Próbaút esőben

A sikeres motorbérlés után lementünk Parangritisre, egyrészt, hogy halat együnk, másrészt, hogy a nagy út előtt kipróbáljuk a gépeket. Deby, egy barátnője, ill. Ria és Eriko, aki aznap délelőtt érkezett Japánból Riához, autóval mentek elöl, mi meg utánuk a motoron. Parangritisre lejutni nem ördöngősség, Ria kostjától csak egyenesen kell menni vagy negyven percig, amíg bele nem ütközöl egy nagy kapuba. Ott le kell térni jobbra egy kisebb útra, ami a tengerpartra vezet.

Én mentem elöl, Tünde utánam. Nem próbáltam követni az autót, hisz nehéz lett volna lépést tartani vele. Ráadásul nem volt energiám még arra is figyelni, hogy vajon az előttem haladó dzsip Deby kocsija-e. Egy benzinkútnál megálltunk tankolni. Már Tünde tankja is tele volt, amikor eszébe jutott, hogy az ő gépét este még kicserélik, így fölösleges volt fullra töltetni. Ezért aztán előre jeleztük a kölcsönzőnek, hogy a cseremotort is teli tankkal kérjük szépen.

Az út persze nem telt eseménytelenül. Egy piros lámpa után megálltam bevárni Tündét, és túl lassan sikerült tovább indulnom, ami miatt ő megcsúszott az út melletti homokban és eldőlt a motorral. Szerencsére nem lett semmi baja, mert a menő műanyag motoros nadrágját vette fel. Csak a lábfejét horzsolta le egy kicsit. A bal oldali, váltónál lévő lábtartó viszont elgörbült. Deby segített valami vasrúddal visszahajlítani a helyére.

Eközben én kicsit előrébb várakoztam az út szélén Riával, aki elmondta első benyomásait. Eszerint elég szarul mutatunk a motoron: Tünde nagyon bizonytalannak tűnik, és meg mereven nézek csak előre, mintha semmi mást nem látnék, csak az utat magam előtt. És rémesen lassúak vagyunk. Így egy hétbe fog telni, mire eljutunk Baliig. Nem hangzott túl biztatón, de a későbbi tények bizonyítják, hogy csak a kezdők megszeppentsége látszott rajtunk.

Parangritis homokos strandja szélesen húzódik az Indiai-óceán partján. Állandóan erős szél és hatalmas hullámok ostromolják. Az öböl keleti végén zöld növényzettel borított hegy zuhan a tengerbe, és szikláit áttetsző függönyként takarja el a partnál megtörő hullámokból felszálló állandó vízpára. Az óceán itt erős, kíméletlen, félelmetes.

A strandon hatalmas "Dilarang renang" - "Tilos úszni" tábla fogadott.

A parton sorakozó warungok egyikében megtaláltuk Tari Esztert és férjét, Attilát. Eszter festő, és Solo-ban töltötte darmasiswa évét 1998-99-ben. Aztán majd tíz évre rá sikerült visszajönnie, és 2007-ben vendégelőadóként a kortárs magyar festészet rejtelmeibe avatta be a Soloi Indonéz Művészeti Intézet hallgatóit. Most Yogyában laknak, és az Állami Eötvös Ösztöndíj keretében munkálkodnak valamin, de szégyenszemre elfelejtettem, hogy pontosan mivel foglalkoznak.

Már lógott az eső lába, amikor kiválogattuk a halakat, kagylókat és rákokat a parti piacon. Zsákmányunkkal aztán visszavonultunk a warungba, ahol azt akkurátusan elkészítették nekünk. A fésűkagylót megfőzték és a héja nélkül, finom szószban tálalták. Hát, az valami isteni volt!

A grillezett hal mellett pedig a garnéla nem tudott labdába rúgni!

Tünde közben vásárolt egy (műanyag) papírsárkányt, vacsi után még eregette az egyre lankadó szélben, amelyről én készítettem néhány nagyon béna fotót.

Teli hassal és elégedetten indultunk el hazafelé. A lányok a kocsiban, Attila és Eszter a saját motorjukon, mi meg újdonsült kis barátaink nyergében. Induláskor még csak csöpögött, aztán rendesen eleredt az eső. Mi persze se pulcsit, se esődzsekit nem hoztunk. Hát, igen, nem csak a motorvezetésben, de a motoros öltözködésben is szert kell tennünk még némi rutinra!

Útközben megálltunk egy keresztény templomnál, amely jávai stílusban épült. A neve  Ganjuran. Hatalmas, három oldalán nyitott csarnok, amelynek színes faragásokkal díszített tetőszerkezetét számtalan oszlop tartja. Valószerűtlen látvány volt a keleti stílusú épületben az oltár mellett felállított jászol, szabályszerűen tehénkékkel és báránykákkal. Már az oltár két oldalán elhelyezett angyalokban is volt valami furcsa, de az igazi meglepetés akkor ért, amikor egy mellékoltáron megpillantottuk Máriát a kis Jézussal. Előbbi ugyanis kendő és glória helyett a jávai királyok fejdíszét viselte, és az ölében tartott gyermek fejét is hasonló fejfedő borította göndör fürtök helyett. Természetesen készültek fotók, de sajnos Ria gépével, ezért megint a türelmeteket kérem. Legközelebbi yogyai kiruccanásom alkalmával feltétlenül begyűjtöm őket.

A templom mögött hindu szentély áll, mellette néhány csapból szent víz folyik, amelyben megmostuk kezünket, lábunkat és az összes hindu isten áldását kértük utazásunkra.

A hazaút rémes volt! A motorral már nem volt gond, addigra ráéreztem, szépen futott alattam a gép, csak az egyéb nehezítő tényezők ne lettek volna! Egyrészt sötét volt már, másrészt esett az eső. Az esőben való motorozásban nem az a legrosszabb, hogy csurom víz leszel, hiszen hazaérve mind a ruháid, mind a bőröd szépen megszárad. Nem, a legszörnyűbb az, hogy vizesen még a trópusokon is jéghidegnek érzed a menetszelet, és a szemét kis esőcseppek apró tűkként szurkálják a nyakadat, a mellkasodat és a pucér karodat ... ha vagy olyan dőre, hogy egy szál ujjatlan pólóban nyomulj a motoron. Ha lehajtottam a bukó műanyag ellenzőjét, semmit nem láttam a szembe jövők lámpáinak repedéseken és vízcseppeken megtörő fényétől. Ha felhajtottam az ellenzőt, akkor pedig a szemgolyómba fúródó szúrós esőcseppek vakítottak el. Nem volt egy kéjutazás, az biztos! De hazaértünk, épségben és egy darabban.

Este még volt egy utunk a kölcsönzőbe, ahol kicserélték Tünde motorját. A járgányokat beállítottuk Deby nappali-előszobájába, mert az eső és a tolvajok miatt nem volt tanácsos az udvaron hagyni, majd lassan nyugovóra tértünk.

A puha matracon fekve enyhe aggodalommal gondoltam a másnapra, amikor az összes csomagunkkal a Hondákon fogunk ülni Jáva forgalmas országútján, és valóra válik az, amitől minden barátunk és ismerősünk óvva intett minket: elindulunk motorral Balira!

http://picasaweb.google.hu/kenildem/ParangritisEsGanjuran#

(09-12-27)

Új útitársaink, a két Honda

Ahogy az indulás, úgy az ekonomi vonat érkezésének időpontja is tágan értelmezett fogalom Indonéziában. Volt valami halvány emlékünk, hogy reggel 7-re érkezünk meg, de már 5.20-kor a Lempuyanganon voltunk Yogyában. Ezúttal elfogadtuk a becak-os bácsi ajánlkozását, aki egy tízesért elkarikázott velünk a TransJogja legközelebbi megállójáig.

Ria azóta már elköltözött Ibu és Robert házából és most Yogya déli részén, a Jl. Menukan közelében lakik egy kostban. A TransJogja csodás találmány, potom 3000 rúpiáért keresztül-kasul utazhatod a várost, bárhányszor átszállhatsz, csak ne hagyd el a megálló miniatűr épületét. A személyzet jó megérzéssel a déli Jl. Menukan felé irányított minket. Állítólag van ugyanis egy ilyen nevű utca a város északi részén is. A TransJogja buszában a Tünde által összekészített műanyagdobozba kapaszkodva és annak tartalmát pusztítva szokás szerint átfagytam a légkonditól. Öröm volt újra kilépni a kellemesen langyos és párás reggeli levegőbe.

A Jl. Parangritis-en Ria kostja felé sétálva örömmel konstatáltuk, hogy számos lehetőség nyílik motorbérlésre ... majd, ha kinyitnak a boltok és irodák. Egy koszos kis warungban, reggeli kávénk mellett vártuk Riát az útbaigazításban megjelölt szállodával szemben. Ő hamarosan be is futott és elvitt minket új lakhelyére, amely egy kellemes, zöld kertekkel és vidékies hangulattal átitatott, csendes lakóövezet.
A kost elég nagy, sok szobával. Az alsó szinten egy pici, háromszobás lakásban lakik Deby, egy Sumbáról származó, harmincas éveiben járó, belevaló nőci, akivel Ria annyira összebarátkozott, hogy az emeleten lévő kost-szobáját csak tárolásra használja. Valójában Debynél lakik az alsó szinten. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ez feledékeny vendégek esetén nagy előnnyel jár.

A kost tehát tágas, szoba szokásosan pici, fürdő a folyosón, szomszédság lopkodós. Szó szerint! Ria egyszer nyitva hagyta a szobájának ablakát, és a folyosó végén lakó szomszédai benyúltak, valahogy kinyitották az ajtót, és elvitték a mobilját, egy-két piperecuccát, meg még ki tudja mit. Ria csak sokára vette észre, ami nem csoda, hisz a raktárszobában elég nagy káosz uralkodik. De aztán észrevette, bejelentette, balhé is lett belőle, kiderült, hogy ki volt a tettes, de aztán ennyivel le is zárult az ügy. A bulénak úgyis van pénze, attól nem bűn lopni, a szomszéd meg azóta is csak mosolyog Riára, ha találkoznak a folyosón. Hogy is fogalmazzak? Vérlázító! Én újra bedugnám a karját a nyitott ablakon, de ezúttal egy erőteljes mozdulattal be is zárnám azt, hogy csak úgy reccsenjen ... mármint a karja! Mindezen okulva állandóan zártuk a szobát, vagy mindig ott volt valaki, nehogy idejekorán megfosszanak minket fontos úti kellékeinktől, mint pl. a kamerámtól vagy a pénzünktől. Miután a fal mellé toltuk a szanaszét heverő cuccokat, és Debytől kaptunk még egy matracot, nagyon kellemesen elfértünk Ria szobájában, míg ő a szokásos módon az alsó szinten aludt.

No, de az alvás még messze van! Megfürödtünk, ittunk még egy kávét, majd elindultunk motorvadászatra. Nem kellett sokáig cserkésznünk a vadat. A Jl. Parangritis-ről a piac után befordultunk egy mellékutcába, bementünk az első "Rent a Bike" feliratú irodába, és onnan nem is engedtek minket tovább. A "Dunia Santai" főnöke akkor még nem tudta, hogy ezzel a jó üzlet mellett néhány álmatlan éjszakát is szerez magának.
Az első lépés természetesen a motorválasztás volt. Én először egy Suzukit, Tünde pedig egy szürke Hondát próbált ki. Továbbra sem értettünk a motorokhoz, csak a megérzésünkre hallgattunk, és abban reménykedtünk, hogy egy motorbérlő helyen csak nem sóznak ránk valami használhatatlan roncsot. Tünde nem szimpatizált a szürke Hondával, ezért én is mentem vele egy kört, míg ő egy másik Hondával próbálkozott. Levezetett óráink száma nem sokkal növekedett december 24-e óta. Bennem még mindig ott motoszkált az izgalom, nehogy az első pillanatban felfedezzék, hogy kezdő motorosok vagyunk, és a végén ne adják oda a motort. Az, hogy másnap egy 700 km-es útra akartunk elindulni kettesben? ... Ez a tény részletkérdésnek tűnt. A látszat volt a fontos!
Ha fel is merült bennük bármilyen gyanú, azt elaltatta az üzleti szellem és közelítően magabiztos viselkedésünk. Magam is meglepődtem, hogy a kezdeti bizonytalanság ellenére szépen róttam a próbaköröket Yogya forgalmas utcáin. Én végül a szürke Hondát választottam, Tünde pedig egy ugyanolyan gépet, csak fekete színben. Ezt aztán az este folyamán kicserélték egy másik, tökéletesen azonos példányra. Ennek okát nem kérdeztük és azóta sem derült ki.
A kölcsönző ugyanazt a módszert alkalmazta, mint Heraklionban Giorgios az autók bérbeadásánál. Bedobtak egy jó borsos árat, mint általános tarifát (30ezer rúpia/nap), majd közölték, hogy az egy hónapos bérlési időre való tekintettel megkaphatjuk 500ezerért a motort. Ez reális ár volt, mi is ennyire számítottunk, így nem alkudoztunk sokat.
Az aláírt papíron a bérlési feltételek között világosan ott szerepel:

"The Motor Bike for in midle Java only" - de ezt egyrészt nem olvastuk el, másrészt, ha megtesszük, akkor is figyelmen kívül kellett volna hagynunk, mint ahogy mélyen hallgattunk valódi úticélunkról, Bali szigetéről is. Csak azt kérdeztük meg, hogy bírják-e a gépek a hegymenetet, mert sokat akarunk velük a hegyvidéken kirándulni.

A pasas ellátott még minket egy jó tanáccsal: Ha megállít a rendőr, és elkéri a jogsinkat, még ha rendelkezünk is ilyen igazolvánnyal, nehogy megmutassuk neki, hiszen a mi külföldi papírjaink itt nem érvényesek. Mondjuk azt, hogy véletlenül épp a szállásunkon felejtettük. Nyilván minden motorbérléssel foglalkozó indonéz tisztában van azzal, hogy bérlőinek elenyésző hányada rendelkezik nem hogy indonéz, de bármilyen más motoros jogosítvánnyal. Már nem emlékszem, hogy mit javasolt arra az esetre, ha a rendőrt mégsem elégítené ki a válaszunk. Utunk során aztán nem volt ezzel gondunk. Egyetlen egyszer kértek tőlünk papírokat, de akkor is csak a forgalmit. A jogosítványunkra senki nem volt kíváncsi.

A papírok aláírása, a pénz kifizetése illetve a kulcs és a forgalmi átvétele után kaptunk két bukósisakot, egy-egy ingyenes Yogya-térképet, és széles mosollyal magunk mögött hagytuk a "Dunia Santai" kis irodáját.

Visszarobogtunk Ria kostjába, beálltunk a gépekkel az udvarba, gondosan letámasztottuk és lezártuk őket, majd egymásra néztünk. Ott voltak. Megvoltak. Két motor, ami csak a miénk egy hónapon keresztül. Két darab 100 köbcentis, egy éves, bérlős járgányhoz méltón kissé már leharcolt Honda, amelyek az otthoni Tornádóhoz képest egy aprócska kézmozdulatra hatalmas erővel lódultak neki. Fiatalok, erősek, szilajak! Fejenként fél millát fizettünk értük, hát nem volt visszaút! Idegesen mentünk fel a szobába, miközben felváltva hajtogattuk egymásnak:

"Megcsináltuk! Van két motorunk! Holnap elindulunk! Hát normálisak vagyunk mi?"

A válasz egyértelmű NEM volt.

A Hondák

(09-12-27)

Ekonomi User Guide

Az előbbi történet tanulsága a következő:

Ha Indonéziában hosszú távú ekonomi vonaton akarsz utazni, próbálj meg a következő pontok szerint eljárni, hogy növeld annak esélyét, hogy ülve tölthesd a 10-12 órás utat.

1. Mindig időben, legalább egy órával a vonat indulása előtt érj ki az állomásra, hogy legyen időd jó startpozíciót szerezni és lélekben felkészülni a csatára.
   
   
2. A pénztárnál vegyél egy ekonomi jegyet a kívánt desztinációba.
   
   
   
3. Ne próbálj meg helyjegyet venni, vagy akár csak helyjegy után érdeklődni, mert úgyis azt mondják, hogy nincs, és ezzel csak feltartod a sort.
   
   
   
4. Viszont kérdezd meg, hogy a te állomásodról indul-e a vonat.
   
   A)
   Ha igen, akkor örvendj, mert így csak gyorsnak és eléggé pofátlannak kell lenned, de nagy eséllyel lesz helyed. (Nekünk is ez volt a szerencsénk első ekonomi utunk során Yogyából Bandungba, amikor pont a szerelvényhez kapcsolandó üres kocsik mellett álltunk meg.)
   
   B)
   Ha nem, akkor kérdezd meg, honnan érkezik a vonat, előreláthatólag hány órakor és melyik vágányra.
   
   
   
5. Ne kérdezd meg, hogy vajon tele lesz-e, mert úgyis azt mondják, hogy igen, és attól csak idegesebb és kétségbe esettebb leszel.
   
   
   
6. Kérdezd meg viszont, hogy a vonat mely részén lesz az étkezőkocsi. Ezt megteheted a pénztárban, vagy az egyenruhás peronőröknél. Semmi esetre se kérdezz utastól, mert az valószínűleg még azt sem tudja, hogy az ő úticélján kívül hol áll meg a vonat. (Mi ezt a hibát követtük el Péterrel Yogyából hazafelé, és meg is lett a böjtje.) Nagy valószínűséggel a pénztáros és a peronőr sem fogja tudni, hova kapcsolják az étkezőkocsit, de te ne csüggedj! Ha a vonat érkezésekor már az egész állomás tud úticélodról és az étkezőkocsi iránti olthatatlan vágyadról, az neked csak előnyödre szolgálhat.
   
   
   
7. Ezután nyugodtan ebédelhetsz, vacsorázhatsz, kávézhatsz, cigizhetsz, mert a vonat érkezéséig úgysem történik már semmi. Azért ajánlom az egy órával korábbi kiérkezést, mert az egész művelet így is elég stresszes, nem kell azt még egy késői megérkezéssel és kapkodással is fűszerezni. A plussz fél óra pont elég arra, hogy terepszemle és felderítés után megnyugodj, és a kellő pillanatban hidegvérrel és könyörtelenül nyomulj föl a vonatra akár gyerekek és nők előtt is.
   
   
   
8. Nincs udvariasság, előreengedés vagy felsegítés, itt kegyetlen farkastörvények uralkodnak!
   
   
   "Ülni vagy meghalni!" - ezt sose feledd!
   
   
9. Miután barátságot kötöttél a genius locí-val és az akciónak a "Zen" fedőnevet adtad, hallgass a megérzésedre, és válassz ki egy helyet a peron hosszában valahol. Ezt elég akkor megtenned, amikor már a hangosbemondó hirdeti a vonat érkezését és te látod annak fényeit. Az indonéz nem túl agilis, csak az utolsó pillanatban fog megmozdulni.
   
   
   
10. Ha többen vagytok, nyilvánvalóan több pozícióból érdemes indulni, ezt gondolom senkinek nem kell magyaráznom!
    
    
    
11. Amikor begördül a vonat, próbáld meg elérni azt a legközelebbi ajtót, ami felé hatodik érzéked hajt - és amelyikre egyáltalán esélyed van -, nyomulj fel a vonatra, juss be a kocsi belsejébe, nézz szét, és ígérem, hogy az étkezőkocsiban fogod találni magad!
    
    A)
    De ha mégsem, akkor lesz hely a sima kocsiban is!
    
    B)
    De ha mégsincs, akkor a haverodnak tuti az étkezőkocsiba sikerül felszállnia, és foglal neked helyet!
    
    
    
12. Ha semmi nem jön össze, és neked állva vagy a földön ülve kell töltened az utazás hosszú óráit, akkor két eset lehetséges:
    
    A)
    Miközben a vonat padlóján alszol, agyontapos egy krupuk-árus. Ez esetben célállomásodon ékes indonéz nekrológ fogja hirdetni hogy kalandvágyó turizmó-lelked egy égi backpacker's-ben vett ki örökre szobát. Hazádban pedig bulvárlapokban olvashatnak majd a délkelet ázsiai hátizsákos turizmus eddig nem sejtett veszélyeiről.
    
    B)
    Ha túléled az utat, azonnal áldozz Hermésznek, rebegj hálaimát Szent Kristófnak, és puhatold ki, hogy ki a muszlim, hindu és buddhista utazók patrónusa, mert valószínűleg ők mindannyian, együttes erővel vigyáztak rád az úton!
    

(09-12-26)

Újra a Bandung-Yogya ekonomin

A motorvásárlással töltött kellemes karácsonyi ünnepek után 2009. december 26-ájának estéje megint a Kiaracondongon, Bandung nagy ekonomi vasútállomásán talált bennünket. Mivel az elmúlt napokban csupán egyetlen motorra sikerült szert tennünk, kénytelenek voltunk más megoldáshoz folyamodni. Szombaton bepakoltunk újonnan szerzett, kisméretű, motorozásra alkalmas hátizsákjainkba, és kivonultunk az ekonomi vonathoz, hogy átmenjünk Yogyába. Ezzel nem csupán a hatalmas hegyeket és kb. 400 km-t úsztunk meg, hanem esélyt szereztünk a motorszerzésre is. Yogya ugyanis, Bandunggal ellentétben, rendes turistaközpont, ahol sok kisebb és nagyobb iroda foglalkozik motorkerékpárok bérbeadásával.

A múltkori ekonomi vonatozás tapasztalatai után a kényelmünk feletti aggodalomtól hajtva kimásztam a központi állomásra is, de ott közölték, hogy a biznisz osztályra 180 vagy 300ezer a jegy, így megint maradt a 24ezres ekonomi. A spórolást sosem lehet idejében elkezdeni!

A vonat, első információink szerint, este 8-kor indult, amiből aztán az lett, hogy 20.15-kor futott be az állomásra és 20.25-kor indult tovább. (Csak költői attitűddel kérdezem meg magamban, hogy Bandung főpályaudvarán miért nem tudják megmondani nekem egy vonatnak egy másik bandungi pályaudvarról való pontos indulási idejét.) Még be sem léptem a Kiaracondong területére, amikor már le is támadott néhány alak. Udvariasan megérdeklődték, hová is vágyom utazni, megmutatták a megfelelő jegypénztárt, majd miután megvettem a jegyet, felvilágosítottak, hogy ez a vonat valahonnan nyugatról érkezik (már elfelejtettem a város nevét), és mire ideér már tele lesz. De ne aggódjak, ők készségesen állnak rendelkezésemre, ami a helyszerzést illeti. És mindez csupán 10ezer rúpiába kerül fejenként. Mármint utasfejenként. Egy ülőhely megszerzése ennyi.

Később megérkezett Tünde is, aki addig a vacsoránknak szánt élelem elkészítésével foglalatoskodott otthon. A dobozos fogások helyett szokásos warungos vacsoránkat mégis a pályaudvaron fogyasztottuk el, én Tündére, ő meg aztán a vonatra várva. (A műanyagdobozban elhelyezett mirelit csirkefalatok, kangkung, főtt tojás és rizs nagyon jó szolgálatot tettek másnap reggel éhes belünk számára.) A helyszerző srácok vacsi alatt folyamatosan körülöttünk ólálkodtak, de mire megbolydult a peron a vonat érkezését szimatolva, már felszívódtak. Addigra valószínűleg mindegyikük megtalálta a maga kuncsaftját.

Ideje volt nekünk is megkeresni a nyerő pozíciót, beállni az utasfalanx lehetőleg legelső sorába, anélkül, hogy a tömeg hátulról belökne az érkező vonat elé. Láttuk, hogy a vágány túloldalán is álldogál néhány ember. Ők biztosan tudnak valamit, nem véletlenül állnak a túloldalra, így mi is a kétfrontos támadás mellett döntöttünk. Szépen elsétáltam az átjáróig, és megálltam a túloldalon várakozó néhány srác közelében. Tünde eközben szerencsétlenül kiejtette az egyik szatyrából a fejlámpát, ami szét is tört a kövezeten, de még épp volt ideje elrakni, s már hallottuk is a vonat füttyét. A hangosbemondó monoton hangon közölte, hogy a blablabla állomásról vonat érkezik az első vágányra és továbbhalad Yogyakarta felé, miközben az érkező vonat fényei megvilágították a peronról a sínek közé ugráló embereket, akik a jobb start reményében az utolsó pillanatban át akartak a jutni a túloldalra. Még összenevettünk Tündével, akit aztán eltakart a begördülő szerelvény, és mire ajtó után kutatva körülnéztem, már tele volt az én oldalam is besózott utasokkal. A vonat megállt, valaki feltépte az ajtót, a tömeggel felnyomultam a kocsira, befordultam jobbra az utastérbe, eljutottam a második üléssorig, megálltam, fejemet forgatva konstatáltam, hogy tele van az egész kocsi, az utánam jövők beljebb nyomtak még egy fél méterrel, majd végérvényesen beszorultam. Levettem a hátizsákot, mert azzal még megfordulni sem tudtam, de nem is volt sok értelme, mert visszafelé sem lehetett menni. Ott álltunk az üléssorok között, se előre, se hátra, az ülő utasok érdeklődve pislogtak felém: "Jé, egy bule!", és a gondolatra, hogy a vonat egy másik részén Tünde is ugyanilyen szerencsétlenül áll a tömegbe préselődve, már készült kitörni belőlem a kényszeredett nevetés, amikor megszólalt a telefonom.  Persze Tünde hívott, és már kezdtem volna mondani kétségbe esetten, hogy ezt jól megszívtuk, itt egy talpalatnyi hely sincsen, amikor közölte, hogy induljak el visszafelé, ő foglal két helyet. Ó, hozsánna a vakszerencsének! Tünde ugyanis pont az étkezőkocsiba szállt be, és ő is jobbra fordult, ami neki a nyerő irányt jelentette. Rögtön rá is bukkant egy szabad négyesre, megkérdezte az egyenruhás fickót, hgy oda le szabad-e ülni, erre a pasas közölte, hogy 25ezerért igen, mire Tünde rávágta, hogy akkor kettő lesz!

Megkönnyebbülten indultam el visszafelé, illetve indultam volna, mert még mindig nem lehetett semerre sem mozdulni. Valahogy mégis elkezdtem átvágni magam az embereken, egy férfi felkapta a táskámat, és segített átnyomni a fejek között. (Nem írtam el! Nem a fejek fölött, hanem a fejek között!) Mire kiértem az ajtóhoz, már kicsit ideges voltam, mert senki nem mozdult semerre, csak állt lecövekelve a 20x20 centis helyén, és bámulta, ahogy egyre vörösebb fejjel próbálok helyzetváltoztató mozgást végezni. Végül a "permisi" szó folyamatos ismételgetése közepette, az állókat bordán könyökölve, a földön ülöket pedig megtaposva átjutottam az étkezőkocsiba. Ott sokkal szellősebb légkör és egy büszkén mosolygó Tünde fogadott. Elhelyezték a csomagjainkat, leperkáltuk a fejenként 25ezret és miután megkértük az egyik velünk szemben ülő csávót, hogy ugyan már, engedjen engem az ablak melletti helyre, szépen bealudtunk. A napot egy késői estebéddel zártuk, ami benne volt az árban, étkezőkocsiról lévén szó. Az éjszaka az ekonomi vonatúthoz méltón kényelmetlenül, de viszonylag nyugalomban telt. Csak egyszer kellett Tündének elküldenie egy biztonsági őrt, aki beszélgetés közben befészkelte magát harmadikként az ő ülésükre, lassan kiszorítva kedves barátnőmet.

Először azt hittük, hogy ez a hely valamiféle "ekonomi első osztály", amire lehetett volna az állomáson is jegyet venni, csak mi nem tudtunk róla. Amikor hetekkel később Péterrel jöttem haza Yogyából Bandungba, megpróbáltam rákérdezni, de úgy tűnt, senki nem érti miről beszélek. Az külön történet, hogy akkor hogyan keveredtünk az étkezőkocsiba, de annyit elárulok, az is csak a vakszerencsén múlott.

(09-12-26)

Prológus Balihoz

Nehezen veszem rá magam, hogy papírra vessem Bali szigetén tett utazásunk krónikáját.

Ebben nyilván szerepet játszik az anyag mennyisége is, de leginkább az, hogy nem szerettem ezt az utazást.

És az a legrosszabb, hogy hiába gondolkozom rajta már majd egy hete, még mindig nem jöttem rá, hogy pontosan miért. Miért idegesített minden és mindenki? Miért nem tudtam igazán lelkesedni, amikor három nap motorozás és a történtek után végre a Bali felé tartó kompon voltunk? Miért nem tölti el örömmel a szívemet, ha a szép tájakra és a finom ételekre gondolok? Miért nem szeretem nézegetni a majd kétezer fényképet? Miért nem fűt a vágy, hogy megosszam mindenkivel a kalandokat, amiket átéltünk?

Az utazás három jól elkülöníthető részre osztható.

Az első a Yogyától Denpasarig tartó motorozás Tündével, a második a Balin töltött idő és végül a Jáván való bóklászás Péterrel. Először arra gondoltam, hogy a problémát az útitársak létszáma jelentette, mert az biztos, hogy az első és utolsó szakaszra emlékszem a legjobb szívvel: amikor csak ketten motoroztunk Tündével és amikor visszafelé tartottunk Péterrel.

Még mielőtt bárki személyében érezné sértve magát, szeretném előre leszögezni, hogy alapvetően semmiféle emberi vagy szimpátiabeli problémám nincs se Anettel, se Eszterrel, se Gergővel! A Balin töltött időt nyilván megnehezítette, hogy hat ember között óhatatlanul felmerülnek nézeteltérések. Hogy pontosan mik? Hát ez az! Ha megpróbálnék részletesen írni róla, hamar csődöt mondanék! Mi volt a baj? Már ki tudja? Az egyik azt mondta, a másik így emlékezett, én nem mondtam, vagy úgy mondtam, erre várni kellett, azzal meg elmentem, majd e mellé álltam, vagy éppen nem álltam senki mellé, mikor ez is és az is azt gondolta, hogy neki van igaza ... Konkrétumok? Persze, össze lehetne szedni, de ha megtartja ígéretét, akkor ezt megteszi majd Tünde. Mert velem ellentétben, ő átélte ezt az utazást!

Én is ott voltam, többen tanúsíthatják, vannak róla fotók, videók és persze emlékeim is, de mégis úgy rémlik az egész, mintha csak egy filmet néztem volna végig. Tudom, hogy én vezettem végig az egyik motort, 700 km-en át, én voltam ott Tündével a kórházban, én ereszkedtem le majd másztam fel Tündével és Péterrel az Ijen-kráter tüdőbe markoló kénfelhőjében, és én küzdöttem le magam zuhogó esőben Sukamade tengerpartjára, csak éppen semmit nem érzek a lelkemben, ha mindezekre gondolok. Nem érzem a kiállt erőpróba feletti büszkeséget, a baleset utáni ijedtséget, a krátertóban való gyönyörködés örömét vagy a kén maró szagát, vagy hogy már a tököm tele van a vaksötétben a bokáig érő vízzel és sárral. Nem érzem a szelet, a hűvöset vagy a meleget, se a nedvességet. Az egész csak két dimenzióban pereg lelki szemeim mozivásznán. Ha rányomok egy "Régi film"-effektet, akár a harmincas években is játszódhatna, csak nem korhűek a jelmezek.

És még mindig ott van a kérdés: miért? Hisz szép volt, jó volt, kalandos volt! Alapvetően semmi baj nem volt az útitársakkal sem, a kisebb nézeteltéréseket kivéve, és mégis ... én nem vettem részt ezen az utazáson, mert ... soha nem is volt az enyém. Egy percig nem foglalkoztam vele előtte, nem készültem rá, nem én találtam ki, csak sodortattam magam az eseményekkel, nem az én utam volt, nem az én kalandjaim, nem az én életem ... Hülyén hangzik, de így van! És sajnos ez az érzés még mindig tart. Most Bandung sem az enyém, valami megváltozott, egyre inkább azt érzem , hogy nem találom a helyem, és az események, tőlem függetlenül, csak történnek, de nekem semmi közöm hozzájuk ...

Valahol elhagytam a lelkem és most nem találom. Az biztos, hogy Karácsony este a gyertyák és ajándékok környékén még megvolt, és még Yogyában is előbukkant, amikor kibéreltük a két motort ... lehet, hogy a motorozástól ijedt be, és még idejekorán lelépett?

Vagy az egész csak egy sima "monszun-honvágy-fáradtság-vitaminhiány"-szindróma?

Bármi legyen is, reméljük gyógyítható!

(10-01-30)

Örömhír

Látjátok feleim szümtükkel az oly régóta áhított fotókat a szeptemberi utazásunkról!

http://picasaweb.google.hu/kenildem/Prambanan#

http://picasaweb.google.hu/kenildem/Borobudur#

http://picasaweb.google.hu/kenildem/ABromo#

http://picasaweb.google.hu/kenildem/WelcomeToSenggigi

http://picasaweb.google.hu/kenildem/AMajom#

http://picasaweb.google.hu/kenildem/PuraLingsarEsPuraBatuBolong

http://picasaweb.google.hu/kenildem/GiliAirEsGiliMeno#

http://picasaweb.google.hu/kenildem/Dzsungelharcosok#

http://picasaweb.google.hu/kenildem/BucsuSenggigitol#

Jó szórakozást! :)