még ha rendelkezünk is ilyen igazolvánnyal, nehogy megmutassuk neki, hiszen a mi külföldi papírjaink itt nem érvényesek. Mondjuk azt, hogy véletlenül épp a szállásunkon felejtettük. Nyilván minden motorbérléssel foglalkozó indonéz tisztában van azzal, hogy bérlőinek elenyésző hányada rendelkezik nem hogy indonéz, de bármilyen más motoros jogosítvánnyal. Már nem emlékszem, hogy mit javasolt arra az esetre, ha a rendőrt mégsem elégítené ki a válaszunk. Utunk során aztán nem volt ezzel gondunk. Egyetlen egyszer kértek tőlünk papírokat, de akkor is csak a forgalmit. A jogosítványunkra senki nem volt kíváncsi.
A papírok aláírása, a pénz kifizetése illetve a kulcs és a forgalmi átvétele után kaptunk két bukósisakot, egy-egy ingyenes Yogya-térképet, és széles mosollyal magunk mögött hagytuk a "Dunia Santai" kis irodáját.
Visszarobogtunk Ria kostjába, beálltunk a gépekkel az udvarba, gondosan letámasztottuk és lezártuk őket, majd egymásra néztünk. Ott voltak. Megvoltak. Két motor, ami csak a miénk egy hónapon keresztül. Két darab 100 köbcentis, egy éves, bérlős járgányhoz méltón kissé már leharcolt Honda, amelyek az otthoni Tornádóhoz képest egy aprócska kézmozdulatra hatalmas erővel lódultak neki. Fiatalok, erősek, szilajak! Fejenként fél millát fizettünk értük, hát nem volt visszaút! Idegesen mentünk fel a szobába, miközben felváltva hajtogattuk egymásnak:
"Megcsináltuk! Van két motorunk! Holnap elindulunk! Hát normálisak vagyunk mi?"
A válasz egyértelmű NEM volt.
A Hondák
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése