A motorvásárlással töltött kellemes karácsonyi ünnepek után 2009. december 26-ájának estéje megint a Kiaracondongon, Bandung nagy ekonomi vasútállomásán talált bennünket. Mivel az elmúlt napokban csupán egyetlen motorra sikerült szert tennünk, kénytelenek voltunk más megoldáshoz folyamodni. Szombaton bepakoltunk újonnan szerzett, kisméretű, motorozásra alkalmas hátizsákjainkba, és kivonultunk az ekonomi vonathoz, hogy átmenjünk Yogyába. Ezzel nem csupán a hatalmas hegyeket és kb. 400 km-t úsztunk meg, hanem esélyt szereztünk a motorszerzésre is. Yogya ugyanis, Bandunggal ellentétben, rendes turistaközpont, ahol sok kisebb és nagyobb iroda foglalkozik motorkerékpárok bérbeadásával.
A múltkori ekonomi vonatozás tapasztalatai után a kényelmünk feletti aggodalomtól hajtva kimásztam a központi állomásra is, de ott közölték, hogy a biznisz osztályra 180 vagy 300ezer a jegy, így megint maradt a 24ezres ekonomi. A spórolást sosem lehet idejében elkezdeni!
A vonat, első információink szerint, este 8-kor indult, amiből aztán az lett, hogy 20.15-kor futott be az állomásra és 20.25-kor indult tovább. (Csak költői attitűddel kérdezem meg magamban, hogy Bandung főpályaudvarán miért nem tudják megmondani nekem egy vonatnak egy másik bandungi pályaudvarról való pontos indulási idejét.) Még be sem léptem a Kiaracondong területére, amikor már le is támadott néhány alak. Udvariasan megérdeklődték, hová is vágyom utazni, megmutatták a megfelelő jegypénztárt, majd miután megvettem a jegyet, felvilágosítottak, hogy ez a vonat valahonnan nyugatról érkezik (már elfelejtettem a város nevét), és mire ideér már tele lesz. De ne aggódjak, ők készségesen állnak rendelkezésemre, ami a helyszerzést illeti. És mindez csupán 10ezer rúpiába kerül fejenként. Mármint utasfejenként. Egy ülőhely megszerzése ennyi.
Később megérkezett Tünde is, aki addig a vacsoránknak szánt élelem elkészítésével foglalatoskodott otthon. A dobozos fogások helyett szokásos warungos vacsoránkat mégis a pályaudvaron fogyasztottuk el, én Tündére, ő meg aztán a vonatra várva. (A műanyagdobozban elhelyezett mirelit csirkefalatok, kangkung, főtt tojás és rizs nagyon jó szolgálatot tettek másnap reggel éhes belünk számára.) A helyszerző srácok vacsi alatt folyamatosan körülöttünk ólálkodtak, de mire megbolydult a peron a vonat érkezését szimatolva, már felszívódtak. Addigra valószínűleg mindegyikük megtalálta a maga kuncsaftját.
Ideje volt nekünk is megkeresni a nyerő pozíciót, beállni az utasfalanx lehetőleg legelső sorába, anélkül, hogy a tömeg hátulról belökne az érkező vonat elé. Láttuk, hogy a vágány túloldalán is álldogál néhány ember. Ők biztosan tudnak valamit, nem véletlenül állnak a túloldalra, így mi is a kétfrontos támadás mellett döntöttünk. Szépen elsétáltam az átjáróig, és megálltam a túloldalon várakozó néhány srác közelében. Tünde eközben szerencsétlenül kiejtette az egyik szatyrából a fejlámpát, ami szét is tört a kövezeten, de még épp volt ideje elrakni, s már hallottuk is a vonat füttyét. A hangosbemondó monoton hangon közölte, hogy a blablabla állomásról vonat érkezik az első vágányra és továbbhalad Yogyakarta felé, miközben az érkező vonat fényei megvilágították a peronról a sínek közé ugráló embereket, akik a jobb start reményében az utolsó pillanatban át akartak a jutni a túloldalra. Még összenevettünk Tündével, akit aztán eltakart a begördülő szerelvény, és mire ajtó után kutatva körülnéztem, már tele volt az én oldalam is besózott utasokkal. A vonat megállt, valaki feltépte az ajtót, a tömeggel felnyomultam a kocsira, befordultam jobbra az utastérbe, eljutottam a második üléssorig, megálltam, fejemet forgatva konstatáltam, hogy tele van az egész kocsi, az utánam jövők beljebb nyomtak még egy fél méterrel, majd végérvényesen beszorultam. Levettem a hátizsákot, mert azzal még megfordulni sem tudtam, de nem is volt sok értelme, mert visszafelé sem lehetett menni. Ott álltunk az üléssorok között, se előre, se hátra, az ülő utasok érdeklődve pislogtak felém: "Jé, egy bule!", és a gondolatra, hogy a vonat egy másik részén Tünde is ugyanilyen szerencsétlenül áll a tömegbe préselődve, már készült kitörni belőlem a kényszeredett nevetés, amikor megszólalt a telefonom. Persze Tünde hívott, és már kezdtem volna mondani kétségbe esetten, hogy ezt jól megszívtuk, itt egy talpalatnyi hely sincsen, amikor közölte, hogy induljak el visszafelé, ő foglal két helyet. Ó, hozsánna a vakszerencsének! Tünde ugyanis pont az étkezőkocsiba szállt be, és ő is jobbra fordult, ami neki a nyerő irányt jelentette. Rögtön rá is bukkant egy szabad négyesre, megkérdezte az egyenruhás fickót, hgy oda le szabad-e ülni, erre a pasas közölte, hogy 25ezerért igen, mire Tünde rávágta, hogy akkor kettő lesz!
Megkönnyebbülten indultam el visszafelé, illetve indultam volna, mert még mindig nem lehetett semerre sem mozdulni. Valahogy mégis elkezdtem átvágni magam az embereken, egy férfi felkapta a táskámat, és segített átnyomni a fejek között. (Nem írtam el! Nem a fejek fölött, hanem a fejek között!) Mire kiértem az ajtóhoz, már kicsit ideges voltam, mert senki nem mozdult semerre, csak állt lecövekelve a 20x20 centis helyén, és bámulta, ahogy egyre vörösebb fejjel próbálok helyzetváltoztató mozgást végezni. Végül a "permisi" szó folyamatos ismételgetése közepette, az állókat bordán könyökölve, a földön ülöket pedig megtaposva átjutottam az étkezőkocsiba. Ott sokkal szellősebb légkör és egy büszkén mosolygó Tünde fogadott. Elhelyezték a csomagjainkat, leperkáltuk a fejenként 25ezret és miután megkértük az egyik velünk szemben ülő csávót, hogy ugyan már, engedjen engem az ablak melletti helyre, szépen bealudtunk. A napot egy késői estebéddel zártuk, ami benne volt az árban, étkezőkocsiról lévén szó. Az éjszaka az ekonomi vonatúthoz méltón kényelmetlenül, de viszonylag nyugalomban telt. Csak egyszer kellett Tündének elküldenie egy biztonsági őrt, aki beszélgetés közben befészkelte magát harmadikként az ő ülésükre, lassan kiszorítva kedves barátnőmet.
Először azt hittük, hogy ez a hely valamiféle "ekonomi első osztály", amire lehetett volna az állomáson is jegyet venni, csak mi nem tudtunk róla. Amikor hetekkel később Péterrel jöttem haza Yogyából Bandungba, megpróbáltam rákérdezni, de úgy tűnt, senki nem érti miről beszélek. Az külön történet, hogy akkor hogyan keveredtünk az étkezőkocsiba, de annyit elárulok, az is csak a vakszerencsén múlott.
(09-12-26)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése